ELVÁLÁS

Franc Prox

Számolom számtalan óráját a kéjnek,

A nap alászáll, mi vágunk neki az éjnek.

Nimfa és faun táncát lejtjük ketten,

Kacagunk kéz-kézben a rengetegben.

Lágy szellő emel fel, én lentről leslek,

Ígéred, mindjárt jösz, én kiáltom: Szeretlek!

De téged a szél ölel, repít, s el nem enged,

Te sem vágysz többé le, feledve hevünket. 

Szívemnek sajgása sírássá oldódik,

Fájdalmam szememből lassan távozik. 

Könnyeimet a  hajnali harmat kimosta szememből,

Leteszem lábad elé, vagy vedd el kezemből.

Igazgyöngyök, a tieid, tégy velük, mit akarsz.

Dobd a sárba vagy tedd ládikába, többé fel nem kavarsz…

Bankrablás

A kis zöld Renault megállt Siant-Varen főutcáján, a bank előtt. A kocsiban két férfi ült, mielőtt kiszálltak maszkot húztak. Már sötétedett, öt óra előtt néhány perccel lehetett. Esett.

A bankban hárman voltak, a pénztáros, egy ügyfél és a biztonsági őr.

            – Ez egy bankrablás, kezeket fel – kiáltott az elsőként belépő férfi. Arcvonásai nem látszottak az álarcban, de mozgása fiatal emberre vallott, cingár volt, vékonypénzű, a több számmal nagyobb ballonkabát lógott rajta. A másik, testesebb férfi, egy zsákot dobott a   rémült pénztáros elé.

            – Rakja bele! Mindent rakjon bele! Gyorsan! És semmi meggondolatlanság! Ne válogassa, dobjon bele mindent! – agyondohányzott hangon recsegte az utasításokat

            A pénztáros egymás után rakta a zsákba a pénzt, kicsi és nagy címleteket, papírt és aprót, csekket, nyugtát, váltót, mindent, ami a kezébe került, még a tollát is beledobta a zsákba. Megakadt egy pillanatra, a tolla után nyúlt.

            – Ne vacakoljon! Adja ide. – A férfi kikapta a kezéből a zsákot.

A cingár, a fegyverével felváltva tartotta sakkban az ügyfelet – ő magas, nyakigláb férfi, minden elszántság nélkül arra, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe -, és a biztonsági őrt. Azok nem mozdultak.

            – Gyerünk – mondta a tagbaszakadt. Hátráltak, ő ugrott elsőként az ajtóhoz, kilökte és kilépett a bankból. A visszacsapódó lengőajtó megütötte a társa vállát, a kezében megbillent a fegyver. Ekkor az őr elővette a saját pisztolyát és egyetlen lövéssel lelőtte az ajtóban rekedt rablót. A férfi a földre csuklott, az őr odalépett fölé, a fegyvert elrúgta a kezétől, lehajolt és lerántotta az a maszkot.

            – Meghalt – mondta.

            – Megölte? De miért ölte meg? – kérdezte az ügyfél magas, sipító hangon.

Az őr a pénztáros felé fordult guggoltában.

            – Megyek a másik után, maguk hívjanak rendőr! – Az őr kilépett a bankból, és a másik fegyveres után indult. A Renault nagy gázzal, rángatva indult a Toulonba vezető úton. A biztonsági őr, mintha lenne reménye arra, hogy a száguldó autót elérje, utána iramodott, rohantában felborította Maurice-t a helybéli rendőrt, aki a kerékpárján, kék esőkabátban éppen a délutáni körútján most ért a bank közelébe.

– Rablás! Megyek utána! – kiáltotta oda kurtán Maurice-nek az őr, majd a néhány méterrel arrébb parkoló autójába ugrott, és elindult a Renault után. A járőr gyorsan felmérte a helyzetet, és még a földön fekve, rádiójáért nyúlt.

            A két autó nagy sebességgel haladt az országúton, látótávolságra egymástól. Tíz perc múlva a Renault egy erdei útra kanyarodott, sebességét alig csökkentve, a másik utána. Két kilométerrel odább megállt, a biztonsági őr Citroenje hamar beérte. Lefékezett mögötte, megállt, de a sofőr nem szállt ki a vezető ülésből. Letekerte az első ablakot, az eső az arcába csapott, várt.

Az első kocsiból kiszállt a tagbaszakadt férfi, odaintett az őrnek.

            – Öreg, ez igen! Simán ment! Itt a lé, itt van mind! Micsoda ötlet volt, micsoda ötlet. Nem is gondoltam, hogy húsz év után megint megcsináljuk.

            – Jó tipp. Mint a múltkor. Egy bank, egy halott   

            – Hát mindig kell egy balek, ez ilyen műfaj. Nem megy másként. Valakit oda kell dobni koncnak, amíg vele babrálnak a zsaruk, mi simán meglépünk.

            – Ja, csak mindig én csinálom a piszkos munkát.

