A várakozás meghosszabbítja az életet

A várakozás meghosszabbítja az életet. Olyankor sokkal lassabban telik az idő, minden egyes másodpercnek súlya van, ezért megfogható. Nem szalad el melletted, mint az életed összes többi pillanata.

A várakozás jó. A gondolattól, amikor eszedbe jut csillog a szem, megjelenik egy félmosoly.

A várakozás rossz. Amikor a szívedhez ér, sajog, lüktet, feszít, a szív gyorsabban ver.

A várakozás reményt ad. A találkozásból még bármi lehet, nincs behatárolva, végtelen, megfoghatatlan és szabad tér.

A várakozás nehéz. Kiszakíthat a jelenből, s egyfajta hiányérzetet is ad. Vársz valamire, hiszen most épp nincs, nincs neked, nincs itt, nem éred el, nem tudod megérinteni.

A várakozás feladat. Meg kell tanulnod késleltetni a vágyaidat, csillapítani ösztöneidet, elterelni a figyelmedet.

A várakozás fáj. Minden egyes pillanatban, amikor arra gondolsz, ami lehetne, de nincs, szomorú leszel.

A várakozás lehetőség. Bármivel fel lehet tölteni, van idő fantáziálni róla, a vágyott dologról, napról, munkáról, személyről. Az esetlegesen monotonabb perceket is valamiféle izgalommal tölti fel, s megjelenik az öröm. Rá gondolni öröm.

A várakozás fontos. Mitől dobbanna meg nélküle a szív?

 

Akkor most az út a lényeg vagy a cél?

És mi történik a várakozás után? Arról ír valaki?

A várakozás szebb, mint a valóság. A várakozás a valóság. A várakozás az életed.

Soha nem tudtam várni semmire.

Imre Dóra

Fotó: Brunner Tamás

Dereng

Bezárt szememen megtorpan a fény
Sötétben tántorog a kétségbeesés 
Tengerként zúdul ellep a magány
A félelem a sarokban figyel
Rámugrik és leteper 
 
A megbéklyózott idő lassan leterít 
Kiszorít tüdőmből minden levegőt 
Szívdobbanásom a fülembe robban
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít 
Kilökni árnyékán átlépni képtelen 
 
A meg-megbicsakló értelem 
Nyugodni nem hagy lesben áll
Szövetségesül a gyengeséget hívja
Ketrecét rázza kitörni kész
Harcol egy felsejlő fénysugárral 
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva
Türelme határtalan 
 
Lehúzott redőnyöm szél zörgeti 
Kuncogva lesi ijedt kínom
Résén átlesni nem enged
Saját sötétségembe bezárva 
Lelkem mélyén botladozom 
Indáival átsző a rémület
Bebetonozza nyomorom
 
     Napba néznék fénye vakít 
     Megindulnék kivet a város 
     Kérdeznék de bámul a közöny
     Szaladnék lábam gúzsban 
     Kiáltanék torkomon kezük 
     Rájuk néznék csukva szívük 
 
A hold fénye lecsorog ujjaim között 
A gondolat megreked 
Körbe-körbe jár
Mókuskereke lassul meg-megáll 
 
Vagyok
 
Mivégre
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Egy fáradt korridor

Nem tudom mi a háború, csak filmeken láttam. Nem tudom mi a félelem akkor, ha fegyver szegeződik rám. Nem tudom, mit tennék, ha mennem kellene. Nem tudom. Elég keskeny az ösvény élet és halál között, elég szűk a hely. Egyszer vagy, egyszer nem. Valószínűleg a halál nem fáj. Az odavezető út fájhat. A félelem fáj, a torokszorító dermesztő félelem fáj, amíg ülsz a sötétben egy fal mögé lapulva, dideregsz a hidegtől, a fogad összekoccan, és nem melegít semmi. Roham! Akkor vége a félelemnek.

Hová mennél vissza gyermekkorod helyszíneiből, ahol szerettél lenni, vagy ami fontos volt neked?  Százados utcai lakótelep széles utcája – ez a nyolcadik kerületben van, akkoriban elég csöndes hely volt, nem messze a Népstadiontól, az MTK pályától és a Főtaxi telephelyétől, körülbelül ezek összekötésének metszés pontjában -. Ott tanultam biciklizni, apám fogta a seprűnyelet, és futott mögöttem. A szomszéd néni mindig a ház sarkánál ült. Amikor már tudtam biciklizni, és nem volt körülöttem senki más, mindig kiabáltam neki: – Pajer néni néz?! –  Pajer néni néz?!

Nem nézett persze. Akkoriban lehetett hetvenéves, vagyis még a múlt században, nem a múltban, hanem a múlt-múltban született. Két háború, hogy mást ne mondjak. Lehunyt szemmel ült, sovány kis öregasszony volt, lehunyt szemmel ült egy széken a napsütésben, és nem nézett. Befelé nézett, ha egyáltalán nézett valahová. Már értem.

