Városnak csúfolták a helyet, ahol Timofán az anyjával élt. Valójában maradt az az évszázados falucska, amilyen mindig is volt.
Timofánék a falu…azaz a kisváros szélén laktak a szinte állandósult sártenger közepén, egy vályogházban. Jobbára kukoricát termesztettek a ház melletti kis földjükön…
…na jó, az a föld inkább volt a hitelező banké, mint az övék. Nem bizonyult elégnek fizetni a napszámosokat, Timofánnak be is kellett állni közéjük kőkemény munkára.
A fiúnak egyetlen vigasz adódott: esténként, holt fáradtan, festegetett pár négyzetméteres szobácskájában. Anyja néha rosszallóan nyilvánult meg a „haszontalanul töltött időről”, és a festékekre, vászonokra, ecsetre, állványra kiadott kisebb összegekről. Nehezen értette meg, hogy ez az egy-két óra adott erőt fiának a nap többi részének elviseléséhez.
Timofán ilyenkor szárnyalt. Képzelete egzotikus tájakat vetített a vászonra. Olyanokat, hol még sosem járt. Felhőtakarta hegycsúcsokat, tengerszemeket, mediterrán városokat varázsolt a vászonra.
Egyik alkotásába belekezdve már az első ecsetvonásnál azt érezte: ez a kép most más lesz, mint a többi. Valami rendkívüli készül.
Az ecset nyomán lendületesen ég felé törő fák keltek életre. Némelyikük színes gyümölcsöket melengetett ágain. A leveleken átszűrődő napsugarak szinte egyenként kivehetőek voltak. A kép előterében egy idősebb, de legalább olyan szép fa burjánzott.
Timofán Paradicsomként tekintett az általa megálmodott tájra. És ha már Paradicsom, kapjon helyet az öreg fa egy-egy ágán két paradicsom-madár is. De nem maradhatott el a fatörzsön feléjük kúszó kígyó sem, ha már, ugye, a bibliai Édenkertre célzunk.
Amikor az alkotó leült, és gyönyörködött művében, elképesztő dolog történt. A két madár hirtelen lendületet vett, lerepült a képről. Egy-egy félkör után egymás felé repültek a kicsiny szoba atmoszférájában. Úgy tűnt: összeütköznek, a lábuk össze is ért egy pillanatra. De aztán egy hátraszaltót vettek, ezáltal egy szív alakot írtak le. Utána visszaszálltak a fára, majd a mutatványt néhány percenként megismételték.
– Ez az! – suttogta maga elé Timofán. Ha mégoly nyomorúságos körülmények közt is, de sikerült létrehozni a Nagy Művet, amelyet…
…nem tarthat meg magának. Önzőség megfosztani a többi embert e gyönyörűségtől!
– Vidd el egy galériába! Állíttasd ki! – javasolta Timofánnak később egy barátja, akit történetesen tényleg Baráthnak hívtak, Baráth Ferencnek.
Nem volt sok választás, mert a városkában egyetlen galéria működött, az Umlaut Képtár. Az alkotó selyempapírba csomagolta festményét, és elindult a település központjába. A pénzesdobozból kivett egy fájdalmas összeget; gondolta, egyúttal a szokásos havi törlesztő részletet is befizeti a bankban.
A galériában maga a tulajdonos, Umlaut úr fogadta, aki ott ült íróasztala mögött, a kialított kevés számú kép között. A fiú engedélyt kért, hogy feltegye a falra Paradicsom című alkotását, majd várták a madarak repülését.
Nem is kellett sokat várni! A két csodalény a galéria termében is lerótta félkörét, majd levegőbe rajzolták szokásos „szívecskéjüket”. Utána visszaolvadtak a festménybe, mintha semmi különös nem történt volna.
Umlaut úr pókerarccal bólogatott.
– Ötvenezer! – jelentette ki végre.
– Annyit kapok? – nyilt tágra Timofán szeme.
Umlaut kacagására megremegtek a falak.
– A lónak a micsodáját! Annyit fizetsz, ha azt akarod, hogy itt legyen a képed, és lássák hírneves képtáram látogatói.
– Miért nekem kell fizetni, hiszen én dolgoztam vele? – rökönyödött meg az ifjú festő.
