Hosszúlépés

A filozófia tömény italát a szépirodalom felvizezi és fogyaszthatóvá teszi. Bár ebben nem vagyok egészen biztos, lehet, hogy éppen fordítva van, vagy talán az élet vagy érzelem helyzetet a szépirodalom – más művészetek – vetik fel, a filozófia magáévá teszi, majd az irodalom -és más művészetek ismét szintetizáljak azt, de induljunk ki abból, hogy a filozófia világmegragadása töményebb, mint mondjuk az „ingyom bingyom táliber, tutáliber máliber, az erődbe” dalocska. Lehet, hogy így van lehet, hogy nem, induljunk ki ebből.

Tehát felhigítja. Lesz mondjuk 25% – os oldatunk így. Az nem túl tömény, egy deci bor, három deci szóda- gyenge kisfröccs.

A szépirodalom egyes elemit a társadalom tudományok – szociológia, és más – tovább oldja és felhasználja – lelke rajta, Jókainál vagy Balzacnál, Hemingway-nél pontosabb leírásokat a kora társadalmáról aligha tud bármely tudomány – a maga csoportosító, rendszerező, definiáló, és ezáltal elporító módszereivel.

Hol is tartunk arányban? Majd a tudományt lefordítjuk a mindennapokra, itinereket adunk vezetni sem tudó emberek kezébe – olyannyira leegyszerűsítjük azt a verssort, hogy “a semmi ágán ül szívem ” ami már afféle instant rágógumikán használható, vagyis nem használható.

(MP, TK. u.s.w. a végtelenbe, és ők legalább értik, amit csinálnak, én azt is értem miért)

Mennyi most az oldat, 5% -os, vagy 2,5 % és hogyan találjuk meg a fröccsben így a bort- ekkor már lényegében szóda.

Nem fröccs, nem bor, nem szóda. Oltja a szomjat? Oltja. Részegít? Nem részegít, és talán ez a legnagyobb hibája. A felismerésbe bele kell szédülni, bele kell bódulni abba, hogy ráeszméljek, ember vagyok, nem vagyok egyedül a világban, és a társaim valóban társak, ha észreveszem őket, és észreveszem magam.

Hát erre igyunk akkor.

 

Brunner Tamás

Pruzsinszky Sándor – RETÚR

  • Kérek egy  retúrt,  csak  vissza —  mondta  Gábriel,  az  író,  beadva  a  pénzt  a  jegyváltó  

A  pénztárosnő  nagy  szemeket  meresztett.

  • Ha nem  utazik  oda,.  minek  fizeti  a retúrt? 

Az  író  a hétköznapi   élet  apró  dolgaiban  is  szerette  a kiélezett,  beugratós  mondatokat  s  most  is  valami  ilyet  keresett  még,  de  hirtelenjében  csak  az  jutott  eszébe, hogy  „Kabalából!”   –  —–   Akkor  maga  egy  olyanolyan—  A  lány  széles  arcán  lángolni  kezdtek  a  szeplők.

  • Pontosan  —  bólintott  Gábriel  —  én  egy olyan   

Nem   csodálkozott  azon,  hogy  ez  a  csúnyácska  lány  egyből  tudta,  hogy  ő  „olyan”.  Mármint,  hogy  kétlaki,  álságos  karakter.  Beletrafált  az  író  lelkifurdalástól  ragacsos  egójának  mélyébe.    

Mikor  ezt  gondolta,  hősünk  már a  vonaton  ült.  Nézte,  ahogy   elsuhannak  a fák.  Fenyegetőn,  szembeszaladva  lóbálták  feléje  szél-zilálta  ágaikat,  mintha  ők  is  tudnák,  kivel  van  dolguk.

