Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Imre Dóra – Galanthus

Amikor önmaga volt, csalódást látott az emberek szemében.

„Olyan szép rózsaszál leszel, ha felnősz!”

De a kisvirág legbelül tudta, hogy ő a tavasz hírnöke szeretne lenni.

„Nem akarhatod ezt, ezzel szégyent hozol a családra. Nálunk mindenki rózsa. Honnan fújt téged ide a szél egyáltalán?”

Az emberek arra vártak, hogy majd meggondolja magát, hiszen a környéken mindenki a szerelem virága volt. Próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről.

„Itt egy rózsa, ott más virág, te rózsa vagy, így kerek a világ! Gyere velem, karon foglak, megmutatom neked a világot!  Jönnek majd az emberek, hogy benned örömöt leljenek, nézegetnek és letépnek, elvisznek a szerelmüknek, s lesz értelme életednek!”

De a virágban lévő belső mag mindig is tudta, hogy ő hóvirág lesz. Nem akarta, hogy letépjék, mindenkinek virágozni akart, ő mindenkit szeretett. A többiek reménykedtek benne, hogy egy gyönyörű, vörös rózsává érik egy idő után, meg se próbálták meglátni a hóvirágok szépségét.

„Nem hiszünk neked, legbelül te is gyönyörű rózsa szeretnél lenni, ez az egész csak kamaszkori lázadás, polgárpukkasztás.”

Teltek a nyarak, az emberek várakozva figyelték, hogy a kis mag mikor érik be. De egyik nyáron sem nyílt ki a rózsa. S az emberek csak vártak és vártak, a kisvirág pedig egyre szomorúbb lett.

„Ha szeretni akarsz, tedd meg, amit kérünk. Feleségül csak a rózsákat veszik az emberek.”

Egyszer csak jött a fagy és minden jéggé dermedt, majd egy kis hóvirág dugta ki a fejét.

„Mi lett belőled? Szégyellheted magad kisvirágom, csalódást okoztál nekünk csillagom. Mi nem tudnánk így élni, ahogy te csinálod, a napsütés helyett, te a fagyot várod.”

Szirmait átfestették, s elégedetten mutogatták a kinyílt bimbózó virágot. Elhervadásáig sem ismerték fel benne a reményt.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra