Pruzsinszky Sándor
A cenzúra által évszázadokon át gyakorolt gondolatrendőri hatalommal szemben az írók legáltalánosabb védekező reakciója az öncenzúra (avagy belső cenzúra) volt.
E kifejezés azt a folyamatot jelöli, amikor az író – alkotás közben vagy már kész kéziratának megcsonkításával, utólag, minden hatósági beavatkozás nélkül saját maga teszi a művét „cenzúraképessé”, vagyis az általa ismert cenzori elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően átformálja, jobb szóval „megerőszakolja” saját gondolatait. E művelet pszichés hatásai, ha lehet, még rombolóbbak az alkotóra nézve, mint a külső cenzúra beavatkozásai. Erről szól Illyés Gyula verse:
Eltéptem, mit tegnap írtam, meglelheti valaki,
Elfeledni is igyekszem, ki találnám vallani.
Elkezdtem, de abbahagytam, mi eszembe ma jutott
és megfojtom ezt is, ezt a most mozgó vers-magzatot-
Rúgkapálsz még benne, eszme? Nem maradsz meg eleven. (Illyés: Rangrejtve).
A vers kitűnően érzékelteti a megjelenés érdekében végrehajtott „irodalmi harakiri” pszichés következményeit. Valóban: a terhesség megszakítást, vagyis az egészséges magzat megölését kísérheti az a depressziós állapot, amit kiérzünk a fenti sorokból. „Elfeledni is igyekszem” , írja Illyés a másik következményről, amit leginkább az ihlet elfojtásának — a gondolkodás szándékosan előidézett betegségének — nevezhetünk. „A cenzúra abból indul ki, hogy a betegséget normális állapotnak, illetve a normális állapotot, a szabadságot betegségnek tekinti” – írja Marx is, és a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai szempontból szinte megsemmisítő következtetésre jut: „Mivel a nép kénytelen a szabad írásokat törvénytelennek tekinteni, hozzászokik , hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek és a törvényest a nem szabadnak tekintse. Ily módon a cenzúra megöli az államszellemet”. (Karl Marx: Viták a sajtószabadságról. Rheinische Zeitung, 1842). Nem túlzás hát azt mondani: ahogy az öncenzúra az egyes alkotók mintegy szellemi öngyilkossága, ugyanúgy az állam cenzúrája magának az államnak eszméjét — mely nem más, mint a közszabadság biztosítása — rombolja le.
Egyáltalán: elmondható, hogy az emberi szellem története két oldalra szakadt: egy láthatóra és egy láthatatlanra. Utóbbi a cenzúra és az öncenzúra következtében napvilágot nem látott gondolatok temetője. Nyilvánvaló, hogy ezeknek ismerete nélkül a látható — az írás segítségével megörökített — szellemi kultúránk örökre hiányos marad. Hisz nemcsak a láthatatlan — a cenzúra által megsemmisített — oldal marad előttünk ismeretlen, (hacsak nem bukkan fel belőle valami a levéltárakból vagy elrejtett családi relikviákból), de arra is legfeljebb következtetni tudunk, hogyan hatott a cenzúra és az öncenzúra a látható oldalra: a létező, megjelent művekre. A megsemmisített, halálra ítélt (tehát meg nem örökített) gondolatok többségének rekonstruálása természetesen legfeljebb annyi eséllyel lenne megvalósítható, mint mondjuk, egy tengerbe vetett érme megtalálása. Az öncenzúra középkori elnevezése, a reservatio mentalis, vagyis „a gondolat tartalékolása”, kevésbé tragikusan hangzik és azt az érzetet kelti, hogy az egyszer megszületett gondolat nem pusztítható el. Azt a lehetőséget sejteti, hogy az alkotó, ha most nem is, de talán később egy másik művébe átmentheti majd azt, vagy leleményes átformálásával elrejtheti a cenzor szeme elől. Mint ismeretes, különösen Heine volt nagymestere a gondolatelrejtésnek, mely a „bujtatott írónia” segítségével szinte állandó stíluselemévé vált a nagy német klasszikusnak. 1848-ban, a cenzúra eltörlésekor például ezt írta: „Nem tudok a cenzúra nélkül írni! Elvették az ártatlanságomat.” (H. Houben: Gespräche mit Heine, 1948). Kant reakciója nem volt ily szerencsés. Amikor a porosz uralkodó 1794-ben szemére vetette, hogy filozófiáját „a Szentírás némely főbb s alapvetőbb tanának elferdítésére és meggyalázására” használja, s ezért, „továbbra is engedetlenkedvén, óhatatlanul kínos rendelkezésekkel kell számolnia”, a megfenyegetett filozófus megígéri, hogy azontúl „önmegtartóztatást” gyakorol. Közben titkon ezt jegyzi fel: „Belső meggyőződésünk megtagadása és visszavonása alávalóság”.
Sajátságos jelensége a társadalmi életnek az , amikor „a közvélemény nevében” fellépő egyes, nem az államszervezethez tartozó személycsoportosulások — a politikai irodalomban magánhatalomnak nevezik ezeket — fejtenek ki az alkotókra öncenzúrára késztető hatást. Jó példa erre az állami cenzúrától már megszabadított francia sajtó egyik kiemelkedő alakjának, Camille Desmoulinsnak, a Le Vieux Cordelier cimű forradalmi szatirikus lap kiadójának esete. aki lapjában kritikát mert gyakorolni, legjobb barátjának, Robespierre-nek a forradalmi terror fokozására irányuló téziseit illetően. A diktátor 1794 januárjában a forradalmi közvéleményt reprezentáló Jakobinus Klub ülésén „barátilag” megdorgálta kedvencét: „Jó gyermek ő, akinek jók a képességei, de a rossz társaság elkényeztette, írásai veszélyesek”. Valaki a klub tagjai közül ekkor azt javasolta, hogy „a Szabadság kezelje úgy Desmoulinst, mint egy szeleburdi gyereket” s lapját a jakobinus szekció tagjai égessék el ott helyben, a terem közepén. Robespierre és a Klub tagjai kijelentették: egyetértenek ezzel…Ez lehetett az a pillanat, amikor – egy látszólag baráti vita közben — cenzúra hivatal nélkül is űjra működni kezdett Franciaországban a cenzúra és Desmoulins lapja nem jelent meg többé . a „szeleburdi gyerek” pedig a guillotine-n, a nyaktilón végezte…-
Az agresszív magánhatalom fellépése a megtámadott kritikai szellem fokozódó izolációjához vezet. A közvélemény (fenti példánkon „a szabadság”) nevében fellépő magánhatalom csak azért látszik erősebbnek a kritikusan gondolkodóknál, mert a mögötte állók — a politikai hatalom támogatásáról tudva — tömegesen készek kiállni az elit által tematizált „nézetükért”, a többiek – noha nincsenek kevesebben, sőt! — izoláltak vagy félnek az izolációtól s ezért elhallgatják a véleményüket. Ez a hallgatók gyengeségének hamis képzetét kelti. Eredmény: egy párt vagy csoport véleménye tűnik a többségi véleménynek s ez a kritikával élőket, akik azt képzelik, ők a kisebbség, félelemmel tölti el. Így egyre nagyobb késztetést éreznek véleményük elhallgatására. Ezt az öncenzúrát kiváltó jelenséget nevezik a politikatudomány művelői a „ hallgatás spiráljának.”
(Folytatjuk)
