Főbejárat

Bombicz Judit

Bombicz Judit

Interjú Bombicz Judit írónővel

weheartit_space

A végtelenen innen

Eszmecsere a vételenről

IMG-0861 (1)

Ábel Stella

Interjú Ábel Stella színművésszel

Az óceán kis gyönge.Talán

Csontos Imola

Vakrandi

Pruzsinszky Sándor

Asmodeus ügyfelei

Somogyi Tibor

Az Arndale fantom

Ábel Stella, Andrew J. Nance

Drága holdvilág

Bíró József

Börtönpszichológia III.rész

Brunner Tamás, Imre Dóra

Megjelent könyvünk, ami a következő linken rendelhető: https://shop.konyvmogul.hu/imre-dora-pruzsinszky-sandor-brunner-tamas-letvadasz-konyv?fbclid=IwAR1whVLaBA6dzMS1tRHCxkgn45j728Ev1IRzEKcZeWU2f8obAJwsIuYMCXs
Hamarosan megjelenik a Teltház irodalmi folyóirat első könyve a  könyvesboltokban és ebook formájában is!
 
“A könyv három szerzője három generáció életszemléletét ötvözi egybe. Pszichológiai szakcikk és elemzés, vers, novella, színdarab és misztériumjáték formájában – azzal az újszerű céllal, hogy az olvasó – mintha egy gyógyító szándékú pszichodráma szereplője lenne – önmagára találva átélhesse az Élet és Halál, a Szerelem és a hétköznapi Emberi kapcsolatok XXI. századi misztériumait.
Az olvasóban a műfajok elegyítésével tükröződő kép – a szerzők szándéka szerint – egyféle Rorschach-tesztként mutatja meg korunk szellemi arculatát.”
2021.07.28.
Fotó: Imre Dóra

Hideg reggelek

Senki nem mondhatja, hogy a trombitaszó nem lenne elegendő ahhoz, hogy kipattanjon az ember szeme, felébredjen és felkeljen. Elegendő. Bár a lendület kissé megtörik, és ha az első kávé nem is de második már elég ahhoz, hogy kimenjen az utcára, a félsötét viharos hajnalba és elinduljon.

Az utcán a fergeteges hideg szél majd kifordítja a gyengécske piros esernyőt a kezéből. Nekidől a szélnek, és mint jégtörő vág át a jeges viharon a tér felé. A jégdarát szóró tavaszi szél április legjavát mutatva lehajlítja az ernyő külső merevítő vasát, és a kezéből is majd kitépi.

Csapkod a szél, jó hogy nem kalapban jött, már rég nem lenne meg, csak nézhetné ahogyan reménytelen egy lépés távolságra, vagy ötre lökdösi a vihar a lába előtt, elérhetetlenül.

A tér sarkán annyira erős a vihar, süvít, mint egy kürtőben, lehajtja az ernyőt a föld felé, mintegy zászlót hajt a támadásnak, megadja magát, de amikor a jeges cseppek az arcába csapnak mégis felemeli, nem büszkeség, csak védelem.

Az ernyő pereme mellett látja régi ismerőset, ott áll behúzott nyakkal az első szemetes mellett, a szemetesre akasztott hátizsákjától két lépésre. Fázósan álldogál, lép jobbra és balra, zöldes- fekete kötött sapkát a szemébe húzza, hátat fordít a szélnek, jobb kezét maga elé tartja, nem is kell látnia ki jön, mindenki ismeri.

Póni Frigyesnek hívjak, ezt ő döntötte el, még tavaly, amikor találkoztak és beszélgettek két térrel arrébb, az éjjel-nappal nyitva tartó bolt előtt. Nem volt nevetséges a név, egyáltalán.

– Az ember már nem forradalmár. Nem ugrál, csak él, ahogy lehet. De nem panaszkodom. Csak a kezem maradt így.

– Hol mosat?

– Van egy hely, oda járok hetente, és van egy haverom az vágja a hajam.

– Feleség? – Máris megbánja a kérdést.

– Á, nem érdekes. Megvan a ritmusom, reggel a téren vagyok, meg délután. Iszunk egy sört?

– Persze.

Ma meg itt a fagyban

– Tudtam, hogy eljön ünnepek előtt.

– Már elmúlt Húsvét.

– De jön Karácsony.

Kétszáz forintot ad, keze a jéghideg karomszerűen görbülő kézhez ér. Frigyes rákacsint, de nem bizalmaskodva, inkább cinkosan.

–Jó, hogy látom – mondja, és int.

Az ernyő elveszítette minden formáját, semmire se jó, de már itt van a végtelen hosszú mozgólépcső előtt három ellenőr, alig férni át.

– Jó reggel, jó utazást.

Majdnem mellé lép az első lépcsőnek:

– Igen, magának is – mondja, és visszabámul a lányra. Milyen szép szeme van.

A metró huzatot csinál a kürtőben amikor érkezik, először a huzat, majd a kabátos sálas emberek, a lépcsőn felfelé. Nincs ismerős. Néha van, néha nincs. Ma nincs.

Lenn az alagútban az órára pillant, négy perc harminc. Négy perc harminc eltékozolt idő. A várakozás ideje.

Egy srác megy el mellette, ránéz, mintha ismerne. Nem ismeri. Leül. Ő maga is leül. A srác egyel közelebb jön.

