HARLEKIN

 A  galambok a garázs előtti  járdán gyülekeznek, pontban tizenkettőkor. Köztük egy nagy szürke tollú és egy kisebb, bronzos árnyalatú madár, meg egy fehérfoltú búbos,  akik  mindig már előbb lesben állnak a szomszéd jegenye tetején. Hajni, az anyám  őket rólunk nevezte el: a nagy szürketollast apámról, a kis bronzost sajátmagáról és a búbosat  rólam. – Péter! Hajnika! Ábris!– kiáltotta  mindig, kezében az etetőlavórral, mely a gondosan összegyűjtött kenyérmorzsákkal volt tele .  (Nem szórta ki rögtön mind, megvárta, míg a környék többi madara is ideér:  élők és holtak lelkei, vegyesen, akik olykor a vállára szálltak).

Azóta, hogy anyám meghalt, én etetem a galambokat. Az én vállamra nem száll  egyik se. S néha,. ha nyári  reggeleken gerlebúgást hallok, elfog a szomorúság. De ha Ottiliával vagyok, mindent másnak  látok.

Ottilia  a halvány arcával, enyhén göndör fekete hajával, no meg kissé széles szájával engem görög lányra emlékeztet. Ha belép a nyikorgó garázsajtón, mindig  megjelenik a kép, aminek semmi köze a valósághoz:  az Adria partján ülünk  és összefonódva nézzük a lábunk  alatt örökké habzó  sziklát, a háttérben  a képeslap-kékségű éggel.

A  valóságban Ottilia nemhogy  az Adriánál, de még a Dunaparton se nagyon  járt .  Kellékesként, no meg raktárosként egy bábszínházban dolgozik. Vannak napok, amikor az utcára se megy ki, annyi a dolga . Dolgait jócskán szaporítja a lassúsága: Ottilia enyhén fogyatékos.  Bármit kérsz tőle, eltart egy darabig,  amíg leküzdi  ijedelmét és megérti, mi a teendő.  Ha  hirtelen rákérdezel, behunyja a szemét, hogy a biztonságos sötétben  átgondolhassa, mit akarsz. Ilyenkor a szemhéja, akár egy halvány lila  virág, megremeg. Talán ezért is szerettem belé.   Ottiliát megbénítja nem létező felelősségének érzete. A szemében mindig ott vibrál  valami kozmikus megszégyenüléstől való félelem.  Arcán, mintha maszk lenne,  halovány  mosoly  árnyéka dereng, ezt Fabrició  mester, a bábszínház igazgatója szereti   „bájgörcsnek” nevezni.  A durva  Fabriciót ez a mozdulatlan  mosoly s a vele járó lassúság  olykor a  tettlegességig felingerli – épp a tegnapi napon  fedeztem fel Ottilia kezén egy duzzadt, sötétkék foltot.  – Fabrició volt? – kérdeztem rá, de a lány csak mosolygott. Ingerült lettem én is: – Akkor talán a szekrény?? – A szekrény – hagyta rám  halkan.  Mert Ottilia csak szavakkal beszél,  mondatokkal képtelen.

Szeretném, ha a szeretőm lenne.  A titkos szeretőm, mivel erről a viszonyról  se az én könyökvédős apámnak, se Fabríciónak  nem szabad  majd tudnia.  Szerencsére a lány a jelmezraktárrá alakított  garázsunkban lakik, amelyet a szomszéd utcában működő bábszínház bérel.  Egy szakadt díszlet-ágyban alszik, kopott spanyolfal  mögött, akár  egy hajdani  díva. Felette a polcokon  tarka bábusereg  bámulja  őt.  Köztük egy törött orrú, szomorú arcú  Harlekin, akinek a csúcsos süvegét  Ottilia sapkatartónak  használja .  Este, ha alkalmam van,  gyakran lenézek hozzá, hogy lábújjhegyen,  egy oszlop mögül meglessem lefekvését.  Aztán, ha eloltja a csupasz villanykörtét,  visszaosonok  az emeleti  szobámba és arra gondolok: az a Harlekin Ottilia feje fölött tulajdonképp én vagyok.  (Az  orrom meg azért tört be, mert tiltott dolog után  szimatolok!) …Nyáron a legnehezebb.  Ilyenkor soká nem jön álom a szememre, mert a város  erőszakos fényei  a nyitott ablakon át  a paplanomra  másznak.  Ottilia finom arca jelenik meg a fényben,  miközben  odalentről Fabríció durva hangját hallom:  pattanásig  feszül minden idegszálam, akár a legmagasabb húr a hegedűn.

