– A főni bekaphatja!
Nem túl fennkölt gondolat ez egy temetőben. Somoskői – született: Horváth – Zalánnak mégis ilyesmi forgott fejében, amikor édesanyja és mostoha apja sírja felé lépdelt az agyagos-sáros úton.
November elseje volt, munkaszüneti nap. Ma végre nem kellett transzformátorokat összeszerelnie, hogy csuklója és ujjai egyaránt belefájduljanak. Igen gyakran még szombaton is dolgozott, hogy tudja fizetni a lakáskölcsönt, amibe rövid házassága elején beleugrott, hogy azután rá maradjon a teher. A vasárnapot pedig általában nagynénjénél töltötte, takarítással, vagy – ha az időjárás megengedte – kerti munkával. Fizetség gyanánt pedig azt a megjegyzést kapta, mely szerint „nem törődik eleget a még élő rokonokkal”.
Szerencsére – Zalán így vélte: szerencsére – a háklis nagynéni egészségi állapota nem volt elégséges ahhoz, hogy kilátogasson az Újpest-végi temetőbe. Így hát a harmincöt éves férfi –igen, itt a temetőben – végre igazán békében, nyugalomban érezte magát.
Haladt az úton azzal a két csokor virággal, amit végül a temető kapujában vásárolt meg. Ide jövetelekor az Újpest központi aluljáróban is látott két szakadt, koszos külsejű férfit, akik egy felmosó vödörből árultak hozzájuk hasonlóan kókadt csokrokat. Az egyik alak, akinek fejét kopott „Mogürt” feliratú baseball sapka borította, bal kezével kihúzott a vödörből egy csokrétát, és a tétovázó Zalán orra alá nyomta. Másik kezével sárga nyelű, tekintélyes nagy kést villantott elő.
– Visszavágom, ha köll – húzta végig a kést a valóban hosszú szár mentén.
Zalánnak eszébe jutott, hogy az ünnepre tekintettel már utalták fizetését, így nincs rákényszerülve ilyen szánalmas virág megvételére. Megrázta fejét, és a lépcső felé indult.
– Köcsög –hallotta még a „Mogürt” sapkás megjegyzését, de úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig még mostoha apja dörgedelmét is hallani vélte:
– Ha nem tudsz kiállni magadért, hogyan fogod majd megvédeni azokat, akiket szeretsz?
Ezt még akkor kérdezte Géza, a nevelőapja, amikor a nyolcéves Zalán arra kérte édesanyját, hogy ne csomagoljon neki uzsonnát, mert osztálytársai úgyis elveszik tőle. A középkorú katonatiszt jót akarhatott, de a „költői kérdéssel” csupán rögzítette a kisfiú lelkében a bátortalanságot. Úgy tűnt: évtizedekre.
Odaért a dupla sírhoz. A kőlapra helyezte a két, immár kifogástalanul friss csokrot; egyet-egyet felnevelőinek. Elképzelte, ahogy ők pedig a szétrohadt koporsódeszkák közti nyílásokon át egymás felé nyújtják csontkezüket, s azok egymásba fonódnak. Mindörökre.
Zalán nemző apja rögtön lelépett, amint megtudta, hogy partnere teherbe esett. Attól kezdve nem tudtak róla soha semmit. Igaz, úgy vélték mindketten – a fiú és az anyja – hogy nem is érdemel igazán érdeklődést tőlük.
Azután Zalán anyjának életében megjelent Somoskői Géza, ez a snájdig katonatiszt, és vele együtt az életre szóló, nagy szerelem. Megházasodtak, a fiút nevére vette a férfi.
De közös fiuk is született; Kálmán. Őt, ahogy múlt az idő, egyre többen hitték Zalán bátyjának, mivel egyre többször védte meg féltestvérét a kötözködőktől, akiket az idősebb fiú tétovasága bátorított.
Kálmán örökölte a Somoskői-mentalitást. Ő is jót akart, de bátyjában elkeseredettséget ébresztett, amiért megóvta öt. Akárcsak felnőtt korukban, lakáshitelének bedőlésétől. Somoskői Kálmán ugyanis, miután elvégezte a „közgáz” egyetemet, egy üzleti tanácsadó céghez csatlakozott. Zseniális, gyakran formabontó ötletei megbecsülést eredményeztek, anyagi értelemben is.
