A Látogató

Helenai Városi Könyvtár.

Öreg, ódon épület, még a gyarmatosítás korában húzták fel kérges kezek, ehhez mérten vaskos, föld barna kőfalai rendíthetetlenül állták az idő ostromát, alkalmasint pedig a feldühödött bennszülöttek nyílzáporát. Valaha a Városháza dicső szerepét töltötte be, mára azonban a tudásra szomjazók egyik legfőbb helyi szentélyévé vált. Nehéz, semmivel sem összetéveszthető könyvillat ülte meg a levegőt, a templomi csendet csak ritkán törte meg valamiféle motoszkálás, amikor lapozott valaki, vagy a helyére tettek egy-egy könyvet. Itt tilos volt nagy zajjal a polcra dobni, sőt, egyenesen devianciának számított, ahogy az is, ha az esetleg hozzá tartozó könyvjelző eltűnt, vagy – még kimondani is szörnyű – beszamárfülezték a jeles művet, megjelölendő, hogy hol tartanak éppen a betűk rengetegében. Szigorú szabályok kötötték az olvasni vágyókat, a különteremben tartott ritkaságokhoz például csak fehér cérnakesztyűben volt szabad hozzáérni, ételt, italt pedig a legszigorúbban tilos volt az olvasótermekbe bevinni, hangoskodni, mást megzavarni a művelődésben, késve hozni vissza a kölcsönzött példányokat, esetleg sérülten visszaadni: minden efféle kihágás szigorú retorziót vont maga után. Ennek csak a bevezető eleme volt Ms. Harrigan bosszúsan összevont szemöldöke, de már ez is olyan visszatartó erővel bírt, ami komolyan visszavetette a könyvtári garázdák korábban oly népes klubjának kártékony tevékenységeit. Ms. Harrigan a földszinti olvasóterem kérlelhetetlen strázsája volt, aki megkövetelte, hogy a megszokott Miss, vagy Misiss előtagok helyett a Ms. megszólítást használják a neve esetében, családi állapotát személyes titokként őrizte, az erre irányuló esetleges bátortalan kérdéseket csupán aranykeretes szemüvege mögül felvillantott rosszalló pillantással honorálta, a legtöbb esetben válaszra sem méltatta. Mindig makulátlanul tiszta fehér blúzában, szigorúan térd alatt végződő, ránc és szöszmentes szoknyájában maga volt az erény és a pedantéria megdönthetetlen szobra, határozott erkölcsi nézetei megkövetelték a tisztes intézmény rendjének betű szerinti betartását és betartatását egyaránt.

Az olvasóterem közepén elhelyezkedő, négyzet alakúra ácsolt, fényezett fából készült pulpitus akár egy bástya, úgy tornyosult a gyámoltalan könyvtárlátogató fölé, magasított talapzatáról Ms. (szigorúan) Harrigan mérte végig az arra tévedőt, szúrós tekintete szinte pőrére vetkőztette a riadt lelkeket.

– Dean Robertson! Haszontalan fiú! A Bűn És Bűnhődést így megnyomorgatni! Dosztojevszkij forogna a sírjába, ha ezt látná! – vett át fitymálva egy kötetet az előtte álló riadt gyermektől, aki idegességében a kabátja sarkát kezdte gyűrögetni. Dadogva fogott magyarázkodásba, amit a hölgy fenyegető csendben hallgatott.

– .. a könyv, a könyv, szóval nem én voltam Ms. Harrigan. Aaahhz… az úgy volt, hogy édesanyám takarított a szobámban, és véletlenül lelökte az éjjeliszekrényemről.

A tökéletesen manikűrözött, festetlen körmű ujjak egy pillanatra megálltak a könyvön keletkezett ráncos gyűrődés simogatásában, ahogy az acélos tekintet lassan Robertsonék legkisebb gyermekére emelkedett, aki eddigre már többször is megfogadta, hogy a jövőben az esetleg kikölcsönzött könyveket széfben fogja tartani. De legalábbis az apja szerszámos ládájában, közvetlenül dugi whiskey-e és a felnőtt magazinok mellett, védve mindenféle káros mechanikai behatástól.

– Nagy fiú vagy már, Peter Robertson. Édesanyád takarítja a szobádat? Illene már neked csinálnod és levenni némi terhet szegény asszony válláról, nem gondolod?

Pete természetesen nem gondolta. Sőt, ami azt illeti, úgy érezte, még túl sokat is vállalt a háztartási feladatokból azzal, hogy bútortámasztékul kölcsönadta a jobb sorsra érdemes irodalmi remeket ezermester apjának, aki miatt ebbe az izzasztó helyzetbe került.

– Ki volt hát a regény főszereplője? – kérdezte Ms. Harrigan hirtelen támadt gyanútól vezérelve, mert, ismerve az ifjú családi hátterét, nehezen hitte, hogy közülük bárki is elolvasott volna a könyvből akár egy betűt is.

– Raszkulnyikovnak hívták, lebaltázott az elején egy uzsorás asszonyt. – válaszolta győzedelmes mosollyal Pete, aki valójában egész hosszan beleolvasott a regénybe. Tetszett neki a fent említett jelenet, Ms. Harrigant képzelte az öregasszony helyébe, ezért további akciókra éhesen továbblapozta Dosztojevszkij remekművét. Csalódnia kellett természetesen, ám mint látjuk, a szépirodalom olykor igen körmönfont módszerekkel toborozza híveit.

–Raszkolnyikov – javította ki bólogatva az asszony és bár a gyanú árnyéka még nem tűnt tova, a lelke mélyén már megbocsájtott a szeleburdi ifjúnak. Nem szűkölködött ugyanis nemes jellemvonásokban, csupán nehezen viselte, ha imádott könyveinek baja esik.

– Utoljára még elnézem neked, ifjú Robertson. Most utoljára. – mondta hűvösen és kegyes kézlegyintéssel útjára bocsájtotta a léha gyermeket, aki felszabadult vigyorral az arcán, szinte ugrálva az örömtől, lendületesen megindult a kijárat irányába, útközben kis híján ledöntve a lábáról egy magas, kalapos úriembert. A férfi elnéző mosollyal nézett utána, majd határozottan a pulpitusra lépett és hangosan az ott foglalatoskodó nőre köszönt:

– Üdvözlöm madam.

Ms. Harrigan kezeiből kis híján kihullott a már sokat szenvedett Bűn És Bűnhődés. Madam? Mit képzel ez, talán valami nyilvánosházat vezet? Ráadásul a kalapját sem vette le, micsoda modortalanság? Ellenben jól öltözött férfiú és nincs híján a természetes bájnak, sugárzó mosolya még egy nála érzéketlenebb hölgyet is napsütötte mezőkre és lágyan morajló tengernek partjára utaztatna néhány röpke pillanatra.

– Maradjunk a Ms. Harrigannél. Miben segíthetek? – vetette oda végül szigorúan, mert báj ide, báj oda, mégiscsak a férfinem egyik példányával állt szemben, aki, ha még oly szemrevaló is, akár porszívóügynök is lehet. Akkor pedig mélyen rangján aluli s mint ilyen, méltatlan arra, hogy ritkán felvillantott mosolyai egyikével kápráztassa el. A bizonytalan státuszú úriember azonban nem tört meg a hűvös modortól és léha jelleméről ismételten tanúbizonyságot téve, könnyedén a pulpitusra könyökölt. Többen döbbenten hördültek fel, amikor ezt meglátták, természetesen csak halkan, igen kulturált formában, hiszen könyvtárban meglepődni sem illik mindenféle indokolatlan zajkeltéssel. Helena város könyvtárában pedig ez egyenesen tilos volt és mint ilyen, természetesen büntetendő.