            – Ugyan már Sten, ne mondd, hogy lelked lett a börtönben. Se kutyád se macskád a pali, senki se sir érte. Gyere lépjünk le.

            A biztonsági őr – aki nem biztonsági őr – kinyitotta a kocsija ajtaját, és kilépett az esőbe.

            A bokrok mögé tartottak, itt volt az előre letett kocsi, a meneküléshez. Ezt még Sten hozta ide ma reggel, mielőtt munkába lépett. A fickó, akit lelőtt a bankban, nem tudott róla, ő csak arról tudott, hogy könnyű munka lesz, az őr velük van, és egyenlően osztoznak majd. Nem így lett.

            – Menjünk már, igyekezz, alig várom, hogy megszámoljuk a lóvét, még ma a reptérre is ki akarok menni, felvenni a beszállókártyát, gyere már. Meg innék is valamit, talán egy…

            Nem fejezhette be. A lövés bennakasztotta a szót. A férfi csodálkozó tekintettel halt meg, arca egy tócsába bukott, keze a sarat markolta. Sten kivette a kezéből a zsákot. Bevágta a csomagtartóba, nagy gázzal, de simán indult, nem forogtak ki a kerekek a sárban.

            Az országúton Sten arra indult, ahonnan az imént érkeztek. Áthajtott a kisvároson, a Rue de l’Église-n haladt, látta, a helyszínelők dolgoznak a bankban, a halottat letakarták fekete nylonzsákkal, de még nem szállították el. Nem állítottak fel ellenőrző pontokat még, kevesen voltak. Sten minden gond nélkül eltűnt a környékről, másnapra ért Párizsba.

A külvárosban egy kis szállóban lakott, nem messze a rendező-pályaudvartól. Esténként idáig hallatszott a tolató vonatok csikorgása, Stent nem zavarta, itt volt most otthon, egy ideje, pár hete. Marie este jött el. A férfi már kialudta magát, de a lányt az ágyban várta.

            – Gyere.

Marie levetette ruháját és a férfihoz bujt.

            – Sikerült, simán ment. Gazdagok vagyunk.

            – Most volt? Már megtörtént? – húzódott el Marie.

            – Minden a legjobban sikerült. Gyere. – Átölelte a lányt. Hosszan ölelte. – Holnap elutazunk, elviszlek innen. Gazdagok vagyunk. Érted? Gazdagok.

            Reggel Marie ébredt hamarabb. Felkelt felöltözött, kinézett a szűk utcácskára. Egy zöldséges a friss áruját rakta a polcokra. Még alig pirkadt. Kedve támadt leszaladni és   péksüteményt hozni maguknak reggelire.

A sarkon az újságosnál vett egy napilapot. belenézett, és elolvasta a Siant-Varen-i bankrablás történetét. „  a biztonsági őr a rablás után eltűnt, valószínűleg beépített ember lehetett, vélekedik a rendőrség….A helyszínen maradt bankrabló Pierre R. huszonegy éves, már volt büntetve… a rendőrség egyelőre nem érti miért lőtte le őt az őr… az eset nagy hasonlóságot mutat egy húsz évvel ezelőtti bankrabláshoz ami B.-ben történt, ott a rablók elterelésül bevontak egy fiatalembert aki a pénz ígéreté miatt vett részt a rablásban, de áldozatul esett. A rendőrség feltételezi, hogy van összefüggés a két eset között. Az egykori áldozatot Francois B.-nek hívtak…A rendőrség, nem messze a várostól még egy holttestet talált, azonosítása folyamatban, az elvitt pénzt nem találták meg…” a cikk még beszámolt néhány merész feltételezésről, de ez már nem érdekelte Marie-t.

Marie visszaért a szállóba mielőtt Sten felébredt volna. Beletúrt a fiókba és átfutotta az iratokat, leveleket, hamar megtalálta, amit keresett.

Kiment a folyosóra, telefonált, majd csendesen visszajött a szobába, leült az asztaloz, szemben az ággyal és várt, várta, hogy a férfi felébredjen. Egy forgótáras pisztolyt vett elő a táskájából, és szakszerű mozdulatokkal hangtompítót szerelt rá. Várt tovább. Távolból sziréna hangja szólt, azután elhalkult ahogyan távolodott az autó. A lány kis zajt csapott az asztalon a hamutartóval.

            A férfi könnyen ébred, beletúrt tüskehajába, megdörzsölte borostáját és a lányra nézett. Elmosolyodott, majd észrevette a fegyvert, megdermedtek az arcvonásai.

            – Ki vagy te? Nem vagy zsaru, akkor már mind itt lennétek.

– Nem, nem vagyok zsaru. Csak egy lány vagyok, semmi több.

– Mit akarsz azzal a fegyverrel- emelkedett ültő helyzetbe Stein.

– Mi az igazi neved?

– Mit számít az? Eddig nem volt fontos, mitől lett most egyszerre lényeges.

– Csak tudni akartam, de már tudom is, az igazolványod a fiókban volt.

– Te kutatsz a dolgaimban – a férfi ledobta magáról a takarót és a lábát a padlóra lendítette.

– Maradj, ahol vagy, vagy lelőlek. – A fegyver rezzenéstelenül szegeződött Sten mellkasára.

– Jó, jó csak nyugodj meg – mondta a férfi.

– Te lelőtted az egyik társadat tegnap?

– Az újság, igen. Hát igen, ez volt az ára, most mit finnyáskodsz, tudhattad, hogy ez vele járhat.

– Ez ugyan nem. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most sem máskor.

– Mit akarsz ezzel?

– Emlékszel Francois Bullet-ra, 1980 március 13, talán péntek. Egy kisváros délen, kevés ember, kis bank, biztos siker. Te voltál az őr. Emlékszem a tárgyalásra, sokat olvastam róla, tudod. Bullet az apám volt, érdekelt a sorsa.

– Várj, megmagyarázom, az egészen más helyzet volt. Feldobott volna, nem tehettem mást. Ne, Marie, ne! Szeretlek, gazdaggá teszlek. – Sten kiutat keresett, egy tárgyat, valamit, a menekülést. – Te is benne voltál, nem ölhetsz meg. Ne!

– Isten veled Sten!

            A hangtompító elnyelte a lövések zaját. Sten hanyatt dől az ágyon. Mellkasán a két seb alig vérzett. Halott volt.

Az utcán, a szálló előtt, villogó kék lámpával, fék csikorogva álltak meg a rendőrautók. Amikor betörték a szoba ajtaját, már csak Sten holtteste várta őket, mellkasán egy reggeli újsággal.  

Szoci Krimik

Rákócza Richárd

Szoci krimik

Kémek, mesterdetektívek, kalandok az átkosban

A Kádár-rendszerben a legnagyobb érték, a könyv szinte mindvégig olcsó volt – kivéve persze, ha komoly sikerre lehetett számítani, ami akár százezres példányszámot is jelentett. Ilyenkor nem 5 vagy 10, hanem 50, a rendszer vége felé akár 100 forintig, vagy még tovább felkúszhatott egy könyv ára, ám még mindig megvásárolhatók voltak a legtöbb ember számára, és vették is őket annak rendje és módja szerint: nem volt még tévé (pontosabban tévé volt, csak adás nem volt benne), hála Istennek, és internet sem (még nagyobb hála).

Az olvasó, ha tehette, nyugati könyvet keresett – elsősorban angolszászt –, persze voltak kötelező kvóták, így a szocialista ihletettségű, elkötelezett kalandregényeket mindenképp hozni kellett. Jó néhány bekerült a családi könyvtárba, 5-18 évesen ezeken is szocializálódtam. Ma pár száz forintért beszerezhetők interneten is akár, összegyűjtöttem néhányat, hogy kritikával szolgálhassak a magyar könyvkiadás történetének e másképp alighanem feledésre ítélt produktumairól.

E kötetben tizenhat szerző huszonhárom művét vesszük szemügyre, valamennyi fejezetben közölve egy rövid ismertetőt az adott korról; a Teltházban ízelítőül elsőként a hontalanná vált brit kommunista író és újságíró, Alan Winnington egyik művét vesszük górcső alá. A teljes kötet a tervek szerint húsvétra jelenik meg.

Egy jó tollú angol disszidens Kelet-Berlinben

Winnington ugyanis meggyőződéses kommunista volt. Londonban, a hitleráj kezdeti éveiben lépett be a Brit Kommunista Pártba. „Brit kommunista” – a kifejezést is úgy ízlelgetjük, mint a generálszósszal leöntött vaníliás pudingot. Pedig, jóllehet ma már nem köztudott, Angliában (s Írországban is) tömegesen vonzódtak a két világháború között a szélsőségek felé: a náciknak is szép számmal voltak híveik, sőt, véres utcai összecsapások is folytak köztük és a kommunisták közt, akárcsak Németországban.

Hősünk, az elegáns, öltönyös, pipázó angol gentleman úgy vélte, az előbbiek közt a helye. Ő volt a párt első szóvivője, és a Daily Worker című pártlap tudósítójaként került a háború után a Távol-Keletre, mégpedig Kínába, ahol a Mao Ce-tung vezette kommunisták ügyét támogatta tudósításaiban. Ott volt és hírt adott 1949-ben Peking bevételéről, és ott volt az észak-koreaiak oldalán 1950-ben a koreai háború kirobbanásakor – egyikeként a két nyugati tudósítónak, akik az északiak oldalán dolgozhattak (a másik egy ausztrál újságíró volt).

