Mérhetetlen szerelmem az életbe
s annak minden részébe,
részegnek, bolondnak láttat,
s a vágyat, ami lobog bennem,
félreértik.
Szeretem a szemek beszédét,
az érintések táncait,
hogy béke sziget lehetek,
lehűtöm a fájó sebeket,
s ők a valós ènjükkel
találkozhatnak tükrömben.
Láncokat tépünk le egy-egy
ölelèsben, s aki mást akar,
mint amit adhatok,
csalódik bennem.
Nem látja a lènyeget,
csak szokásos címke
ès ítélkezés mentén.
Kérdem én, hol ebben
a szeretet?
Én kitártam a szívem
minden éhezőnek,
jöjjön töltekezzen
repüljön, építsen..
de csak a szívem.
A többi zárt s csak
az arra mèltó kapja meg.
–
Vágyom a fènyre,
de sötétben élek,
Vágyom a rétre,
de mozdulni félek.
Vágyom a kezedre,
de messze jársz.
Vágyom, hogy bízz,
utat találsz.
Várom, hogy amikor
jön a fájó álom,
te jöjj èdes barátom,
s csitítsd remegő testemet.
Te, képmásom, másik
ènem, felelős vagy
èrtünk, értem.
Nem szabad félnem,
hiszen te is csak én vagyok.
Olvadjunk egybe
s világaink kertje
mindig virágzik majd.