Hetente  kétszer  utazott  Fruzsinához,  a  mutatós  fodrásznőhöz.  Oda-vissza  százhúsz  kilométer.  Nem   rendhagyó   egy  „különélő  párkapcsolat”  esetében.  ahogy  manapság  nevezik.  Látszatra  a  szerelmi  kapcsolat   minden  kelléke  adva  volt.  Gyors  szeretkezéseik    után,  valami  szerény  vacsora  közben  a  csábos  szőkeség  szeretett  bőven  és  soká  panaszkodni  nehéz  sorsára:  mindig  az  jön  ki,  hogy  kihasználja  őt  a világ…   Gábriel  meg a  fülét  hegyezve,  szivacsként   szívta  magába  mindazt  a fájdalmat,  amit  egy  ember, ha  nem  túl  okos,  a kettéhasadt  ég  alatt  érezhet.   Ügyesen  adta  a  kíváncsi,  szívós  szeretőt.  Írói  profizmusa  kizárta,  hogy  elárulhassa:  kapcsolatukat  leginkább  készülő  új  regénye  élteti,  azóta,  hogy  Fruzsinát  választotta  forrásának,  egy  gyors  fazonigazítás után…( Régi  gyengéje  volt, hogy,  akár  a  szobrászok,  csak  való élet  után tudott dolgozni).  Mint  író,  a figurába  szeretett bele:  Fruzsina  megjelenése  pompás  ,  de  az  élet  dolgai  ködként  lebegnek  körülötte.  Hiszékeny  teremtés,  folyvást  odaadás  és  hisztéria  között   .  Imádja  a  sorozatokat  és  mióta  elvált   brutális,  verekedő  férjétől,  korlátlanul  könnyezni  tud  a  szerelmes  történeteken.  Gábriel  elképzelte,  milyen  arcot  vágna  ,  ha  elolvashatná  azokat  a jegyzeteket,  amelyeket  a  légyottjaikról  készít…Brrr!  Fruzsina  úgy  tudja,  az  író  egy  biztosító-társaság  ártalmatlan  utazó  ügynöke,  rengeteg  szabad idővel… Igen,  ez  a  kétlakiság ,  melyet  az  irodalmi  haszonelvűség   aranyszabálya  kényszerít  ki,  napról—napra  jobban  nyomasztja  hősünket….

 A  vonat  lassítani  kezd  és  Gábriel  valami  apró  szúrást  érez  a szíve  táján.   Mert  a  regényből  már  csak  az  utolsó  fejezet  van   hátra.  Ebben   a gyönyörű  szőke  szerető  bevallja:   gyereket  vár  a  főhőstől,  a  rendőrség  és  az  alvilág  által  egyként  üldözött  szelíd  terminátortól.  Aki  csak  akkor   fakad  pusztító,  brutális  haragra,  ha  a  hatalmasok  a  gyengéket  bántják.  („Micsoda  limonádé,”  gondolta  olykor  írás  közben  Gábriel,  „de hát  ezért  fizetnek,  valamiből  csak  élni  kell…”)   

De  most  hirtelen  beléhasított:  Fruzsina  hiányozni  fog!   Nem  tűnhet  el  az  életéből,  úgy, ahogy  eddig  képzelte,   a regény  befejezte  után.  Az  olyan  lenne,  mintha  kitépne  magából egy   életet,  amit  közösen  hordtak  ki.  Mintha  Orfeusz,  ahelyett, hogy  kivezetné,  csak  beljebb  lökné  Euridikét  a  pokol  bugyrába. ..Érezte,  hogy  Fruzsina  álommá,  regénnyé  kövesedett  élete  visszahúzza.  Szinte  futva  szedte  a  lábait  a kisváros i utcán.  Csak  a  fodrász-szalon  előtt  lassított. 

Aztán  rutinszerűen   benyitott  az  ismerős  szobába.  Nem  lepődött  meg,  csak  csodálkozott .  Az  ágyon,  szerelmes  ölelésben  Fruzsina  feküdt  az  átkozott ,  brutális  férjével.

Mint  akit  kifosztottak,  úgy  állt  ott  Gábriel,  az  író.