Elkötelezettségéhez kétség sem férhetett. 1950 szeptemberében kiadta a Láttam az igazságot Koreában című brosúráját, amely a dajzsoni atrocitásokat dokumentálta. A brosúra szerint hétezer kommunista és kommunista szimpatizáns áldozata volt a dél-koreai rendszernek Dajzsonban. Magát a tömeggyilkosságot ugyan a déliek hajtották végre, de annak Winnington szerint brit, amerikai és ausztrál tanúi is voltak.

Könnyen elképzelhető mindez, mivel a koreai háborúban mindkét oldalon jó néhány ilyen és ehhez hasonló, iszonyatos tömegmészárlás lezajlott; a brit kommunista újságíró számára ez csak annyiban volt érdekes, hogy valami módon brit részvételt, de legalábbis bűnpártolást, cinkosságot nyílt alkalma sejtetni a dologban, s ez által megvetést ébreszthetett a londoni kormánnyal szemben – mi több, Amerikával szemben is, hiszen amikor a Korea felszabadításáért harcoló ENSZ-csapatok főparancsnokát, Douglas MacArthur tábornokot figyelmeztették arra, hogy a dél-koreai diktátor, Li Szin Man elnök fegyveresei gyilkolják a kommunistákat, MacArthur nyíltan kijelentette, hogy az ilyesmibe nem kell beleszólni.

És bár brosúrát soha nem jelentetett meg róla, Winnington ott volt az északiak haláltáboraiban is, ahol foglyul esett brit katonákat hallgattak ki – mi több, egyes vádak szerint ő maga is részt vett ezekben a kihallgatásokban. És itt már nem arról volt szó, hogy valaki emberi és polgári jogainál fogva csatlakozik egy párthoz és annak eszmerendszeréhez. Jóval többről volt szó.

Winnington hazája 1954-ben nem hosszabbította meg az útlevelét és újat sem adott neki, így az író hontalan lett – soha nem kapott sem keletnémet, sem más állampolgárságot –, s élete hátralévő éveire kénytelen volt beérni azzal, amit az általa preferált szocialista világ nyújthatott számára. Nagy-Britanniában 1965-ig, a halálbüntetés eltörléséig akár fel is akaszthatták volna, és nagyon valószínű, hogy valamilyen felelősségre vonással mindenképp szembenéz, ha hazatér. Számára többé nem volt lehetséges, hogy a Guljaski által oly szemléletesen leírt londoni csillogás és kényelem fedezékéből bírálja azt a rendszert, ami mindezt létrehozta.

Miután kiábrándult a kínai politikából és a Mao-rezsim folyamatosan zaklatta, 1960-ban Kelet-Németországba költözött. A Daily Worker kelet-berlini tudósítójaként érkezett meg, ám egyedül: neje és gyermekei ezt a költözést már nem vállalták, hazamentek Angliába. Winnington újraházasodott, tudósította a kommunista Daily Workert, esetenként pedig a keletnémet kormány ázsiai politikai tanácsadójaként dolgozott. Itt hunyt el 1983-ban.

Az NDK-ban írta jó néhány művét  A Kelet-Németországban élő nyugati disszidens felé nyilván elvárás volt, hogy próbálja meg valami módon pozitív színben feltüntetni azt az országot is, ami a kínai évek után befogadta és menedéket adott neki. Ez az elvárás meglehetősen erős lehetett, hiszen az NDK-val, annak népelnyomó rendszerével, a Stasi névre hallgató titkosrendőrségi minisztériumával, az NSZK-hoz képest szánalmas életszínvonalával csak nagy nehézségek árán azonosulhatott még a legelkötelezettebb kommunista vagy harmadik utas is, főleg a Berlini Fal felépítése után.

         Alan Winnington nem volt se Thomas Mann, se Bertolt Brecht; az úgynevezett szépirodalom helyett a megtűrt kategóriába tartozó lektűrt művelte, és e minőségében igyekezett eleget tenni a kelet-berlini rendszer óhajainak, mint az A holtnak hitt emberből kitűnik.

         A kötetben angol cím – The Non-Dead – van feltüntetve, kiadóként viszont az a Verlag Das Neue Berlin, ami a Fejvadászokat is gondozta angolul. Fordítójának személye, Kardoss Tilda nem visz közelebb annak megfejtéséhez, hogy a könyvet milyen nyelvből fordították, hiszen Kardoss fordított oroszból is, németből is, angolból is. A Wikipédia nem sorolja fel a könyvet az angolul megjelent Winnington-művek közt, szerepel viszont a német kiadványok közt Der Totgeglaubte címmel.

Winnington 1960-ban érkezett meg Berlinbe, feltehetően laissez passier-vel, amivel az államok az elveszett útlevelet pótolják manapság is, amikor a nagykövetségeken kiállított útleveleknek – biztonsági okokból – leáldozott. Passzus híján aligha mehetett át Nyugat-Berlinbe, amitől saját érdekében tanácsos volt óvakodnia: az angolok, vagy az ő kérésükre az amerikaiak vagy a franciák bármikor letartóztathatták volna a koreai ügyei miatt. 1961-ben aztán tanúja volt annak, hogy felépül a Fal. Jól tudta, mi ennek az oka: a keletnémetek százezrével disszidáltak Nyugatra, és ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy az aktív korú lakosság egyszerűen elfogy. Mindez nem ingatta meg meggyőződésében – vagy ha meg is ingatta, teljesen mindegy. Alan Winnington számára ekkor már nem volt kiút. A csapda, aminek kiépítésére életét áldozta, rá is rázárult.

