Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Címke: elizab

Beküldve:

Eliza B. – Szerelem

Lelkem őrült örvényben fulladozik,

Magával ránt, s nem ereszt a gyötrés,

Odataszajt, hol a kín lakozik,

Mélybe, hol már nem enyém a döntés.

Szabadulnék e delejezés alól,

Míg cafat-énem börtönében sikolt,

Állj! Ne tovább! Ez így nem lehet való,

Kell a tűz, mely minden vizet kiolt?

Szerelem ez, vagy mocskos lélekjáték?

Enyém az örökkévalóság? Hát lássék!

Rajtavesztek, vagy mit nyerek, ajándék?

Rivall az elme, kéjjel táncol a szív,

Meg se hallod, ha a valóság hív,

Eltemet egy érzés, őröl, beterít.

Eliza B

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Eliza B. – Balsors

„Komáromi kisleány vigyél által a Dunán

A Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán!

Ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján,

A partján…”

András felriadt álmából, a dalocska félbeszakadt. A busz ütemes zötykölődése nemrég szándékai ellenére elringatta, de egy ideje megváltozott a tompa rázkódás, és a szerpentin sűrű kacskaringói rongybabához hasonlóan dobálták fejét, így végül arra ébredt, hogy az ablakba ütötte a fejét. Nem volt fájdalmas, de ahhoz elég kijózanító, hogy magához térjen, és vaksin keresgélje a félsötétben, merre járnak.

András kinézett az ablakon. Az elsuhanó Kádár-kockák nem segítettek feloldani a rejtélyt, egyébként sem ismerte a környéket. Órájára nézett, amint felemelte a csuklóját, a szerkezet szolgálatkészen felvillant. A férfi megnyugodott, a menetidő szerint még volt húsz perce az érkezésig. Felsóhajtott, tenyerével végigsimított beesett arcán, két szemét megdörgölte mutató- és hüvelykujjával. Valaha vonzó arca volt, de most a sárm helyét átvette a beteges nyúzottság, s pofacsontja erősen kiállt. 

Útja céljára gondolt, valójában nem tudta mit várjon. A következő várostábla alapján megpróbálta kitalálni, mennyire vannak közel a Sárga-kocsmához, ahol majd le kell szállnia. 

Negyedóra múlva a busz megállt egy fényárban úszó téren. András a busz ajtajában állt, tekintete a szemben lévő épületre vándorolt. Sárga is, kocsma is, indokoltnak tűnt hát leszállni. 

Megborzongott, mikor kilépett a novemberi estébe.

A kocsma nyitva volt. Voltaképpen még nem volt késő, este hat körül járhatott, de tudjuk jól, a hegyi falvakban más az időszámítás, a sötétség hirtelen támad, s cserébe kétszer olyan sűrű. 

A kocsma előtt álló figurák jól megnézték, volt is mit: csontsovány, fekete ruhás alak, fekete sporttáskával, úgy nézett ki, mint maga a halál. 

Andrásban erős volt a késztetés, hogy útbaigazítást kérjen, hisz a helyiek úgyis mindig mindent tudnak. Ehelyett azonban inkább csak elővette telefonját, s a Google Maps azonnal kijelezte, az előre betáplált úti célt hol találja. Nekivágott hát, jó negyedórás gyaloglás állt előtte.

Séta közben próbált nem gondolkodni, a lépések ritmusára figyelt, így a tervezőt jóval túlszárnyalva, már tíz perc múlva ott volt a ház előtt. Kétséget kizáróan ide jött, a robosztus kerítésre festett házszám stimmelt.

Kézenfekvőnek tűnt becsöngetni. Szépen elmondja, ki ő, miért jött, nincs az a kőkemény öreglány, aki ezen meg nem enyhülne. Csakhogy, nem volt csengő. Megpróbálta lenyomni a kilincset, ami persze nem engedett.

Valójában nem gondolkodott túl sokat, amikor a szükség rákényszerítette, hogy jöjjön, intézte, ami a megérkezéséhez kell. Ha nem így tett volna, esetleg lebeszéli magát arról, hogy ma itt legyen. Márpedig az hiba volna. Csak most, hogy felmerült egy-két akadály, gondolta végig egész küldetése abszurditását, s azt, hogy terve akár zátonyra is futhat.

Hirtelen ötlettől vezéreltetve nyúlt be egy véletlenül felfedezett résen, a kilincs alatt, s megtalálta, amit keresett: a kertkapu riglijét, amellyel bentről zárni lehet az ajtót. Kis küszködés után kiakasztotta, s már bent is volt. Az utcáról belépve sötét kertben találta magát, de legalább a ház fényeiből meg tudta ítélni, hogy tulajdonosa otthon van.

Ekkor történt, hogy hirtelen a semmiből dühösen morogva, rohanva közeledett felé egy kutya. Nem látta a sötétben, mekkora, s milyen állattal van dolga, azonban hangjából ítélve termetes állattal lehetett dolga. A férfi nem ijedt meg, leguggolt, kezét kinyújtotta afelé, ahonnan a kutyát hallotta a sötétben, és nyugtató hangon mormogni kezdett az ebnek. Nem lepődött meg, amikor a morgás abbamaradt, és először egy hideg, nedves orr ért a kezéhez, majd a kutya meleg nyelve, tudta, hogy kell bánni az állatokkal.

-Jó kutya! – suttogta még mindig nyugodtan, megvakargatta az állat füle tövét, és továbbra is beszélt hozzá: – Elviszel a gazdidhoz?  Beszélnem kell vele, tudod. Gyere, menjünk! – felállt, és a sötétben elindult, arra, amerre a bejárati ajtót sejtette. A kutya lelkesen követte. Mikor odaértek, a férfi erélyes mozdulattal bekopogtatott, és várt. – Jó estét! – eresztette meg félhangosan, hogy ne rémítse halálra a bent lévőket. Válasz nem érkezett, ezért még egyszer megismételte. Nagy sokára résnyire kinyílt az ajtón lévő függőleges szellőztető-ablak, és egy középkorú nő bizalmatlan arcával szembesült András. Mielőtt az asszony még bármit mondhatott volna, nemkülönben mielőtt a kis ablakot becsaphatta volna, a férfi gyorsan elhadarta a mondandóját, mintha ez lenne az egyetlen esélye:

-Elnézést, hogy így betörtem. Csöngettem volna, csak nem találtam csengőt. Beszélnem kell egy hölggyel, név szerint Borbás Katalinnal. Az unokaöccse vagyok, András… Tudom, hogy késő van, és elnézést, meg minden… De… Nagyon fontos.

-A kutya… Csinált vele valamit?

-Haverok vagyunk – biccentett András az eb felé, és kissé félreállt, hogy a nő jól lássa a lelkes farkcsóválót.