Két és fél éve végzett az idősebb Somoskőivel a hasnyálmirigyrák. Felesége önfeláldozóan ápolta az utolsó pillanatig, majd négy hónapig sorvadt, végül utána halt.
Erről tanúskodott sírfeliratuk. Baloldalt Somoskői Géza neve, alatta születése, és elhalálozási dátuma napra pontosan. A jobb oldalra mindkét fiú édesanyja ezzel egy időben bevésette nevét és születési időpontját. Nem kis szemrehányást kapott ezért gyermekeitől. Pedig csak arról volt szó, hogy ő már tudta…És már csak halála évét és napját kellett odavésetni.
Azonban Zalán látómezejének alsó részén feltűnt még egy véset. A megemlékező odakapta tekintetét, és…
…a saját nevét látta ott, középen lent: Somoskői Zalán!
– Jól van, jól van, semmi gond! – suttogta maga elé. Nyilván előrelátóan bevésették az ő nevét is a legutóbbi korrekció után. Csak eddig nem tűnt fel. Az is természetesnek hatott, hogy az egységesség jegyében az ő születési éve, napja is ott virított.
De, hogy azután egy kötőjel, s utána még egy dátum… „20… november 3.”. Hiszen az holnap után lesz!
Zalán kitapogatta önön nevét, majd alatta a két dátumot. Azután a felső két névre tévedt a keze. Semmi kétség! Ugyanaz a mélység, ugyanaz a karc. Nem képzelődött.
Eszébe jutottak az ID tv szombat esti, okkultista műsorai, és az ott mutatott állítólagos túlvilági üzenetek, melyek falakon jelentek meg váratlanul, majd tűntek tova. „Ez is talán ilyen” – gondolta. Valamilyen erők közölték vele elhalálozásának időpontját, ami két nap múlva esedékes.
Kábultan támolygott kifelé a sírkertből. Hazaérve a szánalmas, második emeleti kis lyukba, mint egy automata gép tett eleget a napi rutin íratlan szabályainak: fürdött, vacsorázott, bekapcsolta a televíziót.
Amikor végre csöndet varázsolt maga köré, és már az ágyban feküdt, a Hold pedig beszórta sárgás fényét a sötétítő és az ablak közt támadt résen, azon elmélkedett, milyen furcsa jószág ez az élet: eddig aránytalanul sok szenvedést adott neki, most meg valahogy mégis sajnálja elmúltát. „Csak az életösztön” – suttogta maga elé (hiszen nem volt vele látszólag senki), majd álomba szomorkodta magát.
Óracsörgés után tántorgó részeg módjára tette meg az ágya és a konyha közti pár méteres utat. Kávét lapátolt a „kotyogósba” , a fele persze mellé ment. Ahogy gázra rakta a kávéfőzőt, keze reflex-szerűen a rádió bekapcsoló-gombjára tévedt. Szokása volt meghallgatni a híreket, mintegy megérkezve a realitásokhoz.
– Nem! – rántotta vissza kezét, mintha tűzhöz ért volna. – Az utolsó napomat ne rontsa el semmiféle háború, árvíz, vagy földrengés!
Amég lefőtt a kávé tovább gondolta a dolgokat. És vajon munkával miért rontaná el a legvégső (teljes) napját, amikor az ő munkája szinte rosszabb, mint az emlegetett katasztrófák?
Kopott mobiltelefonja után nyúlt, de keze megremegett, ahogy főnökére gondolt…aki többé már nem élet és (éh)halál ura! Hát ez az! Mit tud neki már ártani?
Néhány másodperc múlva éppen ez a hajdani úr jelentkezett.
– Tessék, Tabajdi!
– Szia, főnök! Azért hívlak, mert ma nem megyek be. Dolgom van.
A hosszú csend a másik oldalon azt sugallta: nem ezt szokták meg Zalántól.
– Nem lehet csak úgy… – végül erre a félmondatra futotta a máskor oly improvizatív Tabajdi főnöktől.
– Holnap még annyira sem tudok megjelenni – feszítette Somoskői Zalán tovább a húrt.