A Holtnak hitt embernek kommunista propagandát kellett kifejtenie Nyugat-Berlinnel szemben, Kelet-Berlin mellett. Lehetetlen feladat, még az oly profi írónak sem sikerült, jóllehet a náci múltba nyúlt vissza sötét jolly jokerekért, hátha az ő árnyékuk ráborul a Kurfürstendamm csillogására.

Egy volt második világháborús angol pilótának nyoma vész Berlinben, nem világos, hogy Keleten vagy Nyugaton. Leánya, Mary és kedvese, Steve, egy újságíró – a karakterben Winnington alighanem önmagát rajzolta meg – a helyszínre utaznak, hogy némiképp döcögős cselekmény során kiderítsék, mi történt a veteránnal.

Az egykori pilóta a második világháború idején német fogságba került, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták, ahol kénytelen volt egy szadista SS brutalitásait elviselni.

Ez a tábor részint prominens politikaiak gyűjtőfogházaként szolgált. Itt raboskodott a párizsi német nagykövet likvidálója, Herschel Grynszpan, Paul Reynaud francia miniszterelnök, Francisco Largo Caballero spanyol köztársasági miniszterelnök, a bajor koronaherceg családja, Sztyepan Bandera ukrán nacionalista, Tarasz Bulba ukrán ellenálló (aki az ismert Gogol-regény után nevezte el magát, valójában Tarasz Dimitrovics Borovecnek hívták), és még sokan mások.

Főleg szolgálatmegtagadásért kerültek ide Jehova Tanúi, politikai okokból lengyelek, szexuális irányultságuk miatt a melegek és ki tudja, miért, szabadkőművesek – köztük a holland Grand Orient páholy nagymestere, idősebb Hermannus von Trongeren, akit a francia náci, Klaus Barbie tartóztatott le. Sachsenhausenbe került számos német másként gondolkodó, és kis számú szovjet hadifogoly is senyvedett itt, élükön Sztálin legidősebb fiával, Jákov Dzsugasvilivel. Nem munka-, hanem haláltábor volt Sachsenhausen, gázkamrával, bár a foglyokat dolgoztatták is.

A harmincezer áldozat legtöbbje a kíméletlen körülmények okozta betegségekbe halt bele, bár lezajlott jó néhány gázkamrás és egyéb kivégzés is, de sokan az orvosi kísérletek során pusztultak el, másokon a mustárgáz továbbfejlesztett változatait próbálták ki, sokan pedig azért vesztek oda, mert bekokainozva, nehéz hátizsákokkal maratoni távokat futtattak velük, így tesztelve a német hadsereg új bakancsainak ellenálló képességét.

(Winnington persze nem tér, nem is térhet ki arra, hogy Sachsenhausen borzalmas története a Vörös Hadsereg megérkeztével nem ért véget, sőt, éppenséggel a tetőfokára hágott. Itt rendezték be az NKVD 7. számú különleges táborát, amely később 1. számúvá lépett elő, és náci funkcionáriusokkal, valamint a nyugati szövetségesektől kikért német tisztekkel töltötték meg. Hatvanezren fordultak itt meg, köztük náci kollaboráns oroszok is; a tábor 1950-ig működött, s addig 12 ezer halottat termelt.)

Sachsenhausen-Oranienburgban, a náci időszakban valóban voltak brit hadifoglyok. A táborban végezték ki a brit hadsereg Kettes Kommandója hét tagját, akik résztvettek a Musketoon hadműveletben, melynek keretében brit és norvég hősök megtámadták és a háború végéig hasznavehetetlenné tették a nácik által megszállt Norvégiában a Glomfjord vízerőművet. Szintén Norvégiában működtek a Sakk-matt hadművelet túlélői, őket is Sachsenhausenben végezték ki, vezetőjükkel, John Godwinnal együtt, aki váratlanul elragadta a kivégzőosztag parancsnokának pisztolyát és agyonlőtte az SS-t, mielőtt vele végeztek. Hetekkel a tábor felszabadulása előtt végezték ki az a négy diverzánst, akik az ugyancsak német kézen volt Görögországban akarták felrobbantani a Korinthoszi-csatornát.

Winnington róluk nem mintázhatta hősét, miután egyik brit sem érte meg a felszabadulást, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy az eltűnt férfi lánya, Mary és Steve, az iszákos újságíró kutakodásainak bemutatásával leleplezze, mennyire aljas hely Nyugat-Berlin és felmagasztalja „az NDK fővárosát”.

