Somogyi Tibor: Egyenlő szárú háromszög

Sosem gondoltam, hogy eljutok idáig.

Hogy is kezdődött?

Szemem akaratlanul is a szekrényen álló képre vetül, egy képre, amely öt éve készült.

Mosolygós, boldog emberek. Egy boldog család. Ilyenek voltunk. Egy nyolcéves, sápadt szőke kislány, egy nyurga, csupa haj fiatalasszony, közöttük egy sötét hajú, szögletes arcú férfi. Arcok a múltból.

Aztán egy váratlan, gyors lefolyású gyógyíthatatlan rákbetegség összetörte az idillt.

Igen, nagyon fájt, amikor Fanni meghalt, de már alig emlékszem az érzésre. Az idill vége, valami másnak lett a kezdete, amit nem tudnék meghatározni, csak érezni. Ákossal sokkal közelebb kerültünk egymáshoz,  szinte összeforrtunk és igazából boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.

Én hülye, azt hittem ez így is marad. Örökké, örökké, örökké.

Mikor is kezdődött?

Talán június végén volt az első jel. Későn keltem aznap, aztán emlékszem olvastam egy remek Jeffery Deaver krimit, az Üres széket. Deaver tanított meg arra, hogy észrevegyek apró dolgokat és hogy ne higgyek a káprázatoknak.

Aztán mi is volt?

Vártam Ákost, összeütöttem egy kis vacsorát, és amikor megjött azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel.

A mosolya, ahogy átölelt és hangosan kiáltotta „ Kicsim! „

Minden olyan volt, mint máskor és mégis… egyre kevesebbet mesélt arról, hogy mi újság a munkahelyén, akkor is csak általánosságokat mondott és szórakozottan elrévedt maga elé.

Aztán jöttek a rejtélyes telefonhívások, amiket gyorsan kinyomott vagy a hallótávolságomon kívül bonyolított le, holott addig simán beszélt előttem, bárki is hívta. Utána furcsa, elgondolkozó somolygással az ajkai közt tért vissza.

Szokásává vált, hogy későig fenn maradt, mondván dolgozik, de kilestem, hogy valójában csetelt. Figyelni kezdtem Facebookon a kommentelőit, de nem sokra jutottam.

Nem akartam, hogy tudja, érdekel ez a dolog és rágódok rajta. Egyébként is ha rákérdeznék, csak nevetne, csippentene a szemével és azt mondaná: „ Jaj, hercegnőm. Ne butáskodj.”

Július folyamán egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyre későbben jött haza, csak küldött egy smst: „Ne várj haza vacsorára, sokáig dolgozom” Amikor hazajött, idegen illat ölelte körül, amely elzárta őt tőlem.

Aztán már az is megesett, hogy bent éjszakázott az irodában, miközben én álomba sírtam magam a kispárnáját ölelve. Úgy éreztem megfagyok, pedig forró éjszaka volt.

Nem lehet, hogy nekem csak ennyi jut már. A  várakozás.

Cselekvésre szántam el magam: egy reggel, amíg fürdött belenéztem a telefonjába. A híváslistán feltűnően sokszor szerepelt egy női név: Janka.

A torkom összeszorult és elöntött a düh.

Jól sejtettem. Megcsal, elárul!

Utánanéztem Facebookon, és ismerősei között találtam is egy Jankát. Képei alapján alig 20 éves félénk tekintetű lány. Nem az a fajta, akiről az feltételeztem volna, hogy elveszi tőlem.

Nem kellett sokat várnom a bizonyítékra.

Mikor estefelé Bolyhost a kis spitzünket sétáltattam, Ákos irodája felé kerültem. És akkor láttam meg őket. Ákost meg azt a kis lotyót. Kézen fogva andalogtak a szemközti járdán, aztán megálltak és csókolóztak. Undorító!

Megfordultam és Bolyhost magam után húzva rohanni kezdtem hazafelé.

Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!

Aztán tegnap este vacsora után végre megkérdeztem: – Ki az az Oltványi Janka? Facen láttam sokat kommentel neked. Csak kíváncsi vagyok.

Arcán a zavartságot, kényszeredettséget öröm váltotta fel.

– Tudod, amióta Fanni meghalt, ő az első, akivel tudok hosszasan beszélgetni, beülni egy kávéra vagy sörre. Gyakornok nálunk és nagyon elveszett. Nemrég haltak meg a szülei…

– Szóval olyan mintha a lányod lenne? Korát nézve lehetne…

– Ez bonyolultabb ennél. Hogy megértsd, ezt az egészet… szóval, mit szólnál, ha elhívnám holnap hozzánk vacsorázni? Olyan magányos, és neked is jó lesz új emberrel beszélgetni. Muszáj nyitnunk az emberek felé.

Összetapadt ajkakkal préseltem ki egy okét.

Nem sokára itt vannak.

Épp most fejeztem be egy Deaver regényt, amelyben a megcsalt, megalázott feleség, a másik nőt –aki persze jóval fiatalabb- igen agyafúrt módon pusztítja el. Ügyes volt, csak kissé túlbonyolította Szerintem az egyszerűség a kulcs. Egy véletlenül összecserélt metil-alkoholos és pálinkás flakon, vagy egy baleset, mondjuk egy kiránduláson.

Eljutottam idáig. Igazából napok óta arról képzelgek, hogyan ölöm meg Jankát. Löktem le szakadékból, metró elé, adtam be neki mérget és fojtottam meg puszta kézzel.

És jó volt.

Senki nem állhat közénk. Soha, soha, soha!

A képre nézek.

Fanni is ezt akarná.

Zörren a kulcs. Az ajtóhoz megyek, és ott áll velem szemben, miközben Ákos esetlenül bemutat: – Ő a lányom, Szilvia. Az én hercegnőm.

Megpuszilom Jankát, mosolygok rá és azt gondolom:

„Kikészítelek ribanc.”

A szerzőről:

Somogyi Tibor Debrecenben él, magyar- és történelem tanárként dolgozik, novellákat, drámákat ír és slammel.