„Csak  vissza”.   Most  és  így  értette  meg,  hogy  előbb—utóbb  minden  történet  valósággá   hitványodik.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                         

 

 

A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás

Kötődés

Mennyiféle kötődés létezik… kisgyermekkorban alakul ki a gondozó és a gyermek között, s az egész későbbi életutat meg tudja határozni. Ott van-e a gondozó, amikor a gyermeknek szüksége van rá? Elérhető közelségben? A kisgyermek bízik-e abban, hogy amikor a gondozó elmegy, egyszer majd visszajön vagy egy olyan pillanattá nyúlik ki az életeben, melyben úgy érzi, hogy örökre magára maradt? Hogy reagál a gyermek, mikor visszatér a gondozó? Örül neki vagy sértetten játszik tovább, mert magára hagyták? Bizonytalan, szorongó, biztonságos kötődéssel rendelkezünk-e?

Úgy kellene-e elképzelnem a biztonságos kötődés, mint egy láthatatlan fonál, ami összeköt két embert, bármennyire is távol vannak egymástól? Elég hosszú ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen a saját életében és elég bizonyos ahhoz, hogy tudja, hogy sosincs egyedül?

Na és a bizonytalan? Talán egy túl rövid, összegörcsölt kötél, amit megszakadni érzünk, ha távol kerül a másik, akármennyire is biztosít minket a szeretetéről?

S ha valaki belebonyolódik ebben a kötelékben, kiábrándul, s ezért mindent elvágni szeretne? Számára mindenki más egyformává válik, hiszen senkihez sem tartozik és mérhetetlenül szabad lesz, vagy csak elveszik a világban? A kötődés kell-e ahhoz, hogy az élethez közöm és kedvem legyen? Mennyire jelentős, hogy mikor és hova kötöm magam és mennyit kell ezért feladnom saját magamból? Talán szerencsés esetben semmit, mert épp annyira messzire mehetek, ami a másiknak is jó? S ha rángatni kezdem a kötelet, a másik szabadságát csorbítom-e meg vele, vagy csak saját magamat szeretném életben tartani?

Hiszen az én-világ relációban, akkor vagyok, ha van másik? Ha van kivel megosztanom a gondolataim töredékét és az ágyamat? A csomók veszélyesek, mert egyrészt a szakadást is előre jelezhetik, másrészt nehéz ugyanolyan közel kerülni egymáshoz, ha egy akadályba kell ütköznünk. Valahová tartozás szükséglete… társas alapmotívum. Valahova kötnöm kell magam, egy klubnak a tagjának kell lennem, egy embert szeretnem kell, mert ez a természetünk, az ember társaslény. Ha nem kötöd magad valamihez ebben a világban, akkor ott a veszély, hogy elszállsz, mint a lufi, s ki tudja hol kötsz ki.

S mi van, ha nagyon félsz, s túl sok emberhez kötöd magad? Az vajon a biztonság illúziója csupán? Mert azt gondolod, hogy akárhány kötél szakad el, mindig marad egy, ami megtart?

Vajon szerencsés esetben a közös neurózisok találkoznak?

Fontosabb-e ez, mint a világon bármi? Talán.

 

Imre Dóra

Jelzők

Kowalsky, hozza ide a vödröt! – Ez volt az utolsó vezényszó, amit hallott, amikor a hang elért hozzá már a laktanya kerítése felé futott a sötétség leple alatt, felugrott a kerítés tetejére, a szögesdrótra rádobta a magával hozott takarót és átfordult hasmánt az akadályon. 

Keressünk jelzőket. Harsány vezényszó, dühös hang, városvégi laktanya, magas kerítés mély sötét, szögesdróttal fonott teteje, éles szögesdrót, barna takaró, magas akadály. Leírjuk?

Ez volt az utolsó harsány vezényszó, amit hallott, amikor a dühös hang elért hozzá már a városvégi laktanya magas kerítése felé futott a mély sötétség leple alatt, felugrott a kerítés szögesdróttal font tetejére, az éles szögesdrótra rádobta a magával hozott barna takarót és átfordult hasmánt a magas akadályon.

Hát nem tudom. Lehet két jelző?