Mentem, megálltam, mentem kicsit a napon, a napos oldalon az utcában, felnéztem egy másik házra, ami ismerős volt, ahol gyermekkoromban laktam. Felnéztem, a homlokzatot az éles szögben beeső napsugarak fekete-fehér stráfokra, rombuszokra és háromszögekre, csíkokra és szegletekre szabdalták. A ház két másik épület közé ékelődött, utcai ablaka csak hat lakásnak van, a többi udvari. Egy szobás lakások, nem gazdag ház. Akkor sem volt az. Egy kirándulásról egy osztálytársam egy szürke kötött sapkában egy egeret hozott haza Egerből, a kazamatában fogta. Most jutott eszembe, ki tudja miért, talán a szürke járdáról a ház előtt elfutó járdáról, talán csak az érzékeny idegrendszerem ma.

Nem nagyon köt már ezekhez a helyekhez semmi, ez már nem az az idő, már nem emlékszem, csak kitaláltam. Az egyik művelődési házban nem messze innen, talán a Fáklya klubban, népi táncot mutattunk be, utána szendvicset kaptunk. Jó volt. Hazafelé vettem egy Donald rágót a trafikban.

Jobb, ha hazamegyek, bár eléggé elfáradtam ma, talán leülhetnék kicsit itt, de nincs se pad, se más. A járdaszegélyre ülhetek le, és nézhetem a spanyol turistákat ahogyan fényképezkednek az Aradi utca 26 -os számú házzal, ahol gyerek voltam. De erről nem tudnak semmit, én meg hogyan mondhatnám el.

Ki tudja mi lesz azon a vékony folyosón, azon keskeny fáradt korridoron – ott a magas házak felett, át a felhőkön, el egészen a Napig – amin még áthaladok, amíg élek. Ki tudja mi lesz? Nem számít, ami volt, volt, ami lesz, lesz. Mit tehetnék?

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Aritmiák ’22

(Cáfolat) Sören Kierkegaard paradoxonjára: egy gondolat, vagy a Gondolkodás (legyen bármilyen szenvedélyes, vagy paradox) SEMMIT nem “akar felfedezni”, AMIT – saját törvényszerűségeit betartva – ne tudna meg is valósítani. Ennek egyik bizonyítéka …éppen maga a paradoxon! – Továbbiak…(Viszonzás, egy eljövendő ajándék-versért)

Aki szeret, – öleljen!

Nem ölel? – Ne szeressen!

Szívnek szív-alak kell,

mást nem bír és tűr el.

Szeretsz? …ne próbálj szúrni

e hegyes, jó-forma tűvel!

Ki nem ölel, nem szeret,

– ha mímeli, elmehet.

Szívemnek vér adja át

az igaz formát és szabályt;

szerelmet, végtelen harmóniát.

Aki kedvel, hajnalig

forgolódhat, alhat is…

Vérnek test a csitulása

Vágynak csak vágy méltó társa

Görcsnek párna harapása

Hegyes késnek a szúrása

E világnak – pusztulása.

Agya, haja bomoljon szét!

Veszítse el józan eszét!

Szitáló ködben se lásson mást,

– dadogja százszor a regulát;

…én, mint a világot ölelem át.

Úgy, mint harmat, alvó rétet,

Kedves, halkan ébreszt, s félve

súgja: – ez a te hajnalod,

én megölök minden zsarnokot.

Hable Tibor

Fotó: Imre Dóra

Amikor a fiú felment az első emeletre az áruházban

Amíg a fiú a lépcsőn felment az első emeltre az áruházban, a rikító színekkel megfestett olcsó festményekkel megrakott fal mellett a büfé felé, végig a lányt nézte amikortól láthatta.

A lány egy kerek, barna dekorlapos csillogó asztalkánál ült, mellette egy férfi, aki a kezét fogta. A felszolgálónő az asztalhoz lépett, két tányér volt a tálcáján, mindkettőn krémes és két üveg üdítő ital. A férfi elé tette elsőnek a tányért. A férfi nem figyelt rá, csak amikor a pincérnő a törlőronggyal eltüntettet két sápadt karikát az asztalkáról, amit a poharak hagytak ott az előző vendég után és közben hozzáért a testével a férfi vállához, az mégis csak ránézett, gyorsan elkapta a tekintetét és a lány felé fordult.

A fiú – húsz éves forma, sovány alak, farmerben, bőrdzsekiben –, felért az emeltre. A bútorok kárpitjának új illata betöltötte a helyiséget, kissé arrébb a textilosztályon egy unatkozó, kék köpenyes tanuló–lány a szőnyegekre dőlt.

A fiú odalépett az asztalhoz.

 – Szevasz – köszönt, csak a lánynak.

A lány elhúzta a kezét a férfiéból.

– Szia.

– Nézd! – mondta a fiú és ledobta a lány elé a behívó parancsot. A lány nem nyúlt érte, a címzés jól látható volt.

