várj egy kicsit, nem tudom
hogy hol vagyok
fonalakba foszlanak
vízióként a hiányzó
utcaképek meg a darabok, eltűntek a
retekkel telt beton tengerek
és nem úszkálnak benne
hullámzó kisemberek
innen indulni volt szép, de
megérkezni vajon lehet-e
A napot, a holdat, az eget lenyelem
ketté haraptam, a kezem
az Isten előtt a szívemre teszem
a mellkasom tövében nyílik
közben egy rózsakert
a fűben és a fában alszom
az lesz az én fekhelyem
érezni fogom, ahogy
a faunával lélegzem
oda fogok érni, ne aggódj
ha maradok egy helyben
én azt hiszem, hogy szerintem
az útnak talán
nem is a cél a lényege
mert mi van akkor, hogyha
a pillanatban létezhetsz
ez a keleti zen
és én vagyok benne az egyetlen
nyugodj meg, ne teperj
pihenj le
nem kell úticél, sem
iránytű az élethez
ne görcsölj, hé
felesleges
reggel a nappal kelj
de most pihenj le
meg ne ébredj
lazulj el
pihenj le
az este is pihen veled
a csontomon csámcsog
a szú, eszi a szívemet
érzem, hogy fából vagyok
mégis tele élettel
artériákon keresztül
fogyasztja el a lényegem
ezt a harcot, azt hiszem, hogy
megnyerem és én leszek
a természet fegyvere, ha
a terra majd magába nyel
megszületik egy Isten
a másik meg majd bottal ver
amiért a kezemet a szívemre
tettem előtte, de most majd
a hátam mögött megismer
és én majd azt mondom
hogy ez van, figyelj
quillotin alatt várt volna a REM
az orcámat fordítottam
a városnak a fejem kell szóval
becsomagoltam és elmentem
a város is az enyém, itt hordom
a szívem alatt a képet, hogy
rohad, szomorú vagyok ha a
kép a kezembe akad
elzárom magam, a természet
szabad és a létezés
indái mind körém fonódnak
nyugodj meg, ne teperj
pihenj le
nem kell úticél, sem
iránytű az élethez
ne görcsölj, hé
felesleges
reggel a nappal kelj
de most pihenj le
meg ne ébredj
lazulj el
pihenj le
az este is pihen veled
én azt hiszem, hogy szerintem
az útnak talán
nem is a cél a lényege
mert mi van akkor, hogyha
a pillanatban létezhetsz
ez a keleti zen
és én vagyok benne az egyetlen
ez a keleti zen
és én vagyok benne az egyetlen
Fotó: Brunner Tamás