– A Jane Doherty Élete És Halála című kiadványt keresem szépasszony. Úgy hallottam, maguknál megtalálom.

Szépasszony. Ms. Harrigan szája késpenge vékonyságúra húzódott össze, az aranykeretes szemüveg mögött pedig igen veszélyes szikrák kezdtek pattogni, de, mint jól nevelt úrihölgy, sosem mondta ki bántó gondolatait. Legalábbis nem azonnal. A könyv pedig valóban a könyvtár birtokát képezte, amire nagyon is büszke volt, bár pályafutása alatt még senki nem kérte ki olvasás céljából, csupán a könyvritkaságok listáját bővítette. Műértővel van hát dolga, ez kissé enyhítette kedvezőtlen első benyomását a tiszteletlen látogatóval szemben.

– A könyv megtalálható a könyvtárban, tisztelt uram. Ám kikölcsönzése nem lehetséges és olvasni is csak bizonyos szabályok betartásával áll módjában. Mivelhogy ritkaság, mint azzal Ön is nyilvánvalóan tisztában van.

A férfi töretlen vigyorából nem derült ki, hogy mi mindennel van tisztában, ám olvasási szándékától láthatóan nem sikerült eltántorítani, ezért Ms. Harrigan sóhajtott egyet és folytatta:

– Cérnakesztyűt biztosítunk az Ön részére, amennyiben nem rendelkezik vele. A könyvet a külön olvasóteremből nem hozhatja ki, azt a szekrényből csupán munkatársunk veheti ki és ő is rakhatja vissza. Érthető?

A kérdés nem ért el számottevő célt. A vigyor töretlenül vágta ketté a pimasz ábrázatot, a kabát zsebéből közben gyári csomagolásban előkerült egy pár szeplőtelenül fehér, minőségi cérnakesztyű, amit tulajdonosa diadalmasan meglobogtatott.

– Mehetünk? – kérdezte a férfi, és nem átallt rákacsintani az általa szépasszonynak nevezett könyvtáros hölgyre. Ms. Harrigan lemondó sóhajjal látott neki a papírmunkának, miközben az adatokat írta fel, azon gondolkodott, hogy kellene egy kemény tekintetű rendőr, vagy legalább biztonsági őr a könyvtárba, aki az etikett ilyen módon történő lábbal tiprása ellen teljes szigorral fel tudna lépni. Micsoda alak! Azt persze már végképp méltóságán alulinak érezte, hogy ő kísérje el a kellemetlenkedő ügyfelet.

– Doris! Kísérd az urat kérlek a különterembe és vedd le neki a Jane Doherty-t. – szólt hátra halkan munkatársnőjének, egy csendes, de roppant kedves szemüveges lánynak, aki mosolyogva intett a kesztyűit diadalmasan lobogtató kalaposnak.

Ayden Zacarias Zeleb. Micsoda különös név. Bár egy ilyen alaknak…

*

A záróra, mint minden, ami a városi könyvtárban történt, csendesen jött el, szinte belopakodott az öreg, kétszárnyú ajtón, amin szépen formált réztábla jelezte az épület előkelő státuszát. Az ablakokba lassan árnyak költöztek, az emberek pedig ásítozva csukták be és vitték vissza könyveiket, majd elindultak hazafelé, hátrahagyva szeretőiket, szerelmüket, az egymásnak csattanó pajzsokat, vagy a gonoszul burjánzó képletek erdejét. Sietősen csavarták nyakuk köré a sálat, és köszönést mormogva, Ms. Harrigan szúrós tekintetétől kísérve elhagyták az épületet. A terem lassacskán kiürült, az olvasólámpák fénye egyenként lekapcsolódott, csak a csend maradt ott változatlanul, annak szigorú őrével egyetemben.

Immáron „nyugodt” körülmények között készülve a zárásra, Ms. Harrigan kedélyesen, kényelmesen végezte a szükséges papírmunkát, kezében szép, jól megrángatott betűket formálva villogott a drága Waterman töltőtoll, hangos, határozott döbbenésekkel csapott le a bélyegző és zizegve-zörögve sorakoztak katonás rendbe az űrlapok és egyéb nyomtatványok. Az ürességtől kongó terem falai szinte játékosan verték vissza a munkavégzés zajait, míg napközben csend uralta a helyet, most szinte viháncolásnak hatott ez a kakofónia. Még Ms. Harrigan is elmosolyodott és kis híján dúdolni kezdett egy régi dalt, igyekezvén valami ritmust belevinni a bélyegzés ütemébe, ám még időben észbe kapva, némán megrótta magát önfeledtségéért. „Csak semmi móka Anne, nem a táncházban vagy!” A rendreutasítás éléből mit sem vett el az, hogy még élete virágában sem járt hasonló intézményben, ellenben jó érzés töltötte el attól, hogy valakit ismét a helyes útra terelhetett, még ha az jelen esetben saját maga volt is. Erről a kellemes gondolatról eszébe jutott a délutáni pimasz fráter és egyszerre megállt a kezében a bélyegző. Belsejét zavaró érzés öntötte el, egy percig csak állt meredten a síri csöndben, igyekezvén emlékei között felidézni, hogy a kalapos mikor hagyta el a könyvtárat. Nem jutott eredményre. Talán a… de nem, egészen biztosan nem látta kimenni. Minden munkatársától elköszönt, ellenben Dorisra nem emlékezett, pedig mindig felderült egy kissé, amikor távozáskor rávillantotta szívből jövő mosolyát. Olyankor a lány egész arca felragyogott, és egy pillanatra Ő is kevésbé érezte sivárnak az életét. Amint a különterem ajtaja felé pillantott, látta, hogy az ajtó alatt fény szűrődik ki, ám semmilyen zaj nem utalt arra, hogy bárki is tartózkodna odabent. Egyébiránt nagyon helyesen! Rossz érzéstől vezetve indult meg a helyiség felé, tempós léptekkel suhanva, szinte úszva a katonásan rendezett könyvespolcok sorai között, kemény sarkú cipőjének koppanásai nem sok jót ígértek annak, aki záróra után még a könyvtárban tartózkodik, ne adja Isten évődik az intézmény alkalmazottjával. Határozott mozdulattal lökte be az ajtót és csípőre tett kézzel megállt, szúrós szemmel mérve fel a lehetséges szabályszegők jelenlétét a teremben, de senkit nem talált. Az olvasólámpa ellenben világított, az értékes könyvritkaság pedig  hanyagul, nyitottan az asztalra dobva, Ms. Harrigant ennek láttán egyenesen a rosszullét kerülgette. Micsoda mulasztás! Holnap aztán megkapja a magáét az a lány, mosolyogjon bármilyen szépen. Tűrhetetlen! Felháborító!

Ekképpen zsörtölődve indult, hogy a könyvet a helyére tegye, amikor különös dologra lett figyelmes. Az egyik papírkosárban valami élénk színnel vonzotta jórészt a fehér árnyalataihoz szokott tekintetét, közelebb lépve az idegen cérnakesztyűjét találta ott, erősen átitatódva valamilyen pirosas-barnás folyadékkal. Őszinte rémülettel kapott a szívéhez. Tinta! Egészen biztosan kiömlött a tinta, beszennyezte a könyv lapjait, emiatt nem mertek a szeme elé kerülni. Minden világos.

Riadtan szaladt az asztalhoz, hogy szemügyre vegye a kárt, szinte a könny is elfutotta a szemét elkeseredésében, de aggodalma feleslegesnek bizonyult. A könyv sértetlennek látszott. Szeretettel vette kézbe, becsukta, végigsimított a gerincén aztán óvatosan a polcra helyezte. Azaz csak helyezte volna, ugyanis a terjedelmes kötet túl vaskosnak bizonyult. Homlokát összeráncolva próbálkozott kicsivel erőteljesebben, de nem járt sikerrel. „Valamit felpakolt ez a lány, aminek nem itt van a helye!”- gondolta ingerülten és nekilátott a jegyzék alapján ellenőrizni, melyik kötet lehet a kakukktojás. Észre sem vette, de már hangosan zsörtölődött, lehordva mindennek a fiatalságot, sőt, még illetlen megjegyzéseket is tett, mint például a „teremtésit”, vagy az „iskoláját”, amikre talán az átlag polgár nem pirulna el, de egy megfelelően szigorú zárdában nevelkedett apáca egészen biztosan keresztet vetne. Vulgaritás ide, vagy oda, a nyomozás nem járt számottevő eredménnyel. Sőt, semmilyen eredménnyel. Az összes kötet igazoltan a helyén strázsált, egyedül a Ms. Harrigan ölelésében pihenő fóliáns lakrésze maradt szabadon, ahová az egyébként könnyedén becsúsztatható könyv egyszerűen nem fért be. Skandalum! A hölgy értetlenül álldogált egy darabig, papírmunkához szokott karjait is kezdte húzni a méretes iromány súlya, ezért végső elkeseredésében magától eltartva aprólékosan ellenőrizte, hogy egyáltalán a megfelelő szerzeményt igyekszik e beszuszakolni a helyére.

**

A hosszú, szívet tépő sikoly szinte gurgulázva vágtatott végig a könyvtári polcok sorai között és verődött vissza az öreg falakról, ám miután elhalt, ismét egykedvűen visszakúszott a Csend.

Ez talán az egyetlen baj a könyvekkel. Tele vannak írva tudással és érzelmekkel, kalandos történetekkel, szerelemmel, naplementével, hősökkel, árulókkal, szentekkel és ördögökkel. Ám ha nem olvassuk el őket, nem tanulunk tőlük. Akit ismerhetnénk, nem ismerjük. Amit tudhatnánk, nem tudjuk. Akkor csak unottan sorakoznak, némán szemlélnek tragédiát, örömöt, bánatot, egyszerű tárgyak maradnak. Mint egy befelé fordított festmény.

A külön terem padlójára hullott, vaskosra hízott kötet borítóján ez állt:

 

Doris O’Donnel Élete És Halála. Szerző: Ayden Zacarias Zeleb

G.F. Lancer

Vasárnapi történet

Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel. A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szűk lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló –, amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és, hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este az otthonos talponállójában felejtette, így elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt edzenek a téren futva és karjukkal körözve.

Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el.

A csomag ott volt ahol hagyta. A csapos vigyázott rá. Persze nem ingyen. Követelte, hogy nézhesse meg a tartalmát, aminek Kuti nem örült. Közben belépett Béla, aki várta már a csomagot. Fegyverrel a kezében. A csapos már kibontotta, szalvéták voltak benne. Kuti és Béla nem ezt várta.

A csapos felröhögött, de Béla arcát látva krákogásra váltott és helyet csinált a ragasztópisztolynak a pulton.

Kuti nem erre számított, de annyi mindent látott már.

 – Dekupázs? – fordult Bélához. – A szomszéd kislány is csinálja. Nem lehet nehéz…

Aztán a csapostól egy kör rumot kért.

– Maguk könnyen nevetnek. Ez egy szakma, ha tudni akarják. Az ember felkészül, összeszedi a bátorságát, felidézi a keserves éveket a henger mellett, amikor vörösen izzott a szemgolyója is, és azt gondolta ez nem egy élet.

– Maga hengerész volt? – kérdezte a kocsmáros.

– Igen. Szép mesterség egyébként. De ez a mostani jövedelmezőbb.

– Naná, most is micsoda zsákmány – mondta Kuti, és belekortyolt a rumba.

Megrázkódott, rosszul viselte a nehéz italokat és a könnyű nőket.

– Vannak rosszabb évek. Nézzen csak ide, nem is igazi pisztoly – mondta Béla.

– Miért visz valaki bőröndben szalvétákat?

– Van rá kereslet a piacon, én csak tudom – mondta Béla, és hunyorgott mindentudóan.

Ekkor egy férfi bucskázott le az alagsori kocsmahelyiség hat lépcsőjén. Felpattant nyomban, megrázta magát, leporolta rikító kockás zakóját és megkérdezte:

– Nem látták a macskámat? Kiugrott a zsebemből az imént, úgy láttam ide szaladt.

A férfiak meglepetten bámulták a kockás zakós idegent, aztán körbenéztek. Keresték a macskát. Benéztek az asztalok alá, elhúzták a székeket, de macskát sehol sem találtak. Ellenben, valami különös dolgot vettek észre…

A bejárat melletti beugróban egy könyvespolc állt, rajta legalább húsz kötet jó állapotban levő könyv. Különös dolog, ha egy kocsmában könyveket tartanak. Kuti elcsodálkozott, aztán odalépett a polchoz, és leemelt egyet: ” Hogyan legyünk boldogok?” A férfi őszinte érdeklődéssel nyitotta ki.

A macskás lesimította gyűrött kockáit és bánatosan legyintett.

– Mindig ez a vége. A macskám megszökik, hetekig keresem, kiplakátolom, s mire visszatér, se a színe, se a kora nem stimmel. Persze, hazaviszem, ha már annyi kedves ember segített keresni, de lassan nem férek tőlük a lakásban. A könyveket is ezért hoztam ide. Azt a boldogságosat ötször olvastam, abban ajánlották a kisállattartást is. Kipróbálja?

Kuti felnézett a könyvből.

– Tudja, mit? Kipróbálom. Csak kellene egy macska.

 Ekkor Béla a csapos, lehajolt, és előhúzott a pult mögül egy kis borzas, riadt, vörös macskát. – Ez jó lesz?

Kuti hunyorgott, gondolkodott.

– Hát, nem sokat tudok a macskákról. Amúgy, ezt kereste?

Eközben Béla a szalvétákat rendezgetve szeretettel simogatta az állatot. Erős hengerészkezébe belesimult a jószág, hangosan dorombolt.

Kuti érezte, döntenie kell, különben odalesz a lehetőség.

– Viszem, ha nem bánja – fordult a kockáshoz.

– Na, erre iszunk! – töltött a csapos.

Kuti kezdte jobban érezni magát, lehet valami ebben az állatos dologban.

– A macskatartásnak sok szabálya van – mondta Béla.

– Kilenc talán? – kérdezte Kuti.

– Nem, annyi életük van, de szabály is sok van.

– Maga ismeri ezeket? – kérdezte a csapos, míg a törlőronggyal látszólag céltalanul tisztogatta a pult bádog tetejét.

– Először is, gondoskodni kell róluk, ami abból áll, hogy mindig kell, hogy legyen otthon olyan étel, amit szeret, legyen helye, ahol aludhat, ha ott akar aludni ahol te, akkor neki kell ott aludnia. Gondoskodni kell a kényelméről, és gyakran kell simogatni, de csak addig ameddig szereti. Nem lehet a lakásban sem huzat, sem hideg, persze nagyon meleg sem lehet. És mindig otthon kell lenni időre, mert nyugtalan lesz, ha nem lát – mondta Béla.

