Életképek 1911-1991

A szőlőkunyhó nagyságú ház előtt guggolt, virágos szoknyája körbetakarta az őszi dértől fényes homokot. A rideg novemberi szél ősz fürtjeit sodorta a homlokán, a vékony szárú pipából apró füstfolyamok szálltak a tetőt fedő nádkévékre. A szőlőtőkéken még cirpeltek a száraz és bordó, halni készülő levelek, a ház oldalához rőzsekazal támasztéka dőlt, a téli tüzelő egy része. Nem igazán adott nagy meleget az apró kályhában, de az étel megfőtt nála és a gőzzel együtt jól bemelegítette a vastag vert vályogfalakat. A ház tömör nyitott faajtaja mögött még szuszogott az élet, tizenegy kis lélek aludta az angyalok álmát, az anya felállt, vastag kendőjét tépte a szél. A férje már befogta a fogatot, éppen akadt fuvar. Szigorú idők voltak, minden apró munkának örültek. A nő bement a konyhára, összeütötte ívelten szép kezét, gyűrűs ujján megcsillant az ezüst karika. – Ébresztő ebugatták, föl, föl, föl! A madarak már eldanolták a napköszöntőt.! A szobában mozgolódás támadt, majd gyors surrogással kerültek a vékony testekre a ruhák. Csípős levegő áradt az ajtón. Egymás után sodródtak a szobából az apró lábak, a főtt krumplival tálalt asztalról mindenki levette a részét. A lányok már nagyocskák voltak, a két fiú még kisebb, olyan ’anyámgyámolította’ gyerekek. __ . __

A gyerekkor parázs szeretete ott lebegett a kis ház levegőjében, a kalyibányi szoba gyermekillata megdobogtatta az asszony szívét. Ez a szeretet még gyermekkoromig kitartott, pedig emberöltőnyi idők teltek, de az az egy szó, anyám mindig tiszteletet parancsolt, liliomillatú volt és puha, mint a cinkék tollazata. __ . __

Az 1910-es éveket írta a történelem, egy reggel a hátukon puttonyt cipelő, puskával hadonászó katonák érkeztek és valami megfejthetetlen nyelven beszéltek. Később kiderült román katonák voltak, és állítólag kitört valami háború. A tizenegy gyerek persze ebből vajmi keveset érzékelt, a kicsiknek örömtelibb élmény volt az őszi levelek fényére hulló pitypang ernyők látványa. Fújták, hogy repüljön fölfelé, a napba. De a katonák csak jöttek, és néha lövöldözést is lehetett hallani. Olykor meg lovakon vágtató piros parolinos fegyveresek szántották a dűlőutak elhagyatottságát. A szülők szemében rémület ült, terelték gyorsan az apróságokat a kis közös szobába. Aztán ott csutkababa és paramutyi harca terelte a csikorgó szemek érdeklődését a külvilág zordságából. __ . __

Hűvös, de fényes volt a reggel, a férfi csajkaszerű vödörbe cipelte a húzós kútból a vizet, itatta a lovakat. Nem nagyon volt munka, nikotintól sárgás bajusza alatt morcogott valami nótát, mikor több lövés hasította szét a levegőt. Közel dördült a lövés, eldobta a vödröt és a hang irányába figyelt. Lovak ügetését hallotta, majd a dörrenéstől rémült varjúhad szinte menekülő repülését. A gyermeki szemek az ajtó nyitott részébe szorultak, rémülten nézték apjuk dermedtségét. A férfi elindult a ház mögötti szőlő irányába, majd hangos dobogással trappolt a házba. Jómama is kifutott, kezében a pipából szóródott az apróparázs. Két ember szörnyülködő párbeszéde hallatszott a ház mögött. A fiúk kibátorkodtak, és látták, hogy a két szüle görnyedten nézi a szőlőhártyák közt mozdulatlanul fekvő katonát. „A román” katona volt, rémültek voltak maguk is, még soha nem láttak halott embert. __ . __

A Nap jócskán fenn járt az égen, a hűvös levegővel szinte borotválta a keskeny dűlőutat. Kis embercsoport ballagott az út túloldalán lévő kis tisztásra, ahol már készen állt a kihantolt gödör. Egy sebtében összetákolt ládát meg egy keresztet cipeltek csendesen. A gödörhöz érve letették a ládát, keresztet vetettek, majd szinte suttogva énekelni kezdtek. A strófa végén leeresztették a ládát a gödörbe és lassú tempóban lapátokkal szórták a homokot a mélybe. A végén kis sírhantot képeztek és beszúrták a névtelen keresztet a földbe. Így lett a gyéren lakott, talán senkinek sem fontos kis szőlőtelepülésnek saját háborús halottja. __ . __

A kamaszfiú a 60-as években abban a házban élt, ahol a nagyapja majd ötven évvel korábban született. A kis szőlőkunyhó bővült padlásfeljáróval, egy kamrával meg egy borospincével, a ház elején széles, vadszőlővel felfuttatott gádort húztak. Épülőben volt a plusz szoba, hisz már hatan éltek itt, a takaros porta is egyre bővült. Az ólakban még nőttek a háziállatok, az istálló azonban már üresen állt. A kolhoz a közösbe vitte a lovakat meg a fuvarozós kocsit, a szín alatt most csak a régi stráfkocsi állt, kegyeletszerű megbecsülésben. Régi, szép időket idéző emlékekkel a szemekben őrizte a család. Novemberi nap volt, és mint minden évben az osztálytársak fehér krizantémmal elindultak a „román” sírjához, úgy tűnt már időtlen idő óta ápolták, ez volt az ő első világháborús gyötrelmük. Rég elfelejtettem a történetet, anyám halála hozta felszínre. Sajnos már csak itt létezik, most a papíron, a szín helyén elvadult akácbokrok nőttek. A régiek elmentek, az új beköltözők új, más emlékeket őriznek. Mindszentekkor egy fehér szalagot tép az ágak közt a magányos szél.

Hegedűs Károly