Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Femme de rue

Pruzsinszky Sándor

Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.

         Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.

         Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő , hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.

         De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt , akár a téli mező.

         Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.

         Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba.

A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.

         Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A kép címét nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha napozna, halványkéken fekszik az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen múlandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya.  Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilalt: a test tónusából,  ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök múlandóság áradt. Emlékezett rá, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben  ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták –  barna testét.  Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt és ő soha többé nem talált rá. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kinozta, miközben az új modell ott ült vele szemben.

         Most, az egérszagú könyvesboltban is arra gondolt, mi lehetett azóta a lányból?  A kissé vastag lábú, de lapos mellű Anettnek telt, szív-alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.

         Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a sápadt, kövér boltost.

         Azt? Azt ingyen is elviheti, legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve.

         A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?

         Nézze, művész úr, mondta amaz, – mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék,  maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.

         Kinevetném? – hördült fel Ábris – Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván, mert meg volt sértve, vérig.

         Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt…Szóval,  becsomagolhatom? Csomagolja, – legyintett Ábris – csomagolja csak.

         Örülök, hogy örömet okozhattam, lelkendezett a kövér s a festő, hóna alatt  az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.

A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog.

Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév. (Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket.)

De mégis fájt. Talán majd a halálom után – vigasztalta magát keserűn és kajánul -, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.

         Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte.

         Betért a kis alagsori kocsmába.

         Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.

„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében! Még egyet? – és a ló szagú italos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris épp meghatódott ennyi  bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.

Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához.

Amaz egy percig meglepetten bámulta.

Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált – Csak nem maga festette?                                                                                                                  Dehogyis, hazudta gyorsan Ábris, dehogyis. Valakitől kaptam. Tetszik?

Hiányzott egy kereke annak, uram – biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos  – aki ezt elkövette.

Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.                                              – Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel??

Látszik, te bunkó, hogy nem ismered a nagy Picassót – gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: „még egyet”. Agyon volt sújtva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet.  Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal.          

Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja.

 Az újabb féldecis pohárra meredt, hirtelen elment a kedve az italtól is.

Baj van, művészem? – kérdezte együtt érzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre.                                                       Ábris csak a fejét ingatta, de akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt.                      

Egy kövér, csuklyás alak jött be s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.                                                                                                           Megengeded, szivi – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával  magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál! – Dohányfüsttől rágott hangjából irónia érzett. A csuklyát nem hajtotta fel csak kövér kezével simított egyet – mintha gyermeket vigasztalna – Ábris ruháján.       Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni?? – Hagyják csak, hagyják, legyintett ernyedten a festő és felállt: – Nem olyan nagy dolog… Fizetek inkább.

A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta. – Ejnye, mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt. – Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég – Az enyémet is, a múlt héten!

Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.

– Ki ez a nő? – kérdezte, mert a csuklya mögül mintha egy veres hajtincs

rebbent volna elő.

– A Vörös Anett  – mondta a csapos. – Közismert zsebtolvajnő, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem…Majd legközelebb kifizeti…

Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant.

Azt álmodta, hogy az Adrián jár s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor. A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Ahogy mosolygott, a fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távol vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor.

         Egy sziréna szólt az éles reggelen: erre ébredt fel Ábris. A feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik – gondolta  keserűen – Ez lenne minden?

         A festmény ott hevert az asztalon. Nézte és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Fogta és bevágta az ágy alá, rátaposva a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét.                     Akkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvajnőt, két rendőr állt.

         –- Hatósági tanút keresünk, mondta az egyik.

         –  Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik és lerántotta róla a csuklyát.

         Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.

– Sose láttam!

-Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.

-Sajnálom. Tévedés – felelte ő hidegen és becsapta az ajtót.

Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt.

Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott és őrá mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.

         – Köszönöm – mondta nikotinos hangján – itt a pénztárcád – és a festő felé nyújtotta – Nem hiányzik belőle semmi.

         – Ugyan, hagyjad – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze.  

         – Ülj le – mutatott befelé, az öblös fotelre – lefestelek. Ahogy akkor.

         – Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett – Nem látsz a szemedtől, vén bolondom? – de már ott ült, a nyikorgó bútoron. –  Van valami italod? – A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte.

Amaz rögtön belekortyolt. – De ugye nem tart soká? – kérdezte , miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán. 

         – Estig befejezem – mondta szerelmesen a festő és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.

         Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.