– Maga nős? – kérdezte Kuti, míg Béla a macskát simogatta, aki dorombolt a keze alatt…

– Nem, de voltam – mondta Béla és a csapos egyszerre.

– És ön? – fordult Kuti a kockás zakós, nagy orrú férfi felé, aki eddig kicsit szerencsétlenül álldogált a söntéspult végénél.

A férfi éppen belekezdett volna mondandójába, amikor belépett a helyiségbe Arabella. Arabella napközben WC- s néni volt a pályaudvaron. Amikor végzett a műszakkal, beosont kék kötött pulóverében, fekete, bokáig érő szoknyájában, kitaposott barna bőr férficipőjében, kendős fejével a kocsmába, és átöltözött. Most is így történt.

Az átöltözés után Arabella nem WC-s néni volt többé… Nem is hasonlított arra a nőre, aki belépett… Kendőjét levéve dús, barna haja vállára omlott, kényelmes, de elegánsnak mondható, napsárga nyári ruhája, kényelmes, de divatos szandálja, törékeny alkata láttán Kuti, Béla, a kockás zakós nagyorrú, a csapos, sőt a macska is teljes figyelemmel fordultak felé. A macska azonnal lekérezkedett az őt simogató kezek közül, s leugorva Arabella lábaihoz telepedett, sőt… elhevert a lábainál…

Kuti friss nyugalmát halvány féltékenység szorította meg. A kockás zakóssal összenézett, mikor az apró sóhajtással megvonta vállát

– Így megy ez, mindenki a szebbet, jobbat keresi.

Arabella elpirult, még nem egészen bújt ki a “vécésnénilétből”, ahol ritkán kapott egy – egy jó szót.

A csapos újra töltött, Arabellának saját, rózsákkal metszett poharába.

Kuti órája zizegni kezdett, telefonja bejövő hívását jelezte. Zavartan kutatott zsebében, míg a többiek szótlanul várták, ki keresi ilyen hosszan csörgetve.

– Á, csak anyám – motyogta, mielőtt hallózott.

A csapos rosszallón szorította össze a száját, neki sosem volt anyja. Illetve, persze, hogy volt, de nem ismerte, hatnaposan került az intézetbe.

A kockászakós a pillanatot kihasználva, kezet rázott Kutival, rábízta a könyvet és a macskát és megindult felfelé, Kuti fülén a telefonnal válaszolni sem tudott.

Arabella Bélától rendelt egy mackós szalvétás dobozkát, míg Kuti telefonált.

– Igen. Megyek. Viszek. – Aztán letette.

A kockászakós félúton visszafordult.

– Kér valaki még macskát, könyvet, bármit? Sok hasznos dolgot bírok, csak nem tudom, mit kezdjek velük.

Arabella félrehajtotta fejét, a fényben álló alaknak csak körvonalait látta, majdnem angyali jelenség volt.

– Kisasszony gyakran jár ide? – kérdezte a kockás zakós. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Alfréd.

– Ó, igen elég gyakran – mondta Arabella, és egy férfizsebkendővel, ami véletlenül nála maradt, megtörölte az orrát, majd, mint akit rajta kaptak, a zsebkendőt teljes természetességgel Alférd zakója zsebébe tűrte, mintegy diszzsebkendőként.

– Örökké őrizni fogom ezt a zsebkendőt – mondta Alfréd –, magán hordozza kegyed bűvös illatát.

– Ugyan – mondta a csapos –, talán mégis jobb lenne, ha a macskát vinné haza az úr!

– Talán hallgass, mielőtt magam is megbánom és olyat teszek… – mondta Arabella. – Az úr figyelmes és kedves, te meg egy faragatlan alak vagy. Már évek óta mióta idejárok ruhát váltani, ügyet sem vetsz rám.

– Talán szeretted volna?

–  Ugyan, mit tudsz te a nőkről – mondta Arabella –, és Alfrédra nézett, aki elolvadt a varázslatos pillantástól.

Béla és Kuti zavarukban köhécseltek és elfordultak tőlük, hogy megszemléljek a légyszaros futballista posztereket a sörös és más üvegek mögött a falon szegeztükben.

Alfréd lovagias mozdulattal nyújtotta a karját Arabella felé. A nő belekarolt, és lassú léptekkel elindultak kifelé. Az ajtó magától kitárult, a napfény beömlött a szutykos ivóba, és egy pillanatra valamennyien megérezték a pillanat varázsát. Kuti fizetett, majd felemelte a macskát és elindult ő is. Melegséget érzett a szíve körül. Talán ezt hívják boldogságnak, gondolta, és magához szorította a vörös kis szőrcsomót. Távolról zene hallatszott. Kuti felnézett az égre. Az angyalok muzsikálnak, mormogta a foga között és halványan elmosolyodott.

 Szerzők:

A megjelent mű többek alkotása, egymásba kapcsolódtak a történeteik a próbaketrecz nevű támogatói csoportban. 

Tuza Simon Zsuzsa

Szabó Andrea

Polgár Veronika

Katonáné Marika

Brunner Tamás

Somogyi Tibor: Egyenlő szárú háromszög

Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig.

Hogy is kezdődött?

Szemem akaratlanul is a szekrényen álló képre vetül, egy képre, amely öt éve készült.

Mosolygós, boldog emberek. Egy boldog család. Ilyenek voltunk. Egy nyolcéves, sápadt szőke kislány, egy nyurga, csupa haj fiatalasszony, közöttük egy sötét hajú, szögletes arcú férfi. Arcok a múltból.

Aztán egy váratlan, gyors lefolyású gyógyíthatatlan rákbetegség összetörte az idillt.

Igen, nagyon fájt, amikor Fanni meghalt, de már alig emlékszem az érzésre. Az idill vége, valami másnak lett a kezdete, amit nem tudnék meghatározni, csak érezni. Ákossal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz,  szinte összeforrtunk és igazából boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.

Én hülye, azt hittem ez így is marad. Örökké, örökké, örökké.

Mikor is kezdődött?

Talán június végén volt az első jel. Későn keltem aznap, aztán emlékszem olvastam egy remek Jeffery Deaver krimit, az Üres széket. Deaver tanított meg arra, hogy észrevegyek apró dolgokat és hogy ne higgyek a káprázatoknak.

Aztán mi is volt?

Vártam Ákost, összeütöttem egy kis vacsorát, és amikor megjött azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel.

A mosolya, ahogy átölelt és hangosan kiáltotta „ Kicsim! „

Minden olyan volt, mint máskor és mégis… egyre kevesebbet mesélt arról, hogy mi újság a munkahelyén, akkor is csak általánosságokat mondott és szórakozottan elrévedt maga elé.

Aztán jöttek a rejtélyes telefonhívások, amiket gyorsan kinyomott vagy a hallótávolságomon kívül bonyolított le, holott addig simán beszélt előttem, bárki is hívta. Utána furcsa, elgondolkozó somolygással az ajkai közt tért vissza.

Szokásává vált, hogy későig fenn maradt, mondván dolgozik, de kilestem, hogy valójában csetelt. Figyelni kezdtem Facebookon a kommentelőit, de nem sokra jutottam.

Nem akartam, hogy tudja, érdekel ez a dolog és rágódok rajta. Egyébként is ha rákérdeznék, csak nevetne, csippentene a szemével és azt mondaná: „ Jaj, hercegnőm. Ne butáskodj.”