– És te? – kérdezte a fiú.

– Én, mi én? – kérdezett vissza a lány, barna haja kontyban, egyszerű ruhában ült ott, vállára terített pulóverrel.

– Te mit akarsz itt? – kérdezte a férfi. A fiú ügyet sem vetett rá, a lányra nézett.

– Leülhetek?

– Nem – mondta a férfi. A fiú most sem válaszolt neki, de nem ült le.

– Kerestelek otthon, azt hitem már hazaértél az iskolából, már vége a tanításnak.

– Nem, még nem voltam otthon.

– És ez? – biccentett a fiú a férfi felé.

– Mi az, hogy ez! – csattant fel a másik.

– Hagyd, majd én – mondta a lány.

– Majd te mit, majd te mit intézel el? – kérdezte a fiú, és szemébe lógó haját egy ideges fejmozdulattal félrelendítette. – Majd te elintézed.

– Ne csinálj jelentet – mondta halkan a lány. A férfi a kezéért nyúlt, de ő elhúzta. Az ölébe tette, fehér szoknyája kissé felhúzódott ültében, megigazította.

– Jó, rendben. Értem, lelépek. De azt a, azokat a holmikat, tudod.

– Majd felküldöm.

– Akkor ennyi – mondta a fiú.

A lány nem válaszolt, félrenézett. A pincérnő végig rajtuk tartotta a tekintetét, amikor a lány odanézett elkapta és a körmét kezdte vizsgálni. Valaki szólt neki a másik asztaltól. Kelletlenül elfordult és elindult.

A férfi a lány kezéért nyúlt megint.

– Hagyj most– mondta a lány.

– Elküldjem? –  Kérdezte a férfi. A lány ránézett, tekintetében benne volt, miért kérdezi, miért nem teszi.

– Engem? Na, küldj! – A fiú előrelépett, az asztalra támaszkodott és közelről belebámult a férfi arcába. – Hány éves vagy te, hatvan?

– Harminckettő – mondta a lány.

– Aha, akkor még nem vagy egy vén trotty!

– István! – mondta a lány.

– Na, jó. Akkor ennyi, Anyádnak mit üzensz Pestre?

– Semmit.

– De valamit mondhatnál, elmondom neki. Várjál, felírom, el ne felejtsem.

– Ugyan – mondta a lány. A felszolgálónő körülöttük sertepertélt, hallgatózott.

– És te, te mi vagy?  – fordult a másikhoz a fiú.

– Mérnök – mondta a férfi

– Mérnök és sokat keresel?

– Sokat, na és! Tűnj el, nem látod, hogy zavarsz,

– Zavarlak mi? Na, jó, lelépek. Szevasztok.

– Ezt itt hagytad– mondta a férfi, és a fiú felé nyújtotta a behívót.

– Ne dumálj! Ne dumálj nekem! – A fiú visszafordult, és megint a férfi arcába hajolt.

– Ne bántsd! – mondta a lány.

– Gyere csak – emelkedett félig ültéből a férfi.

A fiú lenyúlt a férfi tányérjához, felkapta a lány villáját, durva mozdulatokkal szétdúlta a süteményt, beleevett, tömte magába a krémest, ahogy csak bírta,  alig fért el a szájában, rágta nyelte, nyelte. Megint belekapott, ette. A férfi meghökkent és leült. A lány nem tett semmit, ült, ölében az összekulcsolt keze. A fiú legyűrte a krémest.

–  Szeva’! – mondta, ahogy szólni tudott. Elindult, tett két lépést, majd visszafordult, és a lányra nézett

– Na, Jössz?

A lány elfordult, a textilosztály felé nézett, nem szólt. A tanuló lány is őket bámulta onnan.

– Nem, Jó, na csá’ –mondta a fiú és elindult a lépcsőn a kijárat felé. Elment.

A férfi a lány kezéhez nyúlt, a lány elrántotta.

 – Hagyj, hagyj most!

Ültek. Az asztalon a szétszóródott krémes maradékai, két üdítő, a villa a tányér mellett összekente az asztal lapját. A hangszóróból egy régi diszkó szám zörgött az áruházban, a felszolgáló lány a zenére lépkedett, ringatta a csípőjét, majdnem táncolt.

 

freez

Dr. Császi Zsüliet: Futó-zápor

Zavarba ejt ez a szélcsend

ilyenkor a tücskök sem zenélnek

az udvaron mosatlan bográcskészlet

és egy pohár jeges tőlem kérdez

izzadok mikor visszakérdez 

holt-időben számonkérően

az óra mutatója a forróságba olvad

opálos a levegő de pótolhat

a telihold ahogy megálmodtad

Zavarba ejt ez a szélcsend

az éj derekán átbillent

a forró fekete illata serkent

égi dörej és futó-zápor

még mindig messze távol

az óra mutatója a forróságba olvad

opálos a levegő de pótolhat

a telihold ahogy megálmodtad