Baráti tűz

Kutron Katalin

A szememet ki sem nyitva veszem fel az ágyam mellett tartott és makacsul csengő szolgálati telefont. Az évek során félálomban is rutinná vált az ügyeletes tisztekkel való beszélgetés, hallgatom a jelentéseiket, automatikusan teszem fel a kérdéseimet és litániaként sorolom az utasításokat. Az is előfordult már, hogy reggel a mobilomat meg kellett néznem, hogy tényleg hívtak éjjel, vagy csak erről álmodtam.

 

Most tudom, ma biztosan vége éjszakai alvásnak. Szokatlan módon a főkapitány bűnügyi helyettese van a vonal végén, hangja komor, emberölés történt és az áldozat a legismertebb és az utóbbi évek legnagyobb bűnügyeit letárgyaló büntetőbíró.

 

Divatos kertvárosi környék, otthonos családi ház földszinti dolgozószobája. A bíró úr, mint máskor is, az íróasztal mögött a karosszékben ül, kissé hátradőlve, mintha aludna.

Az összképet csupán a homloka közepén lévő lyuk és némi vér zavarja.

 

Figyelek és hallgatok, egyben igyekszem nem láb alatt lenni a helyszínelőknek és a halottkémnek. Közben felhív az ügyészségi szóvivő is, álmosnak tűnik a hangja, sokat mondani egyelőre nem tudok.

 

Az áldozatot az esti géppel Dublinból hazaérkező fia találta meg. Értékelhető nyom nem nagyon van, – bár igyekeznek gyűjteni – töltényhüvely nincs, így a fegyvert sem lehet azonosítani. A magas szobahőmérséklet a halál pontos idejét bizonytalanná teszi.

 

Téblábolok és nézelődök, nem árt, ha az események közelében vagyok. Hirtelen elakad a lélegzetem és érzem, hogy elindul a hátamon a verejtékpatak. Én tudom az itt lévők közül egyedül, hogy mi az a kis fényes tárgy, ami az asztali írószertartó alatt hever egy vércsöppben. Egy ügyészi aranyjelvény, hátulján rágravírozott azonosítószámmal. Az én számommal. Nem vettem észre, hogy itt maradt. Nyugalom, mély levegő, lassan be, lassan ki. Meg kell szereznem, de most. Látszólag tétován az íróasztal felé indulok és a halottkém felé fordulva egy bizonytalannak tűnő kézmozdulattal leverem az írószertartót. A fehér jegyzetlapok, tollak, ceruzák beborítják a szobát, mindenki azokat nézi. Senki nem mer rám szólni. A szigorú tekintetű főkapitány-helyettes egyetlen intésére három rendőr ugrik szó nélkül összeszedni. Én elnézést kérve segítek nekik, az nem feltűnő, hogy két másodperccel később hajolok le és már a zsebemben van a jelvény. Nagyot sóhajtok.

 

A biztonság kedvéért gondolatban gyorsan végigfutok még egyszer mindenen.

 

Köztudott a bíróságon, hogy ha nem tárgyal, akkor otthon dolgozik a bíró úr. Annak is híre ment, hogy a felesége és a lánya a héten egy vidéki wellness szállóba utazott. Visszagondolva megdöbbent, de készséges volt, amikor tegnap reggel felhívtam, hogy egy bírákat is érintő bűncselekményről szeretnék vele, mint a büntető kollégium vezetőjével sürgősen és négyszemközt beszélni.

Délidőben a kertváros szinte üres, metróval és busszal a törvényszéktől a házig az út húsz perc sincs. Az ebédszünetről hamarabb visszaértem a tárgyalóba, mint az ügyvédek és az esti híradókban az egész ország láthatta a jelentős médiaérdeklődéssel kísért korrupciós ügyben a hangzatos szópárbajainkat.

 

Néhány napja egy kollégámmal látványosan meglátogattam a bíró urat, így az esetleges DNS és ujjlenyomat maradványra van magyarázatom.

Az aznap viselt öltönyöm, az ingem és a cipőm a házam kazánjában ég éppen, nem fog feltűnni a hiánya, minden darabból van kettő-három egyforma a szekrényemben.

A szétszedett fegyver a támlából kivett töltényhüvellyel együtt szintén a kazánba került. A pisztolyt egyébként egy netes akciós oldal által szervezett kuponos napon – amin más nevére szóló igazolvánnyal vettem részt – emeltem el a város másik végén lévő lövészklubból.

 

A gyilkosság után a teraszajtón az üveget kívülről kivágtam, mintha ott jött volna be a tettes. A forgalmas metróállomás újságosánál vásárolt kártyás mobil a ruhám és a pisztoly sorsát osztotta. A riasztó és a ház körüli kamerák kizárólag éjjel és a család távollétében működnek, mert a bíró úr köztudottan nem szerette az ilyen „elektronikus ellenőröket”.

Távozásom előtt nem felejtettem el a termosztátot felnyomni 50 fokra.

 

Jön a szokásos eljárás: elszámoltatják, ellenőrzik és lehallgatják a bíró úr által elítélteket, családtagjaikat és ügyvédeiket – hát hosszú lista lesz, nem akármilyen nevekkel –, majd a közismert fenyegetőzőket, a notórius panaszosokat és a félnótásokat. 

Arra senki sem gondol, hogy valaki azért fizetne – nem is kis összeget -, hogy a tényleges életfogytiglani büntetés rémét felvető és kiosztásra váró ügye ne a félelmet nem ismerő, megvesztegethetetlen, egyben végletekig szigorú bíróhoz kerüljön.

 

Megelégedés tölt el, ismét egy feladat, amit sikeresen oldottam meg. Erről vagyok ismert a szakmai berkekben. Egy valami zavar csupán, a bíró úr „- miért?” kérdésére már nem tudtam válaszolni. Talán ennyi még belefér, könyvelem el magamban.

 

Azt nem tudom abban az ügyben ki fog ítélkezni, de a vádat a helyettesem fogja képviselni. Ráfér egy kis sikertelenség, mostanában túl magabiztos.

 

Újabb megoldatlan gyilkossági eset, rontani fogja a statisztikát, sóhajtok fel magamban, persze, ha egy államügyész a tettes jobb, ha az is marad…