Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Villax Richárd: Barátom, Varjas Hunor

 

Augusztus volt, amikor a város egyik végéből a másikba költöztem. Meglepetésemre rögtön Varjas Hunorba ütköztem, aki – mint pár perccel később kiderült – akkor már vagy húsz éve abban a kerületben lakott.
            Rögtön felismertem. Arca erősen rögzült bennem az általános iskolában, ahol egy osztályba jártunk. Ő volt az, aki az égvilágon mindenre és folyamatosan panaszkodott. Hol arra, hogy mocskos a folyosó, hol, hogy az fel van mosva, és csúszik. De panaszkodott persze a matektanárra és mindenkire.
            Ő is megismert engem, és a kötelező tiszteletkörök után (hogy vagy, hogyhogy erre jársz stb.), mintha el sem telt volna huszonöt év, panaszáradatba fogott:
            – Ez a nyár… mint valami horror film! Elevenen fő meg az ember. Régen sosem volt ilyen forróság.
            – Hát azért volt… – vetettem közbe.
            – Frászt! – legyintett rám. – Most is úgy összeizzadtam magam, mint aki bepisilt. A fejem belsejében meg keményre főne a tojás!
            – Becsüljük meg, ami van! – indítványoztam. – Télen ezt fogjuk visszasírni.
            – Én biztos nem! – zárta le a beszélgetést Varjas. Enyhe sértődöttséget sugallt testtartása, ahogy elindult.
            Persze úgy alakult, hogy legközelebb decemberben találkoztunk. Átlagos téli időjárás uralkodott a városban. A környező hegyekben már esett némi hó, de lent az utcák száraz szélcsendben pihentek.
            – A hideg szétmarja a bőröm! – sziszegte Varjas, miközben fejét kihajtott gallérjai közé húzta. – De gyűlölöm ezt az időt!
            – Ami azt illeti – kezdtem óvatosan. – Nyáron éppen az ellenkezőjét mondtad.
            – Ha mondtam is, nem azt gondoltam! –  jelentette ki volt diáktársam önérzetesen.                                                                   Sarkon fordult, és mentében a Hair musical egyik betétdalát dúdolta: let the sun shine (had ragyogjon a nap).
             Legközelebb jóval bizarrabb körülmények közt találkoztunk. Egy temetésen. Az ő temetésén. Ismeretlen kéz dobta be a gyászjelentést postaládámba. Nem tudtam meg, miért távozott viszonylag idő előtt, nem is kérdezősködtem.
             Csak álltunk ott páran a két méter mély gödör körül. A szeles október pár csepp hideg esővel verte arcunkat. Nem volt kétségem, hogyan vélekedett volna erről szegény Varjas.

             A következő év viszont az én számomra indult hasonlóan rosszul: egy télvíz idején elkapott tüdőgyulladás következtében március elején meghaltam.
             Ahogy lelkem felfelé lebegett, mint az elengedett vidámparki luftballon, helyre kis portásfülkét pillantottam meg a sztratoszféra határán.
             – Péter vagyok, azaz kőszikla –  mutatkozott be a benne lakozó, ősz szakállas öregember. – Sajnos én nem dönthetek az ügyedben, fiam. A kapu után, ha a balra nyíló folyósón végig mész, ott találod Jézust. Légy vele udvarias! – tanácsolta, miközben cinkosan kacsintott. – Tudod, ő a főnök fia.
             Elindultam, amerre mondta. Egy kitárt ajtó mögött hosszú hajú, szakállas harmincas férfi ült íróasztalnál, vörös sújtásos, fehér ruhában. Invitálására beléptem a szobába.
             – Meghallgattál, amikor nem volt kinek panaszkodnom – kezdte.
             – Jó Uram! – szakítottam meg gondolatmenetét – Most látlak életemben, vagyis halálomban először…
              – Két dolog létezik Földön és Mennyben, ami dühít: ha Atyám házában kufárkodnak, és ha félbeszakítanak – majd nyugodtabb hangon folytatta. – Írva vagyon, bár ez nálunk ismeretlen fogalom, hisz nem használunk pénzt itt a Paradicsomban, szóval megíratott: ha valakit meghallgatsz, engem hallgatsz meg.
           Intett, hogy bemehetek. A határsorompó után közvetlen ott álltak nagyszüleim, akik bemutattak dédszüleimnek, kikkel eddig nem találkozhattam.
           Nagyapám feladatának érezte, hogy körbevezessen ebben az égi édenkertben. Egy folyót láttunk, melyből ezüstös halak villantak ki, ahogy ugráltak jókedvűen. Az átlátszó vízből hátrébb egy unikornis ivott.
           – Itt mindig huszonöt fok van – magyarázott nagyapám. – A Főnök hatezer éve ide kapcsolta a termosztátot, azóta így maradt.
           Tovább menve láttunk egy csapat boldog gyermeket focizni, illetve a kislányok inkább tollasoztak. Arrébb középkorúak csoportja izgatottan társalgott arról, hogy Elvis Presley hamarosan végigturnézza a Mennyek Országát. Meghívott, külhoni vendégként Bon Scott fogja előadni  Highway to Hellt.
           Döbbenetemre egy ismerős, bajuszos figurát láttam pipázgatni. A kellemes idő dacára pufajkát viselt.
           – Ez meg hogy kerül ide? – hüledeztem.
           – Ő hozta a legtöbb hívőt az Úrnak – kezdte öregapám. – Amikor meghalt, mindenki az Égre nézett, és csak annyit szólt: „van Isten”.
           Zöldellő parkot láttunk. A fák árnyaiban sorakozó sakkasztalokat ősz hajú emberek állták körül, hevesen elemezve az ülők által játszott partik állását.
           Átsétálva a parkon vízesést láttunk. Szikláiból orchidea-szerű növények hajladoztak a rájuk szitáló vízcseppektől. Lentebb a vízesés kis tóban végződött, melynek kristály vízében színes halak kergetőztek.
           Kirítt a vidám képből egy alak, aki sziklatömbön ülve tüntetőleg hátat fordított a jelenésnek, és arcát két tenyerébe temette.
           Közelebb lépve Varjast ismertem fel e férfiban.
           – Most meg mi a baj? – kérdeztem meglepetten.
           Barátom fel sem nézett, úgy mormolta inkább magának:
           – Nincs témám!

       

 

Villax Richárd, 2023. okt.

 

Fotó: Imre Dóra

Villax Richárd – Dunavirág

          – A főni bekaphatja!

Nem túl fennkölt gondolat ez egy temetőben. Somoskői – született: Horváth – Zalánnak mégis ilyesmi forgott fejében, amikor édesanyja és mostoha apja sírja felé lépdelt az agyagos-sáros úton.

November elseje volt, munkaszüneti nap. Ma végre nem kellett transzformátorokat összeszerelnie, hogy csuklója és ujjai egyaránt belefájduljanak. Igen gyakran még szombaton is dolgozott, hogy tudja fizetni a lakáskölcsönt, amibe rövid házassága elején beleugrott, hogy azután rá maradjon a teher. A vasárnapot pedig általában nagynénjénél töltötte, takarítással, vagy – ha az időjárás megengedte – kerti munkával. Fizetség gyanánt pedig azt a megjegyzést kapta, mely szerint „nem törődik eleget a még élő rokonokkal”.

Szerencsére – Zalán így vélte: szerencsére – a háklis nagynéni egészségi állapota nem volt elégséges ahhoz, hogy kilátogasson az Újpest-végi temetőbe. Így hát a harmincöt éves férfi –igen, itt a temetőben – végre igazán békében, nyugalomban érezte magát.

Haladt az úton azzal a két csokor virággal, amit végül a temető kapujában vásárolt meg. Ide jövetelekor az Újpest központi aluljáróban is látott két szakadt, koszos külsejű férfit, akik egy felmosó vödörből árultak hozzájuk hasonlóan kókadt csokrokat. Az egyik alak, akinek fejét kopott „Mogürt” feliratú baseball sapka borította, bal kezével kihúzott a vödörből egy csokrétát, és a tétovázó Zalán orra alá nyomta. Másik kezével sárga nyelű, tekintélyes nagy kést villantott elő.

– Visszavágom, ha köll – húzta végig a kést a valóban hosszú szár mentén.

Zalánnak eszébe jutott, hogy az ünnepre tekintettel már utalták fizetését, így nincs rákényszerülve ilyen szánalmas virág megvételére. Megrázta fejét, és a lépcső felé indult.

– Köcsög –hallotta még a „Mogürt” sapkás megjegyzését, de úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig még mostoha apja dörgedelmét is hallani vélte:

– Ha nem tudsz kiállni magadért, hogyan fogod majd megvédeni azokat, akiket szeretsz?

Ezt még akkor kérdezte Géza, a nevelőapja, amikor a nyolcéves Zalán arra kérte édesanyját, hogy ne csomagoljon neki uzsonnát, mert osztálytársai úgyis elveszik tőle. A középkorú katonatiszt jót akarhatott, de a „költői kérdéssel” csupán rögzítette a kisfiú lelkében a bátortalanságot. Úgy tűnt: évtizedekre.

 

Odaért a dupla sírhoz. A kőlapra helyezte a két, immár kifogástalanul friss csokrot; egyet-egyet felnevelőinek. Elképzelte, ahogy ők pedig a szétrohadt koporsódeszkák közti nyílásokon át egymás felé nyújtják csontkezüket, s azok egymásba fonódnak. Mindörökre.

Zalán nemző apja rögtön lelépett, amint megtudta, hogy partnere teherbe esett. Attól kezdve nem tudtak róla soha semmit. Igaz, úgy vélték mindketten – a fiú és az anyja – hogy nem is érdemel igazán érdeklődést tőlük.

Azután Zalán anyjának életében megjelent Somoskői Géza, ez a snájdig katonatiszt, és vele együtt az életre szóló, nagy szerelem. Megházasodtak, a fiút nevére vette a férfi.

 De közös fiuk is született; Kálmán. Őt, ahogy múlt az idő, egyre többen hitték Zalán bátyjának, mivel egyre többször védte meg féltestvérét a kötözködőktől, akiket az idősebb fiú tétovasága bátorított.

Kálmán örökölte a Somoskői-mentalitást. Ő is jót akart, de bátyjában elkeseredettséget ébresztett, amiért megóvta öt. Akárcsak felnőtt korukban, lakáshitelének bedőlésétől. Somoskői Kálmán ugyanis, miután elvégezte a „közgáz” egyetemet, egy üzleti tanácsadó céghez csatlakozott. Zseniális, gyakran formabontó ötletei megbecsülést eredményeztek, anyagi értelemben is.

Két és fél éve végzett az idősebb Somoskőivel a hasnyálmirigyrák. Felesége önfeláldozóan ápolta az utolsó pillanatig, majd négy hónapig sorvadt, végül utána halt.

Erről tanúskodott sírfeliratuk. Baloldalt Somoskői Géza neve, alatta születése, és elhalálozási dátuma napra pontosan. A jobb oldalra mindkét fiú édesanyja ezzel egy időben bevésette nevét és születési időpontját. Nem kis szemrehányást kapott ezért gyermekeitől. Pedig csak arról volt szó, hogy ő már tudta…És már csak halála évét és napját kellett odavésetni.

Azonban Zalán látómezejének alsó részén feltűnt még egy véset. A megemlékező odakapta tekintetét, és…

…a saját nevét látta ott, középen lent: Somoskői Zalán!

– Jól van, jól van, semmi gond! – suttogta maga elé. Nyilván előrelátóan bevésették az ő nevét is a legutóbbi korrekció után. Csak eddig nem tűnt fel. Az is természetesnek hatott, hogy az egységesség jegyében az ő születési éve, napja is ott virított.

De, hogy azután egy kötőjel, s utána még egy dátum… „20… november 3.”. Hiszen az holnap után lesz!

Zalán kitapogatta önön nevét, majd alatta a két dátumot. Azután a felső két névre tévedt a keze. Semmi kétség! Ugyanaz a mélység, ugyanaz a karc. Nem képzelődött.

Eszébe jutottak az ID tv szombat esti, okkultista műsorai, és az ott mutatott állítólagos túlvilági üzenetek, melyek falakon jelentek meg váratlanul, majd tűntek tova. „Ez is talán ilyen” – gondolta. Valamilyen erők közölték vele elhalálozásának időpontját, ami két nap múlva esedékes.

 

Kábultan támolygott kifelé a sírkertből. Hazaérve a szánalmas, második emeleti kis lyukba, mint egy automata gép tett eleget a napi rutin íratlan szabályainak: fürdött, vacsorázott, bekapcsolta a televíziót.

Amikor végre csöndet varázsolt maga köré, és már az ágyban feküdt, a Hold pedig beszórta sárgás fényét a sötétítő és az ablak közt támadt résen, azon elmélkedett, milyen furcsa jószág ez az élet: eddig aránytalanul sok szenvedést adott neki, most meg valahogy mégis sajnálja elmúltát. „Csak az életösztön” – suttogta maga elé (hiszen nem volt vele látszólag senki), majd álomba szomorkodta magát.

 

 Óracsörgés után tántorgó részeg módjára tette meg az ágya és a konyha közti pár méteres utat. Kávét lapátolt a „kotyogósba” , a fele persze mellé ment. Ahogy gázra rakta a kávéfőzőt, keze reflex-szerűen a rádió bekapcsoló-gombjára tévedt. Szokása volt meghallgatni a híreket, mintegy megérkezve a realitásokhoz. 

– Nem! – rántotta vissza kezét, mintha tűzhöz ért volna. – Az utolsó napomat ne rontsa el semmiféle háború, árvíz, vagy földrengés!

Amég lefőtt a kávé tovább gondolta a dolgokat. És vajon munkával miért rontaná el a legvégső (teljes) napját, amikor az ő munkája szinte rosszabb, mint az emlegetett katasztrófák?

Kopott mobiltelefonja után nyúlt, de keze megremegett, ahogy főnökére gondolt…aki többé már nem élet és (éh)halál ura! Hát ez az! Mit tud neki már ártani?

Néhány másodperc múlva éppen ez a hajdani úr jelentkezett.

– Tessék, Tabajdi!

– Szia, főnök! Azért hívlak, mert ma nem megyek be. Dolgom van.

A hosszú csend a másik oldalon azt sugallta: nem ezt szokták meg Zalántól.

– Nem lehet csak úgy… – végül erre a félmondatra futotta a máskor oly improvizatív Tabajdi főnöktől.

– Holnap még annyira sem tudok megjelenni – feszítette Somoskői Zalán tovább a húrt.

– Új állást találtál? – kérdezett rá hökkenten Tabajdi. 

– Igen. A Pokolban leszek fűtő!

– Haha! Jó vicc!

– Nem vicc – zárta rövidre az „utolsó napos” férfi, és lenyomta a piros gombot készülékén. „Örülj neki, hogy felhívtalak” – dünnyögte maga elé. Persze, nem csak azért hívta fel a „főnit” (aki bekaphatja), mert örömet kívánt szerezni neki, hanem hogy ne zaklassa őt érdeklődő hívásával ezen a napon, amit még maradéktalanul ki akart élvezni.

De vajon milyen formában?