Ez volt az utolsó harsány csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott laktanya magas és csámpás kerítése felé futott a mély éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres kerítés fénylő szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas takarót és átfordult hasmánt a magas embert próbáló akadályon.

Esetleg három?

Ez volt az utolsó  harsány és rekedtes csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló reszelős hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott üresen álló laktanya  magas és csámpás téglakerítése felé futott a mély süppedős éjszakai sötétség leple alatt,  felugrott a kétméteres hámló vakolatú kerítés fénylő és gonosz szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj nagy hullámokat vető szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas kincstári takarót és átfordult hasmánt az útjában álló embert próbáló akadályon.

Négy?

Ez volt az utolsó,  harsány és rekedtes, csontig hatoló és parancsoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös, rikácsoló, reszelős alig emberi hang elért hozzá már a városvégi, ködbe burkolózott, üresen álló magára hagyott laktanya, magas, csámpás, töredezett szélű téglakerítése felé futott a mély, süppedős, bársonyos éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres, hámló vakolatú, vöröses  kerítés fénylő, gonosz éles pengéjű szögesdróttal font tetejére, a sebző vadonatúj nagy hullámokat vető alattomos szögesdrótra rádobta a magával hozott barna, kopottas, foltos kincstári takarót  és átfordult hasmánt a útjában álló embert próbáló akadályon.

Kowalsky megszökött.

Elég lenne ennyi nem:

Persze. Persze, hogy elég. Sokszor egy szó éppen elég lenne.

 

Brunner Tamás

Nem mondom, hogy vártalak

Hát újra itt vagy. Nem mondom, hogy vártalak. Megint felém közeledik az a hatalmas örvény, forgószél, ami kiskoromtól fogva üldöz. Legalábbis azt hiszem. Nem vagyok jó az emlékezésben. Érezted már azt, hogy a memóriádban vannak fekete foltok? Mintha beárnyékolna valamit. Nem látom. Nem érzem. Nem emlékszem.

Az emlékezetem talán érzelmi-alapú, érzelmekre épül. A konkrét eseményekre nem emlékszem, csak arra, hogy hogy éreztem magam. Csak az érzések vannak meg, így valahogy egy nagy massza az egész.

Amikor ülsz az órán, s a többiek a tekintetükkel jelzik, hogy nem kívánatos a jelenléted, szégyen.

Amikor téged büntetnek meg, valaki más hibája miatt, düh.

Amikor egy kedves hozzátartozóval beszélgetsz a halálos ágyán, fájdalom.

Amikor már csak 3 órát kell várnod a találkozóra a szerelmeddel, öröm.

De hogy mik a részletek? Mi történt pontosan? Nem tudom. Néha úgy érzem nincsenek emlékeim. Így mi teremt kapcsolatot a múlt és a jelen között?

Történt-e már velem ilyen, amit az előbb említettél? Jártam-e macskaköves utcákon? Talán. Örültem-e a napfelkeltének? Úgy hiszem igen, de a napnyugta az igazi.

Olyan mintha így törlődnének az emlékek, köddé foszlanak. Ilyen lehet a halál? Mint a makulátlan elme örök ragyogása? S az emlékeim nélkül, ki vagyok én? Mindennap más? Mindig újrakezdhetem? S ha igen, miért nem örülök neki?

Lehet, hogy helyszíneket és utcákat elfelejtettem, de annál élesebb, ami megmaradt. Mivel az egész érzelem-alapú, így mikor feltör az emlék, akkor visszakerülsz, pontosan oda, ahol voltál. „Mindig csak a dráma?” S mennyire tudsz belőle kijönni? Erre nem tudok válaszolni, kérdezz mást, olyat, akinek sikerült.

Az egyik pillanatban felnőtt vagy, aki a munkáját végzi, majd bevillan egy emlék, valamilyen ingerre, s máris újra az iskolában találod magad, s ugyanaz a szorongó kisfiú vagy, aki akkor is fél jelentkezni, ha tudja a választ, mert a többiek erre bárhogy reagálhatnak.

