Hiszek a dalban és hiszek a szavakban,
hiszem, hogy a jóság elpusztíthatatlan.
Hiszem, hogy amíg égő lámpás vagyok,
szárnyalok és szárnyakat kinyitok,
reményt hozhatok a megfáradt térbe,
ahova senki nem tér be.
Szeretem az életet úgy mint magamat,
minden fény és sötétséggel együtt.
Rajtam múlik mit látok meg, hova fordul a figyelmem,
jelen tudok e lenni, mikor az ég rám kacsint,
mikor egy fáradt kéz megszorítja karomat,
csókot lehelni homlokára, s elűzni a rossz álmokat.
Ölelésbe zárni minden felém lépőt,
mert így lesznek a félők érzők.
Kiköpném a zavart, ami a nyelvem helyén kuporog, de még marad, még zaklat, s amíg az agy forog nincs kiutazás. Szívből szívbe nyílik csak ajtó. Vallomás önmagamnak. Tagadásból váltanom kell a filmre, megnézni jól döntök -e, s amikor döntök ki teszi. Én vagy a szokás, a félelem? Meg kell halni kicsit. Letenni a zsákot, belenézni mit látok. Kövek, kövek, halott virágok. Magok, ecsetek, új hajtások. Madártoll rajta Álomvilágom kulcsa A két világ egybeolvadása Egy vagyok és minden Bennem az Isten mosolyogva simítja világot szemével S ezért ha rám nézel magad szépségét látod bennem.
Havas Eszter