Nyugat-Berlinben senki nem tud és nem is akar segíteni az eltűnt édesapját kétségbeesetten kereső lánynak: sem a leszbikus brit konzulnő (figyelem, akkoriban ez az irányultság dekadenciának számított), sem a manikűrözött kezű nyugat-berlini rendőrfőnök (mi más is lenne, mint egykori SS. Pusztán kíváncsiságból utánanéztem annak a három férfiúnak, akik a cselekmény idején Nyugat-Berlin rendőrfőnökei voltak – talán mondanom sem kell, hogy egyikük sem volt SS, még csak párttag sem). De Londonban is meglehetősen elzárkózik Winnington állandó karaktere, az ebben a regényben csak mellékszereplő Gullet főfelügyelő, meg az ellenszenves ügyvéd, és sokan mások.

Bezzeg a keleti oldalon. Már a vámos is barátságos. Steve-et rokonszenves taxisofőr fuvarozza a Központi Bizottsághoz, ahová minden további nélkül be is engedik, majd továbbküldik a Legfőbb Ügyészségre, ahol bontatlan üveg whiskyvel várja a készséges illetékes. Tényleg már nem hiányzik más, mint hogy maga Ulbricht segítse le a látogató kabátját és Honecker legyen a liftesfiú.

A remek tollú, pörgősen író Winnington, aki a letehetetlen Fejvadászokat alkotta, propagandistaként dadog-döcög, ez a könyve tökéletes tanúság arra, miként teszi tönkre még a legnagyobb tehetséget is az, ha a hatalom ostorpattogtatására beáll a sorba és arra vállalkozik, hogy mentegesse a menthetetlent.

A szocializmus és az írók

A szocialista rendszerek sokat adtak arra, hogy az írók megénekeljék a „társadalmi haladást”, bárdjaik azonban jobbára silány önjelöltek voltak, vagy ha nem, képtelennek bizonyultak arra, hogy visszájára fordítsák az igazságot.

A modern német irodalom nagyágyúja, Thomas Mann egyszerűen kijelentette önmagáról: „Ahol én vagyok, ott van Németország”.

Amerikai emigrációja után, jóllehet kommunista szimpatizáns volt, kizárólag rajta múlott, hogy nem ő lett az NSZK első államelnöke, ami elképesztően nagy pofon lett volna a Zónának (és később komoly kellemetlenségeket okozott volna az írónak, ha napvilágra kerülnek a családban uralkodó, finoman szólva is zilált érzelmi és szexuális viszonyok). A keletnémet rendszer szerencséjére Thomas Mann Svájcba ment haza, ott is hunyt el néhány évvel később.

A vállaltan kommunista, amellett teljesen fegyelmezetlen Bertolt Brecht, aki szintén az Egyesült Államokban vészelte át a világháborút, és akit a végén Mannhoz hasonlóan szintén Amerika-ellenes tevékenységgel kezdtek vádolni, az NDK-t választotta – némi svájci kitérő után, aminek során, biztos ami biztos alapon, felvette a svájci állampolgárságot is. Színházát Kelet-Berlinben hozta létre, ő maga azonban nyugat-berlini lakos lett, onnan járt át napi rendszerességgel az NDK-ba. Ezt a visszás helyzetet a keletnémet hatóságok fogcsikorgatva tűrték. Mást nem nagyon tehettek, mert mégsem hurcolhatták meg azt a világhírű kommunistát, akit McCarthy szenátor már majdnem meghurcolt. Brecht azután három évvel halála előtt, a szovjet hadsereg által könyörtelenül vérbe fojtott kelet-németországi munkásfelkelés hírére nézett szembe végképp az általa sokáig képviselt ideológia sátáni természetével:

Az államhatalom látja a mocsokban,
valami hever a mocsokban!
De mi hever ott a mocsokban?
Valami hever ott a mocsokban.
Ott hever valaki holtan.
De hiszen ez a nép!
Ott az valóban a nép!
Igen, az valóban a nép.

Szerelem háború idején

freez

Egy délután

Délután fél négy volt, Korn teát ivott a nappalijában. A meisseni porcelán csészét finomkodóan fogta jobb kézzel, a csészealjat alatta tartotta, míg szájához emelte az italt. Belekortyolt, majd finoman letette a dohányzó asztalra, alig koccant a porcelán az üvegen. Kényelmesen hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a lábát, két kezéből kis tornyot formált és lehunyta a szemét. Várakozott. 

A lakása makulátlan rendben, csakúgy az öltözéke is. Keskeny, kréta- csíkos öltöny, mellénnyel, hófehér ing, kék nyakkendő. A zakót nem vette még fel, az az íróasztal melletti szék támláján volt. Az olvasószemüvege az art–deco dohányzó asztalon, az újság mellett. Korn egy hölgyet várt. A találkozó nem volt megbeszélve, azonban a férfi biztosan tudta, hogy Katalin eljön, aligha tehetett mást. Az ügy a végére járt, már világos volt előtte minden kapcsolat, és tudta, hogy mi és miért történt, azok a dolgok is, amelyek egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, nem jelentek meg a sajtóban, csak suttogtak róla bizonyos körökben, vagy beszéltek róla nyíltabban rendőri berkekben. Korn újságíró volt, sok adatot gyűjtött össze az elmúlt  fél évben.