– Foglalja a helyet! – vágta rá a galéria- tulajdonos.
– Dehát alig vannak itt képek. Ugyan mi elől foglalja?
– Nos, teszel az álmodért, vagy nem? – zárta rövidre kérdéssel a vitát Umlaut.
Timofánnak hirtelen eszébe jutott, hogy legnagyobb példaképének, Modiglianinak is sok megalázó helyzetet kellett elviselnie, mielőtt ismert művésszé vált.
A fiú odaadta a hely tulajdonosának a banki törlesztésre szánt összeget. Szorongva ment haza, gondolván, anyja dühbe gurul a pénzátcsoportosítás miatt. Az kicsit kétségbeesett, fogta a fejét, de nem szidta le fiát.
A városban pedig terjedt a rendkívüli festmény híre. Sorban állás alakult ki a galéria előtt. Umlaut hamar rájött, hogy ha belépőt szed az érdeklődőktől, az jelentősen meggyarapítja amúgy sem kicsi vagyonát. A madarak szálltak szorgalmasan, mindenkinek, aki kíváncsi volt rájuk.
Timofán kínosnak találta naponta telefonálni a kiállítóhelyre, ezért csak minden másnap tette ezt meg.
– Mérsékelt érdeklődés –közölte vele ilyenkor rezignált hangon Umlaut.
Egyik nap azonban maga a galéria-tulajdonos hívta az ifjú festőt.
– Be kell jönnöd! – jelentette ki izgatott hangon.
A fiú cipőt húzott, és szinte loholt a nagy túlzással belvárosnak nevezett helység-központba. A képtár előtt az utcán állt a sor.
– Úgy látszik, megsejtették, hogy jössz – vigyorgott Umlaut, miután Timofán átpréselte magát a tömegen. – Eddig alig egy-két lélek volt kíváncsi a madaraidra. De, úgy látszik, megsajnált a Festők Védőszentje, mert idevezérelte Benefit grófot, aki meg akarja vásárolni a mázolmányodat.
A sértő hangnemet Timofán fel sem vette, mert figyelme az Umlaut mellett ülő, nála is kövérebb alakra irányult.
– Ne haragudjanak, de szó sem lehet a kép eladásáról! – jelentette ki a festő. A sort álló emberekre gondolt, hogy ők nem részesülhetnek a csodában, ha egyvalaki lakásába zárja a madarakat.
– Nekem még soha, senki nem mondott nemet – szürcsölte Benefit gróf a fogai között.
A helyzet annyira képtelennek tűnt, hogy csend állt be közéjük, és ezt a csendet kihasználva Timofán kioldalgott a képtárból.
Otthon kellemetlen meglepetés várta. A tisztaszobában az asztalnál Bakó Bertalan végrehajtó ült, vele szemben anyja, könyörgő arccal.
– Csak még egy kis haladékot! – rimánkodott az özvegyasszony.
– Három nap! – mutatta fel bal kezén a számot Bakó.
– Nem lehet..
– Nem! – szakította félbe a végrehajtó az idősödő hölgyet, aki szomorú szemekkel tekintett most érkezett fiára. Ezeket a szemeket Timofán vádlónak látta. Önzőnek érezte magát, hogy dicsőségét előbbre helyezte a családnál, mikor a törlesztőrészletet Umlautnak adta.
Gondolta, sétál egyet a földjük körül – talán utoljára… Szembe jött vele szó szerinti barátja, Baráth Feri. Timofán elmesélte neki a nap két különös történetét. Baráth pedig összekötötte a két eseményt.
– Te ökör! – vonta le Baráth a konklúziót. – Menj vissza, kérj bocsánatot Benefit gróftól! A képet bármikor újrafestheted.
Az utóbbi mondat hatott. A föld megmarad, a kép ugyan nem, de újrafestheti. Timofán betárcsázta a Galéria számát az öreg, fekete, vonalas készüléken. Elhebegte Umlautnak, hogy változtatott döntésén, és kérte, hogy rendelje vissza Benefit grófot.
Másnapra beszéltek meg találkozót a Galériában. A fiatal festő köszönés után rögvest bocsánatot kért a gróftól, egyben közölte vele: változtatott hozzáállásán.
