Mondd!

Mondd! Voltál már úgy? 
Kerested önmagad az emberek között. 
Mentél volna már, mert semmi nem kötött. 
Kezedben a lámpás már nem világított.
Nem marasztaltak üres hajnalok.
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy nehéz volt a lét? 
A magas kötéllel repültél volna, 
De nem fogott a kéz. 
Messze volt a közel, öled már kihűlt, 
Magány kínja rettent üres szemed mögül. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a szép is bemocskolt?
Mostad volna arcod, a forrásból vér folyt. 
Bénított a közöny, s a jó szó is rémített. 
Félelmed a sötét nappalokból falakat épített. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a pokol tüze sem melegített? 
Bamba, kiürült arcok erdejében tétován botladoztál, 
Hideg, szélverte válladra felhőket terítettél  némán, 
De reszketéseden a meleg eső sem segített. 
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a semmi volt a jó? 
Kihalt körülötted minden, 
S a kopár hegytetőn a hó
Temetett mindent, élő érzést, mulandót, 
S a hegy lábánál jó volt lebegni csendben. 
 
Mondd! Voltál már úgy? 
Mondd! 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra