Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

                                     

 

A  cenzúra  által  évszázadokon  át  gyakorolt  gondolatrendőri  hatalommal szemben az írók  legáltalánosabb  védekező  reakciója  az  öncenzúra  (avagy  belső  cenzúra)  volt.

E  kifejezés  azt  a folyamatot  jelöli, amikor az író – alkotás  közben vagy  már kész  kéziratának megcsonkításával, utólag,  minden  hatósági  beavatkozás  nélkül saját maga  teszi a művét  „cenzúraképessé”,  vagyis  az általa ismert cenzori  elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően  átformálja,  jobb  szóval  „megerőszakolja”  saját gondolatait.  E  művelet  pszichés  hatásai, ha lehet, még  rombolóbbak az alkotóra nézve, mint  a külső  cenzúra  beavatkozásai.  Erről szól Illyés  Gyula  verse:

Eltéptem, mit  tegnap írtam,  meglelheti  valaki,

Elfeledni  is igyekszem,  ki  találnám  vallani.

Elkezdtem,  de abbahagytam, mi  eszembe  ma jutott

és  megfojtom  ezt  is,  ezt a most  mozgó  vers-magzatot-

Rúgkapálsz  még  benne, eszme?  Nem maradsz  meg  eleven.   (Illyés: Rangrejtve).

A  vers  kitűnően  érzékelteti  a  megjelenés  érdekében  végrehajtott  „irodalmi  harakiri”  pszichés  következményeit.  Valóban:  a terhesség megszakítást, vagyis  az  egészséges  magzat  megölését  kísérheti  az  a depressziós  állapot, amit  kiérzünk  a fenti  sorokból.   „Elfeledni is igyekszem” , írja  Illyés  a másik  következményről,  amit  leginkább  az  ihlet  elfojtásának —  a gondolkodás  szándékosan  előidézett  betegségének —  nevezhetünk.  „A  cenzúra  abból  indul  ki, hogy  a betegséget  normális  állapotnak,  illetve  a normális  állapotot, a szabadságot betegségnek  tekinti” – írja  Marx  is, és  a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai  szempontból  szinte megsemmisítő  következtetésre  jut:  „Mivel a nép  kénytelen a szabad  írásokat  törvénytelennek  tekinteni,  hozzászokik , hogy  a  törvénytelent  szabadnak,  a szabadságot  törvénytelennek  és a törvényest  a nem  szabadnak  tekintse.  Ily  módon  a cenzúra  megöli  az  államszellemet”.  (Karl  Marx:  Viták  a  sajtószabadságról.  Rheinische  Zeitung,  1842).  Nem túlzás  hát  azt  mondani:  ahogy  az  öncenzúra az egyes  alkotók  mintegy  szellemi  öngyilkossága,  ugyanúgy  az  állam cenzúrája  magának  az államnak eszméjét  —  mely  nem  más,  mint  a  közszabadság  biztosítása —  rombolja  le.

Egyáltalán:  elmondható, hogy  az emberi szellem története  két oldalra  szakadt:  egy  láthatóra és egy  láthatatlanra.  Utóbbi  a  cenzúra  és  az  öncenzúra  következtében  napvilágot  nem látott  gondolatok  temetője.  Nyilvánvaló, hogy  ezeknek ismerete nélkül  a látható  —  az írás segítségével  megörökített —  szellemi  kultúránk  örökre  hiányos  marad.  Hisz  nemcsak a láthatatlan  — a cenzúra  által  megsemmisített  —  oldal  marad előttünk ismeretlen, (hacsak  nem  bukkan fel  belőle valami a levéltárakból  vagy  elrejtett  családi  relikviákból), de  arra  is legfeljebb  következtetni  tudunk,  hogyan  hatott a  cenzúra  és  az  öncenzúra  a látható  oldalra:  a  létező,  megjelent  művekre.  A  megsemmisített,  halálra  ítélt  (tehát  meg nem örökített)  gondolatok  többségének  rekonstruálása  természetesen  legfeljebb  annyi  eséllyel  lenne  megvalósítható, mint  mondjuk, egy  tengerbe  vetett  érme  megtalálása.  Az öncenzúra  középkori  elnevezése,  a  reservatio  mentalis,  vagyis  „a  gondolat  tartalékolása”,  kevésbé tragikusan  hangzik és azt az érzetet kelti, hogy  az egyszer megszületett  gondolat  nem  pusztítható  el.  Azt  a lehetőséget  sejteti, hogy  az alkotó, ha most nem is, de talán  később egy  másik művébe  átmentheti  majd azt, vagy  leleményes  átformálásával  elrejtheti  a  cenzor  szeme  elől.  Mint ismeretes, különösen  Heine  volt  nagymestere  a    gondolatelrejtésnek,  mely  a  „bujtatott  írónia”  segítségével  szinte  állandó  stíluselemévé vált  a nagy  német  klasszikusnak.  1848-ban, a  cenzúra  eltörlésekor  például  ezt írta:  „Nem  tudok  a cenzúra  nélkül  írni!  Elvették  az  ártatlanságomat.”  (H. Houben:  Gespräche  mit Heine, 1948).  Kant  reakciója  nem  volt  ily  szerencsés.  Amikor  a porosz  uralkodó  1794-ben  szemére  vetette, hogy  filozófiáját  „a  Szentírás  némely  főbb  s alapvetőbb  tanának  elferdítésére  és meggyalázására” használja,  s  ezért,  „továbbra  is engedetlenkedvén,  óhatatlanul  kínos rendelkezésekkel  kell  számolnia”,  a  megfenyegetett  filozófus  megígéri, hogy  azontúl  „önmegtartóztatást”  gyakorol.  Közben  titkon  ezt  jegyzi fel:  „Belső  meggyőződésünk  megtagadása  és visszavonása  alávalóság”.