– Milyen jó a csizmája.

– Igen, nekem is tetszik, tavaly még magas szárút hordtam, de szúk lett vagy mi. Most meg ez, ez rövid szárú, fehér cipőkrémmel kenem … – és beszél, beszél, csak azért, hogy a másik ne kezdhesse el, ne mondhassa, ne történjen meg, aminek be kell következnie.

– Ok. – Mondja a srác, és elővesz egy medaliont, arany, benne Mária kép. Kábé húsz forint, vagy egy pálca a lövöldében.

– Magának adnom. Most találtam. Maga rendes ember.

– Nem.

– Csak valami

– Nem, ismerem ezt. nem akarok magának pénzt adni. Megértheti.

– Van három gyerekem.

– Nekem is.

– De segítsen.

– Nem tehetem, nem akarok magának pénzt adni.

Sokáig tartott ez. Jött a metró.

– Isten áldja, vigyázzon magára. Megyek a Délibe, hátha van melós felvétel.

Beszállnak, nem ugyanazon az ajtón. A srác már egy nénihez lép, közel hajolva mutat neki valamit.

A plakátokat nézi, az embereket nézi, minden lány, aki ül, keresztbe tett lábbal ül, hatból öt telefonál, ugyancsak hatból ötön nadrág, egyikükön szoknya. Az egyik nadrágos nem telefonál. Két férfi ül, három áll. Ezek fontos dolgok. Az egyik ő.

Leszáll, a mozgólépcsőn a metró okozta léghuzat támasztja a hátát. Minden második lépcsőn áll ember, csak a jobb oldalon. A lépcső zötyögve halad, a kétharmadánál, egy lány – nem látta a kocsiban – elment mellette, lépeget a mozgólépcsőn. Sportos, izmos, ahogyan látszik innen. Elkezdi számolni a másodperceket, egy elefánt, két elefánt, tizenkettő, húsz elefánt, ekkor tűnik el a lány a szeme elől, ekkor ér fel a lépcső tetejére. Húsz teljes másodperccel előbb jár az életben. Dehogy hiszen ő jár harminc évvel előbb az életben. Mindegy.

A kisföldalattinál a lány a szomszédos oszlopot támasztja. Szemben reklám, bármi átváltunk bármire, ugyanott zálogház. Bőrkabát igazi bőrből. Az ajtó ahogyan nyílik már hangzik is: – Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Beszáll, záródnak az ajtók. Egyik állomás a másik után.

– Nem tudja hol kell leszállni a lehel piachoz?

– De igen. Mindjárt, de még onnan trolival.

– Ó.

– Igen a 76-os trolival, pár megálló.

– És honnan indul.

– Hát felmegy és előre, meg fogja találni.

– Köszönöm.

Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Férfi volt vagy nő? Nem tudja, nem figyelte. Furcsa. Inkább nő, de ezt csak a piacból gondolja. Lehetett nő. Végállomás, átszállás. Még pár megálló. A kórház II. kapujánál hosszú sor.

– Maga hányra jött?

– Kilencre.

– És maga?

– Én is.

– Maguk szerint beállhatok ide?

– Persze.

Ez férfi érkezik fekete kabátban.

– Maga hányra jött?

– Kilencre

– Akkor még megyek egy kicsit, én fél tízre.

Hideg van, de már nem esik. A munkásszálló ajtajában fekete jambósapkás fiú összehúzza magán a vékony dzsekit, és mint aki vízbe merül indul el fázósan az utcán háttal a szélnek, ráérősen halad.

Fél tíz. Katona igazítja el. Egyenesen, oda. Másik katonás személy, orvos lehet.

– Betegsége, anyja neve, bal vagy jobb.

Meghökken.

– Bal.

– Jó álljon a vonalhoz.

Vége. Üljön oda le. Ezt egy százados mutatja, nem mondja. Magas szikár, nagyon fáradt személy, kevés mozdulattal barátságosan, de ellentmondást nem tűrően vezényel. Látszik, hogy képes lenne leküzdeni bármilyen ellenállást, eredjen az bárhonnak. A katona az katona.

Ül, megy, teszi, amit mondanak jeleznek.

Vissza a villamossal, sok megálló átszállás, kisföldalatti. A feszesség megmaradt, nem ül le, a tönkrement piros esernyőt a lába mellett tartja, nem játszik vele, mint szokott, nem bökdösi a padlót. Elfáradt, pedig alig tett valamit. Áll, és várja, hogy visszaérjen a térre.

Póni Frigyes még ott van

– Hosszú műszak – mondja és nevet.

– Már adtam – szabadkozik.

– Persze, tudom, egy kávé jól jönne.

– Jó, adok egy kávéra. Kéri az ernyőm?

Átveszi megnézi, kinyitja, a szél majdnem elkapja a kezéből. Becsukja.

– Á, nem nekem jobb van.

– Jó, viszlát.

– Jó, hogy láttam – int, begörbült kezével, és mosolyog.

Freez

 

Fotó: Imre Bence

Margaréta

Simogatom a margaréta szirmait,

Nem tépem ki.

Szeret, szeret,szeret.

Szeretem a margaréta szirmait,

emlékeit.

Simogatom, simogatom, simogatom.