Ahogy elrévedt, a porosodó könyvespolcon akadt meg tekintete. Eszébe jutott, mily régen olvasott már! Este mindig keserű fáradság zavarta ágyba, a betűk összemosódtak volna szeme előtt.

Végül lekapott a polcról egy vékonyka Nemere István-féle kémtörténetet, és lehuppant foteljébe. Rendkívül élvezte a betűfalást. Együtt nyomozott a szimpatikus főszereplővel, gondolatban segített neki az ádáz verekedésekben, majd – ha úgy hozta – együtt szedték fel a gyönyörű és okos nőket. 

Amikor egy fogadáson „vettek részt”, akkor döbbent rá, milyen éhes, hiszen gyomrát eddig mindösszesen a reggeli kávé terhelte, most meg igencsak dél volt. Cipőt vett, kabátot, és elindult egy hely felé, aminek kirakatán már sokszor betekintett. Ott emberek boldogan lapátoltak  svédasztalról különféle ételkölteményeket tányérjukba. Ő is ezt tette volna, de az étterem előtti táblára tekintve úgy vélte: a „csak” szócska utáni összeg neki mégis inkább sok. Most viszont az okozott volna nehézséget, ha mindenképp végére akart volna járni egy nap alatt a bankszámláján állomásozó összegnek.

Gulyáslevest, rakott krumplit, illetve desszertnek diós tésztát fogyasztott, vigyázva arra, nehogy túl egye magát, és az utolsó napot gyomorgörcsben agonizálva fejezze be. Így is elérte a „kaja-kóma”. Hazament tehát szundikálni kicsit.

Azaz: szundikált volna, ha nem épp az ablaka alatt gyűltek volna össze az őszi szünetnek köszönhetően időmilliomos ifjak egy futball meccs erejéig. Majd a beton pályán pattogott hangosan a labda, s e hang vegyült a játszók, illetve a körülöttük gyűrűt alkotó spontán nézősereg kiáltozásaival. Gondolta: talán túl tudná őket kiabálni, hogy „hallgassanak már el a picsába”. Legfeljebb feljönnek és meglincselik. Na, akkor mi van, pár órával előbb döglik meg.

De ehelyett ötlete támadt. Előkereste régi, szakadt, kínai sportcipőjét, és hozzá szintén kínai melegítőt húzott. Éppen félidőre ért le. 

– Be szabad állni, fiúk? – lépett oda a pihenő játékosokhoz. 

– Be szabad, faterkám! – vetette oda egy colos. A megjegyzést a többiek harsány hahotája kísérte. – Úgyis páratlanul vagyunk. 

– Sajnos éppen a vesztésre álló csapat küzd létszámhiánnyal – folytatta egy jóval alacsonyabb, aki csak éppen hogy bizonyult magasabbnak Zalánnál. A kamaszok ekkor is kuncogtak. 

– Nem baj, fordítunk! – kiáltott Zalán lelkesen, de belül nem nagy meggyőződéssel. 

A két csapatot melegítő felső viselése, illetve nem viselése különböztette meg egymástól. A középkorú férfinak szerencséje volt a csapatba kerüléssel, mert a novemberi csípősség dacára pár percen belül összeizzadta pólóját. 

Pedig kezdetben csak tekintetével üldözte a bőrgolyót, mely ágyúgolyóként repkedett körülötte. Majd végre elé pattant a labda, és jó nagyot rúgott bele, csakhogy az minél távolabb kerüljön kapujuktól. 

Egy elől ragadt csapattárs lába elé hullott a bőr, aki néhány lépés után a melegítő felsősök kapujába vágta azt. Nagy volt az ováció mind a pálya köré gyűlt nézők, mind a csapattagok részéről. Nem is annyira a gólszerzőt, mint Zalánt ünnepelték, aki – legalábbis látszólag – mértani pontosságú passzt adott. 

– Jól van, faterkám! – jegyezte meg a colos, de ezúttal senki nem nevetett. 

A férfinak megjött az önbizalma. Ezáltal többet helyezkedett előre. Egy éles beadás mindenki lába előtt elcsúszott, majd éppen az ő sípcsontjának vágódott neki, onnan meg egyenest az ellenfél kapujába! Ezzel vége is volt a mérkőzésnek. Mindenki Zalánnal akart kezet fogni, néhányan hátba veregették. 

–  Nagy voltál, faterkám! – lelkendezett a hosszú fiú, de a többiek lehurrogták tiszteletlensége miatt. Sőt, egy győztesnek járó energiaitalra is meghívták, de ő megköszönte, nem élt vele.

Ehelyett hazament, átöltözött, mert úgy döntött: a közeli fürdőben piheni ki a küzdelmet. Olyan régen járt ilyen „lustulós” helyen, hogy fogalma sem volt, mi itt a rendszer. De végül elfoglalt egy öltöző szekrényt, és lépcsők, folyósok labirintusán át megtalálta a medencéket. 

A büfében sört vásárolt. Leült a medence falánál húzódó kőpatkára, és tovább olvasta reggel megkezdett könyvét. Nem túl sok idő alatt bekebelezte a hátra lévő fejezeteket, és már csak nézelődött. Tekintete megakadt egy-egy jó vágású fürdőruhába öltözött hölgyön. Idáig azt hitte: ilyesfajta fürdőt csupán idős emberek látogatnak. A látvány alaposan rácáfolt. 

Bár régen volt nővel, nem sóvárgott, hanem boldoggá tette, hogy az élet még felvillantja előtte szépségeit. Azután a hely szellemének megfelelően kimázolt fal figurái között valami kérész-félét vett észre. Ennek hatására ismét a büfé felé vette az irányt. Ezúttal csak egy tollat kért kölcsönbe a pultostól. 

A könyv hátsó, belső borítójára kezdett írogatni. „Tiszavirág vagyok a Duna partján…” Még kamaszkorában próbálkozott egy-egy verssel. Most sem sokáig merülhetett bele az alkotásba. Csengő, női hang zökkentette ki:

– Bocsánat, nincs még egy, felesleges tolla? Keresztrejtvényt szeretnék fejteni. 

Párduc testű, szőke, rövid hajú, harminc körüli hajolt fölé citromsárga bikiniben. 

– Az az igazság, hogy a büfében kértem, de hátha van nekik még egy. 

Zalán kimászott a vízből. 

– Menjünk! Legalább meghívom egy kávéra. 

A férfi felbátorodott annak tudatában, hogy feltehetőleg már semmilyen kudarc-élményt nem kell sokáig hordoznia lelkében. 

– Könnyű vérűnek fog tartani, ha elfogadom a meghívást? – nézett a nő fürkészőn Zalánra. 

– Csak olyannak, aki szereti a kávét. 

Összemosolyogtak, és a rövid sor végére álltak. Leültek egy műanyag asztalhoz, és magasba emelték a forró, fekete italt tartalmazó műanyag pohárkákat, mintha pertut innának. Kiderült: a nőt Nórának hívják. 

– Ne haragudj a közvetlenkefésért  –kezdte Nóra – de nagyon vonzó, amikor egy férfi olvas. 

Zalán viszonozhatta volna a bókot, hogy neki meg mindig tetszettek a Nórához hasonló, „svéd típusú” nők, de ez – testmagasságát tekintve – tragédia volt számára. 

– Én a színházat is nagyon szeretem – a nő nem is hagyott időt. 

– Úgyszintén –  kontrázott Zalán, bár igen régen járt efféle intézményben. Viszont rossz alvó volt, éjszaka pedig sok színházi közvetítést adtak a tévében. Emiatt egészen jól el tudott beszélgetni színházrajongó partnerével az elkövetkezendő percekben. 

–  Én a „Ma este színház” oldalról szoktam jegyet vásárolni. Ismered? 