Július folyamán egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyre későbben jött haza, csak küldött egy smst: „Ne várj haza vacsorára, sokáig dolgozom” Amikor hazajött, idegen illat ölelte körül, amely elzárta őt tőlem.

Aztán már az is megesett, hogy bent éjszakázott az irodában, miközben én álomba sírtam magam a kispárnáját ölelve. Úgy éreztem megfagyok, pedig forró éjszaka volt.

Nem lehet, hogy nekem csak ennyi jut már. A  várakozás.

Cselekvésre szántam el magam: egy reggel, amíg fürdött belenéztem a telefonjába. A híváslistán feltűnően sokszor szerepelt egy női név: Janka.

A torkom összeszorult és elöntött a düh.

Jól sejtettem. Megcsal, elárul!

Utánanéztem Facebookon, és ismerősei között találtam is egy Jankát. Képei alapján alig 20 éves félénk tekintetű lány. Nem az a fajta, akiről az feltételeztem volna, hogy elveszi tőlem.

Nem kellett sokat várnom a bizonyítékra.

Mikor estefelé Bolyhost a kis spitzünket sétáltattam, Ákos irodája felé kerültem. És akkor láttam meg őket. Ákost meg azt a kis lotyót. Kézen fogva andalogtak a szemközti járdán, aztán megálltak és csókolóztak. Undorító!

Megfordultam és Bolyhost magam után húzva rohanni kezdtem hazafelé.

Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!

Aztán tegnap este vacsora után végre megkérdeztem: – Ki az az Oltványi Janka? Facen láttam sokat kommentel neked. Csak kíváncsi vagyok.

Arcán a zavartságot, kényszeredettséget öröm váltotta fel.

– Tudod, amióta Fanni meghalt, ő az első, akivel tudok hosszasan beszélgetni, beülni egy kávéra vagy sörre. Gyakornok nálunk és nagyon elveszett. Nemrég haltak meg a szülei…

– Szóval olyan mintha a lányod lenne? Korát nézve lehetne…

– Ez bonyolultabb ennél. Hogy megértsd, ezt az egészet… szóval, mit szólnál, ha elhívnám holnap hozzánk vacsorázni? Olyan magányos, és neked is jó lesz új emberrel beszélgetni. Muszáj nyitnunk az emberek felé.

Összetapadt ajkakkal préseltem ki egy okét.

Nem sokára itt vannak.

Épp most fejeztem be egy Deaver regényt, amelyben a megcsalt, megalázott feleség, a másik nőt –aki persze jóval fiatalabb- igen agyafúrt módon pusztítja el. Ügyes volt, csak kissé túlbonyolította Szerintem az egyszerűség a kulcs. Egy véletlenül összecserélt metil-alkoholos és pálinkás flakon, vagy egy baleset, mondjuk egy kiránduláson.

Eljutottam idáig. Igazából napok óta arról képzelgek, hogyan ölöm meg Jankát. Löktem le szakadékból, metró elé, adtam be neki mérget és fojtottam meg puszta kézzel.

És jó volt.

Senki nem állhat közénk. Soha, soha, soha!

A képre nézek.

Fanni is ezt akarná.

Zörren a kulcs. Az ajtóhoz megyek, és ott áll velem szemben, miközben Ákos esetlenül bemutat: – Ő a lányom, Szilvia. Az én hercegnőm.

Megpuszilom Jankát, mosolygok rá és azt gondolom:

„Kikészítelek ribanc.”

A szerzőről:

Somogyi Tibor Debrecenben él, magyar- és történelem tanárként dolgozik, novellákat, drámákat ír és slammel.

Anabázis

ANABÁZIS

                                                                        

                 A  vonaton  egész úton a kezében tartotta a verskötetet.  Nem tudott betelni  a híressé vált szavakkal,  hogy ezt  mind neki, róla írták! Úgy  suttogta maga elé,  mint valami varázsigét: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már….”   Újra  és  újra meghatódott   s  mintegy a kerekek zakatolásának ütemére  mondogatta magában:  „nem, nincs vége még, nincs vége még”.  Az állomásról  konflissal  a kávéházhoz  vitette magát. Régóta készült  az útra. Tudta, hogy ilyen idő tájt a költő odabent tartózkodik. 

                Megállt a kávéház bejáratánál.  A forgóajtó , mint valami modern pokolszáj,  egy magas férfit s egy  sovány  nőt elnyelt előtte , de ő  visszahőkölt:  hogy nézne ki az, ha csak úgy besétálna és  odaballagna az asztalához, mint valami kékharisnya?  Hiszen voltaképp  nem  történt közöttük  semmi!  Személyesen  talán ha  háromszor találkoztak a váradi évek alatt.  A  verseskötetről, amit  évekkel ezelőtt neki dedikált a költő,  s most  a kezében szorongat,  egészen megfeledkezett.  Csak  nemrég olvasta  végig…És erről a csodálatos versről,  amiről az újságok is megírták, hogy  neki,  csakis neki  szól,  egy alkalmi  ismerősétől  értesült.  Csodálkozott,  majd  meghatódott.  Valahogy az Isten  ujját  érezte  abban, hogy  ez a  bús, időtlen  lángolás épp most érte őt el!  Most,  amikor egy  unalomba  fúlt  házasság  után  magányossá  válva,  mintegy ég és föld között  lebeg…       

Hirtelen  a szíve táján  apró szúrást érzett.  Arra  a másik estébe hajló délutánra gondolt, amelynek képei  most hirtelen  feltolultak  a homályból  és szinte parancsolóan  tolakodtak  eléje.   

A  váradi társaság az év utolsó napját ünnepelte  az ifjú  segédszínésznő  szerény albérletében:  sárga virágokkal  díszített, olcsó  tapéta  és  szakadt  csipketerítő.  Méteres  padlóvázában  porosodó szalmavirág.  A plafon  nedvességfoltjai  alatt  a  szilveszteri  két  gavallér:  Nyárai, a tömöttbajszú, lenyalt  hajú  amorózó,  kollégája  a Szigligeti  Színházban,  meg a nyeszlett  kis városi aljegyző,  Juricskay úr.  A két férfiú kölcsönös megvetéssel   viseltetett  egymás iránt,  de óvakodtak ennek  hangot adni .  Arcukon  fagyott  mosollyal  vetettek gyűlölködő  pillantásokat   egymásra.  Úgy  keringtek  őkörülötte,  akár két bódult éjszakai  pillangó.   

Mert  ő  akkor egyszerre két vasat tartott a tűzben.  Mi mást  tehetett  volna?  Egyszál  magában, statiszta-fizetés  mellett?  A  főtérre néző   „rókalyukat”  – ahogy  Juricskay  hívta – pontosan  kellett  fizetni… Ez  a  dadogó Juricskay, bármennyire  nevetséges  is a  megjelenése  a  kisnövésével,  vékony lábai felett  a pókhasával,  mégiscsak a megállapodott hivatalosságot  jelenti.  Napi  egyszeri  ebédmeghívást, néha  cigányzenés  vacsorát  is.  Nem  férfi-tartalék, hanem  maga a létezés. Védelem a színpad süppedékes veszélyeivel szemben.  í(E  veszélyt  főleg  maga  Nyárai  bonviván  jelentette,  aki   helyzeti  előnyének tudatában  pimaszul  ölébe ültette  őt s a  nyakába  csókolt.)  Az  aljegyzőben, mint a színház felettes szervében,  forrt  az indulat, de úgy vélte, ez nem  a megfelelő pillanat a rendcsinálásra  az izmos fiatalemberrel  szemben.   Még csak a második pohár  pezsgőnél  tartottak, amikor  Juricskai   felkiáltott:  — Nézzék csak, de furcsa:  az az  ember  már egy órája  silbakol ott! – és kimutatott a havas főtérre .  És  valóban:  pár  méterre  innen,  az  Ezredévi  Emlékmű előtt ott állt a költő  és  komoran  bámult  az ablakra.