– Megveszem a képet – kegyeskedett Benefit. – De nem adok sokat érte.
Timofán rábólintott, és mégiscsak kapott annyit, hogy hazafelé bevihette Bakó Bertalannak a lemaradt törlesztőrészletet, és maradt egy kevés ételre is. Hazaérve felállította szobájában a vásznat, és újra festeni kezdte az Édenkertet. Azt hitte, boldogító lesz újra megalkotni a képet, de valahogy nem ragadta magával az a „rendkívüli dolog van készülőben” érzés, ami az első alkalommal. A festmény előterébe újra behelyezte a terebélyes fát, törzsére pedig a kígyót. Egy vastag ágra rápingálta a két madarat.
Hátralépett. A madarak üveges szemmel bámultak a semmibe. Hiába várt hosszan, nem mozdultak.
Rosszkedvűen feküdt aznap este ágyba. A szomorúság végül álomba ringatta. Másnap hajnalban, munka előtt, megszemlélte a képet. A madarak ugyanolyan halott tekintettel néztek a hajnali fényben, mint tegnap este. Csak mintha a kígyó lett volna közelebb hozzájuk. Timofán megrázta a fejét, gondolta, az álmosságtól lát rosszul.
Aznap is keményen, de rosszkedvűen dolgozott együtt a napszámosokkal a kukorica-földön. Este már egyértelműen látta, hogy a kígyó közelebb kúszott a paradicsommadarakhoz.
A szeptember nekik hozta előbb hűvös éjszakáit, mielőtt a városba ért. A konyhájukban már lobogott a tűz az öreg Jancsi-kályhában. Timofán összetekerte a vásznát, melyre az Édenkertet próbálta újra alkotni, és behajította azt a tűztérbe. Úgy érezte, a lángok nem csupán alkotását, hanem művészi mivoltát is elemésztik.
Ha nem lett volna annyira fáradt, biz’ Isten nem tudott volna elaludni. Alvás közben öntudatra tért, de mivel az ablakon át a párizsi Eiffel-tornyot látta, hamar rájött, hogy álmodik. Mindenesetre körülnézett, és egy műtermet látott maga körül. Dühös volt, hogy még álma is a gyászos valóságra emlékezteti. De azután középen vásznat látott, rajta tájképpel. A fák és a házak megnyújtott alakja egyvalaki művészetére emlékeztetette .És az a valaki ott állt alkotása előtt, ecsettel kezében. Majd Timofán felé fordult a jelenés..Szimpatikus arc, teátrális mozgáskultúra jellemezte.
– Amadeo Modigliani! – kiáltott fel az álmodó.
– Szólíts csak Modinak! – hajolt meg viccesen az álombéli alak. – A barátaim csak így hívtak, sőt, még az asszonyom is. Tudom, hogy gondban vagy – folytatta. – Kisegítelek. Tedd, amit mondok! Holnap fesd le újból az Édenkertet, napfénnyel és a fával, de a madarakat ne vidd a vászonra! Mielőtt még elfelejteném: a kígyót sem!
Modi újra meghajolt, és így búcsúzott:
– Arrivederci, ifjú barátom! Egy napon találkozunk majd egy jobb világban!
Timofán felriadt, összeszedte magát, majd újból kiment dolgozni a kukoricaföldre. Alig várta, hogy ráesteledjen, és követhesse példaképe álombeli alteregójának utasítását. Fél éjszaka fönnmaradt, de végül ott terpeszkedett a fa a vásznon, és önmagában is gyönyörű volt.
Reggel nem kellett már a földre mennie, végeztek a betakarítással. Timofán felülve az ágyban bámulta tegnapi művét, melyről még mindig hiányzott a két madár. Odakint viszont még élénk volt a kora őszi nap. A fiú valamifajta belső indíttatástól vezérelve az ablakhoz lépett, és kitárta azt.
Feje felett két tollcsomó suhant be. Mire a fára telepedtek, már ki lehetett venni kecses alakjukat. A paradicsommadarak tértek vissza.
Timofán nem sejthette, lesz-e kiállítva még valamely alkotása, esetleg lát-e pénzt valaha művészetéből, de azt egyértelműen érezte: a madarak most már örökre vele maradnak.
Villax Richárd 2022