A nő azonmód becsukta a kis ablakot, kicsit szöszmötölt a zárral, és kinyitotta a bejárati ajtót. Bizalmatlanul végigmérte a férfit.

-Milyen András?

-Szeleczky.

Az asszony egy szót sem szólt, csak félrehúzódott a bejáratból, szabaddá téve azt, így András akadálytalanul be tudott menni. Egy picielőszobát követően egyből egy konyhában találta magát. Esetlenül álldogált a helyiség közepén.

-Köszönöm! Hogy beengedett…Maga…?

-Igen, én.

Az asszony leplezetlenül mérte végig, de a férfi úgy ítélte meg, azok után, ahogyan rátört, ehhez joga van. Ő is megnézte a nőt. Ha fejkendős, otthonkás nénire számított, hát csalódnia kellett. Egy jó karban lévő ötvenes nővel állt szemben, akit a maga vad, zabolátlan módján még szépnek is lehetett nevezni. Nem volt vékony, alakja inkább izmos volt, semmint kövérkés. Tekintete bölcsességről tanúskodott, olyanról, melyet csak mélyen megélt évek adhatnak az embernek.

-Leülhetek? – kérdezte András.

Az asszony szó nélkül kihúzott neki egy hokedlit. Várakozóan nézett a férfira. András leült, és azon gondolkodott, hogy vezesse fel a kérését.  Az asszony azonban feloldotta dilemmáját.

-Nos halljuk. Miért jöttél?… András!

-Beteg vagyok! – A férfi tenyerébe rejtette homlokát. Részvétlen hang válaszolt. 

-Mindenki az.

A férfi felnézett, a nő szálfa egyenesen állt előtte, karjait összefonta melle előtt, s őt fürkészte.

-Rákos vagyok. Van esély a túlélésre… ha tud nekem segíteni. A csontvelőjével, az őssejtjeivel. Maga… Ön… a rokonom. Jobbak az esélyek, mintha a nagyvilágban keresnének valakit nekem. Amire persze, megvan az esély, sőt már el is kezdték, de a doki azt mondta…

-Ez szomorú. Sajnálom!… Apáddal mi a helyzet?

-Meghalt három éve. 

-Úgy. Akkor nem volt meg a címem? 

András hallgatott. Nem nézett a nőre. 

– Hogy történt? Nem volt még olyan idős…

– Beteg volt.

– Rák? – a nő szava metszett, mint a penge.

– Nem. Alkohol… A mája, meg a szervezete.

– Úgy – a nő másodjára összegzett, kifújta a levegőt, majd egy poharat rakott a férfi elé, és kérés nélkül ásványvizet töltött neki. Szénsavasat. 

– És mit kellene tennem? Számít, hogy egészséges vagyok-e?

– Lenne egypár előzetes vizsgálat, és vagy kétszer be kellene menni egy intézetbe, ott olyan lenne, mint egy vérvétel. Pár óra. 

Hirtelen elhallgatott, hallgattak hát mindketten. A falióra sürgetőleg ketyegett.

– Fizetek mindent, természetesen, ami költség. Még többet is. – hirtelen kívülről látta a helyzetet: itt könyörög az életéért a nagynénjének, aki valójában ismeretlen, hiszen harmincnégy év alatt egyszer sem látta.

– Hol dolgozol?

– Egy nagy cégnél. Számítógépekkel foglalkozom… Elég… elég jól keresek, szóval tényleg mindent ki tudok fizetni. 

– És nem telik kocsira?

András először nem értette a kérdést, majd leesett neki, hogy mivel a nő nem hallotta az autóját a ház előtt, nyilvánvaló volt, hogy busszal jött. 

-Van autóm… Csak telenyomtak gyógyszerekkel, és… Anélkül már nem működök, fáj… Nem vezethetek így.

– Anyád él még?

A férfi tágra nyílt szemmel nézett a nőre. Harmincnégy évet nem lehet két perc alatt bepótolni. 

– Nos, őt nem ismerem. Otthagyott minket, kábé születésem után. Pár éve megpróbáltam megkeresni. De nem ment.

– Tesód van?

– Nincs… Nem tudok róla.

Hallgattak. András körbenézett a szobában. Legnagyobb döbbenetére az általa szeretett egyetlen gyerekdalt látta kisiskolás kézírással, gyöngybetűkkel felvezetve vonalas papírra, egy képkeretben a falon.  

– Lepacsiztál a kutyámmal. Mindenki fél tőle a faluban. Hogy csináltad? 

András visszarángatta a tekintetét az ákom-bákomról, és egyenesen a nő szemébe nézett. Megrántotta a vállát: 

– Szeretem őket. Tudják, hogy nem akarok rosszat. Azt hiszem ennyi. 

A nő először tűnt úgy, hogy elgondolkodik. Leült.  

– Igen. Ők tudják, ki a jó ember… Apád. Mesélt rólam valaha? 

– Keveset. Amikor fényképeket találtam, és megkérdeztem, ki vagy. Tudtam, hogy élsz. – András önkéntelenül váltott tegezésre, és mindezt oly természetesnek érezték, hogy egyikük sem tette szóvá. – Gyerekként, amikor láttam a barátaim anyukáját, s mivel nekem nem volt, mindenkinek azt mondtam, hogy van egy nagynéném. Szerettem volna, ha… – eddig a kezét nézte, de most ismét a nőre emelte a tekintetét. – Miért nem beszéltetek sose egymással? 

Most az asszonyon volt a sor, hogy félrenézzen. Nem válaszolt, hanem egyenesen a dalocskát kezdte el bámulni. András szintén odanézett. 

– Ismerem ezt a dalt… – közölte, mintegy mellékesen. „Ami azt illeti, épp ezzel álmodtam a buszon” – fejezte be gondolatban a mondatot. 

– Honnan? 

– Apa kb. egyetlen éneket tudott. Ez volt az… Kurva nehéz lehetett neki egyedül, velem… Problémás gyerek voltam. Nagyon. Nem csodálom, hogy a végén rom lett. 

– És mik az esélyek? Ha segítek…

– Ha minden klappol, nagyobb az esélye, hogy túlélem, mint hogy nem.

Az asszony alaposan megnézte Andrást. Valaha nagyon helyes fiatalember lehetett, ahogy náluk mondták, de a szenvedés kétségtelen nyomokat hagyott rajta.

  • És ha nem … tudok?

– Nos, van egy donorbank. Megpróbálnak keresni nekem valakit, aki… akivel van egyezés. Csak ez idő. Nekem meg az nagyon nincs. Azt mondta a doki, ha jót akarok magamnak, próbálkozzak valami élő rokonnal. Mielőbb. Vérrokonnal. Úgyhogy, szabit vettem ki. Telefonálgattam, kutattam. Megnéztelek a facebookon. Nem vagy fent. Telefonod… Nincs? Nem találtam. Apa holmiját is áttúrtam. És megtaláltam ezt – egybefüggően nem beszélt ennyit, mióta betette lábát a házba, s mondanivalóját azzal zárta, hogy egy cetlit tett az asztalra. Egy név és egy cím volt rajta. Az asszony a papír fölé hajolt, de nem ért hozzá. Megismerte testvére kézírását. Megborzongott.

– Az emberek költöznek… – nem lehetett eldönteni, hogy ezt kérdezi, vagy mondja, de András értette a szándékot.

– Az élet lutri. Én már csak tudom… Próbálkozni kell – mondta, és hirtelen úgy tűnt, nem harmincnégy, hanem ezeréves.

Jó ideje már tudatosan kerülték egymás pillantását, így András észre sem vette, hogy az asszony arca, tekintete megváltozott. 

-Ó, Andris. – a nő felkelt, és szembefordult a verssel. Képtelen volt a férfira nézni. Kereste a megfelelő szavakat. Nem találta. Végül levette a képet a falról, s András kezébe nyomta:

-Apádnak … nem lehetett gyereke. Soha. Ezt gyerekkorunk óta mindenki tudta a családban. Volt egy betegsége…

A férfi nem reagált. Nagyon lassú mozdulattal a pohár után nyúlt, felhajtotta az ásványvizet, majd töltött még egyet, és azt is. Mikor a pohara kiürült, s készült harmadjára is tölteni, az asszony gyengéden kivette a kezéből a flakont és félrerakta. Pálinkát vett elő, jófajta vidéki kerítésszaggatót, és két pohárkát. Töltött mindkettőbe, és az egyik felest odatolta a fiatalember elé. Nem koccintottak, némán ittak.

-Neked adom! – mondta a nő a bekeretezett versre bökve, csak hogy mondjon valamit.

András megborzongott, majd undorral eltolta magától a képet. Töltött még egy pálinkát mindkettejüknek, bár az alkohol csak rontott állapotán.

Az asszonyt gyötörte a tehetetlenség. Beengedte a kutyát, csak hogy történjen valami, az eb lelkesen közelített a férfihoz, aki azonban tudomást sem vett a kezét nyalogató kutyáról. 

-Apád nem volt egy rossz ember… Csak valahogy rossz dolgok történtek körülötte… Vele…

Andris egykori helyes vonásai most egyenesen csúnyává változtak az iszonyattól, mikor végre az asszonyra nézett, szeme összeszűkült, s köpködte a szavakat, mikor végül megszólalt:

-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?! Hogy nem csak a vesződséget akarod elkerülni?!

A nő elgondolkodott. Valóban nem kerülne semmibe, hogy a soha nem látott férfit kipöckölje az életéből, mint egy parazitát. Végülis egy idegen ül a konyhájában. S ő mégiscsak egy nő, aki egyedül a kutyája ítéletére hagyatkozhat, meg egy négy évtizede ismert kézírásra. Az asszony azonban soha nem félt semmitől, senkitől.

– Megtehetném. De nem teszem. Állok elébe bármilyen vizsgálatnak… Nyomozd ki, mi kell ahhoz, hogy megmondják, rokonok vagyunk-e… Én ehhez nem értek… 

-Apám… Vizsgálat… Betegség. – duruzsolta András mechanikusan az elmúlt percekben számára leggyűlöltebbé váló szavakat, s közben előre-hátra ringatta magát.

-Nem az apám! – állt meg hirtelen.

-Nem.

-Akkor ki az apám?

-Azt csak a Jóisten tudja.

A férfi most ösztönösen megsimította a kutya fejét, és felkelt. Képtelen volt itt maradni, úgy érezte, összenyomják a falak, a plafon összepréseli. Ki akart menni a szabadba, el innen.

-Igen?! Akkor te nekem senki vagy! – megtántorodott. – Semmi közöm hozzád. Soha nem is volt…

Tett pár lépést.

-Meg fogok dögleni!…Így is halott vagyok…

– Sajnálom. – az asszony komolyan gondolta a közhelyet. Szemben álltak, a férfi a nő arcát fürkészte. Elhitte neki, hogy tényleg sajnálja. Sokára szólalt meg, hadarva:

-Hát… köszönöm a pálinkát, bocs a zavarásért. – a cetlit az asztalon hagyta, de sporttáskáját felnyalábolta, s indulni készült.

-Várj! Hová mész? Ma már nem megy vissza busz, hol a csudában fogsz aludni?

András a válla fölött visszanézett, tekintete tökéletesen tiszta volt, s hangja metsző:

-Hát, gondolom, nemsoká apám mellett!

 

Eliza B.

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Egy délután Józsefvárosban I. és II.

I. 

A kirakat üvegében önmagát bámulta Emma. A hajához nyúlt, megigazítani egy tincset. A mozdulat önkéntelen volt, halványan, elmósodottan látta önmagát az üvegben csak a körvonalait, de nem váltak el a vonásai, csakúgy a ruhája színé, és szabása sem volt kivehető. Az arc pírja sem volt látható, pedig lángot az az arccsont felett.

Emma az üvegen túlra nézett, de nem a kirakatban lévő fúrógépekre, fűrészekre, kalapácsokra, nem is a kirakat hátsó falán a rikító matricákra, nem is a bolt félhomályába, ahol árnyként surrantak az emberek, talán nem is a bolt hátsó falára, ahol a robosztus munkagépek függtek erős traverzeken, azon is túl nézett, vagy éppen sehová. Önmagába.

Egy férfi ütközött neki, és kibillentette egyensúlyából, lépett egyet a bejárat felé.

– Tessék – mondta a férfi és tartozta az ajtót. – Tessék – mondta ismét, sürgetően.

Emma belépett a boltba, orrát megcsapta a gépolaj és kencék csípős szaga. Nem volt kellemetlen, ismeretlen volt, de nem zavaró. Erőteljes illat ez, a gépzsír szaga, az olajozott gépek szaga keveredett a munkások izzadságszagával, testes már-már tárgyiasult elegyet alkotott, amit nem is lehet belélegezni, hanem bele kellett merülni, és átadnia magát az erős mélytengeri titkos áramlásnak, ami sodorta egészen a hátsó pultig.

A pultban egy barna köpenyes sovány, fiatal férfi állt, és ceruzává firkált valamit egy újságpapír szélére. Emma megállt a pultnál, fél kezét feltette a szegélyre kecsesen, nem támaszkodott, de egyensúlyt tartott, egy pillanatra megszédült, a szegélybe kapaszkodott, majd otthagyta a kezét. Nem szólt semmit. A barnaköpenyes férfi szeme sarkából felé nézett, eszelte a nő jelenlétét, de nem akart még felnézni teljesen, nem akart kérdésekre válaszolni.  Dolgozott.