Az ügy négy halottat hagyott maga után másfél év alatt, pusztulását jelentette egy család nagyratörő terveinek, és a végét két politikusnak. Az első halott egy sofőr volt, őt a Dunából húzták ki az autóval együtt, amit vezetett. Az autóban két kilogramm kokain is volt. A nyomozás hamar kiderítette, hogy egy bizonyos rédei család sofőrje volt. A családot jól ismerték az alföldön. Sok minden volt az övék, és majd mindenbe beleártották magukat, amiben pénzt láttak. A család két férfi tagja volt a következő két áldozat, otthon ölték meg őket, az egyikük testét csak később találták meg egy félre eső tanya fészerében. A negyedik áldozat véletlenül vált azzá, egy biztonsági őr fiú volt, huszonkét éves, egy bankrablás során halt meg teljesen értelmetlenül.

Ma délután három órakor indult meg az egész országra kiterjedő, több száz rendőr részvételével zajló akció, ahol előreláthatóan egyszerre csapnak le a konkurens család hat tagjára három helyszínen, fogják el a futárokat és segítőket, és azt a két helyi politikust is, aki nem maradt kellően távol bizonyos ügyektől és személyektől. Rajtaütésre kerül sor, négy vidéki szállodában, két benzinkútnál, és a nemzetközi segítség folytán Rotterdam egy bordélyában. Összecsapások várhatóak, lesznek sebesültek is, ez aligha elkerülhető. Sok bűnözőt elfognak ma, de azt a személyt, aki miatt történtek a dolgok, aki az irányítója, maga is aktív résztvevője volt, az a személy nem kerül rendőrkézre. 

Őt ide várja ma délután négyre Korn. Pár perc múlva négy, a férfi felállt, a székhez lépett, felvette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét. A teáscsészét kivitte a konyhába, vizet készített a kannába és a tűzhelyre tette, arra számítva, hogy a hölgyet is megkínálja teával.

Korn visszament a szobába, kinézett az ablakon, nézte a járókelőket pár percig, majd behúzta a függönyt, megigazította és leült az egyik krémszínű bőrfotelbe.

Négy óra nyolc perckor csengettek, a férfi biccentett, nyugtázta, hogy megérkezett, akit várt. Ajtót nyitott. A lakás bejárati ajtaja előtt egy karcsú, magas lány állt.

– Korn úr?

– Erre tessék.

A lány pillanatnyi tétovázás után belépett a lakásba. Korn elvette a kabátját, felakasztotta a falra erősített fogasra a sajátja mellé. A lány, homok színű kosztümben volt, nyakában zöld sál, talán határozottabb színben, mint amit a visszafogottan elegáns ruha indokolt volna, de neki ez is jól állt.

– Erre tessék – mondta ismét Korn.

– Köszönöm.

A férfi maga elé engedte a lányt, aki belépett a szobába, körülnézett, megnézte a két metszetet a falon, az éjjeli-lámpát a kanapé mellett, a kínai selyemszőnyeget, az intarzia berakásos íróasztalt és a fehér telefont az íróasztalon. Láthatóan tetszett neki, amit lát. Felhívás nélkül kiválasztotta a szekreterhez közelebb eső fotelt és leült, hosszú lábát keresztbe tette és a férfira nézett.

–  Nem kérek teát – mondta.

Korn ugyancsak leült, és nézte a lányt. Vajon mit is mondhatna, hiszen ismerik egymást, bár még soha nem találkoztak szemtől szembe, de mindent tudnak egymásról. Korn egy éve kísérte figyelemmel az ügyet, – személyes üggyé vált, éppen a lány miatt –, megismerte a résztvevőket, megismerte azt, hogy mi mozgatja őket. nem volt nehéz dolga, egyértelműen és nyersen a pénz volt, ami eldöntötte a dolgokat, ami az egyetlen tényező volt abban ki él, ki az aki meghal, ki az aki részt vesz az üzletben, ki az aki nem. Egyszerű volt és világos, aki részt vett az tudta mit csinál. Nem sok újdonság volt az ügyben, borral kezdődött, de nem az asztanál elfogyasztott vacsoránál szokás borral. Egészen másról volt szó, bor hamisításról, félreeső helyeken, magas kerítésű udvarokban, kutyákkal erősen védett portákon. Később megérkezett a kábítószer is.