A férfi nemet intett. A nő egy perc türelmet kért, és okostelefonnal kezében tért vissza. 

– Nézd csak! Itt kiárusítják olcsón a megmaradt színházjegyeket. Hoppá! Játék a kastélyban, Vígszínház. Egyik kedvenc darabon. És van is két jegy! 

– Hát akkor nyomjunk rá gyorsan! Kifizetem. 

– Majd fizetsz a büfében, a szünetben. Azt hiszem, így is én járok jobban. Meglepően olcsó a jegy. 

Jót nevettek, majd megbeszélték, hogy mindketten hazamennek rendbe szedni magukat, és háromnegyed hétkor találkoznak a körúti színház előtt. 

A fürdő kapujában búcsúzni készülődtek, amikor a szemközti, új építésű ház oszlopai között bujkáló alakra lettek figyelmesek. 

– Újra bújócskázunk, mint gyermekkorunkban? – kiabált kacagva féltestvérének Zalán. 

Kálmán leleplezve magát a párhoz lépett. 

– Sziasztok…ha tegeződhetünk – tette hozzá Nórára nézve. Zalán még sose látta őt ennyire zavarban. 

Az idősebb fivér bemutatta a férfit és a nőt egymásnak. 

– Nem akartam zavarni – magyarázta bújócskáját a máskor mindig határozott Kálmán. – De nem is fogok tovább, sietek egy üzleti tárgyalásra. 

Zalánnak feltűnt, hogy testvére autó, sőt aktatáska nélkül indul tárgyalni, de inkább az estére koncentrált, miután elbúcsúztak egymástól mind a hárman. 

Ugyanis megfelelő öltözetről kellett gondoskodnia, mert olyasmire sem futotta idáig pénzéből. Egy bevásárlóközpont férfi ruházati boltját vette célba. A kedves eladónő szívesen segített az állványok közt szerencsétlenül tébláboló férfinak, aki a próbafülke tükre előtt feszítve már remekül érezte magát a kiválasztott, kékes-fekete öltöny-szettben. 

– Maradhat rajtam ez a ruha? – mutatott végig magán az eladó előtt állva. – Színházba megyek, nem lesz időm hazamenni. 

– Természetesen – mosolygott a fiatal lány, és nylon szatyrot adott Zalánnak utcai ruhája számára.

A folyosó egyik kanapéján hajléktalan kucorgott, élvezve a jó meleget, amég ki nem tessékelik. Zalán az ő kezébe nyomta a ruháival teli szatyrot, és a köszönömöt sem várva meg, kisietett az épületből. 

Hamar megérkezett a színházhoz, de Nóra is előbb jött. A nő piros kabátja kék koktélruhát takart. Függő fülbevalói halkan csilingeltek. Mégis ő dicsérte meg Zalánt:

– Mód felett kulturált a férfi, akinek ruhatárában ilyen izléses darabok vannak! 

– Igazán összeöltöztünk – mosolygott Zalán, utalva arra, hogy mindketten kékben feszítettek. 

– Szabad a karját, uram? – a lány fejével a bejárat felé intett. 

– Ha nem zavar, hogy fél fejjel magasabb vagy… 

– Színházlátogatók vagyunk, nem kirakati babák! – karolt bele Nóra a férfi felkínált karjába. Akinek ekkor tűnt fel, hogy partnere diszkréten mellőzte a magas sarkú cipő viselését, hogy mégse legyen annyira kínos a szituáció. 

Az alapból színvonalas darab fényét Benedek Miklós és Lukács Sándor játéka emelte. Volt mit megbeszélni a szünetben egy-egy konyak mellett! A második felvonás végén kiderült, hogy jubileumi előadást láthattak. Ugyanis egy hatalmas tortát toltak be zsúrkocsin. A színházi emberek egy-egy szelettel kínálták az első sorokat. Zalánék távolabb ültek, nekik már nem jutott, de ez nem befolyásolta vidám hangulatukat.

Beugrottak az első körúti bárba, mely útjukba akadt. Inkább csak azért, hogy meghosszabbítsák az együtt töltött időt. Itt is konyakot rendeltek. 

–Jó, hogy nem autóval jöttél – jegyezte meg a nő, amikor már kissé csillogott mindkettőjük szeme. 

– Nincs autóm – vallotta be Zalán. – Ide, Budapestre, minek? Csak idegeskednék a dugók miatt. 

-–Jogos – mosolyodott el Nóra, és koccintásra emelte feles poharát. Azután beszélgettek. Ki hány éves, hol dolgozik… persze, Zalán a szavak szintjén kicsit feljebb emelte magát a munkahelyi szamárlétrán. Mire kiderülhetne a pontos igazság, ő már…  

– Kezdek éhes lenni – tapogatta hasát Zalán. – Ugorjunk be valahova egy jó vacsorára. 

– Ne költsünk! – javasolta Nóra. – Nem messze lakom innen. Összeütök egy jó rántottát! 

A magas lány egy újépítésű házban élt a Váci út elején, szemben egy irdatlanul nagy bevásárlóközponttal. Lifttel mentek fel az ötödikre. Belépve a lakásba Nóra azonnal nekilátott a vacsora előkészületeinek. Zalán ezalatt kicsit körbenézett a lakásban. A fiatalabb generációra jellemzően fekete-fehér színkontraszt dominált a berendezési tárgyak tekintetében.

Savanyúsággal ették az időközben elkészült rántottát.

– Ez igazán nagyon finom volt! –jegyezte meg Zalán, és lustán nyújtózott egyet.

– Inkább villásreggelinek való – szerénykedett Nóra.

– Reggelire is ehetjük ezt! – csapott le a magas labdára a férfi. Ő már nem az a félszeg Zalán volt, aki huszonnégy órával ezelőtt. Felszabadultan beszélt és viselkedett az éjszaka hátralévő részében is. Hiszen a kudarc mit számított volna az időnek ilyen rövid mezsgyéjén?

 

Miután olyan közel kerültek egymáshoz, amennyire férfi és nő egymáshoz közel kerülhet, Nóra Zalán mellkasán pihentette szép fejecskéjét.
            – Egyéjszakás, vagy életre szól? – szegezte a szőke lány partnerének a kérdést.
            – Mindkettő egyszerre! – felelt meg őszintén Somoskői. Miután szíve hölgye értetlenül bámult rá, kénytelen lett feltárni előtte a történet lényegét.Ő pedig figyelmesen végighallgatta. Szemei elkeseredettséget tükröztek: végre megtalálta a másik felét, és máris búcsúzni kell tőle. Majd talán a remény mondatta vele:
            – Azért én megnézném azt a sírfeliratot!
            Zalán alig észrevehetően megvonta a vállát.

            Másnap reggel a férfi kinyújtózkodott, amennyire partnere teste azt engedte, és megállapította: él… Lassan Nórát is keltette. Némán kávéztak, reggeliztek, majd útnak indultak a temetőbe.
            Zalán úgy gondolta, majd ott fogja a sír előtt agyonütni a guta. Ez lenne igazán sorsszerű. Elég fosul telt ez az életnek gúnyolt akármi – kivéve, ezt az utolsó napot, na ezért érdemes volt megszületni!
            Nóra is ugyanúgy végigsimította a vésett betűket, számokat, ahogy a férfi is tette uszkve negyven órával ezelőtt. Tekintetük a másikét kereste, és egymás szeméből azt olvasták: „nincs mit tenni”.
            – Sejtettem, hogy találkozunk! – Kálmán most egy fa mögül ugrott ki, ahogy előző délután az oszlopok közül. – Nem volt egyszerű olyan sírkövest találni, akit rá tudtam venni ilyen turpisságra.
             – Pont olyan vagy, mint az apád! – csattant fel Zalán. – Megszégyenítettél!
             – Apánk és én csupán azt szerettük volna elérni évtizedeken át – szegezte mutatóujját testvérére Kálmán – hogy végre egyszer elhagyd a kibaszott komfortzónádat! Igazán sajnálom, hogy csupán így sikerült! Csak amit az ID tévén látsz, abban hiszel.
             Zalán már elindult öccse felé, hogy jól megrángassa. De egy pillanatra megállt, és gyorsan végiggondolta, mi történt vele az elmúlt huszonnégy órában. Hát majd hogy nem több, mint az összes addigi napján együttvéve!
             Odalépett Kálmánhoz, és inkább átölelte.