Emma állt, nézte a férfi kezét, ahogyan a papírra ír, illetve rajzol. A vonal innen nézvést lehet, hogy számokat formált lehet, hogy szánkót. Most meglendült, és íveket rajzolt a papírra, ezek közül egyiket áthúzta a másikat kiegészítetté körré, majd egy kúpot rajzolt, ami mellé vonalakat rendelt, mint egy vonalzó milliméter beosztását. Az újságpapír felső széle betelt.

– Mi tetszik! – Majdnem kiáltott a férfi. Olyan hirtelenül bukkant fel a vonalak és idomok rejtekéből, hogy egészen meglepte Emmát, aki megriadt és elvette a kezét a pultról.

– Igen? – Kérdezte a lány.

– Azt kérdem mit szeretne! Hölgyem, nem érek rá egész nap! – Úgy tett, mint aki menni készül. A ceruzát beletette a felső zsebébe, a felső gombot a köpenyen begombolta, majd kigombolta. De nem indult el.

– Hát – mondta Emma, és körülnézett bizonytalanul.

Itt villanyvezetékek voltak, fali konnektorok, kicsit arrébb láncok feltekerve dobokra, mellettük erős acél szerszám a vágáshoz. A másik oldalon kézi szerszámok voltak, ezeket jobbára megismerte, otthon is volt pár szerszáma a férjének.

– Nos!

– Igen, egy csillag csavarhúzót kérek – mondta Emma.

– Igen, hányas méret?

– Hogy tetszik?

– Hányas méret.

– Nem tudom.

A férfi majdnem azt mondta, amatőr, de nem mondta.

– Mihez lesz?

– A kisrádióban, szeretnék – kezdett bele a lány, de nem tudta befejezni, ismét megszédült, és majdnem összeset. A férfi elkapta a karját, és megszorította, de a lány összecsuklott, a férfi nem bírta megtartani.

A lány a pult előtt feküdt a földön, kiskosztümje felcsúszott a térde fölé. A férfi letérdelt mellé – Hé, gyere már! – Kiáltott, senkinek nem címezve, csak úgy vaktában a többiek felé, a többiek, akik vele együtt dolgoztak itt a boltban, vagy erre járnak, egyáltalán az emberek felé címezve a kiáltását. Most nem volt itt senki közülük.

– Hé! – Kiáltott ismét. A szoknyát lehúzta a lány térdére, illetlennek találta, illetlennek találta azt is, hogy egy nő itt fekszik a pultja előtt a bolt mű márvány padlatán. Nem helyénvaló. Most felállt egy széket húzott elő pult mögül. A lány közben magához tért, de még feküdt a földön, nem mozdult, a szeme nyitva volt.

– Jöjjön – mondta a férfi, és tőle telhetően gyengéden megfogta a lány karját. Felsegítette a székre. – Üljön itt, hozok vizet.

– Köszönöm – mondta lány.

Az eladó elment vízért. Emma ült és várt. Lábát szorosan összezárta, kezét a térdére fektette. Úgy ült ott, mint aki hivatalos ügyben érkezett és a meghallgatásra várakozik. Egy másik eladó, kikukucskált a szemben lévő pult mögül. Emma ránézett – fiatal kölyök volt, talán tanuló – aki erre elkapta a pillantását, és visszahúzódott a polc mögé, zajt csapott, majd fájdalmasan felkiáltott. Ráesett valami. Nem bukkant fel ismét. A lány az újságpapírra nézett, a vonalak kúpok és körök most egy kövérkés férfit és egy nőt formáltak, egymásba gabalyodva. Emma megborzongott

A férfi visszaért kezében egy pohár vízzel.

– Tessék – mondta és átadta a lánynak.

– Köszönöm – belekortyolt, majd a poharat pultra tette, rá a rajzra.

Ült, a férfi előtte állt. nem hallatszott a boltban semmi zaj. Lehetett volna ez szokatlan, hiszen itt olykor kipróbálják a gépeket a vásárlók, fúró szólal meg, magas hangon sivít a flex. De most nem.

– Emma vagyok – mondta a lány.

– Illés – mondta a férfi, és sután nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Elájult, de már jobban van – mondta a férfi.

– Igen elájultam, de már jobban vagyok – ismételte meg a lány, gépiesen, bele sem gondolva mit mond.

– Ülhet még itt, amíg jobban lesz – mondta férfi.

– Köszönöm, már megyek – mondta a lány és maradt ülve.

– Valami történt, beteg talán, hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, kissé megkésve

– Nem, semmi. Nem vagyok beteg.

A férfi tétovázott, nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, a szabvány méretű és a szabványon kívüli kéziszerszámok méretezése otthonosabb volt számára, száz és száz alkatrészt meg tudott nevezni és azonosítani, de egy ájult nő a boltban, ez elbizonytalanította. Egyszerre felcsillant a szeme.

– Biztosan valami trauma érte – mondta. Ahogyan kimondta tudta, hogy nem kellett volna, olyan hamisan szólt, mintha a vasárnapi matiné előadását idézte volna tévesen, aminek a tárgya pszichológia felnőtteknek.

– Ó, igen, alighanem – bólintott Emma, színtelen hangon. – Mondhatjuk.

felállt és az ajtó felé indult. – Esetleg elkísérne? Még kissé szédülök.

Illés nyújtotta a kezét, hogy a nőbe karoljon, de a nő volt az, aki őbelé karolt. Így együtt indultak a kijárat felé.

– Trauma, igen – mondta Emma ismét.

– Ha akarja elkísérhetem hazáig. – A férfi meghökkent saját mondatán, tolakodónak tűnt.

– Ha nem lakik messze, úgy értettem, ha nem kell busszal menni, vagy valami.

Megakadt.

Emma megállt, megdermedt. Ezt egészen pontosan érezte a férfi.

– Nem, haza egészen biztosan nem oda nem mehetek többé vissza! Ez egészen biztos.

– Úristen, csak nem, csak nem halt meg ott valaki?  – kérdezte ijedten Illés. Egy halottal végképp nem tudott volna mit kezdeni. Egy veritek csöpp indult el a haja vonalától, és siklott le a szemöldökéig.

– Dehogy, nem, semmi ilyesmi – mondta a lány. – Elkísérem, kicsit, vagy hívhatok valakit, aki magért jön. A férjét talán.

Emma nem szólt, csak megrázta a fejét, gyorsan, határozottan, száját összeszorította. Erősen belekarolt Illésbe és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek, ünnepélyesen, mintha az ajtó egy új, egy másik világba vitte volna őket, őket kettőjüket, akik itt a boltban találkoztak, a sors furcsa játékából, akiknek most már majd együtt vezet az útjuk. Így mentek a kijáratig, Illés kinyitotta az ajtót, s ékléptek a napsütötte járdára.

