Somogyi Tibor: Asmodeus ügyfelei

Szent András havában történt. Olyan nap volt, mint a többi. Halványlila öltönyt viseltem, sötétbordó inggel és fekete nyakkendővel. Az időjárás az évszakhoz képest kedvező volt –száraz idő, ragyogó napsütéssel Az utcán újra rácsodálkoztam az emberekre, akik vak legyekként zümmögtek tova a céljuk vagy céltalanságuk végpontja felé.

Betértem a kedvenc báromba, kértem egy mentalikőrös forró csokit majd leültem a kedvenc sarkomba, ahol rendszerint üldögélek, olvasok és merengek az élet dolgain vagy csak a semmin, a semmibe. A törzsasztalom körül két szék, a bejárat felé néző az én helyem, a másikra pedig az ülhet, aki engem keres, hogy választ kapjon bizonyos dolgokra.

Nem gyakran érkeznek érdeklődők, ami teljesen érthető, hisz nem könnyű rám találni, nem vagyok benne a Kisokosban, sem a telefonkönyvben, sőt még Facebookon sem regisztráltam.

Na jó, van azért egy weboldalam.

Vannak más, kifinomultabb módok is, amelyet most nem részleteznék.

Bőrdzsekis, borostás,sasorrú fiatal férfi lépett be, még az ajtóban felmérte a terepet, majd tekintete megállapodott rajtam. Igen, ő lesz az.  Kért egy sört, majd odacsörtetett az asztalomhoz, és szó nélkül leült.

– Szép napot. Ugye, ön Dr. Csillag Engelbert?

Közöltem, vele, hogy helyes a sejtése.(bár, ez természetesen nem a valódi, hanem a „művésznevem”)

Hamar a tárgyra tért.

– Tudni, akarom, hogyan halok meg és mikor.

– Ezt az információt, csak ritkán szoktam megadni. Igazából, még senkinek nem adtam meg. Minden más jövőjével kapcsolatos információt megadok, de ehhez az ismerethez nagyon nagy lelkierő kell. Más kérdés, hogy az emberek, akik eljutnak hozzám, furcsa módon ezt nem is akarják tudni.

–  Lelkierő? Higgye el az van nekem. Nézze, igazából fogadtam egy ismerősömmel, akivel nagyon csúnyán összevesztem ezen a kérdésen. Az én véleményem az, mi vagyunk az urai az életünknek, nem lehetséges, hogy megvan írva valahol. A sorsomat én irányítom – az asztalra csapott- A döntés mindig az én kezemben van! Mindig! Hónapok óta gondolkoztunk rajta, hogyan lehet eldönteni ezt a kérdést, aztán egy barátom hallott önről és a szolgáltatásairól. Aztán a honlapján láttuk, egyszerre csak egy embert fogad, és foglaltunk időpontot önnél, félóra különbséggel. No, nem mintha hinnék az ilyen abrakadabrákban. A pénzt is átutaltuk, szóval doki, nézzen a jövőbe.

Utasító hangja kicsit rosszulesett.

– Nem vagyok jós- jegyeztem meg, csak tudom kezelni a Könyvet.

Elővettem a Könyvet, vagy ahogy én hívom: Darwint, a táskámból. Megsimogattam a fedőlapját, erre nyikorogva feltárult. Kitettem az asztalra. Ügyfelem csalódottan belelapozott.

– De hiszen ez üres!

– Tegye a szívkezét a lapra. A balját.

Darwin zümmögni kezdett és feltűnt a lapon egy díszes iniciálé, amelyet további sorok követtek. Ügyfelém élete.

– A rövidített vagy a részletes verziót választja?

– A rövidet! És csak a vége érdekel.

Végighúztam a mutatóujjam Darwin gerincén, aki tudomást vevően vinnyogott egy halkat.

Ügyfelem kezébe adtam a könyvet.

Hangosan olvasni kezdett.: – Halála: 97 éves korában éri halál szerettei körében, oka végelgyengülés lesz viszont.

Dühösen visszadobta a könyvet, pedig más elégedett lett volna. Fehér villámok cikáztak a pupillájából felém. – Ne higgye, hogy egy szót is elhiszek. Nem lehet megírva előre a sorsunk.