Villax Richárd 2023.

 

 

 

 

Eliza B. – Balsors

„Komáromi kisleány vigyél által a Dunán

A Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán!

Ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján,

A partján…”

András felriadt álmából, a dalocska félbeszakadt. A busz ütemes zötykölődése nemrég szándékai ellenére elringatta, de egy ideje megváltozott a tompa rázkódás, és a szerpentin sűrű kacskaringói rongybabához hasonlóan dobálták fejét, így végül arra ébredt, hogy az ablakba ütötte a fejét. Nem volt fájdalmas, de ahhoz elég kijózanító, hogy magához térjen, és vaksin keresgélje a félsötétben, merre járnak.

András kinézett az ablakon. Az elsuhanó Kádár-kockák nem segítettek feloldani a rejtélyt, egyébként sem ismerte a környéket. Órájára nézett, amint felemelte a csuklóját, a szerkezet szolgálatkészen felvillant. A férfi megnyugodott, a menetidő szerint még volt húsz perce az érkezésig. Felsóhajtott, tenyerével végigsimított beesett arcán, két szemét megdörgölte mutató- és hüvelykujjával. Valaha vonzó arca volt, de most a sárm helyét átvette a beteges nyúzottság, s pofacsontja erősen kiállt. 

Útja céljára gondolt, valójában nem tudta mit várjon. A következő várostábla alapján megpróbálta kitalálni, mennyire vannak közel a Sárga-kocsmához, ahol majd le kell szállnia. 

Negyedóra múlva a busz megállt egy fényárban úszó téren. András a busz ajtajában állt, tekintete a szemben lévő épületre vándorolt. Sárga is, kocsma is, indokoltnak tűnt hát leszállni. 

Megborzongott, mikor kilépett a novemberi estébe.

A kocsma nyitva volt. Voltaképpen még nem volt késő, este hat körül járhatott, de tudjuk jól, a hegyi falvakban más az időszámítás, a sötétség hirtelen támad, s cserébe kétszer olyan sűrű. 

A kocsma előtt álló figurák jól megnézték, volt is mit: csontsovány, fekete ruhás alak, fekete sporttáskával, úgy nézett ki, mint maga a halál. 

Andrásban erős volt a késztetés, hogy útbaigazítást kérjen, hisz a helyiek úgyis mindig mindent tudnak. Ehelyett azonban inkább csak elővette telefonját, s a Google Maps azonnal kijelezte, az előre betáplált úti célt hol találja. Nekivágott hát, jó negyedórás gyaloglás állt előtte.

Séta közben próbált nem gondolkodni, a lépések ritmusára figyelt, így a tervezőt jóval túlszárnyalva, már tíz perc múlva ott volt a ház előtt. Kétséget kizáróan ide jött, a robosztus kerítésre festett házszám stimmelt.

Kézenfekvőnek tűnt becsöngetni. Szépen elmondja, ki ő, miért jött, nincs az a kőkemény öreglány, aki ezen meg nem enyhülne. Csakhogy, nem volt csengő. Megpróbálta lenyomni a kilincset, ami persze nem engedett.

Valójában nem gondolkodott túl sokat, amikor a szükség rákényszerítette, hogy jöjjön, intézte, ami a megérkezéséhez kell. Ha nem így tett volna, esetleg lebeszéli magát arról, hogy ma itt legyen. Márpedig az hiba volna. Csak most, hogy felmerült egy-két akadály, gondolta végig egész küldetése abszurditását, s azt, hogy terve akár zátonyra is futhat.

Hirtelen ötlettől vezéreltetve nyúlt be egy véletlenül felfedezett résen, a kilincs alatt, s megtalálta, amit keresett: a kertkapu riglijét, amellyel bentről zárni lehet az ajtót. Kis küszködés után kiakasztotta, s már bent is volt. Az utcáról belépve sötét kertben találta magát, de legalább a ház fényeiből meg tudta ítélni, hogy tulajdonosa otthon van.

Ekkor történt, hogy hirtelen a semmiből dühösen morogva, rohanva közeledett felé egy kutya. Nem látta a sötétben, mekkora, s milyen állattal van dolga, azonban hangjából ítélve termetes állattal lehetett dolga. A férfi nem ijedt meg, leguggolt, kezét kinyújtotta afelé, ahonnan a kutyát hallotta a sötétben, és nyugtató hangon mormogni kezdett az ebnek. Nem lepődött meg, amikor a morgás abbamaradt, és először egy hideg, nedves orr ért a kezéhez, majd a kutya meleg nyelve, tudta, hogy kell bánni az állatokkal.

-Jó kutya! – suttogta még mindig nyugodtan, megvakargatta az állat füle tövét, és továbbra is beszélt hozzá: – Elviszel a gazdidhoz?  Beszélnem kell vele, tudod. Gyere, menjünk! – felállt, és a sötétben elindult, arra, amerre a bejárati ajtót sejtette. A kutya lelkesen követte. Mikor odaértek, a férfi erélyes mozdulattal bekopogtatott, és várt. – Jó estét! – eresztette meg félhangosan, hogy ne rémítse halálra a bent lévőket. Válasz nem érkezett, ezért még egyszer megismételte. Nagy sokára résnyire kinyílt az ajtón lévő függőleges szellőztető-ablak, és egy középkorú nő bizalmatlan arcával szembesült András. Mielőtt az asszony még bármit mondhatott volna, nemkülönben mielőtt a kis ablakot becsaphatta volna, a férfi gyorsan elhadarta a mondandóját, mintha ez lenne az egyetlen esélye:

-Elnézést, hogy így betörtem. Csöngettem volna, csak nem találtam csengőt. Beszélnem kell egy hölggyel, név szerint Borbás Katalinnal. Az unokaöccse vagyok, András… Tudom, hogy késő van, és elnézést, meg minden… De… Nagyon fontos.

-A kutya… Csinált vele valamit?

-Haverok vagyunk – biccentett András az eb felé, és kissé félreállt, hogy a nő jól lássa a lelkes farkcsóválót.

A nő azonmód becsukta a kis ablakot, kicsit szöszmötölt a zárral, és kinyitotta a bejárati ajtót. Bizalmatlanul végigmérte a férfit.

-Milyen András?

-Szeleczky.

Az asszony egy szót sem szólt, csak félrehúzódott a bejáratból, szabaddá téve azt, így András akadálytalanul be tudott menni. Egy picielőszobát követően egyből egy konyhában találta magát. Esetlenül álldogált a helyiség közepén.

-Köszönöm! Hogy beengedett…Maga…?

-Igen, én.

Az asszony leplezetlenül mérte végig, de a férfi úgy ítélte meg, azok után, ahogyan rátört, ehhez joga van. Ő is megnézte a nőt. Ha fejkendős, otthonkás nénire számított, hát csalódnia kellett. Egy jó karban lévő ötvenes nővel állt szemben, akit a maga vad, zabolátlan módján még szépnek is lehetett nevezni. Nem volt vékony, alakja inkább izmos volt, semmint kövérkés. Tekintete bölcsességről tanúskodott, olyanról, melyet csak mélyen megélt évek adhatnak az embernek.

