Hogyan alkotjuk meg élettörténetünket?

A narratív pszichológia

Az irányzat úgy tartja, hogy az emberi pszichéhez és a világhoz történeteken keresztül juthatunk hozzá. A történetek rendelkeznek idői és oksági koherenciával és valamilyen eseményről számolnak be. Ezek a narratívumok minden korban, kultúrában és társadalomban jelen vannak (mítosz, legenda, mese, novella, dráma, festészet). Az elbeszélés mindenre kiterjedő szerepét Hardy fogalmazta meg 1968-ban „narratívumokban álmodunk, narratívumokban emlékezünk, narratív formájúak az előérzeteink, narratívumokban remélünk, esünk kétségbe, hiszünk, kételkedünk, tervezünk, módosítunk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, tanulunk, gyűlölködük és szeretünk (László, 2008, 302.o.)

Theodor Sarbintól (1986) származik a narratív pszichológia kifejezés. Szerinte egy identitás-terv bontakozik ki az élettörténeti elbeszélésekben, melyben a beszélő felépíti az énjét és az egyén vágyaira, céljaira következtethetünk belőle.

Bruner és Lucariello (2001) szerint azért alkotunk történeteket az életünkről, mert így szeretnénk valamiféle értelmet létrehozni azokból az eseményekből, amiket megéltünk (László, 2008). Bruner az emberi gondolkodás két formája között különbséget tesz (paradigmatikus vagy logikai-tudományos mód és elbeszélő mód), ez a két megismerési mód különféleképpen konstruálja meg a valóságot és más úton szervezi tapasztalatait. Az első elvont fogalmakkal dolgozik, oksági viszonyokat keres tapasztalati bizonyítékok révén. Az elbeszélő mód világiasabb, amely az emberi szándékokat, tetteket, és ennek következményeit vizsgálja (László, 2008).

Ismétlődő mintázatok történeteinkben

Kluckholn és Murray (1953) szerint „minden történet olyan, (a) mint minden más történet, (b) mint néhány másik történet, (c) mint máshoz nem hasonlítható történet.” (László, 2008, 162.o.) Tehát minden történetben van egy általános séma, de mégis benne van valami egyedi is, olyan, ami nem található meg más történetekben.

A történetek közötti ismétlődő formákat Frye négy csoportba sorolta, az antik és a modern idők nagy elbeszélései alapján. A kérdés: Milyen stílusban beszélünk saját magunkról?

Az első a komédia, melyben a hős és a vágya között fennálló akadály adja a cselekmény vázlatát, amely a történet végén megoldásra talál. A második a románc, melyben a hős nagy tetteiről, megdicsőüléséről van szó, lényegi összetevője pedig a kaland. A következő a tragédia, ami a bukás, az áldozatok és a haldokló hősök története (szeparáció megélése, egyensúly elvesztése). Az utolsó pedig az irónia, melyben a szereplők rávilágítanak a világban rejlő abszurditásra.

Elsbree olyan generikusnak tartott cselekvéseket írt le, amelyek minden kultúrában jelen vannak, szerinte 5 generikus cselekmény létezik a narratívumokban. Az első az otthonteremtés, mely szimbolizálja a közösséghez való tartozást, a ház felépítését. A második az utazás, melyben az úton levés motívuma jelenik meg (elhagyni a régit, hogy kialakulhasson az új otthon/identitás). Utána következik a küzdelem motívuma, majd a szenvedés elviselése (feladhatja a küzdelmet, elviselheti vagy megváltozhat), az utolsó pedig a beteljesülés hajszolása (cselekvés végcélja kialakul, megvalósul).

Hogyan építjük fel élettörténetünket?

McAdams szerint az emberek késői serdülőkorban kezdik tudatosan vagy tudattalan konstruálni élettörténetüket, ekkor általában a személyes mese formáját választják (hősiesség, egyediség, valóságtól elrugaszkodott elemek). Idővel ezek a történetek egyre visszafogottabbak és realisztikusabbak lesznek, melyekben a múltbeli történetek és a jövőbeli célok jobban integrálódnak.

Az élettörténet lehet jól, illetve rosszul konstruált is. A rossz formában sok a zsákutca és hiányzik a befejezés, a jó formát pedig a koherencia és a konzisztencia jellemzi.

Az egyén identitása négy fő komponensből (nukleáris epizód, imágók, világnézet, generativitás forgatókönyv), valamint másodlagos változókból (tematikus szálak, narratív komplexitás) épül fel. A nukleáris epizódok az élettörténet kiemelkedő fontosságúnak tartott eseményeit tartalmazza, ezek az események az identitás fordulópontjai. Az imágók az élettörténet szereplőit jelenti, akik annyira fontosak voltak az eddig életünkben, hogy eszünkbe jutnak, amikor elmeséljük azt és fontos szerepet játszanak a főnarratívában. Az ideológiai háttér az etikai, ismeretelméleti és ontológiai (jóság, létezés, igazságosság) elvont eszméinek megmutatkozását jelenti a narratívában. Tehát minden olyan gondolat, magyarázat, érv, amivel a személy magyarázatot ad arra, hogy miféle is az a világ, amelyben az történet játszódik. A generativitás forgatókönyv egy képzet, amely megmondja, hogy a személy mit várhat, mit remélhet a jövőtől, mielőtt az alkotáshoz túl öreg lenne. A tematikus szálak visszatérő tartalmi egységek, amelyek az élettörténet-modell szerint két domináns tartalomosztály, az intimitás és a hatalom köré csoportosulnak. A narratív komplexitás McAdams elméletében az én-érettség mutatója, mivel történetek nem csak tartalmukban, hanem komplexitásukban is különböznek egymástól (egyszerű-összetett, integrált-strukturálatlan). A komplex történetek sok elemet építenek be, sok megkülönböztetést tartalmaznak és jól differenciálnak, míg az egyszerű történetekben kevés szereplő van, kevés az alcselekmény és kevés kapcsolatot létesít a különböző elemek között (McAdam, 2001, id. László, 2001).

S hogy miért is fontos az, hogy milyen történeteket alkotunk az életünkről?

A történetek állnak a narratív terápiák fókuszában, hiszen önmagunkról és másokról kialakított konstrukcióink úgy jönnek létre, hogy történetekbe foglaljuk őket. Ezek a történetek meghatározzák, hogy miként tekintünk magunkra és környezetünkre. Ebben az elképzelésben az egyének és a családok által konstruált negatív tartalmú, zsákutcás és destruktív narratívák okozzák az alapvető problémákat. A problémával élő egyének narratívái általában szegényesek, leegyszerűsítő következtetésekhez vezetnek, amiket megkérdőjelezhetetlen igazságként kezelnek és nem tudnak felidézni a történetbe nem illeszkedő vagy ellentétes élményeket. Ezek a konstrukciók eredhetnek a tekintélyszemélyes általi megcímkézésekből is. A terápiás célja az, hogy új narratívákat hozzon létre, hogy a személy/család élhetőbb valóságot tudjon teremteni magának. Nagyobb szabadságot biztosítanak a személy számára az által, hogy olyan történeteket alakítanak ki, amelyek több lehetőséget és kimenetelt tartalmaznak.

A kliensek „sztorisítják” élményeiket, narratívákat hoznak létre. A terápiás folyamatban olyan új jelentéssel ruházzák fel az élményeket, amelyek élhetőbbek a személy számára.

Fontos megemlíteni az kulturális narratívák az egyének narratíváira gyakorolt hatását. A domináns kultúra által hirdetett narratívák, Michel Foucault szerint kizárják az események másféle felfogását, valamint fenntartják a társadalom hatalmi struktúráját. A terápiában fontos tudatosítani ezeket a destruktív hatású, belsővé vált kulturális narratívákat és ezzel szemben kialakítani a kliens saját alternatív narratíváját.

A terápia során a dekonstrukciót alkalmaznak, a kliens berögzült narratíváival szemben. Ide sorolható minden olyan tevékenység, ami megkérdőjelezi az eredeti destruktív konstrukciókat. Olyan beszélgetés technikát alkalmaznak, ami segít a kliensek eltávolítani magát a problémától, ezt nevezik externalizálásnak. Ha a kliens ráébred, hogy ő és probléma nem ugyanaz, akkor világossá válhat számára, hogy a probléma is csupán egy szociális konstrukció, ami megváltoztatható. Ha a probléma a személyen kívülre kerül, akkor lehetőség nyílik arra, hogy szembe tudjon vele szállni. (Hasonló mechanizmus, mint amikor egy megfoghatatlan szorongásunk alakul át félelemmé, ami válhat hajtóerővé, hiszen jobban megfogható, van tárgya, amivel fel tudjuk venni a harcot.)

Az előbbiekben olvashattuk, hogy az, hogy hogyan gondolkodunk saját magunkról, hogyan rendezzük el életünk eseményeit (koherencia, struktúra), milyen történeteket konstruálunk (komédia-tragédia) milyen nagy mértékben befolyásolja identitásunkat (destruktív, rosszul, egyszerűen konstruált történeteink ronthatnak életminőségünkön). Mindezek miatt tartom nagyon fontosnak a narratív terápiák jelentőségét, melyben ezen történeteink, konstrukcióink megváltoztatásán, átkeretezésén dolgozhatunk.

Imre Dóra

Hivatkozások

Goldenberg, H. és Goldenberg, I. (2008) Áttekintés a családról III. kötet. Budapest, Animula Kiadó.

László, J. (2008). Narratív Pszichológia. Pszichológia (2008) 28(4), 301-317.

McAdams, D. P. (2001). A történet jelentése az irodalomban és az életben. In.László J., Thomka, B. (2001). Narratívák 5. Narratív pszichológia (157-175). Budapest, Kijárat Kiadó