– Köszönöm – mondta Emma, egy gyors puszit adott a férfi arcára, a busz érkezett, nekiiramodott, és felugrott a járműre.

A hátsó ablakból intett Illésnek, akik az utcán állva visszaintett neki.

Brunner Tamás

II.

A nő, mint egy cövek megállt. Nem épp a bolt közepén, de majdnem. Állt ott, mint egy néma felkiáltójel vagy totemoszlop, karjait maga mellett tartva, mintegy vigyázzban. Szürke, térdig érő pufidzseki volt rajta, talán tescos, az a fajta, amiből kettő szembejön veled egy BKV-út alatt.

A férfi először fel sem nézett, épp egy listán pipálgatott valamit a pulton. Sok dolga volt, egy nagyobb szállítmány árut várt, fontos volt, hogy minden flottul menjen, mert karácsony előtt mindenkire rájön a barkácsolhatnék, na meg a karácsonyfatörzs-befaragásokról is keringett annyi vicc, hogy a férfiak becsületbeli ügyet csináljanak belőle. Így a boltajtó csukódására pavlovi reflexszel csak egy „jó napot”-ot eresztett el, valódi érdeklődés nélkül.

A csend tűnt fel neki először. Nem a köszönés hiánya, inkább a nő hozta természetellenes csend. Felnézett, homlokára tolta a szemüvegét. Hókuszpók-kinézetű figura volt, nem is ráncokkal, inkább barázdákkal a homlokán. Meglepődött, amikor látta vigyázzban állni a nőt, a biztonság kedvéért köszönt még egyet, és még egy mosolyt is kipréselt. Végigmérte a nőt, látta a karót nyelt testtartást, de a nő kezében szorongatott, három betűs márka slusszkulcsát is.

Kinézett a bolt elé, és látta, hogy a bejárat előtti lebetonozott placcot teljes egészében elfoglalja egy hatalmas terepjáró. Ismét a slusszkulcsra nézett.

– Asszonyom, öné az a terepjáró? Itt az ajtó előtt…

– Nem.

A férfi homloka megnyúlt a nyilvánvaló hazugságra. Két perce, mikor a papírmunkát elkezdte, még egyetlen jármű sem állt a betonon, majd megjelenik ez a furcsa nő, ugyanolyan márka slusszkulcsát szorongatva, mint ami kint áll.

– Nézze. Árut várok, úgyhogy el kéne állnia onnan. Alapból nem zavarna, de ha ott hagyja a kocsiját, a teherautóm nem tud hová parkolni.

– Értem. Kromofágja van?

– Van. Hallotta, amit mondtam?

– Autófestékkel elbír?

A nő kipillantott az autóra, majd végre ránézett a férfira. Érdekes, világosbarna szeme volt, a férfi nem nagyon emlékezett rá, hogy ilyet látott volna valaha.

– Tudja, az érdekel, ha mondjuk ezt a maga kromofágját ráönteném arra ott – fejével az embermagas terepjáró felé bökött – akkor mi történne a festékkel? Felhólyagosodna? Leolvadna?

– Netán sérült valahol a festék, megkarcolták, és újra szeretné festetni? Megértem. Ha el akarja adni, a különleges műszeres vizsgálatokkal már ki tudják mutatni, milyen vastag a festék réteg, és ha újra volt festetve, az persze egyből levon az értékéből, pláne egy ilyen drága autónál. De azért azt gondolom, vannak szelídebb módszerek is, mint a kromofág.

– Tehát nem javasolja? Leoldja a festéket, vagy sem? Nincs sehol sérülés…

A férfi tanácstalanul nézett a nőre, nem értette, miért kell ilyen szürreális beszélgetésben részt vennie, holott nagyon-nagyon kellene sietnie, és még az a terepjáró is rossz helyen áll. A férfi egyik lábáról a másikra állt, majd megpróbált a nő értelmes énjére hatni.

– Nézze, nincs egy férfi, aki konkrét tanácsot tudna adni önnek? Nem hiszem, hogy erre én lennék a legalkalmasabb. Esetleg a férje – látva, hogy a nő arca megrándul, gyorsan folytatta – talán egy báty, vagy valaki a márkaszervízből?

– A férjem épp most csal meg a legjobb barátnőmmel. Legalábbis, negyedórával ezelőttig még ezt csinálta. Szóval nem, nem hiszem, hogy ebben ő tudna nekem segíteni.

A barkácsboltos homloka ismét megnyúlt, egy percen belül már másodjára. Ez meg milyen válasz? A nő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, a férfi kezdett gyanakodni, hogy egy kandikamerás átverés részese. Nem jutott eszébe a szó, amit az unokahúga mindig emlegetett, de azt tudta, hogy vannak emberek, akik szépen megélnek az általuk utcán, boltokban, szórakozóhelyeken készített videókból. Elkezdte a nő ruházatát fixírozni, de rejtett kamerának nyoma sem volt. Hogy adjon olyan választ, hogy ne tegye magát nevetségessé, de ne is legyen érzéketlen?

– Én… ezt nagyon sajnálom.

– Hát még én.

– Pokoli lehet… Nézze, nem akarok érzéketlennek tűnni, de még mindig rossz helyen áll. Nem tudna valakit felhívni, akivel ezt megbeszélhetné, talán az édesanyját, egy barát… – elharapta a mondat tervezett végét. A sötétben tapogatózás előbb sem jött be, és talán helyesebb, ha a barátnőt nem emlegeti. Jelen pillanatban azonban nem akart mást, mint szabadulni ettől a habókos nőtől és a problémájától.

– Nem a maga gondja. Viszont kérnék valamit. Vennék öntől egy ilyen… kromofágot. Segítsen nekem választani, a legerősebbet kérem. És én nem tudom, hogy kell használni. Szóval, ha kell hozzá maszk, kesztyű, ilyenek, azt is szeretnék venni. Utána még segít nekem egy kicsit, aztán már el is álltam az autóval a boltja elől. – a nő nem kért. Kijelentett.

A férfi tizedmásodperc alatt felfogta a helyzetet, és látta benne a szabadulás útját. Kicsit nyugtalanította, hogy miben fogja még a hölgy a segítségét kérni, de kétségeit igyekezett gyorsasággal ellensúlyozni, s kb. másfél perc múlva csinos szett állt a pulton: ecset, kesztyű, maszk, kromofág, minden, ami egy jó maratáshoz kell. A nő kifizette.

– Becsomagoljam?

– Arra nem lesz szükség. Megtenné, hogy kihozza őket?