-Leülhetek? – kérdezte András.

Az asszony szó nélkül kihúzott neki egy hokedlit. Várakozóan nézett a férfira. András leült, és azon gondolkodott, hogy vezesse fel a kérését.  Az asszony azonban feloldotta dilemmáját.

-Nos halljuk. Miért jöttél?… András!

-Beteg vagyok! – A férfi tenyerébe rejtette homlokát. Részvétlen hang válaszolt. 

-Mindenki az.

A férfi felnézett, a nő szálfa egyenesen állt előtte, karjait összefonta melle előtt, s őt fürkészte.

-Rákos vagyok. Van esély a túlélésre… ha tud nekem segíteni. A csontvelőjével, az őssejtjeivel. Maga… Ön… a rokonom. Jobbak az esélyek, mintha a nagyvilágban keresnének valakit nekem. Amire persze, megvan az esély, sőt már el is kezdték, de a doki azt mondta…

-Ez szomorú. Sajnálom!… Apáddal mi a helyzet?

-Meghalt három éve. 

-Úgy. Akkor nem volt meg a címem? 

András hallgatott. Nem nézett a nőre. 

– Hogy történt? Nem volt még olyan idős…

– Beteg volt.

– Rák? – a nő szava metszett, mint a penge.

– Nem. Alkohol… A mája, meg a szervezete.

– Úgy – a nő másodjára összegzett, kifújta a levegőt, majd egy poharat rakott a férfi elé, és kérés nélkül ásványvizet töltött neki. Szénsavasat. 

– És mit kellene tennem? Számít, hogy egészséges vagyok-e?

– Lenne egypár előzetes vizsgálat, és vagy kétszer be kellene menni egy intézetbe, ott olyan lenne, mint egy vérvétel. Pár óra. 

Hirtelen elhallgatott, hallgattak hát mindketten. A falióra sürgetőleg ketyegett.

– Fizetek mindent, természetesen, ami költség. Még többet is. – hirtelen kívülről látta a helyzetet: itt könyörög az életéért a nagynénjének, aki valójában ismeretlen, hiszen harmincnégy év alatt egyszer sem látta.

– Hol dolgozol?

– Egy nagy cégnél. Számítógépekkel foglalkozom… Elég… elég jól keresek, szóval tényleg mindent ki tudok fizetni. 

– És nem telik kocsira?

András először nem értette a kérdést, majd leesett neki, hogy mivel a nő nem hallotta az autóját a ház előtt, nyilvánvaló volt, hogy busszal jött. 

-Van autóm… Csak telenyomtak gyógyszerekkel, és… Anélkül már nem működök, fáj… Nem vezethetek így.

– Anyád él még?

A férfi tágra nyílt szemmel nézett a nőre. Harmincnégy évet nem lehet két perc alatt bepótolni. 

– Nos, őt nem ismerem. Otthagyott minket, kábé születésem után. Pár éve megpróbáltam megkeresni. De nem ment.

– Tesód van?

– Nincs… Nem tudok róla.

Hallgattak. András körbenézett a szobában. Legnagyobb döbbenetére az általa szeretett egyetlen gyerekdalt látta kisiskolás kézírással, gyöngybetűkkel felvezetve vonalas papírra, egy képkeretben a falon.  

– Lepacsiztál a kutyámmal. Mindenki fél tőle a faluban. Hogy csináltad? 

András visszarángatta a tekintetét az ákom-bákomról, és egyenesen a nő szemébe nézett. Megrántotta a vállát: 

– Szeretem őket. Tudják, hogy nem akarok rosszat. Azt hiszem ennyi. 

A nő először tűnt úgy, hogy elgondolkodik. Leült.  

– Igen. Ők tudják, ki a jó ember… Apád. Mesélt rólam valaha? 

– Keveset. Amikor fényképeket találtam, és megkérdeztem, ki vagy. Tudtam, hogy élsz. – András önkéntelenül váltott tegezésre, és mindezt oly természetesnek érezték, hogy egyikük sem tette szóvá. – Gyerekként, amikor láttam a barátaim anyukáját, s mivel nekem nem volt, mindenkinek azt mondtam, hogy van egy nagynéném. Szerettem volna, ha… – eddig a kezét nézte, de most ismét a nőre emelte a tekintetét. – Miért nem beszéltetek sose egymással? 

Most az asszonyon volt a sor, hogy félrenézzen. Nem válaszolt, hanem egyenesen a dalocskát kezdte el bámulni. András szintén odanézett. 

– Ismerem ezt a dalt… – közölte, mintegy mellékesen. „Ami azt illeti, épp ezzel álmodtam a buszon” – fejezte be gondolatban a mondatot. 

– Honnan? 

– Apa kb. egyetlen éneket tudott. Ez volt az… Kurva nehéz lehetett neki egyedül, velem… Problémás gyerek voltam. Nagyon. Nem csodálom, hogy a végén rom lett. 

– És mik az esélyek? Ha segítek…

– Ha minden klappol, nagyobb az esélye, hogy túlélem, mint hogy nem.

Az asszony alaposan megnézte Andrást. Valaha nagyon helyes fiatalember lehetett, ahogy náluk mondták, de a szenvedés kétségtelen nyomokat hagyott rajta.

  • És ha nem … tudok?

– Nos, van egy donorbank. Megpróbálnak keresni nekem valakit, aki… akivel van egyezés. Csak ez idő. Nekem meg az nagyon nincs. Azt mondta a doki, ha jót akarok magamnak, próbálkozzak valami élő rokonnal. Mielőbb. Vérrokonnal. Úgyhogy, szabit vettem ki. Telefonálgattam, kutattam. Megnéztelek a facebookon. Nem vagy fent. Telefonod… Nincs? Nem találtam. Apa holmiját is áttúrtam. És megtaláltam ezt – egybefüggően nem beszélt ennyit, mióta betette lábát a házba, s mondanivalóját azzal zárta, hogy egy cetlit tett az asztalra. Egy név és egy cím volt rajta. Az asszony a papír fölé hajolt, de nem ért hozzá. Megismerte testvére kézírását. Megborzongott.

– Az emberek költöznek… – nem lehetett eldönteni, hogy ezt kérdezi, vagy mondja, de András értette a szándékot.

– Az élet lutri. Én már csak tudom… Próbálkozni kell – mondta, és hirtelen úgy tűnt, nem harmincnégy, hanem ezeréves.

Jó ideje már tudatosan kerülték egymás pillantását, így András észre sem vette, hogy az asszony arca, tekintete megváltozott. 

-Ó, Andris. – a nő felkelt, és szembefordult a verssel. Képtelen volt a férfira nézni. Kereste a megfelelő szavakat. Nem találta. Végül levette a képet a falról, s András kezébe nyomta:

-Apádnak … nem lehetett gyereke. Soha. Ezt gyerekkorunk óta mindenki tudta a családban. Volt egy betegsége…

A férfi nem reagált. Nagyon lassú mozdulattal a pohár után nyúlt, felhajtotta az ásványvizet, majd töltött még egyet, és azt is. Mikor a pohara kiürült, s készült harmadjára is tölteni, az asszony gyengéden kivette a kezéből a flakont és félrerakta. Pálinkát vett elő, jófajta vidéki kerítésszaggatót, és két pohárkát. Töltött mindkettőbe, és az egyik felest odatolta a fiatalember elé. Nem koccintottak, némán ittak.

-Neked adom! – mondta a nő a bekeretezett versre bökve, csak hogy mondjon valamit.

András megborzongott, majd undorral eltolta magától a képet. Töltött még egy pálinkát mindkettejüknek, bár az alkohol csak rontott állapotán.