– Új állást találtál? – kérdezett rá hökkenten Tabajdi.
– Igen. A Pokolban leszek fűtő!
– Haha! Jó vicc!
– Nem vicc – zárta rövidre az „utolsó napos” férfi, és lenyomta a piros gombot készülékén. „Örülj neki, hogy felhívtalak” – dünnyögte maga elé. Persze, nem csak azért hívta fel a „főnit” (aki bekaphatja), mert örömet kívánt szerezni neki, hanem hogy ne zaklassa őt érdeklődő hívásával ezen a napon, amit még maradéktalanul ki akart élvezni.
De vajon milyen formában?
Ahogy elrévedt, a porosodó könyvespolcon akadt meg tekintete. Eszébe jutott, mily régen olvasott már! Este mindig keserű fáradság zavarta ágyba, a betűk összemosódtak volna szeme előtt.
Végül lekapott a polcról egy vékonyka Nemere István-féle kémtörténetet, és lehuppant foteljébe. Rendkívül élvezte a betűfalást. Együtt nyomozott a szimpatikus főszereplővel, gondolatban segített neki az ádáz verekedésekben, majd – ha úgy hozta – együtt szedték fel a gyönyörű és okos nőket.
Amikor egy fogadáson „vettek részt”, akkor döbbent rá, milyen éhes, hiszen gyomrát eddig mindösszesen a reggeli kávé terhelte, most meg igencsak dél volt. Cipőt vett, kabátot, és elindult egy hely felé, aminek kirakatán már sokszor betekintett. Ott emberek boldogan lapátoltak svédasztalról különféle ételkölteményeket tányérjukba. Ő is ezt tette volna, de az étterem előtti táblára tekintve úgy vélte: a „csak” szócska utáni összeg neki mégis inkább sok. Most viszont az okozott volna nehézséget, ha mindenképp végére akart volna járni egy nap alatt a bankszámláján állomásozó összegnek.
Gulyáslevest, rakott krumplit, illetve desszertnek diós tésztát fogyasztott, vigyázva arra, nehogy túl egye magát, és az utolsó napot gyomorgörcsben agonizálva fejezze be. Így is elérte a „kaja-kóma”. Hazament tehát szundikálni kicsit.
Azaz: szundikált volna, ha nem épp az ablaka alatt gyűltek volna össze az őszi szünetnek köszönhetően időmilliomos ifjak egy futball meccs erejéig. Majd a beton pályán pattogott hangosan a labda, s e hang vegyült a játszók, illetve a körülöttük gyűrűt alkotó spontán nézősereg kiáltozásaival. Gondolta: talán túl tudná őket kiabálni, hogy „hallgassanak már el a picsába”. Legfeljebb feljönnek és meglincselik. Na, akkor mi van, pár órával előbb döglik meg.
De ehelyett ötlete támadt. Előkereste régi, szakadt, kínai sportcipőjét, és hozzá szintén kínai melegítőt húzott. Éppen félidőre ért le.
– Be szabad állni, fiúk? – lépett oda a pihenő játékosokhoz.
– Be szabad, faterkám! – vetette oda egy colos. A megjegyzést a többiek harsány hahotája kísérte. – Úgyis páratlanul vagyunk.
– Sajnos éppen a vesztésre álló csapat küzd létszámhiánnyal – folytatta egy jóval alacsonyabb, aki csak éppen hogy bizonyult magasabbnak Zalánnál. A kamaszok ekkor is kuncogtak.
– Nem baj, fordítunk! – kiáltott Zalán lelkesen, de belül nem nagy meggyőződéssel.
A két csapatot melegítő felső viselése, illetve nem viselése különböztette meg egymástól. A középkorú férfinak szerencséje volt a csapatba kerüléssel, mert a novemberi csípősség dacára pár percen belül összeizzadta pólóját.
Pedig kezdetben csak tekintetével üldözte a bőrgolyót, mely ágyúgolyóként repkedett körülötte. Majd végre elé pattant a labda, és jó nagyot rúgott bele, csakhogy az minél távolabb kerüljön kapujuktól.
Egy elől ragadt csapattárs lába elé hullott a bőr, aki néhány lépés után a melegítő felsősök kapujába vágta azt. Nagy volt az ováció mind a pálya köré gyűlt nézők, mind a csapattagok részéről. Nem is annyira a gólszerzőt, mint Zalánt ünnepelték, aki – legalábbis látszólag – mértani pontosságú passzt adott.
– Jól van, faterkám! – jegyezte meg a colos, de ezúttal senki nem nevetett.
A férfinak megjött az önbizalma. Ezáltal többet helyezkedett előre. Egy éles beadás mindenki lába előtt elcsúszott, majd éppen az ő sípcsontjának vágódott neki, onnan meg egyenest az ellenfél kapujába! Ezzel vége is volt a mérkőzésnek. Mindenki Zalánnal akart kezet fogni, néhányan hátba veregették.
– Nagy voltál, faterkám! – lelkendezett a hosszú fiú, de a többiek lehurrogták tiszteletlensége miatt. Sőt, egy győztesnek járó energiaitalra is meghívták, de ő megköszönte, nem élt vele.
Ehelyett hazament, átöltözött, mert úgy döntött: a közeli fürdőben piheni ki a küzdelmet. Olyan régen járt ilyen „lustulós” helyen, hogy fogalma sem volt, mi itt a rendszer. De végül elfoglalt egy öltöző szekrényt, és lépcsők, folyósok labirintusán át megtalálta a medencéket.
A büfében sört vásárolt. Leült a medence falánál húzódó kőpatkára, és tovább olvasta reggel megkezdett könyvét. Nem túl sok idő alatt bekebelezte a hátra lévő fejezeteket, és már csak nézelődött. Tekintete megakadt egy-egy jó vágású fürdőruhába öltözött hölgyön. Idáig azt hitte: ilyesfajta fürdőt csupán idős emberek látogatnak. A látvány alaposan rácáfolt.
Bár régen volt nővel, nem sóvárgott, hanem boldoggá tette, hogy az élet még felvillantja előtte szépségeit. Azután a hely szellemének megfelelően kimázolt fal figurái között valami kérész-félét vett észre. Ennek hatására ismét a büfé felé vette az irányt. Ezúttal csak egy tollat kért kölcsönbe a pultostól.
A könyv hátsó, belső borítójára kezdett írogatni. „Tiszavirág vagyok a Duna partján…” Még kamaszkorában próbálkozott egy-egy verssel. Most sem sokáig merülhetett bele az alkotásba. Csengő, női hang zökkentette ki:
– Bocsánat, nincs még egy, felesleges tolla? Keresztrejtvényt szeretnék fejteni.
Párduc testű, szőke, rövid hajú, harminc körüli hajolt fölé citromsárga bikiniben.
– Az az igazság, hogy a büfében kértem, de hátha van nekik még egy.
Zalán kimászott a vízből.
– Menjünk! Legalább meghívom egy kávéra.
A férfi felbátorodott annak tudatában, hogy feltehetőleg már semmilyen kudarc-élményt nem kell sokáig hordoznia lelkében.
– Könnyű vérűnek fog tartani, ha elfogadom a meghívást? – nézett a nő fürkészőn Zalánra.
– Csak olyannak, aki szereti a kávét.
Összemosolyogtak, és a rövid sor végére álltak. Leültek egy műanyag asztalhoz, és magasba emelték a forró, fekete italt tartalmazó műanyag pohárkákat, mintha pertut innának. Kiderült: a nőt Nórának hívják.
– Ne haragudj a közvetlenkefésért –kezdte Nóra – de nagyon vonzó, amikor egy férfi olvas.
Zalán viszonozhatta volna a bókot, hogy neki meg mindig tetszettek a Nórához hasonló, „svéd típusú” nők, de ez – testmagasságát tekintve – tragédia volt számára.
– Én a színházat is nagyon szeretem – a nő nem is hagyott időt.
– Úgyszintén – kontrázott Zalán, bár igen régen járt efféle intézményben. Viszont rossz alvó volt, éjszaka pedig sok színházi közvetítést adtak a tévében. Emiatt egészen jól el tudott beszélgetni színházrajongó partnerével az elkövetkezendő percekben.
– Én a „Ma este színház” oldalról szoktam jegyet vásárolni. Ismered?