Elhatároztam,  hogy elmondom  Ottiliának, mit érzek iránta és ráébresztem, miféle vágyakat kelt bennem.  Nem fogok sokat beszélni, inkább  a szeme színét és  arca rezdülését figyelem majd, hogy  megtudjam, mire számíthatok  nála.

Másnap háromszor  is  nekikészülődtem.  Ottilia  egész  nap  Harlekin  orrát javítgatta. Finom  szövetdarabkával  letörölgette a töréshelyet, s  miközben a letört orrdarabot visszaillesztette,  valamit sugdosott a bábú fülébe, mintha vigasztalni akarná.  Aztán  rákente a gyorsragasztót és valami vékony,. átlátszó  műanyaggal burkolta be.

  • Meg fog gyógyulni, ugye? – kezdtem volna a társalgást.
  • Megígérte – suttogta Ottilia.
  • Megígérte? A bábú? .
  • Ottilia  rosszallóan nézett rám, mintha  azt  mondaná : szégyelljem  magam, hogy kételkedem. – S én már-már nem kételkedtem és hirtelen  nagy vágyat éreztem Ottilia szerelme után.
  • De hát mi  történt,  leejtetted?  — Ottilia válaszul  a vállán mutatott  egy csúnya zöldes duzzanatot.  
  • Mi ez?
  •  Fabríció…Fabrició…Fabríció –  dallamosan,  vidáman  ismételgette  ezt a nevet, mint valami kabalát, szerencsét hozó talizmánt.  Közben már rám se nézett,  csak az újra  összeforrt  orrot simogatta. 
  • Azt  akarod mondani:  a válladon törte el a bábú orrát? –  Ottilia  gyors, szigorú pillantást vetett rám, mint a zenész, ha hamis  hangot hall.   
  • „Szeretlek, bízzál bennem, megvédelek” –  akartam neki mondani, de csak sután bámultam szép  vállán a brutális mementót.  .
  • Legközelebb, ha megüt, csak szóljál! – a fejét rázta –  Fabrició  tanít.
  • Szép kis tanítás!…Kék-zöld leszel tőle…Brutális alak!   Majd én ellátom a baját! –  vitézkedtem fennhangon,  felkorbácsolt érzékekkel.
  • Kinek a baját, öcskös??  — dörrent rám a színházigazgató hangja, ahogy  előlépett a spanyolfal mögül —  Kinek a baját akarod te ellátni, halljam, takonypóc?

 Éreztem, hogy elvörösödöm. – Ugrál a bolha,  hízik a homokszem? –  farkasszemet néztünk, férfi a férfival  – Miféle homokszem, uram? –  s miközben  igyekeztem férfiasan fölemelni a hangom,  éreztem a lábam remegését.

  • Nézz  már magadba, kölyök!  — sistergett  amaz — Mit tudsz te arról, hogyan születik  a művészet??  Ha nem nézném apádat, elfújnálak, mint egy homokszemet! –  és harsányan elnevette magát  a drabális  ember, kissé dülöngélve.  Gyanítottam, hogy  részeg is, mert mint egy bábút, az ujjasánál fogva húzta maga után Ottiliámat. Még az utcáról is behallatszott  a  rikácsolása:   
  • Lódulj, ütődött, próbálni!  Holnap  bemutató!  Kiment a tyúkeszedből,  mi?