Az asszonyt gyötörte a tehetetlenség. Beengedte a kutyát, csak hogy történjen valami, az eb lelkesen közelített a férfihoz, aki azonban tudomást sem vett a kezét nyalogató kutyáról. 

-Apád nem volt egy rossz ember… Csak valahogy rossz dolgok történtek körülötte… Vele…

Andris egykori helyes vonásai most egyenesen csúnyává változtak az iszonyattól, mikor végre az asszonyra nézett, szeme összeszűkült, s köpködte a szavakat, mikor végül megszólalt:

-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?! Hogy nem csak a vesződséget akarod elkerülni?!

A nő elgondolkodott. Valóban nem kerülne semmibe, hogy a soha nem látott férfit kipöckölje az életéből, mint egy parazitát. Végülis egy idegen ül a konyhájában. S ő mégiscsak egy nő, aki egyedül a kutyája ítéletére hagyatkozhat, meg egy négy évtizede ismert kézírásra. Az asszony azonban soha nem félt semmitől, senkitől.

Megtehetném. De nem teszem. Állok elébe bármilyen vizsgálatnak… Nyomozd ki, mi kell ahhoz, hogy megmondják, rokonok vagyunk-e… Én ehhez nem értek… 

-Apám… Vizsgálat… Betegség. – duruzsolta András mechanikusan az elmúlt percekben számára leggyűlöltebbé váló szavakat, s közben előre-hátra ringatta magát.

-Nem az apám! – állt meg hirtelen.

-Nem.

-Akkor ki az apám?

-Azt csak a Jóisten tudja.

A férfi most ösztönösen megsimította a kutya fejét, és felkelt. Képtelen volt itt maradni, úgy érezte, összenyomják a falak, a plafon összepréseli. Ki akart menni a szabadba, el innen.

-Igen?! Akkor te nekem senki vagy! – megtántorodott. – Semmi közöm hozzád. Soha nem is volt…

Tett pár lépést.

-Meg fogok dögleni!…Így is halott vagyok…

– Sajnálom. – az asszony komolyan gondolta a közhelyet. Szemben álltak, a férfi a nő arcát fürkészte. Elhitte neki, hogy tényleg sajnálja. Sokára szólalt meg, hadarva:

-Hát… köszönöm a pálinkát, bocs a zavarásért. – a cetlit az asztalon hagyta, de sporttáskáját felnyalábolta, s indulni készült.

-Várj! Hová mész? Ma már nem megy vissza busz, hol a csudában fogsz aludni?

András a válla fölött visszanézett, tekintete tökéletesen tiszta volt, s hangja metsző:

-Hát, gondolom, nemsoká apám mellett!

 

Eliza B.

Fotó: Imre Dóra

Kemény Judit – Kötődés

Az utca sötét volt és mocskos. Lassan lépdelt a csúszós köveken, miközben félig üres sörös dobozokat kergetett a szél. Érezte, ez az utolsó hajnal, amikor egyedül lehet a gondolataival, holnapra minden megváltozik. Titkon azt kívánta, hogy sose keljen fel a nap. Mintha ragaszkodott volna ehhez a káoszszerű rendhez, a huzatos hajnal előtti csendhez. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ahhoz hogy mindent maga döntsön el. Egyedül kellett megküzdenie mindennel, az örömmel és a fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal, a rettegéssel és a közönnyel. Nem tudta milyen az, ha szól hozzá valaki, milyen érzés megérinteni a másik arcát, szemébe nézni, lesni a mások gondolatait. Évek teltek el … és most itt ez a hajnal előtti óra … .

Leült az első útjába kerülő padra, tekintetét egy távoli pontra szegezte, és várt, még maga sem tudta mire. Ha fel kell a nap egy ismeretlen város vár rá, zsúfolt utcák, zajos tömeg, de most elhatározta, végre megismeri ezt a félelmetes másik világot, amelyet csak a könyvekből ismert, amikről a pince mélyén olvasott. A kíváncsiság és a félelem érzése kavargott benne, még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, vissza az állandóságba. A jól megszokott éjjeli kóborlásba és a nappali rejtőzködésbe. Már nem volt idő, túl messzire ment, … megvárja a hajnalt. Olyan volt ez, mint a születés előtti pillanatok, ismerte a hangjait, mégsem tudta hova érkezik.

Eltöprengett, mióta is van egyedül. Jonatán arcára már alig emlékezett. Ő volt az egyetlen és utolsó ember, akit ismert. Ez volt a természetes. Sosem kérdezte miért. Valójában mindene meg volt. Jonatán mindenről gondoskodott. Mindenre megtanította, ami az élethez kellett. Sosem kételkedett, és sosem kérdezte miért van ez így. Tíz éve történt valami, ami felborította ezt a nyugodt életet. Jonatán megbetegedett, neki kellett gondoskodnia róla és önmagáról is. Ezek voltak az igazán kemény napok, de mintha élvezte is volna a kihívást, ezt a próbatételt. Talán nyolc éves lehetett. Ezt az egyetlen hivatalos iratából, az anyakönyvéből tudta. Jonatán azt is elmagyarázta, mit kell tennie miután ő meghalt. Ezt pontról – pontra meg is tette. Bepólyálta a lepedőbe könnyűvé vált testét, kivitte a folyóhoz, követ kötött rá, majd szép lassan beengedte a vízbe. Ezután már csak a könyvek maradtak neki. Az a rengeteg könyv volt a családja, a barátai, a tanítói és még az orvosai is. Minden, amit a könyvekben olvasott, betegségről, éhezésről, háborúságról, becstelenségről mindig megerősítette abban, hogy továbbra is itt kell élnie. El akarta kerülni mindazt, ami a kinti világban volt. Éjjelenként járta az utcákat, összegyűjtötte mindazt, amire szüksége volt. Jonatán meghagyta, hogy csak tizennyolc éves korában léphet ki a nappali világba. Félelem fogta el. Sötétben ismerte csak a várost.

Mi lesz, ha a fény elvakítja a szemét? Eldöntötte, hogy süketnémának fogja tettetni magát. Így könnyebb lesz tanulmányozni az embereket, akikről oly sokat olvasott. Kelet felé fordult – az égtájakat még Jonatántól tanulta – és várta a pillanatot. Lassan kelt fel a nap, az ég felhős volt, sejtelmes szürkeségbe burkolózott a tér. A folyó feletti pára körbeölelte a padot, amin ült, s ez megnyugtatta. Így könnyebb lesz – gondolta magában. A hajnali szellő beletúrt a hajába. Eszébe jutott egy régen olvasott könyv. Onnan tudta, hogy ez az a bizonyos hajnali szél napfelkelte előtt. A szíve majd kiugrott, a kíváncsiság és a félelem érzése küzdött benne. Összébb húzta kabátját és várt.

Az első fénysugár a folyót világította meg, s onnan, mint valami csillag szórta szét a fényt. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudta figyelni mikor tűnt el a pára. Ez bosszantotta kissé. Mennyit várt erre a pillanatra és most … elborította a fény. Még fel sem ocsúdott, amikor megpillantotta az első embert, aki a távoltól közeledett felé. Zavarában felvette a napszemüvegét, amit még a múlthéten talált egy parkolóban.

– Jó reggelt! – hangzott egy női hang, szinte gépiesen, de neki ez volt az első, az első emberi szó, amit Jonatán halála óta halott. Valami határtalan melegség fogta el. Ez a boldogság – gondolta.

– Jó reggelt! – próbálta viszonozni a köszönést, de zavara miatt ezt oly késve tette meg, hogy már csak a messze koppanó cipők zaját visszhangozták a falak. Bosszúság fogta el. Nem igazán értette honnan ered, abból hogy nem köszönt vissza időben, vagy abból hogy nem maradt süketnéma. Micsoda dilemma –gondolta. Látta, nem lesz egyszerű teljesíteni Jonatán kívánságát. Megigazította a ruháját, ellenőrizte az iratait – Kovács Béla. Micsoda név – sóhajtott majd, felállt és elindult a tömeg felé.