A férfi nemet intett. A nő egy perc türelmet kért, és okostelefonnal kezében tért vissza.
– Nézd csak! Itt kiárusítják olcsón a megmaradt színházjegyeket. Hoppá! Játék a kastélyban, Vígszínház. Egyik kedvenc darabon. És van is két jegy!
– Hát akkor nyomjunk rá gyorsan! Kifizetem.
– Majd fizetsz a büfében, a szünetben. Azt hiszem, így is én járok jobban. Meglepően olcsó a jegy.
Jót nevettek, majd megbeszélték, hogy mindketten hazamennek rendbe szedni magukat, és háromnegyed hétkor találkoznak a körúti színház előtt.
A fürdő kapujában búcsúzni készülődtek, amikor a szemközti, új építésű ház oszlopai között bujkáló alakra lettek figyelmesek.
– Újra bújócskázunk, mint gyermekkorunkban? – kiabált kacagva féltestvérének Zalán.
Kálmán leleplezve magát a párhoz lépett.
– Sziasztok…ha tegeződhetünk – tette hozzá Nórára nézve. Zalán még sose látta őt ennyire zavarban.
Az idősebb fivér bemutatta a férfit és a nőt egymásnak.
– Nem akartam zavarni – magyarázta bújócskáját a máskor mindig határozott Kálmán. – De nem is fogok tovább, sietek egy üzleti tárgyalásra.
Zalánnak feltűnt, hogy testvére autó, sőt aktatáska nélkül indul tárgyalni, de inkább az estére koncentrált, miután elbúcsúztak egymástól mind a hárman.
Ugyanis megfelelő öltözetről kellett gondoskodnia, mert olyasmire sem futotta idáig pénzéből. Egy bevásárlóközpont férfi ruházati boltját vette célba. A kedves eladónő szívesen segített az állványok közt szerencsétlenül tébláboló férfinak, aki a próbafülke tükre előtt feszítve már remekül érezte magát a kiválasztott, kékes-fekete öltöny-szettben.
– Maradhat rajtam ez a ruha? – mutatott végig magán az eladó előtt állva. – Színházba megyek, nem lesz időm hazamenni.
– Természetesen – mosolygott a fiatal lány, és nylon szatyrot adott Zalánnak utcai ruhája számára.
A folyosó egyik kanapéján hajléktalan kucorgott, élvezve a jó meleget, amég ki nem tessékelik. Zalán az ő kezébe nyomta a ruháival teli szatyrot, és a köszönömöt sem várva meg, kisietett az épületből.
Hamar megérkezett a színházhoz, de Nóra is előbb jött. A nő piros kabátja kék koktélruhát takart. Függő fülbevalói halkan csilingeltek. Mégis ő dicsérte meg Zalánt:
– Mód felett kulturált a férfi, akinek ruhatárában ilyen izléses darabok vannak!
– Igazán összeöltöztünk – mosolygott Zalán, utalva arra, hogy mindketten kékben feszítettek.
– Szabad a karját, uram? – a lány fejével a bejárat felé intett.
– Ha nem zavar, hogy fél fejjel magasabb vagy…
– Színházlátogatók vagyunk, nem kirakati babák! – karolt bele Nóra a férfi felkínált karjába. Akinek ekkor tűnt fel, hogy partnere diszkréten mellőzte a magas sarkú cipő viselését, hogy mégse legyen annyira kínos a szituáció.
Az alapból színvonalas darab fényét Benedek Miklós és Lukács Sándor játéka emelte. Volt mit megbeszélni a szünetben egy-egy konyak mellett! A második felvonás végén kiderült, hogy jubileumi előadást láthattak. Ugyanis egy hatalmas tortát toltak be zsúrkocsin. A színházi emberek egy-egy szelettel kínálták az első sorokat. Zalánék távolabb ültek, nekik már nem jutott, de ez nem befolyásolta vidám hangulatukat.
Beugrottak az első körúti bárba, mely útjukba akadt. Inkább csak azért, hogy meghosszabbítsák az együtt töltött időt. Itt is konyakot rendeltek.
–Jó, hogy nem autóval jöttél – jegyezte meg a nő, amikor már kissé csillogott mindkettőjük szeme.
– Nincs autóm – vallotta be Zalán. – Ide, Budapestre, minek? Csak idegeskednék a dugók miatt.
-–Jogos – mosolyodott el Nóra, és koccintásra emelte feles poharát. Azután beszélgettek. Ki hány éves, hol dolgozik… persze, Zalán a szavak szintjén kicsit feljebb emelte magát a munkahelyi szamárlétrán. Mire kiderülhetne a pontos igazság, ő már…
– Kezdek éhes lenni – tapogatta hasát Zalán. – Ugorjunk be valahova egy jó vacsorára.
– Ne költsünk! – javasolta Nóra. – Nem messze lakom innen. Összeütök egy jó rántottát!
A magas lány egy újépítésű házban élt a Váci út elején, szemben egy irdatlanul nagy bevásárlóközponttal. Lifttel mentek fel az ötödikre. Belépve a lakásba Nóra azonnal nekilátott a vacsora előkészületeinek. Zalán ezalatt kicsit körbenézett a lakásban. A fiatalabb generációra jellemzően fekete-fehér színkontraszt dominált a berendezési tárgyak tekintetében.
Savanyúsággal ették az időközben elkészült rántottát.
– Ez igazán nagyon finom volt! –jegyezte meg Zalán, és lustán nyújtózott egyet.
– Inkább villásreggelinek való – szerénykedett Nóra.
– Reggelire is ehetjük ezt! – csapott le a magas labdára a férfi. Ő már nem az a félszeg Zalán volt, aki huszonnégy órával ezelőtt. Felszabadultan beszélt és viselkedett az éjszaka hátralévő részében is. Hiszen a kudarc mit számított volna az időnek ilyen rövid mezsgyéjén?
Miután olyan közel kerültek egymáshoz, amennyire férfi és nő egymáshoz közel kerülhet, Nóra Zalán mellkasán pihentette szép fejecskéjét.
– Egyéjszakás, vagy életre szól? – szegezte a szőke lány partnerének a kérdést.
– Mindkettő egyszerre! – felelt meg őszintén Somoskői. Miután szíve hölgye értetlenül bámult rá, kénytelen lett feltárni előtte a történet lényegét.Ő pedig figyelmesen végighallgatta. Szemei elkeseredettséget tükröztek: végre megtalálta a másik felét, és máris búcsúzni kell tőle. Majd talán a remény mondatta vele:
– Azért én megnézném azt a sírfeliratot!
Zalán alig észrevehetően megvonta a vállát.
Másnap reggel a férfi kinyújtózkodott, amennyire partnere teste azt engedte, és megállapította: él… Lassan Nórát is keltette. Némán kávéztak, reggeliztek, majd útnak indultak a temetőbe.
Zalán úgy gondolta, majd ott fogja a sír előtt agyonütni a guta. Ez lenne igazán sorsszerű. Elég fosul telt ez az életnek gúnyolt akármi – kivéve, ezt az utolsó napot, na ezért érdemes volt megszületni!
Nóra is ugyanúgy végigsimította a vésett betűket, számokat, ahogy a férfi is tette uszkve negyven órával ezelőtt. Tekintetük a másikét kereste, és egymás szeméből azt olvasták: „nincs mit tenni”.
– Sejtettem, hogy találkozunk! – Kálmán most egy fa mögül ugrott ki, ahogy előző délután az oszlopok közül. – Nem volt egyszerű olyan sírkövest találni, akit rá tudtam venni ilyen turpisságra.
– Pont olyan vagy, mint az apád! – csattant fel Zalán. – Megszégyenítettél!
– Apánk és én csupán azt szerettük volna elérni évtizedeken át – szegezte mutatóujját testvérére Kálmán – hogy végre egyszer elhagyd a kibaszott komfortzónádat! Igazán sajnálom, hogy csupán így sikerült! Csak amit az ID tévén látsz, abban hiszel.
Zalán már elindult öccse felé, hogy jól megrángassa. De egy pillanatra megállt, és gyorsan végiggondolta, mi történt vele az elmúlt huszonnégy órában. Hát majd hogy nem több, mint az összes addigi napján együttvéve!
Odalépett Kálmánhoz, és inkább átölelte.
Villax Richárd 2023.