Rám mosolyog a világ,

nem bánt.

A hajnal az éjtől

elvált,

lepke szárnyát, fecske röptét

pajkos szelek elkötötték.

Szundikál a tűzhelyben a parázs,

a méheknek nem jut sem tarló sem virágzás.

Dinnyét kanalazok, héját dobom a szemétbe,

íze sincs már: nem izzadtam meg érte.

Azért csak simogatom a margarétát,

nem tépdesem a szirmát

szeretem, szeretem, szeretem,

engem is szeret a világ:

simogat, simogat, simogat.

 

Mészáros István

Fotó: Imre Bence

Quasim Mahdi – vers II.

Amikor megcsókollak,

pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák,

beszélni kezd az ezüstszájú patak,

s nyerítező lovak vágtatnak

az alkonyat piros sátra alá.

Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek,

ki nem tudja, mit akar.

Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban:

„A sötétség elállja útját

az eltévedt vándoroknak,

a gonoszok megélesítik tőreiket

az éj leple alatt,

a hegyoldal házacskái felé

izzó láva-kígyók tekergőznek,

a bolond fiú

kóbor macskát akaszt föl a padláson.”

Elviselhetetlen érzések által szított

látomások

törnek ránk,

mint pokolból előzúduló fergetegek.

Örömkönnyekből

és rubinok színeiből

és égi illatokból összegyúrt testeddel

nem tudok betelni,

szomjúságomat ajkaid mézével oltom.

Melleid bimbói duzzadnak a vágytól,

táplálékától újjászült életemnek.

Olyan vagyok akár a szent,

ki megmámorosodott isten borától.

Fény-ostoraiddal

hűvös patájú szél-lovakat

terelsz körém,

hogy felébredjek.

Hogy megünnepeljem a hajnali napot,

amely átutazott a fekete homályon.

Hogy megünnepeljem

az elmenekült múltat,

amely csalódásokkal teli kosarát

a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.

Hogy megünnepeljem az éjszakát,

amely a gyönyör malmában őrölte az időt

halkan nyögdécselve.

Ó, az éjféli virágok,

a tengerre nyíló ablakok,

a forró nyár,

meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!

Kószálsz a réteken,

akár az őzike.

Záporok közelítenek feléd,

hogy bőrödet megérinthessék;

melyet körül lebegsz álmodban alatt.

Szalad mögötted a szél,

hogy hajadat lobogtathassa.

Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,

a kertek virág-népe,

sugaras reggelek vidámsága,

nevetése a csecsemőnek,

kinek talpát anyja csókolgatja,

szívem piros szirtje,

melyet körüllebegsz álmodban,

amikor karjaim közt alszol,

mint méhecske a szirmok közt!

És mondom.

Kimondom akkor is,

ha a szó földre zuhan és hamuvá ég

lángoló jelenléted előtt.

 

Fotó: Imre Dóra

Azok az átkozott katicák

Ezerkilencszázkilencvenegy nyarán, egy napon, Pesten a Keleti mellett, a Gödörben, három sörrel és egy kisvodkával megállítottam az időt. Nagy fontossággal bírt, hogy megállítsam az időt. Egyrészt, mert nehezen viseltem magam körül a nyüzsgő és kiáltozó embertömeget, másrészt, mert ott volt egy régi ellenségem, akinek szívesen megcsavartam volna fülét, vagy az orrát, hogy fájjon neki, harmadrészt, mert a mellkasomban olyan erős szorítást éreztem, hogy félő volt, mindjárt meghalok.

Arra, hogy meghaljak itt a kocsmában, és fejem a csikkektől feketéllő műkő burkolatra fektessem végérvényesen, minden körülmény adva volt. Kezdjük mindjárt kicsapongó életvitelemmel, az a napi hat sör semmiképpen nem segített egészségemen, hogy mást ne is említsek, továbbá ott voltak még a nők, akik anyám szerint a végzetemet okozzák majd egy szép napon. Szép nap lesz, mondhatom.
Anyám végzetét egy meglazult csavar okozta, ami kiesett a kocsi kerekéből, amit amúgy apám vezetett, és az ezerötös szolgálati Lada lebucskázott velük a hegyi útról, valahol Opatia és Pula között, a pontos helyet az ügy titkosság miatt soha sem tudhattam meg. Így maradtam én egyedül a városban, ahol albérletben éltem Kőbányán. Nem látszott most semmiképpen megokolhatónak, hogy az idő folyjék tovább, és én haladjak vele ugyancsak előre.

Így hát csettintettem és megállítottam az időt. Felhajtottam a kisvodkámat és mire letettem a poharat az emberek körülöttem abban a testhelyzetben merevedtek, amiben az imént voltak, mint egy fénykép, olyan lett a helyszín. Mint egy részeges tabló. Úgy gondoltam, ha már így megállítottam az időt, hogy akkor hazamegyek, majd meglátjuk mi lesz. Mielőtt felmentem a nyolc lépcsőn, a fülcsavarást még beiktattam, mint fontos tevékenységet, majd távoztam.

Odakinn közben beesteledett. Elindultam gyalog Kőbánya irányába, most elsősorban a Mosonyi utca felé. Gyalogoltam ott, és láttam, hogy a másik sarki kocsmában, mint akváriumban, tátott szájú emberek mulatnak erősen, lassítva élvén meg a másodperceket. Furcsa volt, mondhatom.

A Balesetinél gondoltam egyet és elindultam kis kitérőre a Népszínház utcába, bizonyos Ilonka nevű lányhoz, akivel még fontos dolgom lett volna. Ő volt a tudója annak, hogy Kati, aki a barátnőm volt és neki is barátnője volt, hol is él most, és reméltem, hogy elmondja nekem. Valamint nála maradt orosz szótáram is, amit még gimnáziumban írtam, volt benne néhány olyan szakkifejezés, amelynek használatára bármikor a jövőben – amely, mint tudjuk, soha sem jön el, a csettintésem okán – szükségem lehetett volna.

A Köztársaság tér sarkán, egy kapualjból egy csapat kézilabdás lány szökött ki, és együtt átfutottak a téren, majd eltűntek egy hámló vakolatú házban. Az egyik lány, egy csattogós szárnyú pillangót tolt, ilyesmit gyakran láttam gyermekkoromban, vidéki búcsúkban. Ott láttam azt is, amikor a katicabogarak, tavaszi rajzásban a felszínre tolongtak, ezrével a nyirkos kövek alól.

Mentem a sötét utcán. Már majdnem odaértem ahol Ilonka lakik, amikor a tovább utam mégis megszakítottam. Egy nagy fekete ember, kezében tangóharmonikával ült a járdán, egy hokedlin, és az „Akácos utat” játszotta igen lassan. Ez megrémített, így nem mentem tovább.
A kézilabdacsapat kifutott a kapuból, körülnéztek, majd nevetgélve elszaladtak a Teleki tér felé. Egy villamos csilingelt, de úgy véltem ez képtelenség, ezért ügyet sem vetettem rá.

Visszajutottam a temetőhöz. Úgy gondoltam átvágok a sírhantok, emlékművek, a múltunk és jövőnk nagy és kis tanúi csontvázai között, az utat levágva hamarabb érhetek Kőbányára így.
Szüleimnek nem volt sírhantja, egy dobozban hozták el őket a baleset helyszínéről, ugyancsak nagy titokban, így nem is lesz nekik.

Gyalogoltam ott a sötétben, és Katira gondoltam. Egyszerre csak, egy gödörben találtam magam. Nem volt nagyon mély. Elfogadván sorosomat, mert hát mit is tehet az ember, ha egyszer az időt megállította, nem kell neki okvetlenül hazajutnia ócska kis albérleti szobájába, hogy a házinéni meglesse, amikor töpörtyűt eszik papírból, nem lehet az ember telhetetlen, hanyatt feküdtem, és számlálni kezdtem az égen a csillagokat, amelyek jól látszottak innen lentről is, mint egy ablakon, ami az égre néz.

Egy ember jelent meg akkor a fejem felett, és eleinte csendesen, majd egyre hangosabban szólt, hogy azonnal takarodjak ki a gödörből. Végül, hogy nyomatékot adjon szavainak, hozzám vágott egy zacskó málna ízű savanyúcukorkát. Ezt már mégsem tűrhettem, így a gödör szélén felkapaszkodtam, leültem, lábam lógatva kérdőn néztem rá, mi a szándéka velem, vagy a gödörrel, és főleg miért dobál meg cukorkával.

Az ember tanácstalanul állt. Egyszerre a kézilabdacsapat, a lányok, nevetgélve elfutottak mellettünk, és eltűntek a Nyugdíjbiztosító nagy fekete tömbje mögött. A csattogós szárnyú lepke, az ember és az épület között, a villamossíneken hevert. Határozottan láttam, láttam, hogy a szárnyaival verdes.
– Mi végre van itt maga jóember? – kérdeztem. – Maga lesz talán, aki eltemet?
Közben a szorítás a szívemnél nem múlt el, sőt egyre erősödött, a felidézett emlékek miatt.
– Ugyan, nem haragudhat rám, én csak a munkámat végzem – mondta, és vésztjóslóan emelte fel a kezében lévő ásót. – Javítok, teszek, veszek, ások, temetek utat, embert, emléket. De előbb még adja át a savanyúcukrot, amelyet azért kapott, hogy ne menjen üres kézzel át a túlpartra, de most visszaveszem.

Ez ideig minden teljesen értelmesnek és okszerűnek mutatkozott, egészen onnan, hogy megállítottam az időt, átkeltem a városon, eltemettettem és egy zacskó cukorkával elindultam odaátra.
De most kétség fogott el. A kézilabdacsapat ismét átszaladt a színen, a sötétben is kivehetőek voltak a lányok vonásai, szépek voltak, nevettek, vakító fehér fogakat villantottak és mindegyiknek a kilences szám volt a mezén.
– Kik ezek? Kik ezek a lányok? – kérdeztem az embert, aki időközben letette az ásót, és a savanyú-cukorkát szopogatta.
– Nem ismeri őket? Ők, az Orczy téri Katicák. Sport-egy-let – mondta tagoltan.

Megnyugodtam kissé ott a gödör szélén ülve, és úgy véltem talán nem baj, ha ismét elindítom az időt, hadd repüljenek a Katicák, akik itt valószerűtlenül megijesztettek, de az övék a jövő, nekem meg maradjon a szívszorongatás, meg az emlékek sora. Rajzó katicabogarak tömege nyirkos kövek alól.