– Szép napot! – hangzott egy fiatal hölgy kedves hangja.

– Jó reggelt kívánok kisnagyság! – felelt rá nyájasan egy meglett uraság.

– Milyen fura – állapította meg – a regényekben ilyenkor megállnak az emberek, egymás szemébe néznek és váltanak pár szót. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert egy siheder nyargalt el mellette, félrelökte, majd futott tovább és sodorta el a soron következőt.

Alig lépett kettőt és egy vidám társaság lepte el a járdát, őt magát a falhoz szorítva az az érzése támadt, mintha láthatatlan lenne.

– Tudomást sem szereznek rólam. – dünnyögte magában. Ez lenne a vágyott valóság? Mintha lélek nélküli lények röpködnének körülöttem. Próbálta elkapni a pillantásukat, de minden igyekezete ellenére csak üres, távolba néző tekintetekbe ütközött. Kérdések özöne zuhatagként borította el tudatát. Alig tudott egyet-egyet kihámozni belőle.

–  Miért kellett a pincében élnem? Sosem tettem fel ezt a kérdést Jonatánnak. Olyan természetes volt ez a lét, mint az hogy lélegzik az embert. Ki volt valójában Jonatán? – megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy Jonatán, Jonatán volt mindenféle címke nélkül. Nem is értette honnan tódulnak elő ezek a gondolatok, amikor az utolsó kérdés teljesen lesújtotta.

– Láthatatlan vagyok? – Ezzel a lehetősséggel sosem számolt, majd elhessegette ezt a fura gondolatot. Próbaként bement egy üzletbe és megállt az ajtótól pár méterre. Süketnéma volta miatt csak bólintott és várt. A pult mögött két fiatal nő beszélgetett.

– Ide sem néznek. Járkálhatok a polcok között, mint egy lidérc. Többször is elsétált a két kacarászó eladónő előtt. Elbizonytalanodott.

– Láthatatlan vagyok! – ez már bizonyos, és kiment az üzletből. Olvasott már ilyenről, de sosem hitte el. A kételkedés most is vele maradt.

Az egész napot az utcán töltötte. Tanulmányozta a merev tekintetű embereket. Nem volt éhes, hozzászokott, hogy éjjel eszik, szomját a kutaknál oltotta. Csalódott volt és fáradt, majd leült egy padra és várta az estét. A sötétség volt az ő barátja.

– Már semmi nem lesz az, ami volt. Egy álom foszlott széjjel, pedig mennyire vártam ezt a napot. – gondolta és rutinszerűen megkezdte éjjeli barangolását. Kopott viseltes göncei jobban illettek az éjszaka csendjéhez. Ismerős volt minden zug, ahova elrejtőzhet, ha valaki útjába kerülne. Lassan megnyugodott. Újra otthon érezte magát.

Kemény Judit

 

Fotó: Imre Dóra

Könyvek II.

Több könyvet olvastam mostanában amik a kilencvenes évek előtt íródtak, olykor jóval előtte, még az ötvenes, hatvanas években – amikor még a modern olasz irodalom , modern volt, ez a hatvanas évek éppen. Szépirodalmat, tudományos fantasztikus irodalmat , krimit és kalandregényt , drámát és novellákat. Nem válogattam össze őket semmi szempont alapján, csak olvastam ahogyan elém kerültek a könyvtárban vagy az otthoni könyvespolcról.

Az általam ismert és olvasott könyvek sora egyszerre felkeltette azt az érdeklődésemet, hogy olvassak mást, kortársat, magyar és európait – az amerikaiakkal még nem próbálkozom, arra még várni kell, amíg eljutok odáig, bár krimit, illetve azt, amint most bűnügyi történetként írnak, olyasmit olvastam,és mértékkel ugyan de hasonló filmeket is láttam,  így valamennyi kitekintésem van, illetve a cseh és lengyel jelenkori irodalom néhány könyve után lett, nem  beszélve a magyar kortárs szépirodalomról.

Itt ugyancsak szükséges egy kitérőt tenni még, nem szépirodalmat kortársból ugyancsak nem merészkedtem még olvasni, pontosabban pár erőtlen kísérlet után felhagytam vele. Ennek a vonalnak – ami a lányirodalom, vagy nő irodalom , mondjuk, meg kell erősödnie, vagy ki kell múlnia, ezt meg fogom várni, majd kiderül mire végzik.

Nos ezen olvasmány-élvezetek után a következőre jutottam.

Megváltoztak a könyvek. Nem kinézetre – úgy is – de ez kevésbé érdekes, hanem bel-tartalomra.

A múlt idők – ami nem távoli múlt, hanem határozottan félmúlt – érdekes félmúlt, ne feledjük, micsoda változások folytak le Európában az ötvenes évektől a kilencvenes évekig és utána ismét egy lendülettel fordult a világ.

A kortárs – az akkori kortárs – irodalom, legyen szépirodalom vagy szórakoztató, ezt a világot számomra kiválóan bemutatja. Számos kérdést tesz fel, és nagy kíváncsisággal viseltetik a dolgok , az emberek, a táradalom, az emberi  tevékenységek, szerveződések visszásságok és pozitívumok  iránt. A „hogyan kell csinálni ezt „, kérdése az, ami számomra ezekben a könyvekben benne van – ez igaz magára a formára is, a nyelvezetre, a kísérletezésre, ami a posztmodernbe hajlott át-.  

Kilencven után már nem. Itt válaszok vannak nem kérdések. A nyelvezet leegyszerűsödött, visszatért – szándéka szerint – a mindenki számra érethető, fogyasztható szintű szövegre, többek között – vagy persze lement a végletekig a másik oldalon, nem sok maradandó eredménnyel büszkélkedve. Téma az egyszerű, a banális, a kevés gondolkodást igénylő, a nem nagyon kockázatos, és az ájult hit remény és szeretet.

A világ az addigi szakadozott egérrágta valóságából kiteljesedett, egésszé vált és remek válaszokkal szolgál arra , „hogyan kell élnünk”. A könyvekben.

Nincsenek kérdések, csak válaszok, és csak teljességek. Mintha mindenki – aki ir  – megvilágosodott volna, és tudja, jobbára éppen ő egyedül, tudja, hogy hogyan megy a világ, és abban hogyan kell élni úgy , hogy ne merüljön fel a neurózis  a magány, az elhagyatottság, a szomorúság. Ezekről nem szólnak az utolsó idők könyvei. Nem mintha nem léteznének, nagyon is léteznek, hiszen akik olvassák a könyveket éppen azért olvassák hogy a saját megbillent világukra  gyógyír legyenek.

De nem lesznek azok, az életbeli közvetlen útmutatót tartalmazó könyv többet árt mit használ. A kérdéseket kell megfogalmazni és feltenni, és választ keresni rá, és életünk még akkor sem lesz gömbölyű – esetleg rózsaszín-gömbölyű – egész, csak kicsit kiegészülnek a csorba szélek, feltöltődnek  ráncok, megfogalmazódnak mosolyok.

Az életvezetési tanács szamárság, a pszichológia nem játék, műkedvelők kezében nem hasznos eszköz.

Nem tudom mi lesz, honnan tudhatnám, de én nem érzem jó iránynak ezt. A kíváncsiság elvesztése nem azonos az ártatlanság elveszítésével, utóbbi újabb kérdéseket ösztönöz, a másik fáradt unalomba és a mindent-tudás hazug ámulatában tart. Tessék választani.

 

Brunner Tamás