A férfi kerített egy kosarat a vásárlóknak fenntartott kupacból, s mivel senki más nem volt a boltban, aggálymentesen hagyta ott a pultot. Követte a nőt. Mielőtt kiléptek volna a bolt ajtaján, a férfi esetlenül a nő után szólt.

– Még mielőtt elmegy… Szeretném, ha tudná, hogy szörnyűségnek tartom, ami önnel történt.

A nő a férfire pillantott. Bólintással vette tudomásul a közhelyet, ami adott körülmények között a legtöbb volt, ami a férfitől tellett és elvárható volt.

– Köszönöm!

Kiléptek a bolt ajtaján. A férfi arra számított, hogy a nő a központi zárral nyitja az ajtókat, és szolgálatkészen felé nyújtotta a kosarat, hogy ki tudjon majd belőle venni mindent. Ehelyett azt látta, hogy a nő a gépkocsi motorházteteje elé áll, s kinyújtja a karját. A férfi először nem tudta, mit művel, mivel az autó robosztus méretei miatt a nőnek egyáltalán nem kellett lehajolnia, s így a kabát pufiujja takarta a kezét. Karistoló hang ütötte meg a fülét, s ekkor tudatosodott benne, hogy a nő a kezében tartott slusszkulccsal karcolja a kocsi felszínét. A férfi önkéntelenül leeresztette a kosarat, és hitetlenkedve nézte a műveletet. A nő nagyon koncentrált, még a nyelve hegyét is kidugta a tökéletes eredményért. Mikor végzett, közel hajolt a motorháztetőhöz, és könnyedén lefújta a festékport a felszínről. Hátrébb lépett, és most már a férfi is látta munkája gyümölcsét: egy szívet karcolt a fehér festékrétegbe. Aránytalan lett, az egyik oldala nagyobb, mint a másik, és az alsó csücskénél az egyik vonal bőven túlszaladt a másikon – azonban kétségtelenül szív volt.

– Most maga jön. – fordult felé a nő.

– Jövök? Hová?

– Nem tudom ezt a kromofágot használni, a nevét sem tudom, honnan jutott eszembe. Maga férfi…- a nő látványosan végigmérte a másikat, azonban értékítélete eredménye belül maradt. – Megcsinálja nekem azt az alakot ott – a szívre bökött a kulcs hegyével – ezzel a cuccal. És én… felszabadítom a járdáját, elhúzok innen.

A férfi a szívre nézett, majd a nőre. Majd körbenézett. Az utcán minden járókelő sietett, és a saját dolgával foglalkozott, látszólag senkit sem érdekelt kettejük dolga. Visszafordult a nő felé.

– Nem! – mondta higgadtan.

– Miért nem?

– Miért nem? Miért? Mondjuk mert ez rongálás? Vagy mert semmi közöm magához? – megvetőnek szánta a hangsúlyt, hogy hangot adjon a benne folyamatosan gyülemlő felháborodásának, azonban szája széle megremegett és hangja megbicsaklott.

– Segítséget kérek öntől. Segítsen nekem.

– Ebben nem.

– De addig nem megyek el. Sajnálom. De ma innen csak úgy megyek el, ha az az átkozott szív ott lesz. Ez fontos nekem… az adott körülmények között. – mondta a nő, és birtoklóan a motorháztetőre könyökölt. Végülis ő ráért. A férfi az órájára nézett. Forgalomfüggő, de a szállítmánynak már rég itt kéne lennie. Másodperek alatt döntött. Lecsapta a kosarat a földre, majd kiemelte belőle a kromofágot. Valójában ő sem volt tisztában a szer pontos használatával, el kellett olvasnia. Dühösen forgatta a kör alakú flaskát, hogy megtudja a vegyszer használati módját, és ez a szürreális álom véget érjen.

Majd akkurátus mozdulatokkal nekiállt, a kosárban hagyva az összes védőfelszerelést. Kiöntött egy adagot a motorháztetőre, majd precízen, ecsettel szétkente.

– Vigyázzon a szemére… Nehogy belemenjen… – aggódott a nő. – Gondolom, nem lenne túl jó…

A férfi szó nélkül hagyta az aggódást, ehelyett még egy adagot löttyintett a felületre, és ismét precíz ecsetmozdulatok következtek. Dolga végeztével mindent visszapakolt a kosárba, anélkül, hogy az ecsetet letörölte volna.

– Várjon vele öt-tíz percet, annyi a hatóidő. Ahol majd akkor lesz, amikor ez letelik – mondta élesen – ott kaparja le ezzel! – felemelt egy spaklit, és úgy tartotta, mint védekezéskor a kést szokták.

A nő elégedetten bólintott. Megszólalni nem igazán akart, mikor ránézett a férfi dühtől torzult fejére. Valamit azért mégiscsak kéne mondani.

– Izé.. Köszönöm. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. – gyorsan felkapta a kosarat a cuccokkal, és elindult a kocsi felé.

– Tartsa meg a kosarat! – szólt utána a férfi.

A nő beszállt a kocsiba. Indított, majd hátramenetbe tette az autót, hogy Y-ban kikanyarodjon. Mielőtt nekiindult volna, még leengedte az ablakot, és kiszólt:

– Viszlát! – kis gondolkodás után hozzátette: – Mondtam, hogy nem az enyém az autó!

Eliza B. 

Beküldve:

Természetes

E. nem tudta volna felidézni, mióta kötelező a pöttyös szoknya. Mivel nem volt mindig kutyája, nem követte ennek az előírásnak a sorsát, de valahogy úgy datálta, hogy – nyilván – a kutyák számára bevezetendő nadrággal együtt tették kötelezővé. Azt, hogy ez mikor volt, nem tudta megmondani, azonban bizonyosan azelőtt, hogy Sprungli hozzákerült, hiszen az eb még úgyszólván nem volt ki a földből, amikor a jótékony kutyagazdi-társak már felvilágosították, mi itt a módi.

E. egy olyan világban élt, ahol mindent áthatott a fegyelem, a Párt iránti engesztelhetetlen vakhűség, ahol a képmutatás vált főszabállyá, ahol a populizmusba egy centtel sem tettek többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, ám ennek ellenére a rendszer mégis vígan elműködött. Sok szabály volt az életükben, amelyeket nem pusztán be kellett tartani, de azokat ellenőrizték is önelégült spiclijelöltek vagy félkatonai szervezetek végrehajtó csápjai.

Volt szabály a mértéktartó étkezésre, a jó pártkatona az ételek élvezetének még a látszatát is igyekezett elkerülni, mellőzve az ilyen alantas, a természetességhez kapcsolódó megnyilvánulásokat. Ellenőrzés alá vonták az emberek szexuális tevékenységét, mint egy, a társadalmat bomlasztó, elvetendő csökevényt, amely csak a Párt által diktált keretek között és mértékben működhet. Sok máson felül volt szabály a kutyák – hivatalosan otthon tartott társállatok – szoknya és nadrágviselési metódusaira is. Annál talán kicsit több is, mivel a dolog kötelező volt. A lényeg nagyjából, hogy elfedendő a kis kedvencek altestét, a nőnemű állatoknak pöttyös szoknyát, a hímeknek egyszínű nadrágot (lehetőleg farmert, ennek hiányában fekete szövetet!) kellett hordaniuk. Ezen a tényen nem változtatott az esetleges ivartalanítás, minden esetben az állat eredeti, sterilizálás előtti nemét kellett alapul venni. Az indok az volt – hivatalosan – hogy az állatok nemi szervei – természetességüknél fogva – bomlasztó hatással vannak a társadalomra, így el kell őket takarni. Csodálatos látványt nyújtott ezek után a kutyafuttató az álmos vasárnap délelőttökön. Önfeledt agarak szaladtak nyakukba tolult pöttyös szoknyával, csinos, farmernadrágos tacskók követték őket, és a lógó fülű basset houndokat hiába próbálták lelkes gazdasszonyaik kékfestő pöttyös szoknyával vagy decens, fekete nadrágocskával feldobni, szegények ugyanúgy halálosan csúnyák maradtak.

E. épp nézte ezt a kavalkádot, és az egész értelmén tűnődött, immár sokadjára. Az ő világában nem csak hogy nem illett kétségbe vonni a hatalom észjárását, de az a meglévő tapasztalatok szerint éppen fordított arányban korrelált az egészséggel. „Ne gondolkozz – sokáig élsz!” Ez volt a hatalom jelmondata, amit aztán plakátokon hirdettek. Ezek a plakátok persze nem maradtak sokáig érintetlenek, az Ellenmag tagjai – vállalva az életveszélyt is akár – nem győzték őket átdolgozni, vagy szellemes kiegészítő feliratokkal ellátni. Így születtek olyan groteszk alkotások, mint a: „Ne gondolkozz – sokáig élsz (agy nélkül)!” vagy a „Ne gondolkozz – minek az…” vagy a „Ne gondolkozz – sokáig félsz!”. Az Ellenmag volt a perifériára szorultak, a társadalmon kívüliek, a vakmerők, a vakmerő intelligensek, és minden olyan ember menekvése, aki vesztenivaló hiányában szembefordult a fennálló, a Párt által diktált renddel.

Ezek a plakátok aztán jól megosztották a népet, ki-ki habitusának és felfogásának megfelelően viszonyult hozzájuk – sokan oda sem mertek pillantani, csak egyenesen előre nézve, a kompromittálódásnak még a látszatát is elkerülve sietősen továbbhaladtak, míg mások kéjesen legeltették a szemüket a feliratokon, biztosak lévén abban, hogy a hatalomnak nincs annyi embere, amely életük minden másodpercét, beleértve az általuk lerótt utak métereit is, ellenőrzésük alatt tartaná.

E. mindennek ellenére, vagy éppen ezért, gondolkozott. Tudta, hogy ez lesz a veszte. Természetesen volt annyi esze, hogy szoknyát adjon a kutyájára, bár tudta, a lázadást kicsiben kell elkezdeni. Szóval a kutya hordta a szoknyát. Amikor E. először ráadta, az állat nem értette: futott előle, hátha akkor megszűnik marján a szorítás, de amikor a pöttyös anyagdarab mindenhová követte a lakásba, és gazdája megnyugtató hangja biztosította róla, jobb, ha elfogadja, bár a szavakat nyilván nem értette, de kutyaértelmével beletörődött a megváltoztathatatlanba. E. szomorúan nézte négylábú társállatát, aki éppen önnön karikatúrájaként szaladgált fel-s alá a tükör előtt. Lássuk be, elég logikátlan és értelmét vesztett megoldás kutyáknál épp szoknyát használni, ami egyrészről nem praktikus egy izgő-mozgó élőlényen, hisz folyton felcsúszik, másrészt pont azt hangsúlyozza az elsődleges nemi jegyek kidomborításával, amit épp eltakarni kívánt (már ha állatok vonatkozásában egyáltalán tudunk ilyenről beszélni). E. számára a szoknya mindent megtestesített, amit utált a Pártban: a „mi még ezt is megtehetjük!” szemfényvesztését, az ekkora sületlenségek össznépi elfogadását, a logikátlan önellentmondáshoz való egységes bólogatást.

Nyár vége volt. Felnézett az amorf, szomorú platánfára a kutyafuttatóban. Valaha büszke fa lehetett, a platánokra jellemző szerteágazó oldalágakkal, fehér-szürke törzzsel és derékvastagságú főágakkal, milliónyi levéllel. Aztán valami történt. Ez abban az időben volt, amikor a Párt fejében megszületett a gondolat, hogy ami természetes, az bomlasztó, tehát üldözendő. Volt ebben a hajmeresztő hagymázos – egyébként pontról pontra levezetett, és azóta tananyaggá ültetett – gondolatmenetben – félelmetességén túlmenően – egy tűpontos, hideg logika, amellyel még a brit tudósok sem tudtak vitatkozni. Kevesen tudták, de ekkor egy hajszálon múlt az emberek élete, a Párt – a kiválasztottak számára eljövendő Nagy Jóért – egy részletesen kidolgozott forgatókönyv alapulvételével már-már beáldozta az emberi és jórészt az egész természeti populációt, amikor a Tótumfaktum, aki az utóbbi időben egyre ritkábban szólalt meg, akkor is csak morális kérdésekben, ezúttal véleményének adott hangot. Nem is kinyilatkoztatott, három egyszerű kérdést tett fel csupán, felvillantva közte a kiválasztottak számára a potenciális beltenyészet, és az azzal járó összes nyomor képét, így maga az emberiség, de még a természet is, mint olyan, megmenekült. Nem úgy egy csomó járulékos dolga. Ekkor lett üldözendő az élvezettel evés, szabályozás alá került a nemi élet, mint a természetesség egyik fő megtestesítője. Eltörölni nyilván nem volt érdekük, már csak az emberiség fenntartásának okán sem, kívánatossá vált azonban keretek közé szorítása, hogy az összes bomlasztó vadhajtást lehántva róla pusztán az aktus mechanikus része maradjon.

A Párt – ha már ott volt – nem állt meg a természetesség üldözésénél, hajszolt mindent, ami egyedi, kreatív, individuális. „Állj be a sorba!”- korábban ezt a jelszót harsogták, azonban ennél egyértelműbb üzenetre volt szükség, így lett a „Ne gondolkozz – sokáig élsz!”. Míg a Maslowi-szükségletpiramis alsóbb fokaira szorult emberek egyedi módokon próbálták meg keresni a boldogulást, a szegény állatokra szoknya és nadrág került – a Párt szemet hunyt az állatokból áradó elemi természetesség felett, azzal, hogy egy anyagdarabot húzott a szaporítószervükre.