Ez az örvény, ami közelít felém, ez ismerős. Sokszor visszatér hozzám. Talán el akar nyelni. Talán csak megtisztítja a dolgokat körülöttem. Folyamatosan védekezek ellene, de mi lenne, ha egyszer besétálnék? Az ember van, amikor elfárad a folyamatos küzdelemben.

Az örvénnyel az a baj, hogy távol kerülnek a dolgok tőled, elszigetel. Minden nagyon távoli lesz, még az is, ami látszólag karnyújtásnyira van tőled. Nem tudod őket megfogni, nem tudod elérni, nem tudsz nekik örülni, elrepülnek vagy nem repülnek el. De te még elrepülhetsz.

(Ha krízisben van: https://ongyilkossagmegelozes.hu/ )

Imre Dóra

Egyszeregy

A tériszonyt meg tudom tanítani, azt ismerem, de szeretni nem foglak tudni megtanítani soha. Súlyos mondat. Most Pilinszkyt olvasok, és a bennem lévő ürességet a versei – és a személye, amit tudok róla persze, amit láttam és olvastam róla másoktól – a négyzetre emelték, ami már-már a kozmosz végtelensége. Nem bánom ezt, ezzel együtt élek már hosszabb ideje, éppen csak tapasztalom.

Az emberek  nem túl fogékonyak más bajára, van nekik elég. Viszont rendkívül fogékonyak érzelmektől túlcsorduló történetekre, amiben cukros mázasan sziruposan folyik a szeretet, oly édes oly, oly szép. Pilinszky nem ilyen.

Kislány rózsaszín ruhácskában rózsaszín léggömböt visz a kezecskéjében és nézi, hogyan szárnyal a kék égen a napsütésben. Anyukája fogja a szőke copfos kislány kezét, boldogan nevetnek. Apukája éppen az árusnál cukorkát vásárol. A léggömb kipukkan, a kislány szája széle legörbül, anyuka szíve összeszorul.  Apuka gyorsan vásárol egy másik léggömböt és mire a kislány kitörli a könnyecskéket a szemecskéjéből máris ott terem mellette a vásári forgatagban – ahol egyébként mindenki láthatóan szép –, és odavarázsolja a kislány kezébe az új léggömböt.

– Meggyógyult, mert tudja, hogy szereted – mondja, és nem válik a vigasztaló hazugság szemérmetlenségtől vérvörössé az arca, és a kislány boldogságtól csillogó szemmel könnyed szökelléssel szalad tovább. Persze már ügyet sem vetve a halott és porban heverő korábbi léggömbjére.

A mesében nincsen benne egy fontos személy, aki pedig jelen van, nagyon is. Aki a lufis stand mellett áll kezében csúzlival, és ugyancsak mosolyog, amikor egy–egy lufi a porba hull, de nem érzéketlenségből. Ott van és teszi a dolgát, nem szívből gonosz, ez a munkája, az álmok szépreményű kipukkasztója, a szorongások megteremtője és elcsitítója, a vigasz.

Úgy hívjak élet.  Vagy úgy: Halál.

Pilinszky maga a vigasztalás. Idézzék fel a négysorost, és megértik majd miért. Vagy talán nem értik meg, ezt nem lehet tudni előre, olykor utólag sem.

Csak képzeljék el a semmit, majd meg egyszer a semmit. A semmi nem fekete, a semmi derengő opálos félhomály, még nem reggel már nem éj. De barátságosan rózsaszínű derengés, úgy gondolom, alkalmas a vigasztalásra önmagában állva is. Átölel és befogad, lebegsz benne és átadod magad neki, részévé válsz. Nem leszel egyedül. Soha többé.

Nincs benne cselekvés, nincsenek benne direkt dolgok, nem kell eldöntened semmit, és nem lehet rosszul választani, szokatlan ez, de nyugodt érzés. Lebegő – és mégsem nikkel fényes tükörlabirintus, élekkel és peremekkel, ami ugyancsak maga az üresség, mégis becsap, mert körbejárat, elveszel az entellektüel ravaszságban, ami nem mutat utat, sem kiutat, csak megőrjít a végtelen választással és ismétléssel.