Mielőtt még bármit szólhattam volna, elrobogott. Darwin még nyitva volt, kicsit remegett is. Ügyfelem sorsa még ott volt, szép élet, bárki más örült volna neki. Csóválni kezdtem a fejem. Darwinban először láttam vesszőhibát. Egy közel ezer éves könyvnél előfordul, mégha jó bőrben is van. Megtettem, amit ügyfelem figyelmetlensége miatt elfelejtett: lapoztam.

Úgy félóra múlva, egy őszülő, de még fiatal, bajuszos férfit pillantottam meg, aki félszegen téblábolt az asztalok között.

A másik.

Rámosolyogtam.

– Jó napot, izé… -kezdte nagyot nyelve.

– Már vártam önt. A barátja nem rég ment el.

Új kliensem arca felragyogott.

– Igen, találkoztam vele és mesélte, hogy a Könyv szerint hosszú, boldog élete lesz. És úgy örülök, hogy az én véleményem igazolódott be. Az életünk meg van írva, és ha ismerem és tudom mikor mi vár rám, akkor felkészülhetek rá és minden félelemtől és bizonytalanságtól megszabadulok. Ez maga a boldogság számomra, még akkor is, ha már nincs sok időm hátra

De tudni akarom, hogy úgy készüljek.

–  Nem szívesen mutatom meg, de ha felkészültnek érzi magát hozzá,semmi akadálya mondtam.

Előkészítettem Darwint és újra szűztiszta lapjait a bajuszos felé fordítottam.

Miután ráhelyezte kérésemre a bal kezét, odanyújtottam neki a könyvet. Arcáról fokozatosan fagyott le a mosoly, ahogy olvasta. Lapozott és lapozott és lapozott…

– Nem értem- mondta – talán segítene értelmezni.

Életének lapjain nem folyamatos sorok, hanem bonyolult, nehezen áttekinthető ábrák voltak.

– Nos, ez egy folyamatábra – közöltem- amely azt igyekszik megmutatni, az életében milyen halálokok és időpontok lehetségesek a döntéseitől függően. Hadd gratuláljak, úgy látom eddig 13 várható halálát kerülte el tudtán kívül. Hmm, viszont várható még jó pár száz.

Ezután  elmagyaráztam neki, hogy nem viheti el, nem rajzolhatja le és  nem fotózhatja le a lapokat.

Teljesen összetört.

– Akkor elveszítettem a fogadást. Nincs előre megírva az életünk. Minden a döntésünktől függ. Retteghetek tovább, hiszen bármi történhet, bármikor.

Egészen megsajnáltam, ahogy meggörnyedve elsétált.

Mikor másnap olvastam az újságban, hogy egy férfi kiugrott a tizedikről és meghalt, eszembe jutottak életéről Darwin utolsó sorai.

„Halála: 97 éves korában éri halál szerettei körében, oka végelgyengülés lesz, viszont ha ezeket a sorokat elolvassa, öngyilkos lesz, csakhogy bebizonyítsa a maga ura a sorsának.”

 

Ezt a két esetet azért mesélem el önnek, hogy tisztában legyen a mellékhatásokkal és a kockázatokkal.

– De most akkor előre meg van írva, a sorsunk vagy nem? – kérdezi ön

Nos, erre csak azt mondhatom, embere válogatja. Kinek így, kinek úgy. Ha már azt akarja, hogy mondjak valamit.

Hogy megnéztem-e Darwinban a saját sorsom? Nem. Nem lenne értelme. Mondtam én önnek, hogy élek? Miért gondolja, hogy aki nem él, az okvetlenül halott? Túlságosan leegyszerűsítik maguk emberek a dolgokat.

De térjünk a tárgyra. Biztos, hogy akarja tudni a halálának módját és idejét? Nem akarja inkább, csak azt megtudni, hogy kicsoda élete szerelme és hogy hívják? Vagy, hogy sikerül-e a következő állásinterjúja? Ki lopkodja a postaládájából a reggeli lapot?

Míg dönt, hozok magamnak még egy újabb mentalikőrös forró csokit.

A szerzőről:

Somogyi Tibor Debrecenben él, magyar- és történelem tanárként dolgozik, novellákat, drámákat ír és slammel.