Azok az átkozott katicák.

 

Brunner Tamás

Interjú Pusztai Luca színésznővel

Tudnál-e mesélni magadról pár szót az olvasóknak, bemutatkozásként?

27 éves vagyok, szabadúszó színész és újságíró. 18 éves voltam, mikor kiválasztottak a Free Entry főszerepére.  A film eljutott a Wiesbadeni filmfesztiválra és több díjat is nyert. A filmet Kerékgyártó Yvonne rendezte és Barta Ági játszotta a másik főszerepet. Nagyon hiányzik a csapat, és szívesen dolgoznék újra velük. 
 
“Free Entry” – Rendezte: Kerékgyártyó Yvonne
 
Azután a Gór Nagy Mária Színitanodában tanultam, majd Varró Ilona Ágnes Manifesztum Társulatában játszottam. Többek között a Woyzeck című darabot emelném ki, amit a Bakelitben játszottuk főleg. Szerettem azt az időszakot.
 
Ezután biztos, ami a biztos, elvégeztem két alapszakot is (anglisztika, kommunikáció és médiatudomány). 
 
“Kirké avagy kalandozások a disznóólban” – Írta és rendezte: Formanek Csaba
 
Kirké avagy kalandozások a disznóólban című projekt volt Formanek Csabával az első munkám, amiben én játszottam Kirké istennőt, akinek az alteregója a 21. században egy prostituált, Homérosz a stricije, Odüsszeusz pedig az egyik kliense.
 
Fotó: Imre Dóra

Mindegy kinek

egy holló ült le a vállamon

hópehely billeg a sálamon

elmúlt a nyár csak várhatom,

hogy múljon majd el a bánatom

 

homokot szórt szemembe

a szél

ezt mondom majd

mindenkinek

hazudok, mint bárki, aki él

hazudunk csak, mindegy kinek

 

egy ital és a hajnali szél

hideg folyón száguldó vizek

majd a méreg a szívedig ér

mondanád még, de nincs

már kinek

 

bádogbögrében csorbult kanál

hátad mögött csak

kopasz falak

elmehetnél, itt semmi se vár

de várnod kell, hát

mégis maradsz

 

látod is már, ott jön kit vársz

kabátja gallérja felhajtva

csak ne mutasd nagyon,

hogy félsz talán majd elmegy és itt

hagy ma

 

freez

Vetkőzés

Szabadvers vagy életkép

Egyedül vagyok

Magamba zárva

„Miért csinálod ezt?

Miért szereted őt?

Akkor te senki nem szeretsz igazán

Ha szeretnéd, nem lenne más

Nem szórnád szét az energiát

Akkor boldog lennél

Ezt kellene csinálnod

Ezt kellett volna csinálnod”

Érted, amit mondok?
Nem.
/Az „a” betű nem működik/

Nekem más
Máshogy
Nem ez
Nem csak ez
Nem elég
Oszthatatlan magány
Borbély Szilárdnak igaza van

Magamba zárva
Ezért számíthatok csak magamra?
Eleve elrendelés?
Akkor minek próbálkozom?
Miért nem tudom megosztani?
Nemhogy gondolatot, magamat sem

Ennyit gondolt: asdlkkdsaslkdhja
Mindent
Ennyit mondott: asd
Semmit


Szóban nem lehet kifejezni
Lehetetlen
Értetlenség
Meghökkenés
Művészet kell
Meghökkenés
Értetlenség
Lehetetlen

Miért nem magunkról beszélünk?
Miért filozófiai eszmékben mondjuk?
Hol van itt a személyesség? Egyszeriség, egyediség?
Mi ebben a megismételhetetlen?
Semmi.

Miért hallgatok négy órát, olyat, amire nem vagyok kíváncsi?

Most azt hiszed szeretsz
Azt hiszed örökké
Nem te vagy az első
Segíteni akarsz
De ha lenézel a mélybe
Menekülni fogsz
Megunod a saját tehetetlenségedet
És elmész
Ebben nincs semmi kivételes
Ezen nem segítenek az elvek, eszmék
Ez valami más
Amit te nem ismersz
Csupán könyvekben olvashatod

A mélyben nincs semmi szép, de ha van is
Lényegtelen
Semmitmondó
Értelmetlen
Bent vagyok

Szavaim többsége nem ér fel a mély tetejére
Nem ér el téged
Nem látsz
El vagyok rejtve
Belül

Újra megpróbálom
Ennyit gondolt: lkjhskkajshhsjs
Mindent
Ennyit mondott: lkj
Semmit

Nem akarom ezt
Szavaimat nem hallod
Itt lent
Itt vagyok
Lent

Nemhogy a ruháim, a testem takar ki
Levenni mindkettőt
Teljes megadás
Meztelenség
Kívül
Belül

Leveszem a ruháimat
Leveszem a bőrömet
Hogy közelebb jussak magamhoz
Hogy megláss
Mindent félreteszek
Ez lenne az önfeláldozás?

Nem veszed észre sebhelyeim
Levettem a bőrömet
Levetkőztem
Előtted dobog a szívem
Megérinthetnéd, ha akarnád

Ennyit gondolt: pélkokjsjsss
Mindent
Ennyit mondott: pél
Semmit

Félve mondom ezeket neked
Hülyének nézel
Értetlenül állsz
Minek vetkőztem le?