Hagyd, hogy átöleljen a bíbor derengés. Nem leszel egyedül. Soha többé. És hazudnod sem kell.

 

Brunner Tamás

Beszélgetések

Összejövünk, beszélgetünk, fontos dolgokról, ketten-hárman-négyen, fiúk, lányok, férfiak, nők. Nincs nagyon megbeszélve, csak összejövünk, valahol és fecsegünk. Fontos dolgokról. Már nem kell egyeztetni a platformokat, ismerjük egymást, így eléggé egyetértünk abban, hogy a szürke mackónaci gáz, a celeb értéktelen és kétségbeejtő, hogy hogyan lehet, hogy valakinek mégis tetszik, és naponta megjelenik egy teljesen hamis mesterséges kitalált fél hír róla. Soroljuk, mérgelődünk. Fecsegünk. Nem igen akarunk mást egymástól – csak néha, amikor valahogyan újra rendeződik a kapcsolati háló – de egyébként elegendő tapasztalni a másikat, beszélgetni fontos dolgokról, kicserélni azokat a gondolatokat, amik már egyébként is ki vannak cserélve. Fontos dolgokról beszélünk itt – amik nem fontosak, hétköznapiak, és voltaképpen eléggé mindegy, hogy mit mondunk, nem számít, akár meg is gondolhatjuk magunkat holnapra, nem ezen fog megfordulni a világ. Igazán fontos dolgokat máshol mondunk és teszünk, kórházban, bíróságon, esetleg templomban, ki hol. Ott nem kell egyeztetni semmiféle közös platformot, ott van eljárási rend, ami egyrészt útba igazít, olyannyira, hogy eltérni sem lehet róla, másrészt csak azokat a kérdéseket hagyja feltenni, amire válaszolni is tud és amiért létrejött. Ott nem épül szocializációs háló, ott a nagy rendszerek önmozgása visz a sebészkés alá, vagy az ítéletig el. De a közösségben épül, ezért vannak, részben a komfortérzet miatt, mert majdnem mindegy ugyan, hogy ki mit mond, a lényeg az, hogy van, aki szóba áll veled, és akivel szóba állhatsz, gyakorolhatsz kicsit, a szavakat, mondatokat, gondolatcserét, érveket miegymás, és tudhatod, hogy nem végletes helyzetben számíthatsz valakire, aki ismer, és tudja ki vagy. Ez jó, ezért vannak ezek a közösségek. Amikor újra rendeződik, és pusztán annak ellenőrzésén túl, hogy létezik valakitől valami konkrétat várunk vagy remélünk, a kis közösség felbomolhat és más kapcsolattá alakulhat.

Brunner Tamás

A tenisz-hajpánt többcélú felhasználása

Kézikönyv haladóknak

 

Bármely szó jelenti egyidejűleg önmagát és ellentét is: ez egy asztal, ez nem egy asztal. A tárgyaknál egyszerű tagadással, ám a fogalmaknál, önmagában is lehetséges. A szeretlek egyidejűleg jelenti azt, hogy szeretlek és azt, hogy nem, csak közben az ujjunknak csuriban kell lennie – tudják, ami semlegesíti a kijelentés értelmét, a mutatóujj és a középső ujj egymásba kulcsolása által.

 

Az FB emoji-k vitték a tökéletességig el a fogalmak tartalmának összefoglalását és egy sárga vigyorgó fejbe való sűrítését. Ez a fej mindenre alkalmas, kifejezi az egyetértés, az egyet nem értést, a támogatást, az elnéző mosolyt, a lenéző mosolyt, a gúnyt, az iróniát, az álságos szerénységet és a dölyfös elbizakodottságot is.