– Hát az ott  kicsoda? –fortyant fel az apró aljegyző.

–Az? – nevetett  fel  a bonviván  — Nem ismeri?   Juhász  Gyulus,   költő  és  kritikus.  Nem először  csinálja  ezt a  mutatványt  a Nusi  ablaka előtt.

–Csak nem  lett  meghívta  ide?

– Dehogyis  – mondta  erre ő és felszegte kócos  szőke ciklont utánzó  fejét – Majd bolond leszek!   Unalmas  emberke, elrontaná a  hangulatunk.     

Ne bántsad, rólam  jó  kritikát szokott  írni! – nevetett  fel  Nyárai  és  az ablakhoz lépve,  intett  a költőnek,  de az  meg se  mozdult.  Innen bentről is  látszott,  milyen  kopott  a ruházata és elnyűtt  a cipője.  Fekete  nyakkendője félrecsúszott,  félig  elbújt a zakója alatt, de  ő nem torődött  vele.

– És  hová lett a télikabátja?  –csúfolódott  Juricskai –a zaciba  adta?

– Már  egész  kék az arca…Mégis  csak  be kéne hívni  —  aggodalmaskodott a bonviván.

– Két  ballába van – fintorgott  ő,  ellenőrizve  kontyának  állapotát az asztali tükörben – csak  toporogna  itt köztünk  szegény

S akkor odakint a költő – csókot  nyomva  a nőalak páncélos  kebelére  –  letérdelt  a szobor elé.

– Látod,  Nusi?  Te  vagy  most  az  a szobor…Mire  képes  egy  igazi  költő ? – röhögött  fel  a színész.  De a másik, komolyra  véve  a dolgot,  így figyelmeztette:   

– Ne  nevessen, kérem!  A  csendes  férfiaknak  vannak a leghangosabb  vágyaik…  

Aztán, a  két  nőre  éhes férfi  közt, a Szilveszter  hangulatában  Anna  el is  feledkezett  a szobornak  szerelmet   valló költőről.  Mikor  legközelebb  kitekintett,  a szép keblű  Hungária már  magában  állott a  párálló alkonyatban.  Csak  egy  villanásnyi időre  fordult meg a fejében:  milyen  — talán kibírhatatlanul  —  fájdalmas  szenvedély  munkálhat  itt–  s épp őmiatta!  De  csak annyit  mozdított  meg benne  az  egész  —  részvétet –,  akár egy  statiszta  ügyetlen  vergődése  a  színpadon.  Ez  a vézna  kis  ember  nem szerepelt  vágyálmaiban.  Ha  rangsorolta  a közel s távol felbukkant  férfiakat,  a  költő  a  „futottak még” szürke  hadához tartozott.

Most,  ahogy  erre  gondolt,  fájó  ürességet  érzett,  olyasféle  kínzó  veszteséget,  mint   amikor  az ember  ottfelejti a  zsebóráját  a villamoson.  Eszébe  jutott  a Böhmer  téri  jelenet  is.  Ő  a kávéház teraszán  üldögélt  (már nem emlékezett  rá, kivel), amikor  a  költő, egy széket felborítva,  az asztalukhoz rontott  és  elébe tett  egy újságlapot, lihegve: —  Olvassa el,  Anna!  –A vers  így  kezdődött: „Szatír, ki  bennem  élsz…”       Mire ő: —  Maga  szatír?  —  És csak  nevetett.  Hosszan.  Fölénnyel.  Lesajnálón.  Most  tompa  fájdalmat érzett:  hogy  lehettem  ilyen ostoba?  Miért  van az, hogy az embert  a sejtjeinek  vak  működése  így  becsaphatja?

Egy  szerelmespár  ült le  a  szomszédos  padra.  Miközben  simogatták egymást,  úgy  tettek, mintha  a szemközti  épületet  néznék   s ő  önkéntelenül  el mosolyodott ezen  az ártatlan  fortélyon. 

És  megint  fölrémlett  benne  a költővel  való  kapcsolatának  kínzó befejezetlensége .  „Rajtam  múlott-e, hogy  nem történhetett  közöttünk semmi?” —  ezt  kérdezte  önmagától, ki tudja, hányadszor.  „Talán, ha… Igen. Talán, ha  akkor,  azon  a  délutánon …?” 

Ám  végül  abbahagyta  a rágódást.  Mi  érelme visszapörgetni  az  időt, csak azért, hogy  az önvádnak  tápot  adjon?  Nemrég  olvasta  a fodrásznál  a véletlenül  kezébe került újságban a költő  legújabb  versét:  Anna  örök.   És  benne  a sziven ütő  sort:  Élsz  és  uralkodol  örökkön… 

A  neszesszeréből   előkapta  fésülködő tükrét:  nedvesfényű, zöldes  szemek, húsos  ajkak,  de alacsony  homlok és  lapos  orr.  Maga  a hétköznapiság, még ha  a szőke  hajkorona  üdén ellensúlyozza  is…Ez  az  arc,  ez a  termet,  mely  magával ragadta  Juricskai  aljegyzőt és  Mihelfy uramat, a  Szent  László téri  fűszerest…De  most:  Élsz és uralkodol  örökkön!           

                 Mi  ez, ha  nem  a  töretlen  szerelem  megvallása?  Szerelmi  körözőlevél,  nyílt  felhívás  a  visszatérésre??

Erőt  kellett  vennie magán, hogy  ne pattanjon fel  és ne  rontson be  a  diadalmasan  csillogó kávéházba és ne  boruljon  azon nyomban a költő  vállára, kiáltván:  „Hívtál, hát itt vagyok!  Tégy  velem, amit  akarsz!”     

A  kávéház  forgóajtaján  egy  rikkancsnak  látszó fiú jött  ki, a hóna alatt újságokkal.  Ő sebesen  rákérdezett :

 Fiatalember, ismeri  Juhász Gyulát?  — Amaz bólintott —  Menjen  vissza,  kérem és csak annyit  mondjon neki,  hogy  Sárvári  Anna  várja idekint – és  a  fiú kezébe nyomott  húsz krajcárt.

Hamar  visszajött  az  és furcsálkodva  nézett őrá.

–  No mit mondott  Juhász úr?

– Hogy  nem ismer  semmiféle  Sárvári  Annát.

Anna  szédülést  érzett.  Mintha  túl  meredek  lépcsőn  rohant  volna  lefelé.

– Menjen  vissza  kérem  és  mondja  meg neki:  fontos  mondanivalóm  van.  Csak egy  percét  venném  igénybe  –megteszi?

A  fiú  szigorúan  nézett  Annára s újra  eltűnt.  Szinte  azonnal  visszajött.

 – Juhász  úr  eltávozott.

– Ugyan  hol?

– A  vészkijáraton. 

Ö  csak állt és a forgóajtót  bámulta,  mely  újra  elnyelte  a  kis  rikkancsot.  És beléhasított  a  felismerés,  hogy  mi  köze Sárvári  Annának  Annához?

Hogy  csak  Anna  van.  Az  az  Anna,  aki  sose  létezett.     

Pruzsinszky Sándor 

Egyszer volt, hogy is volt

Kép forrása: Sogno e poesia: La mia stella

Le kell írnom, mert ….le kell és kész. Megérdemli.

Sosem hittem az emberi jóságban, igyekszem úgy élni, hogy soha ne érjen csalódás, hogy ne várjak az emberektől semmi újat, hiszen ” úgyis mindenkit csak saját maga érdekli.” Aztán több mint két évtized után megéltem ma valami felejthetetlent. Dolgozom, zárás idő, kapkodás , számolás , közben vásárlók , rutinos pultosom első napja a kasszában. Nap végi ellenőrzés . Nem stimmel. Nem lehet, nálam ilyen még nem volt. Biztosan a kassza mögött. Nincs. Többet utaltam bankba. Nem. Akkor talán valamit biztosan bankkártyára kellett volna ütni. Nem, az sem….

…. és telik az idő, s a 7.000 forintos hiány mosolyog az arcomba. Hihetetlen. Megtörtént , előfordul. Aztán egyszer csak jön a csoda. Fiatal anyuka érkezik a lányával . Igyekszem mutatni, minden rendben, kedves maradok, miközben belül kétségbeesetten keresem az okát miért nem ellenőriztem a kasszát , hiszen nem várható el első napos betanulótól, hogy minden hibátlan legyen. Nekem szegezi a kérdést: látom kedves, valami probléma van. Hogyan tudok segíteni? Válaszolok: nagyon kedves hölgyem, semmi komoly, egy könnyen orvosolható semmiség.

Nem adja fel, nem törődik könnyen bele, így “faggat” tovább:

– De mégis… ha nem vagyok indiszkrét, mégis mi lenne az?

Gyűjtöm az erőm, összeszedem a bátorságom és végül elhagyja a szám, szinte kiszalad rajta:

-Van némi hiányunk, tényleg apróság, előfordul, megoldjuk. Mosolygok.

Érkezik a válasz:

– Mégis mennyi az a bizonyos összeg?Megszeppenve, bátortalanul kimondom, talán inkább magamnak, semmint a kérdezőnek halkan, hogy szokja a szám , azt amit magam sem hiszek el: 7.000 forint.

Kérdezi:

– Eddig mennyi értékben vásároltam? –

6450 forintnál tart hölgyem -felelem- – Rendben , tudod kedves, csak az hibázik, aki dolgozik. Ne üsd ki nekem kérlek, pótold a hiányt a rendelésemmel.

Megdöbbenve , hitetlen nézek rá.

– Hálásan köszönöm a gesztust , de ezt nem tehetem, viszont bearanyozta a napom a szándék is. Kiütöm az összeget. Folytatom:

-6450 forintot szeretnék kérni , ha más nem lesz. 10.000 forintot kapok, így szól:

-7.000-ből kérek vissza.

Zavaromban már lehet megköszönni is elfelejtem. Elbúcsúzunk és már nem is érdekel a hiány, az impulzust még fel kell dolgozni. Teljes lelkemből köszönömöt kiáltok magamban az Istennek, hogy megtapasztalhattam egy idegen által, mi is az az önzetlenség….de nincs vége.

Eltelik két perc. Ismét jön vissza hozzàm ,újra kivárva a sorát. Odaér, s mondja:

– Nyújtsd a markod!

Lázadok, nem teszem, nem akarom. Félek pénzt ad.

Megszólal:

– A lányom küldött vissza. Azt mondta a megtakarított zsebpénze pont 7.000 forint. Mindene megvan, nem tudja mire költeni, ragaszkodik hozzá, hogy elfogadd.

/ tiszta a tekintete, tele van jósággal…. ha ez a két hölgy képes lenne magához ölelni ezt a rideg világot, lángba borulna az egész attól a tűztől , ami bennük ég. Bámulok magam elé, megállt az élet , csak álmodom. Képzeletben megcsípem magam, visszarántom gondolataim a földre , de a hölgy tényleg ott van, kezében lánya pénzével és a tenyerembe akarja erőszakolni. Tudatosul bennem, EZ A VALÓSÁG./ Ráemelem bizonytalan tekintetem és azon töprengek, mit láttak azok a szemek (amik ilyenkor már ki tudja mennyi ideje az enyémbe néznek)eddig ebben az életben , mi van a lelkében, milyen tapasztalat áll egy olyan személyiség mögött, aki ilyen módon segít egy idegennek, akinek 26 évéből evilágon még csak jóindulattal is két percet lopva láthatott. Összeszedem magam, s végre megszólalok, már-már majdnem könnyek között :

– Szó sem lehet róla! Minden tiszteletem a tiétek, de ha ezt a pénzt elfogadnám , napokig nem tudnék aludni. Kérlek szépen, tartsátok ezt tiszteletben. /Közben arra gondolok, az emberek , akik visszajáróként többet fogadtak el korábban , milyen szegények….. mennyire szánom , hogy többet ér nekik néhány forintért a becsületük./

Aztán folytatom:

– Elmondhatatlan boldogság és valami megmagyarázhatatlan fogott el. Nem találok szavakat arra, milyen hálás vagyok Neked, hogy visszaadtad a hitem az emberi jóságban és hogy lehetőségem lett volna visszakapni az élettől azt , amit megannyiszor adtam önzetlenül másoknak . Erre neveltek a drága jó szüleim….. s őszinte leszek, már áldásnak tartom, hogy hiányzott az az összeg a nap végére. Ha ez nem történik meg, talán sosem hiszem el, hogy vannak ilyen EMBEREK még ebben az életnek nevezett “pokolban”, ahol mindenki a másik kárán nevet, áskálódik és tesz ott keresztbe ahol csak tud, ahol az a legnagyobb boldogság, ha egyre több megoldatlan problémád akad, ahol segítség helyett tőrt szúrnak a hátadba, ahol nincs bizalom, nincs megnyugvás, nincs tisztesség és a szó, hogy érzelmi intelligencia lassan tényleg nem jelent már semmit.

Látja ő is: bármennyire szeretne segíteni, makacsul tartom magam a kimondott szavaimhoz. Nem fogadom el a pénzt.

Végezetül még hozzáfűztem:

– Lélekben gazdagabb lettem és már boldogan teszem be a saját fizetésemből azt az összeget. Ismét könnyű a lelkem.

…Aztán csak néztem őket, ahogy távolodnak . Eszembe jut , milyen büszke lehet a lányára és magára, hogy EMBERT nevelt és képes is volt az maradni egy olyan században, amibe kénytelen volt születni és ami ontja magából a kegyetlenséget ebbe az eltorzult társadalomba.

…. és hirtelen bevillan: ez az a család, amire a “mindent jelentő” nagyérdemű csak annyit súg: túl jó erre a földre.

Milyen elkeserítő gondolat. Ahelyett, hogy példát vennénk. Ha jobb sors jutott azért, ha rosszabb, azért. Elgondolkoztál már valaha is azon, milyen lenne inkább azért kitűnni a tömegből, mert képes vagy a saját önzéseden és kényelmeden túltenni, csak azért , hogy valakit mosolyra bírj? Szerezni néhány örök emlékké váló pillanatot…. na és ha idegen? Akkor idegen! Napjainkban nem inkább a saját környezetedben élő árul el? Akkor tulajdonképpen kit nevezünk annak?