Sajátságos  jelensége  a társadalmi  életnek az ,  amikor  „a közvélemény  nevében”  fellépő egyes, nem  az államszervezethez  tartozó  személycsoportosulások  —  a  politikai  irodalomban  magánhatalomnak  nevezik  ezeket  —  fejtenek  ki  az alkotókra  öncenzúrára  késztető  hatást.  Jó  példa erre  az állami  cenzúrától  már  megszabadított  francia  sajtó egyik  kiemelkedő  alakjának,  Camille  Desmoulinsnak,  a  Le Vieux  Cordelier  cimű  forradalmi  szatirikus lap  kiadójának  esete.  aki  lapjában kritikát  mert  gyakorolni,  legjobb barátjának,  Robespierre-nek a forradalmi  terror fokozására irányuló  téziseit illetően.  A  diktátor  1794  januárjában  a forradalmi  közvéleményt  reprezentáló  Jakobinus  Klub  ülésén  „barátilag”  megdorgálta  kedvencét: „Jó  gyermek ő, akinek jók a képességei, de  a rossz  társaság  elkényeztette, írásai  veszélyesek”.  Valaki  a klub tagjai közül ekkor  azt javasolta, hogy  „a  Szabadság  kezelje  úgy  Desmoulinst,  mint  egy  szeleburdi  gyereket”  s  lapját a jakobinus  szekció  tagjai  égessék el  ott helyben, a terem  közepén.  Robespierre  és  a  Klub tagjai  kijelentették:    egyetértenek  ezzel…Ez  lehetett  az a pillanat, amikor – egy  látszólag  baráti  vita  közben  —  cenzúra hivatal  nélkül  is űjra működni  kezdett  Franciaországban  a cenzúra és  Desmoulins  lapja  nem  jelent  meg  többé .  a  „szeleburdi  gyerek”  pedig  a guillotine-n,  a  nyaktilón  végezte…-

Az  agresszív  magánhatalom  fellépése  a megtámadott  kritikai  szellem  fokozódó  izolációjához  vezet.    A  közvélemény  (fenti  példánkon  „a  szabadság”)  nevében  fellépő  magánhatalom  csak azért  látszik  erősebbnek  a  kritikusan  gondolkodóknál,  mert a mögötte  állók —  a politikai  hatalom támogatásáról  tudva —  tömegesen  készek  kiállni  az elit  által  tematizált  „nézetükért”,  a többiek – noha  nincsenek  kevesebben, sőt! —  izoláltak vagy  félnek  az  izolációtól s  ezért  elhallgatják a  véleményüket.  Ez  a  hallgatók  gyengeségének  hamis  képzetét  kelti.  Eredmény:  egy párt  vagy  csoport  véleménye  tűnik  a többségi  véleménynek s ez  a  kritikával élőket, akik  azt  képzelik, ők  a  kisebbség,  félelemmel  tölti  el.  Így  egyre nagyobb  késztetést  éreznek   véleményük  elhallgatására.  Ezt  az  öncenzúrát  kiváltó  jelenséget  nevezik  a  politikatudomány   művelői  a „ hallgatás  spiráljának.”   

(Folytatjuk)