Pillanatkép

Amikor találkoztunk, csináltam rólad egy képet.

Arról a pillanatról, amikor először megláttalak. A képen boldog vagy a sártól koszos, fehér cipődben. A hajadat az arcodba fújta a szél, te pedig próbáltál szembeszállni vele. Zavarban voltál, mikor megláttál a zebra túloldalán és tudtad, hogy végignézem majd, ahogy közeledsz felém. A telefonodat nyomkodtad, hogy ne jelenjen meg pír az arcodon, miközben megérkezel hozzám. Lépteid közben ide-oda mozgott fekete, hosszú kabátod.

Majd megérkeztél és megláttam előlem eddig rejtett, csillogó tekinteted, s akkor készítettem a képet. A tekintetedben benne volt az izgalom és a jövő bizonytalansága is egyszerre. A nevetésed mégis magabiztosságot sugárzott.

Ez a kép él a fejemben. Az az őszi este, a sárga lámpák alatt az egyik félreeső padon ülve.

Az évek alatt sokszor megnéztem ezt a pillanatképet, s kicsit fantáziáltam. Elképzeltem, hogy ez volt számodra a világ legboldogabb napja, s amikor felém lépkedtél úgy érezted, hogy végre értelmet nyert az életed és miattam születtél. Olyan sokat alakítottam ezen a képen, hogy sokszor nem értettem, ha másképp viselkedsz. Nem tudtam értelmezni a cselekedeteidet, mert nem voltak összeegyeztethetőek ezzel a képpel. 

A további estéken több alkalommal is lefotóztalak. Utólag értékelve minden képen másnak tűnsz, de akkor csak az első képre koncentráltam, ez égett belém, ehhez ragaszkodtam éveken át.

Már nem olyan a mosolyod, mint régen. S felmerülhet a kérdés, hogy azon az estén vajon tényleg boldog voltál-e vagy csak boldognak szerettelek volna látni? Kivezettelek az örvényből vagy ezen a napon kerültél bele?

Vajon mennyire jó, ha ilyen erősen megragadnak bennünk ezek a fényképek? Megtartó ereje van-e vagy éppen csak átszínezi, filterezi a valóságot? A pillanatfelvételek nagyon veszélyesek, mert megállítják az időt. Csupán egy személyiségdarabkát, egy aktuális állapotot mutatnak, megkerülve ezzel az állandó változás törvényét. Minden belső kép valójában egy külső kép. Az alanyban zajló gondolatokat sosem látjuk, nem tudhatjuk milyen belső szorongás kínozza, ami elől menekülni szeretne, nem tudhatjuk mennyiszer bántották meg, ami miatt kényszeresen mindenhol és mindenkiben igazi otthont keres, csak a mosolyát látjuk. Kívülről ennyi látszik.

Amikor találkoztunk, csináltál rólam egy képet. Arról a pillanatról, amikor először megláttuk egymást. A képen szomorú vagyok a sártól koszos, fehér cipőmben. A hajamat az arcomba fújja a szél, amit hagyok, mert eltakarja felszáradó könnyeimet. Kétségbeesett voltam, mikor megláttalak a zebra túloldalán és gondolataimban elveszve, félve mentem át a zebrán az emberek között, úgy éreztem eltévedek. Csalódásaim emlékeit próbáltam kitörölni a telefonomból, miközben az arcomon piros rózsák jelentek meg a hidegtől, hisz oly régóta kóvályogtam a szélben. Lépteim közben ide-oda mozgott fekete, hosszú kabátom, miközben egy régi emlék kavarta fel lelkivilágom. Majd megérkeztem és rád néztem félig kisírt szemeimmel és te készítettél rólam egy képet. A tekintetemben benne volt a nyugtalanságom és ürességem. Zavaromban nevetni kezdtem.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra