Ha még egy perc, csak még egy perc

Köszönöm a szemnek, ami annyi éven át kinyílt, akkor is mikor azt hitte képtelen már ragyogni, mert három éve nem láthat. Köszönöm a rengeteg könnyeket az évek alatt, amiket letöröltél, visszaadtad szemeim fényét, köszönöm a körülötte levő korai ráncokat, nem felejtem mennyit küzdöttem értük, mennyi mindent mesélhetnének.

Köszönöm az orrot, ami sokszor a lábfej felé lógott s végül megtanult a csillagok irányába nézni , ahol most Te vagy. Köszönöm az ajkat, mely szóra tud nyílni , mert megtanítottad. Köszönöm a vállat, kiderült , rengeteget bír, köszönöm a hátat, fát lehet rajta hasogatni, köszönöm a gerincet, ami egyenes tudott maradni.

Köszönöm, hogy mindezt Tőled tanulhattam, így élsz tovább bennem. Köszönöm a karokat, melyek Téged ölelhettek, s végül köszönöm a lépteket, amikre tanítottál….ami ide hozott, egyenesen a házamig. A 35-ös házhoz.

Te 03.05-én költöztél fel az égbe, én pedig a 35-ös házszám alá…. és elhiszem, hogy nem véletlen. Elképzelem mennyi virágot hoznál nekem elültetni, s úgy mint régen, a lelkemre kötnéd , hogy “tessék minden nap locsolni őket Mókuskám”. És én csak bólogatnék és mosolyognék Rád, mert eszembe jutna egy emlék, hogy gyerekként hányszor füllentettem naponta Neked, hogy meglocsoltam otthon őket és Te mindig fejvakarva nézted értetlen, miért hervadtak el mégis.

Hát Apa…. miattam….. Aztán felébredek az ábrándozásból, mert rá kell jönnöm: Te hozzám soha többé nem hozhatsz virágot…. már én viszek Rád . Ha volna még egy utolsó alkalmam , hogy kaphassak Tőled, megfogadnám a Róka szavait:”Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért… “Nagyon hiányzol Apa! “

Ha még egy perc, csak még egy perc jutna, de nem jut, már nem lesz.”

Erki Gabriella Léna