Stagnálás
Nem történik semmi
Nem történt semmi
Megmentelek a stagnálástól
Menj el
Keress valakit, aki megfogadja hasznos tanácsaid
Aki meghallgatja nagyon fontos mondandód

A belsőmet akartam látni
Nem tudok több felkiáltójelet tenni a mondat végére
Nem érzed az írásjeleket
Érted, amit mondok?
Nem.

Imre Dóra

Liverpool tales: one, two, Tier, four…

Milyen cipőt vegyünk fel fontosabb alkalmakra?

– MEGHALT! EL SEM HISZEM! ISTENEM, MIÉRT…? – szenvedte a Buszos Nő, majd nézte is tovább a híradót, amely Fülöp, az edinburgh-i herceg halálhírét sugározta szüntelenül, egészen addig, amíg a televízió képernyője – sajnos nem lehet ennél konkrétabban kifejezni – “mákos” nem lett.

– ROY-PAUL! -visította egyetlen szem, negyvenhárom éves gyermekének nevét, aki a Királyi Liverpooli Egyetemi Kórház egyik lefüggönyzött ágyán pihent. – Valami gond van a készülékkel! Segítsél légyszíves Kisfiam, mert nem szeretnék lemaradni a Miniszterelnök Úr gyászbeszédről!

– Mi a baj mama?

– Nem hallod a harangokat Kisfiam? Elég baj ez nekünk!

– De igen Mama, egész álló nap… Kezdek tőlük becsavarodni!

– Csak túlaludtad magadat azután az átkozott virsli után…

– Majdnem megöltél mama, most meg még ezt a 99 éves múmiát is jobban sajnálod, mint engem!

Olyan tömény csend következett, hogy a Buszos Nő az utolsó mondatot már meg sem akarta hallani: kávéautomatás teáját kavargatva, bambán bámulta a “mákos” képernyőt. Roy-Paul azonban makacsul folytatta:

– Tudod mama…Emlékszem, hogy kábé két hete… Amikor a kutya-probléma kezdődött a villa előtt… Tudod… Akkor ugyanezeket a harangokat hallottam Seftonnál… Nem gondolod, hogy valójában amúgy akkor halt meg, csak titokban tartották a vakcinás hírek miatt?

– HOGY MERÉSZELSZ ILYEN HANGNEMBEN BESZÉLNI A KIRÁLYI CSALÁDRÓL? INKÁBB TEDD MAGAD HASZNOSSÁ ÉS CSINÁLJ VALAMIT A TÉVÉVEL! NŐVÉRKE!

– Én nem vagyok afféle “összeesküvés-elmélet gyártó”, mama, de biztos vagyok benne, hogy már régebb óta halott volt… Talán a Buckingham Palota túl hamar hívta fel Liverpool önkormányzatát, hogy bejelentsék a gyászhírt, de amikor hirtelen úgy döntöttek, hogy két hét múlva kellene inkább majd meghalnia, akkor itt már rég elkezdtek harangozni, emiatt pedig senki nem vette fel a telefont, mert nem hallották a kongástól…

– NŐVÉÉÉR! Viselkedjél fiam, viselkedjél! – ismételgette önmagát a Buszos Nő tajtékozva, majd püfölni kezdte a tévékészüléket.

– Elnézést hölgyem, de éppen javítják odalent a tévékábelt.

Válaszolta hirtelen a nővér (aki egyébként nem volt más, mint Brie: a London úti Arndale Ház “harmadik lakótársa”) és gyorsan előhúzott egy jókora fecskendőt.

– Én már be vagyok oltva, hála a kormányunknak és a nagyszerű Nemzeti Egészségszolgáltatásnak. Még egy szivárványt is rajzoltam, sőt ki is raktam az abla*… – nyávogta a Buszos Nő, azonban mire végigmondta volna a tű hegye már a karjában landolt.

– Most egy kicsit aludni fog, semmi baj. Az én fejem is fáj ettől a harangozástól. Egyébként teljes mértékben egyetértek és egyáltalán nem gondolom, hogy Ön afféle “összeesküvés elmélet gyártó” lenne. – mondta Brie, majd rögtön bele is szeretett Roy-Paulba.

– Talán, ha kiengednek akkor elmehetnénk egyet sétálni…- ragyogott fel  szemérmesen a férfi.

– Ugye nem gond, ha a kiskutyám is csatlakozik hozzánk?

(Az utolsó mondat kísértetiesen visszhangzott és még egy képet is előhívott Roy-Paul elméjében a kedvenc vasárnapi cipőjéről.)

*Az NHS (National Health Service) egy akronímia, amely az angol egészségügy rövidítése, magyarul ezt “Nemzeti Egészségszolgáltatás”-nak fordítottam. A járvány alatt az emberek (többnyire a kisgyermekes családok) ablakba kiragasztott szivárványos rajzokkal fejezték ki az egészségügyi dolgozók munkája iránti tiszteletüket.

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

A Biblia nevelő hatása.

