Nem mondom, hogy vártalak

Hát újra itt vagy. Nem mondom, hogy vártalak. Megint felém közeledik az a hatalmas örvény, forgószél, ami kiskoromtól fogva üldöz. Legalábbis azt hiszem. Nem vagyok jó az emlékezésben. Érezted már azt, hogy a memóriádban vannak fekete foltok? Mintha beárnyékolna valamit. Nem látom. Nem érzem. Nem emlékszem.

Az emlékezetem talán érzelmi-alapú, érzelmekre épül. A konkrét eseményekre nem emlékszem, csak arra, hogy hogy éreztem magam. Csak az érzések vannak meg, így valahogy egy nagy massza az egész.

Amikor ülsz az órán, s a többiek a tekintetükkel jelzik, hogy nem kívánatos a jelenléted, szégyen.

Amikor téged büntetnek meg, valaki más hibája miatt, düh.

Amikor egy kedves hozzátartozóval beszélgetsz a halálos ágyán, fájdalom.

Amikor már csak 3 órát kell várnod a találkozóra a szerelmeddel, öröm.

De hogy mik a részletek? Mi történt pontosan? Nem tudom. Néha úgy érzem nincsenek emlékeim. Így mi teremt kapcsolatot a múlt és a jelen között?

Történt-e már velem ilyen, amit az előbb említettél? Jártam-e macskaköves utcákon? Talán. Örültem-e a napfelkeltének? Úgy hiszem igen, de a napnyugta az igazi.

Olyan mintha így törlődnének az emlékek, köddé foszlanak. Ilyen lehet a halál? Mint a makulátlan elme örök ragyogása? S az emlékeim nélkül, ki vagyok én? Mindennap más? Mindig újrakezdhetem? S ha igen, miért nem örülök neki?

Lehet, hogy helyszíneket és utcákat elfelejtettem, de annál élesebb, ami megmaradt. Mivel az egész érzelem-alapú, így mikor feltör az emlék, akkor visszakerülsz, pontosan oda, ahol voltál. „Mindig csak a dráma?” S mennyire tudsz belőle kijönni? Erre nem tudok válaszolni, kérdezz mást, olyat, akinek sikerült.

Az egyik pillanatban felnőtt vagy, aki a munkáját végzi, majd bevillan egy emlék, valamilyen ingerre, s máris újra az iskolában találod magad, s ugyanaz a szorongó kisfiú vagy, aki akkor is fél jelentkezni, ha tudja a választ, mert a többiek erre bárhogy reagálhatnak.

Ez az örvény, ami közelít felém, ez ismerős. Sokszor visszatér hozzám. Talán el akar nyelni. Talán csak megtisztítja a dolgokat körülöttem. Folyamatosan védekezek ellene, de mi lenne, ha egyszer besétálnék? Az ember van, amikor elfárad a folyamatos küzdelemben.

Az örvénnyel az a baj, hogy távol kerülnek a dolgok tőled, elszigetel. Minden nagyon távoli lesz, még az is, ami látszólag karnyújtásnyira van tőled. Nem tudod őket megfogni, nem tudod elérni, nem tudsz nekik örülni, elrepülnek vagy nem repülnek el. De te még elrepülhetsz.

(Ha krízisben van: https://ongyilkossagmegelozes.hu/ )

Imre Dóra