Szóval abban az időben, amikor a büszke platán még boldogan fotoszintetizált, úgy harminc évvel ezelőtt, a Párt megállapította, hogy a természetes üldözendő. Bár a Tótumfaktum közbevetése okán nemcsak az emberek, de a társállatok – egy része – is megúszta, azonban a büszke platán sorsa – sok más fafajtársával együtt – megpecsételődött. A Párt betiltotta a lombhullást. Ezt úgy kivitelezték, hogy minden augusztusban – szigorúan az előtt, hogy még a legrenitensebb fák is elkezdhették volna leveleiknek nemhogy a lehullatását, de még a sárgítását – levágták a fák leveles ágait, aminek – és a nem túl szakszerű metszésnek – a következményeként évről-évre töpörödöttebbek lettek a fák. Nem is a városi fák adták fel a leckét az augusztusban rekordmértékben alkalmazott közfoglalkoztatottaknak, de fel kellett kötni a gatyát az erdőknél, a hegyi lombos fáknál, a magánházak fáinál. És akkor még nem beszéltünk az örökzöld-lombhullató vitáról, amelyet elméleti és gyakorlati tudósok vívtak évről-évre, és amelynek fókuszában az örökzöldek lombhullatási szokásai álltak. Szembe kellett nézni vele, hogy úgy a fenyőerdőkben, mint a szingli kerti fenyőknél is tűlevélszőnyeg képződik a fák alatt. Vérre menő viták indukálódtak abból, hogy ez lombnak számít-e, ily módon illegális-e a tűlevelek hullása, vagy pedig megengedett, hiszen a természetességnek épp azon határán áll, ahol – attól függően, honnan nézzük – még épp nem bomlaszt, vagy ellenkezőleg, már minden hiábavaló.

A kutyafuttatóban E. mint a rendszer karikatúráját látta: szoknyás kutyák szaladgáltak a csonka fák alatt. Képzelete tapsikolt volna örömében, ha nem ebben a valóságban kellett volna élnie.

Töprengéseiről hirtelen azonban valami egészen vérforraló terelte el E. figyelmét. Senki más nem látta, ebben biztos volt, ő azonban észrevette. Igen, az egyik kutyagazdi. Eddig végig sem mérte, most azonban jól megnézte a kimondottan ezekre a helyzetekre kifejlesztett pásztázó pillantásával, amellyel mindent és mindenkit észrevétlenül végig tudott monitorozni.   Nagyon jó pasi volt, pont az esete. Kicsit köpcös, magas, szakállas. Oké, eddig jó. Na de, amit csinált! E. jól látta, hiszen ott volt a bűnjel a homokban. Elejtett egy gyűrött szalvétát. Akkor most még egyszer, lassan. El-ej-tett egy gyű-rött szal-vé-tát. Nem papírzsebkendőt, ebben biztos volt. Nem firkapapírt, nem papírpénzt. Szalvétát. Gyűröttet. Ha nagyon meregette a szemét, még azt is látta, hogy fehér alapon rózsaszín mintás, rossz minőségű, kisméretű darabot ejtett el a férfi. E. világában az Ellenmag által átfirkált plakátok mellett a gyűrött szalvéta lett az ellenállás jelképe. Az ellenállás igazi jelképe. Arra már senki nem emlékezett, hogy miért, talán egy jóízű, de a szükségletkielégítésen túlmenő, gourmand ebédet követően, a természetes módon jelentkező zsírfoltok felitatására, immár a korlátozások kihirdetése után használta valaki az első jelentős darabot, bomlasztva ezzel minden fegyelmet, amelyért a Párt harcolt, s így történt, hogy a galacsin immár megszűnt szalvétának lenni, és forradalmi jelkép lett belőle. Fontos volt azonban, hogy össze legyen gyűrve, minél hanyagabbul, annál jobb. Így ennél a szempontnál a háromszor háromszögbe hajtás nem játszott, aki ezzel próbálkozott, nem csak azt vonta magára, hogy az ellenállás árulója, de kockáztatta azt, hogy vagy a Párt emberei kapcsolják le, vagy az Ellenmag fogdmegjei kapják el egy körre. Így vagy úgy, de tudatlanságáért, felületes információ-szerzéséért drágán megfizetett, aki nem puhatolózott a lázadás megfelelő módjáról, mielőtt cselekedett volna. Épp ezért sem volt mindegy, ki mekkora tétben játszott. Kamasz fiúk rendszeres péntek esti szórakozása lett firkált papírzsepik eldobálása a közparkokban. Ég és föld volt a különbség egy szalvéta elhullajtása és egy papírzsepi eldobása között, előbbi egy hitvallás, lázadás, utóbbi korlátozottan jó brahi a haverokkal.

Ez a kis alantas papírdarab, amit nemritkán izzadt kezek hajtogattak galacsinná, a Párt embereit őrületbe kergette. Kézenfekvőnek tűnt ezek után betiltani a szalvétát, megtiltani a gyártását, azonban ez nem volt ilyen egyszerű. Nemcsak a vérnyuggerek felhalmozott készletei borzolták a pártkatonák idegeit, de – bár erről E. nem tudott – gerillagyárak működtek a szalvéták utánpótlására, gombamód szaporodva. Ha egyet felszámoltak, lett helyette húsz másik, és ez a folyamat soha nem ért véget.

„Milyen egy beteg világban kell éljek ahhoz, hogy az ellenállás jelképe egy gyűrött szalvéta legyen” – gondolta E., majd körbenézett, rákacsintott a szakállasra, szemével a kutyája felé intett, kérve mintegy a kutya feletti gyámságot, végül ránézett kutyasétáltató társaira, és elkezdte kiüríteni zsebeit. Abból dőltek a galacsinná gyűrt szalvéták – karácsonyi, húsvéti, fehér, mintás, némelyik jobb sorsra érdemes, szalvétagyűjteménybe illő darab, elképesztő mennyiségben. E. csak most vette észre, hogy már egészen kidagadt a zsebe a galacsin szalvéták halmától, és ahogy kiürítette a zsebeit, érezte, hogy nemcsak a kis anyagdarab könnyebbül meg, de a lelke is, mintegy kiüríti szennyesét. Vége a képmutatásnak. Boldog, elégedett mosolyt küldött a szakállas felé, aki először E. szalvétagombóc-halmára nézett, majd a saját jelentéktelen kis galacsinjára, és az arcára kiülő szégyen és döbbenet közepette tornacipős lábával igyekezett beletaposni a homokba a saját gyűrött szalvétáját. 

 

 

Eliza B.