Károly atya türelmes ember volt, senki nem mondhatja, hogy nem. De, amikor a vasárnapi misén Jenci bekerékpározott a templomba és a biciklit a szenteltvíztartónak támasztotta végtelen elbizakodottságában és mérhetetlen részegségében, Károly atya a szószékről dühében hozzávágta a Bibliát. Jó találat volt. Senki nem rökönyödött meg. Jencit rövid úton kidobták a templomból, a Misi gyerek visszavitte a Bibliát a szószékhez, az atya azt mondta: – Na! – és ment a mise tovább.

Az eddig megjelent írások, novellák versek a továbbiakban is elérhetőek maradnak.

A főmenüben – vagy a büfében – megtalálhatják.

Nyár

Nyáron nyár van. Korán kel a nap, korán kelek én, szeretem a reggeleket, az estéket is szeretem.

Kicsit hazudós vagyok, ki vethetné a szememre.

Beavatás

Segítsük az eligazodást? Az első oldalon az új írások láthatóak, a menü egyes soraira kattintva olvashatják vagy lejjebb gördítve a részletből olvashatóak. Az írások általában az egyes menük almenüi – én itt magam már elveszítettem a fonalat – de nem ritka a magára hagyott – elbujtatott – írás sem,  ami arra vár, hogy felfedezzék. Mint egy sakkjátszma, induljanak el valamelyik irányba, lóugrásban talán. Előbb utóbb körbe érnek. És akkor : sakk!

Most hatvannégy kocka, de tágul, mint az univerzum.

Minden ami fenn van így vagy úgy – de irodalom – még a menük elnevezései is.

A főmenüre ha rákattintanak egy önálló bejegyzést találnak. Vagy útmutató, vagy leirás, vagy történet.

A főmenü egyik almenüsorár kattintanak, akkor a megjelent cikk, novella krimi vagy képek lesznek láthatóak.

A Büfében mindent  megtalálnak – sőt még kicsit többet is, mert a fotógaléria csak ott nyílik meg. Nem tudom miért.

Brunner Tamás

0
Jó szám

Szekció

Majdnem szabad

 

szellemes okos, euröpai

itt van az ősz, itt van újra
verset idézni valakinek aki versben utazik

divatos, örök érvényű, ki mit szeret

hány év hány ügy, számolta-e, vagy megtette amit kell,
ahogyan kell, és a korlát kihívás, nem akadály

személyes köszönet és bocsánat a tévedésekért

bár utcát nem neveznek el, és róla helyesírási hibát sem,
de nem nevezhetnek el mindenkiről utcát verslábat, vagy koktélt

emlék emlék, mi a második ami eszébe jut,  ami még örömet okozott, aki  maga is emlékszik rám

a hibákat javítani fogjuk, a tartást ugyancsak

a második emléket őrizze, az első indulat, vagy féltékenység esetleg félelem, nem foglalkozunk vele, a második erősebb, azt kell megtartani

majd találkozunk

 

még tartozom az utolsó látogatással, tanárnő

a gondolataim szederindaként tartanak fogva

baráti társaságom alig érzékelhető

 

Mit csinál egy Főnix madár, ha rossz napja van, nem támad fel a hamvaiból, kapar a torka?


a sárga keramitkockákon nem fog az idő.

a körfolyosón a huzat elsöpri a cigarettafüstöt.

a lábamnál egy pohárban fröccs


A elmúlt negyven évben nem szenvedhettem
a hazugságot, mégis gyakran élt velem.

Még tartozom az utolsó látogatással, de nehezen indulok útnak, mert csak a  keramitkockákon nem fog az idő és a baráti társaságom alig érzékelhető

Tartozom az utolsó látogatással.

tartozom.

Unos-untalan, körbe körbe, de a végére. Nem, akkor sem.

 

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Sírfelirat: затем

áprehendé

nem vagyok elég, szép

nem vagyok elég, nagy

nem vagyok, elég okos

nem, vagyok elég gazdag

nem vagyok elég

ámbár

elég, gonosz vagyok

elég barátságtalan, vagyok

elég, hóbortos vagyok

elég vagyok

 

Freez

 

ha még egyszer, akkor
ha megteszed, soha
ha elhiszed, mindig
ha elviszed, vége
ha megpróbálod, addig
ha elmész, örökké
ha még egyszer, arról
ha védenéd, attól
ha bántanád, végig
ha megbánnád, hiszem-e?