Aznap éjjel  nyomasztó álmom volt. Hanyatt  feküdtem és a mellemen észre vettem néhány homokszemet, ezek hirtelen nőni kezdtek s a végén egész piramissá váltak. Fuldokolni kezdtem a súlyától…Fojtogatott a gondolat, hogy  ez a nagy hasú,  izzadtságszagú, durvahangú fickó, aki  erőszakot tesz  az én Ottiliámon,  a szeretője lehet!           

Másnap  átjött Viki, az egyetemi csoporttársam. (Második éve, hogy együtt járunk, mindenki  úgy könyveli már el,  hogy  a menyasszonyom).  Ottilia épp levette a kötést Harlekin orráról és mutatta, hogy a ragasztás megszilárdult. Aztán eltűnt a spanyolfal mögött… Mikor előjött egy perc múlva,  már egy igazi Harlekin állott előttünk,  tetőtől-talpig  kockás férfiruhában, csipkés újjakkal, a fején a hegyes föveggel, mosolyogva.

  • Hát ez tényleg  vicces! – nevetett Viki – Nem is mondtad,  hogy  bohóc is lakik a házatokban… —   A Harlekin  nem bohóc, Viki  — próbáltam  okítani   — Hanem jelkép.
  • Tehát egy jelképpel  kavarsz a hátam mögött, nahát, ez óriási! –sistergett  a menyasszonyom s erre egyikünk se tudott mit mondani.  Fölmentünk Vikivel a szobámba, be nem állt a szája.  Azt mesélte, hogy jól sikerült az előző napi  felmérő tesztje. (Ami nem volt nagy hír, mert Viki nagyon okos lány: neki mindig  minden sikerül, az eszénél csak az akarata nagyobb).-Csak egyetlen kérdésnél kellett gondolkoznia:  miben különbözik  a világgazdaság szerkezete a pont-pont hálózatoktól?  Alig  fogtam fel,  de eltelt az este,  amíg ezt elmesélte. Minden  erőmre  szükség volt, hogy  rá  ne üvöltsek:  „Elég, Viki! Nem kell a tudomány!”

 Másnap  szünnap volt a bábszínházban  és mi hárman – Ottilia, Viki és én – együtt sétáltunk a tavaszi verőfényben, amikor  a galambok  megjelentek.  Először a fejünk felett  köröztek, csalódottan,  hogy  nem látják   az etetőlavórt.  Végül mégis leszálltak  a járdaszélre.  Ottilia odaszaladt,  mire felröppentek. Ám a bóbitás galamb ottmaradt, csak akkor lebbent el, mikor a lány  már rátette a kezét.  S ekkor  Ottilia, a mindig szelíd Ottilia  vad dühhel  egy követ hajított  utána…

  • Jellemző! – súgta a fülembe Viki, az okos, aki  mindenre tud  magyarázatot – A  gyengeelméjűek rokonságot éreznek a madarakkal, nem tudtad?  Sokkal inkább, mint az emberek iránt, épp most olvastam egy könyvet erről, elmeséljem?

Elmesélte,  de én  alig hallottam valamit  belőle. Egyre csak Ottilia  arcát figyeltem, ahogy  a lázadás  addig  ismeretlen visszfénye  kigyúlt rajta.

Este apám kikelt magából:  nem tűri tovább a bábosokat a házunkban.  Szörnyű rendetlenséget  csapnak a garázsban s harmadik hónapja nem fizetik a bérleti díjat…Nekem adta feladatul: fogalmazzak egy felmondó levelet s adjam át  Fabríciónak.

A gondolatára is rosszullét kerülgetett, de megtaláltam a  megoldást: postára adtam  a Hiób- üzenetet. De gyötört a kíváncsiság. Elmentem  Vikivel a bábszínházba.  Az alacsony épületen sárga papírlapon kézzel írott cédula: ŐSBEMUTATÓ!  HARLEKIN LEGYŐZI A GONOSZ SÁRKÁNYT!

A  bejárati ajtó  bársonyfüggönye mögött ott  állott  Harlekin a fekete-fehérkockás ruhában,  rövid haján  a hegyes süveggel,  ajka  vörösen, cédán virított,  de szeme körül vastag, sötét karika szorongott . Fejet-térdet hajtott  előttem, oly  elegáns mozdulattal,  ahogy  a nagy balerináknál  látni… Csupán melle finom remegése, mely  átsejlett a trikón,  árulta el, kicsoda is a furcsa fickó!  Amúgy  sivár hely volt a bábszínház, a virágos tapétán  nedvességfoltok virítottak.  Három-négy  gyerkőcöt meg két felnőttet láttam csak a  kopott nézőtéren, amikor megkezdődött az előadás.  Harlekin fanfárt szóaltatott meg, s fellépett egy lefüggönyözött paravánra.  Valami  prológot  hadart,  amit egy kartonlapról olvasott fel.  Alig lehetett néhány szót érteni belőle.  Lelkem izgalmával mégis felfogtam, hogy amit látok, az a Művészet születése, melynek Ottilia  a papnője… 

A  végén meghajolt a közönség előtt és eltűnt a paraván mögött.  Többen  nevettek

  • Szánalmas – mondta Viki –  , úgy bámultad, mintha az életed függene tőle..  Én ezt egy percig nem nézem tovább!

Eljöttünk  onnét.  Viki egész  hazaúton világos logikával magyarázta, pszichológiailag hogyan értelmezhető  ez a jelenség. Amelyet a pszichiáterek  bizonyos – ahogy mondta – suicid állapot  előjelének  tekintenek.  Nem értettem ezt a szót.  Csak azt fogtam fel, hogy a menyasszonyom – aminek  jelét eddig sosem láttam –  hirtelenül  roppant  ideges  lett…– Vigyázz ma este magadra –mondta – olvastam egy könyvet a mágiáról,  holnap  elmesélem…     

A garázsban  bóbiskoltam el. Feljött a Hold és Harlekin hozzám simult.  Hangtalanul  öleltük  át egymást. A  pirosfestékes csókja vad volt és szenvedélyes, felsebezte az ajkam.  Festék lett a vér is, de nem mentünk  tovább.  Egyetlen  szó nélkül feküdtünk, kéz a kézben, a kétes, sápadt derengésben.

 Egyszerre csak riadtan  engedte el a kezem.  – Mi  a baj? – kérdeztem s Harlekin  a polcon ülő bábukra mutatott:  — Bámulnak!  – suttogta  rémülten –  Figyelnek, mint az emberek…– és a spanyolfal mögé menekült.

Én meg fel, a magányos  ágyamba. De hogy is tudtam  volna ezek után  aludni?  Egész éjjel  hallgattam  apám, az aggódó hivatalnok  járkálását a szomszéd szobában…A  padlója  úgy nyikorgott, ahogy a lelked hasogatja a be nem teljesülés.

Másnap  este hiába lopództam  le,  nem találtam  Ottiliát. Hűlt helye volt, akárcsak a kelléktárnak.  Sívár üresség képét mutatta a garázs.  Csak az egyik sarokban hevert néhány  gyűrött színlap  és – akárha  egy vérengzés után –   halomban meztelen babák  megcsonkított  teste.

Viki világosított fel, hogy az én aggódó apám – mivel  a kelléktár tűzveszélyes volt – még az este birtok védelmet kért.  Még az előadás alatt kijöttek a végrehajtók és  mindent elpucoltak.  Fabriciót,  a Gonosz  Sárkány jelmezében véresre  verték, mert elbarikádozva magát a színpadon,  egy vödör  éghetetlen sárkánytűzzel  fel akarta gyújtani  a házat.  Ottiliát,  mert  nem tudott beszélni, csak sziszegett, többszöri hivatalos felszólítás ellenére,  rohamkocsival a kórház  pszichiátriájára  vitték. .

Mire  megjöttek az őszi ködök, a kisváros már napirendre tért az események felett.

A  színház helyén használtruha-butik  nyílt.  Senki se emlegette a két félnótást.  Eltűntek  egy álmos  hajnalon.  

Vikivel  megtartottuk az esküvőt, s az élet mókuskereke forgott tovább,  mint  előtte.  Csak a galambok  nem mutatkoztak  többé. 

Pruzsinszky Sándor