Szeretni születtünk ide, semmi mást nem vihetünk magunkkal odaát….és a végén el kell számolnunk valakinek, aki talán jobb, ha nem a lelkiismeretünk lesz.

Igyekezzünk minden nap egy kicsit jobbak lenni. A történtek csak nyomatékosította bennem, hogy megérte annyiszor becsületesnek maradnom és hinnem, hogy egyszercsak váratlanul megérkezik az a valami, amit úgy nevezünk: karma. Egy kedves szó, egy mosoly, egy tekintet már képes megváltoztatni bárki napját. Ne sajnáld osztogatni. Talán így beköszöntene egy tisztább világ , amiben valóban ajándék élni.

7.000 forint ellenében kaptam a minap valami olyat , amit eddig a percig sem sikerült felfognom, megemésztenem.

Megérte ?

MEG!

Köszönöm. Köszönlek világ. Időnként okozol még meglepetést….. milyen ambivalens, milyen kiszámíthatatlan és szeszélyes vagy. Elképesztő, csodálatos, lenyűgöző.

Erki Gabriella Léna

Ha még egy perc, csak még egy perc

Köszönöm a szemnek, ami annyi éven át kinyílt, akkor is mikor azt hitte képtelen már ragyogni, mert három éve nem láthat. Köszönöm a rengeteg könnyeket az évek alatt, amiket letöröltél, visszaadtad szemeim fényét, köszönöm a körülötte levő korai ráncokat, nem felejtem mennyit küzdöttem értük, mennyi mindent mesélhetnének.

Köszönöm az orrot, ami sokszor a lábfej felé lógott s végül megtanult a csillagok irányába nézni , ahol most Te vagy. Köszönöm az ajkat, mely szóra tud nyílni , mert megtanítottad. Köszönöm a vállat, kiderült , rengeteget bír, köszönöm a hátat, fát lehet rajta hasogatni, köszönöm a gerincet, ami egyenes tudott maradni.

Köszönöm, hogy mindezt Tőled tanulhattam, így élsz tovább bennem. Köszönöm a karokat, melyek Téged ölelhettek, s végül köszönöm a lépteket, amikre tanítottál….ami ide hozott, egyenesen a házamig. A 35-ös házhoz.

Te 03.05-én költöztél fel az égbe, én pedig a 35-ös házszám alá…. és elhiszem, hogy nem véletlen. Elképzelem mennyi virágot hoznál nekem elültetni, s úgy mint régen, a lelkemre kötnéd , hogy “tessék minden nap locsolni őket Mókuskám”. És én csak bólogatnék és mosolyognék Rád, mert eszembe jutna egy emlék, hogy gyerekként hányszor füllentettem naponta Neked, hogy meglocsoltam otthon őket és Te mindig fejvakarva nézted értetlen, miért hervadtak el mégis.

Hát Apa…. miattam….. Aztán felébredek az ábrándozásból, mert rá kell jönnöm: Te hozzám soha többé nem hozhatsz virágot…. már én viszek Rád . Ha volna még egy utolsó alkalmam , hogy kaphassak Tőled, megfogadnám a Róka szavait:”Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért… “Nagyon hiányzol Apa! “

Ha még egy perc, csak még egy perc jutna, de nem jut, már nem lesz.”

Erki Gabriella Léna

Kereslek, s csupán összeraklak

Kép forrása: Lisa Aisato

Ma lennél 59 éves.
Egy hèt múlva lesz három éve, hogy itt hagytál… mégis hosszabbnak tűnik ez az idő , mint a 23 év, amit kaphattam Tőled . Azt hazudták, az idő majd ha nem is begyógyítja, de enyhíti a fájdalmat. Megyek az utcán és ha egy idegen hosszan néz a szemembe, azt hitetem el, hogy ez Te vagy egy másik testben …. hogy meglátogatsz. Figyelem az emberek mozdulatait és ha egy szemernyit is azonos a tiéddel, máris a szívembe zárom. Elhazudom magamnak, hogy ez igaz. Nézem az emberek arcvonásait és ha bárki egy kicsit is hasonlót hordoz, azon kapom magam, nem akarom elengedni. Mindenhol ott vagy a világban. Valakinél egy lépésben, valakinél egy mosolyban, van akinél egy tiszta tekintetben. Szép lassan újra összerakom a külsőd. Az egyszerűbbet. A többit nem találom. Nincs az a jóság, ami számomra Te voltál és vagy. Megyek haza és nincs többé , aki megkérdezze:”már megint péntek van?”, nincs aki kikapja a kezemből a bőröndöm és felcipelje az emeletre, nincs aki megkérdezze :”mizus Mókuskám , mit töltsek?” Nincs aki átkarolva simogasson egy rosszabb napon bölcs tanácsokat osztva, nincs aki ketchupot kenjen az orrára ügyeletért kiáltozva miután a hűtőt véletlenül rácsapom. Nincs akivel annyira őszinte nevetéssel induljon a reggel és nincs az a beszélő csönd egy hosszú nap után , mert senkivel sem olyan szép a hallgatás, mint veled volt. Nincs közös összenézés egy-egy mondat után és nincs kinek teljesítenem az önmagamnak tett ígéretem, hogy elviszlek a tengerhez. Nincs kopogás többé az ajtómban sértődés után rózsával, hogy bocsáss meg kislányom. Nincs többé, nincs többé, nincs többé. Semmi sincs többé. Soha semmi nem lesz ugyanaz már. A semmi van, az állandóság van…. és a nélküled töltött üres napok, hónapok, évek. Örökkévalóság.
Mikor utoljára láttalak egy csókot dobtál nekem, el is raktam. Azóta zsebből zsebbe pakolom, a szavaidat pedig polcról polcra rendezgetem. Egy életre kell betelnem velük .Vajon Te emlékszel még ezekre?
Az ünnepek semmitmondóak, a hétköznapok szürkék, az otthon töltött idő nélküled nem teljes.
Próbálok úgy élni, ahogy tanítottad. Közhely vagy sem, azt az egyet felejtetted el elmagyarázni, hogy lehet nélküled élni. Próbálok döntések előtt figyelni a jeleidre és elképzelni mit mondanál… és mégsem tudom büszke vagy Rám fentről vagy sem.
Haragszom, mert elvettek az Égiek, mégis hálás vagyok, mert az én ÉDESAPÁM lehettél. Köszönök mindent , el nem múló szeretettel várom , hogy találkozzunk ott, ahova túl korán megérkeztél. Köszönöm, hogy álmaimban még annyiszor jelen lehetsz, álmodj Te is békésen Édesapa!
“Sehol se vagy, mily üres a világ.”

Erki Gabriella Léna

Levelek

               A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.    

            Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.

            Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.

            A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.

            Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.

            Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.

            Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.

            Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.

            Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.

– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.

– Hogyne – mondtam.

            Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.

A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.

            Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.

Brunner Tamás

Újraszülni magamat

 
Kiszalad a számon minden gondolat
Ne, még nem vagyok kész 
Riadva nyom a szívem gombokat
Ne, még ne legyél meztelen
Ő nem kap el ha elesel hirtelen
 
De nincs más út mint a végtelen
Kiterítve testem lelkem
Nyitva van az ajtó
Bejöhet bármi
Én élni akarok,tapasztalni
Záporban elázni
Csillagporos este feküdni a köveken
Érezni ahogy remeg a föld, süllyedni 
a mélybe lenn
 meleg karokban zokogva a múltamat
Elengedni, meggyászolni
Újraszülni magamat.


 Havas Eszter