Álomcsapda
 
Egy öregemberről álmodtam tegnap éjszaka. Vagy egy öregemberrel, hogyan is mondják. Egy padon ült, szalonnát evett, szürke kabátban volt. Rám mosolygott fogatlan szájával, és mire kiráztam gondolatomból a borzasztó vigyort, ami egyszerre volt fenyegető és szomorú, átlényegült egy nagyobbacska szekrénnyé, aminek félig nyíló ajtaja lengett a szélben. Egy hegyoldalon voltunk, a természetben. Bizonytalanul mozgok a természetben, a város otthonosabb, a körfolyosós házak a belvárosban. Erre gondoltam, amikor a fülembe súgta valaki:
– A whitworth menet és a metrikus menet közötti leglényegesebb különbség, hogy míg a withworth menetnél a csúcsszög ötvenöt fok, addig a metrikusnál hatvan.
Nem okozott semminemű meghökkentést bennem a közlés, természetesének vettem, magától értetődőnek. Válaszoltam is legjobb tudásom szerint, amikor megfordultam, arra számítva, hogy az öregemberrel találom magam szemben és bár nem volt ott senki, ez sem téritett el mondandómtól.
– Az álommal való manipulálását a valóságnak nem mindig tartom helyesnek. Olykor az egyébként is nehezen vagy sehogyan ki nem mondható dolgokat próbálom meg így közölni, nem elég a szavak ismeretlen tengere, az álomban is elbújok.
Ahogyan beszéltem, körbe hordoztam a tekintetem a térségen, ahol álltam. Előttem egy domb, balra egy teniszpálya, mögötte házak, tovább fordulva ritkás fák alkotta liget, majd a Gellért–hegy. A Gellért hegyet egyértelműen felismertem, bár sajátos módon a Szabadság-szobor jóval közelebb volt hozzám, mint ahol lennie kellett volna, és a domb oldalában állt. A szobor kezében nem a levél volt, hanem egy hatalmas csavar. Megpróbáltam ellenőrizni innen a csúcsszöget, de valójában azt sem tudtam mit keressek, ezért felhagytam vele.
Az öregember ott volt ismét, és táncolt egy lánnyal, a szürke kabátja lebben a szélben, a lány balerina ruhába volt, és fejét elfordítva magasra tartotta ahogyan a kimért keringőt járta az öregúrral. A fejtartásból arra következtettem, a szag zavarhatja, szagot nem éreztem – álomban nem érez szagot az ember.
Megpróbáltam magamra vonni az öregember figyelmét, elkezdtem sorolni emlékezetéből az ismert adatokat.
– A Gellért–hegy , korábban Kelen hegy, 235 méter magas, a tengerszint felett, elnevezésében téves a hegy megnevezés, mert a magaslatokat háromszáz méter felett nevezzük hegynek alatta domb a nevük.
Tudtam, hogy tudálékos és okoskodó vagyok. Valójában nem az öregember érdekelt – akiről egyre biztosabban tudtam, hogy én magam vagyok – hanem a lány, akivel táncolt. Egy fordulónál a lány eltűnt, nem volt ott. Az öreg tovább forgott a nem hallható keringő ütemére. A forgást átvette a domboldal, majd a hegy – ami ugyancsak domb – én magam is, és a Szabadság szobor, amelyről most biztosan tudtam, hogy tizennégy méter magas nőalak, és egyre gyorsabb keringőre kerengtünk, majd rohantunk körbe- körbe , majd elgurultunk a domboldalon, boldogan röhögve mindannyian.
A Tabán aljában álló színpadon a balerina ült keresztbe tett lábbal, és dohányzott. Felálltam, lesepertem magamról a füvet, ami a forgásban ruhámra tapadt. Odaléptem hozzá és megkérdeztem:
– Nem jönne velem a Goldbergerben táncest lesz ma.
– Hülyeség – mondta, majd a színpad mellett parkoló motorkerékpárra ült és elrobogott Pest felé.

Kamara

Miújság? Ez itt a Kamara.

Ez egy egészen érdekes vállalkozás, azt adjuk el amire a legnagyobb szükség lehet, ami nélkül élni sem érdemes. Nem, nem kutyát. Művészetet.

 

 

ez nem egy gitár

 

A vírusnak nincs semmiféle magasabb szándéka  A vírus csak vírus. Nem is érzékel minket, mint egy kétdimenziós világ lakója a három dimenziósat, és fordítva.

Szellemi tréning: sorold fel a prímszámokat.

büfé

A feladat

A feladat Egy férfi, sárga színű, felfújható gumicsónakban húzott egy fókát a jégen. A fóka élt, jól érezte magát, a csónak farában feküdt, és abba az irányba nézett, ahonnan jöttek. Hideg volt, látszott a lehelet, a férfi bajszára jégkristályok ültek. A fóka néha nehézkesen mozdult a csónakban. Órák óta mentek így a végeláthatatlan jégmezőn, csak …

Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez, Á radt a vágy meghasadt szívedből.N em lehet mégsem, szálka létünkO lykor a másik húsába szúr.S írva kapunk mégis feloldozást.  Franc Prox 

Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez,  Á radt a vágy meghasadt szívedből. N em lehet mégsem, szálka létünk O lykor a másik húsába szúr. S írva kapunk mégis feloldozást.  Franc Prox

Kapcsolat

Imre Dóra, szerkesztő, szerző

Brunner Tamás, szerkesztő, alapító

Erki Gabriella Léna, szerkesztő, munkatárs

Fotók: Imre Dóra, Havas Eszter, Andy Baron, Brunner Tamás, Gábor Marcell, Imre Bence, Setzka Dávid

/Egyéb fotók esetén a forrás alul feltüntetve./

Nyilvántartásba vétel: 2020. július, NMHH CE/15819-6/2020

Szerkesztőség: Budapest 1054 Akadémia u.7.

Kiadó: Brunner Blatt Kft.


Facebook


Tripadvisor


Delicious

Együttműködő partnereink és más elérhetőségeink

Együttműködés: Pszinonima Kulturális Egyesület, Imre Bence – Photo Page,  szimbolumod.hu

brunner.ugyved@gmail.com | brunnertamas.hu | brunnerline.blogspot.com   

dorcykall@gmail.com

Tel.: 06 30 301 33 83