 

Az emberi gondolat nem képes megismerni a világot, különös feltételezésekbe bocsátkozik arról, hogy valahol kell lennie egy tökéletes világnak, ahol egyértelmű a szavak, a fogalmak jelentése, ahol olyan szavak is létezhetnek, amiket nem ismer, és így megérteni sem tud, az sem biztos, hogy ezek szavak. Ezt a tökéletességet állítja maga elé, el nem érhető célként, ez egy helyes törekvés, különben sárban fetrengő malacok lennénk, sekélyes és folyamatosan változó érzelmi zűrzavarunk kiszolgáltatott játékszerei.

 

Az el nem érhető, de emberi cél önmagunk elé állítása minden valamire való irodalmi műnek is sajátja, de ez mellékszál.

 

És az Úr megteremtette a Földet, elválasztotta a sötétséget a világosságtól, megteremtette a földnek állatait, a levegőnek a madarait és halait a vizeknek.

 

Én azt gondolom, hogy a teremtés végbement, a teremtés az, amikor az ember tudatára, öntudatára ébredt, amikor önmagára ismert.

 

Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, a tudattalanról levált egy vékonyka selyemszövet, ami alig több mint egy sóhaj, ami már nem anyag, még nem lélek, és a gondolatok addig rejtett tengerében felbukkant egy kicsi zaj vagy zörej talán, ami megfogalmazta önmagát.

 

És az ember különbséget tudott tenni – mert felismerte és nevet adott neki – most már az éjszaka és a nappal, a föld és az ég között, ahogyan megismerte maga körül a világot, egyenként elnevezte az élőlényeket, fákat, állatokat, majd felismerte önmagát, és a közösségét más emberekkel, és most már fontosságot tulajdonított ennek. Most már tudja honnan érkezett és hová tart.

 

És az ugyancsak vékonyan csörgedező gondolat fonál gombolyaggá nőtt, és megteremtette a környező világra adott válaszainkat, a kultúrát, a társas együttlét szabályait, a viselkedést – megteremtette a rossz és a jó emberi fogalmát, és a képességet, hogy ennek megfelelően tudjunk cselekedni. Ez nem kevés.

 

Ebből következően a fejpántnak számos és eddig még ki sem használt felhasználási módja lehetséges, csak hogy hűségesek maradjunk valamelyest a dolgozat tárgyához. Minden másképpen van.

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

A várakozás meghosszabbítja az életet

A várakozás meghosszabbítja az életet. Olyankor sokkal lassabban telik az idő, minden egyes másodpercnek súlya van, ezért megfogható. Nem szalad el melletted, mint az életed összes többi pillanata.

A várakozás jó. A gondolattól, amikor eszedbe jut csillog a szem, megjelenik egy félmosoly.

A várakozás rossz. Amikor a szívedhez ér, sajog, lüktet, feszít, a szív gyorsabban ver.

A várakozás reményt ad. A találkozásból még bármi lehet, nincs behatárolva, végtelen, megfoghatatlan és szabad tér.

A várakozás nehéz. Kiszakíthat a jelenből, s egyfajta hiányérzetet is ad. Vársz valamire, hiszen most épp nincs, nincs neked, nincs itt, nem éred el, nem tudod megérinteni.

A várakozás feladat. Meg kell tanulnod késleltetni a vágyaidat, csillapítani ösztöneidet, elterelni a figyelmedet.

A várakozás fáj. Minden egyes pillanatban, amikor arra gondolsz, ami lehetne, de nincs, szomorú leszel.

A várakozás lehetőség. Bármivel fel lehet tölteni, van idő fantáziálni róla, a vágyott dologról, napról, munkáról, személyről. Az esetlegesen monotonabb perceket is valamiféle izgalommal tölti fel, s megjelenik az öröm. Rá gondolni öröm.

A várakozás fontos. Mitől dobbanna meg nélküle a szív?

 

Akkor most az út a lényeg vagy a cél?

És mi történik a várakozás után? Arról ír valaki?

A várakozás szebb, mint a valóság. A várakozás a valóság. A várakozás az életed.

Soha nem tudtam várni semmire.

Imre Dóra

Fotó: Brunner Tamás