Kemény férfiak mestersége volt ez, akik szövetségre léptek náluk is keményebb nőkkel és vitték a boltot. Megismerte sőt kiismerte őket Korn. Tudta ki hol lakik, milyen kocsival jár, milyen nőhöz megy az idejét tölteni, mit szeret enni inni. Mindent tudott, ami adatokból megismerhető volt, általános tapasztalattal következtethető, mások elmondásából tudható. Egy valami nem igazodott sehogyan sem az általános képhez, éppen a lány. Arra, hogy egyáltalán létezik, vagy létezhet hosszabb idő múlva jött csak rá maga Korn is. Valami hiányzott a feltárt képből, az ismeret szövet meggyengült, a hiány mutatkozott a rendszerben. Amikor István a futár, megáll egy kávézónál Pestre menet, ahol nem szokott, amikor Éva egy levelet visz a postára, amikor Tamás és Fröccs, a bunyós, nagy kitérőt tesz egy kisvárosi vasútállomás pizzériájába, ahol nem esznek, csak bemennek kijönnek és mennek, amerre eredetileg is kellett volna menniük. Amikor egy bolt még mindig nyitva van, amikor valaki nem a szokásos benzinkúton tankol. Nem volt egyszerű rájönni, inkább érzés volt eleinte, és amikor a sejtés megerősödött akkor fordult Korn figyelme a hiányra, és kezdte keresni a jeleket. Talált ilyeneket, és miután tudta mit keres könnyebb dolga lett. Olyan volt ez, mint amikor a pszichológiai vizsgálton nem a foltokat nézi az ember, amiből formálódik két szerzetes, vagy egy pillangó, hanem a köztes üres helyet, ahol meglátható egy alak, egy arc, ahol felbukkant a lány. A lány, aki most itt ül a fotelbe.

– Tudom, hogy Earl Gray–t iszik két cukorral. Azt is tudom, hogy már teázott ma délután. Tudom, hogy pizsamát hord, és azt is, hogy zsebkendőt visel a pizsama kabát zsebében – mondta a lány.

Nem tűnt törékenynek és védtelennek, de kecses volt, elegáns, természetéből fakadt ez, a testtartása – kihúzott derékkal ült a fotelben, keresztbe tett lábbal, mint egy balerina – a fej mozdulata, ahogyan egy rakoncátlan tincset billentett el a szeme elől.

– Azt tudja, hogy most mi történik? – kérdezte a férfi.

A lány bólintott. A krémszín táskáját kinyitotta, Korn megfeszült ültében, a lány kis kézmozdulatot tett, alig láthatót – csak nem gondolja, hogy lelövöm? ez volt a mozdulatban, észrevetté a férfi feszültségét –,   cigarettát vett elő. Korn nem állt fel, hogy tüzet adjon, az asztal felé mutatott, a lány megvonta a vállát, felállt, és az asztalnál rágyújtott egy hosszú cigarettára. Mielőtt visszaült a haját a füle mellé igazította. Leült, dohányzott, a hamut az asztal üvegére szórta.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Nem tudom, talán még várakozunk kicsit – mondta Korn.

– Akar válaszokat?

– Kevés kérdésemre nem kaptam választ az elmúlt fél évben.

– Igen, tudom.

Korn nem mondta ki, de valójában egy dolog volt még, amit nem tisztázott, sem magában, sem az ügyben. A bűncselekmények kiderülnek, az elkövetők felderíthetőek, a miértek is megvilágosodnak majd idővel, még ha titkolják is.

– Nem mondom el magának, nem. Ha nem tudja, hogy mit miért csináltam, akkor kevéssé ismerem önt. Szerintem pontosan tudja, mi volt, ami vezetett engem ebben az ügyben, mi volt az amiért egyáltalán azt gondoltam, hogy belekezdek és azt is, hogy képes leszek rá.

Korn felkelt, az előszobából behozott egy ruhakefét, nem talált mást, felvett egy lapot az íróasztalról, és finom mozdulatokkal lesöpörte a cigaretta hamut a dohányzó asztal üvegéről. A lapot összehajtotta és az íróasztal melletti szemetesbe dobta.

A maga szülei nem voltak iskolázottak, de tudtak mindent, ami az életükhöz és a maga életéhez kellett. Maga megkapott mindent, amit csak szeretett volna egész fiatal életében.

Kati megvonta vállát.

– Igen.

És maga beleártotta magát az üzletbe, ahol embereknek esett bajuk, ahol meghaltak emberek. Ahol a pénz diktált, ahol nem volt könyörület.

Nem vesztegették a szavakat, a lány nem mondta, hogy nem tudja bizonyítani, hiszen a tény, hogy itt van, maga volt a bizonyíték.

– Azt gondolja, hogy ott a pénz diktál? – kérdezte Kati.

– Igen, elég egyszerű.

– A legkevésbé sem egyszerű. De van ami az, és az a szerelem.

– Hogyan gondolja ezt?

– A kezdetekről maga nem tud, volt egy fiú, szerettem, ő volt az első. Érti. Persze, hogy érti. Belehalt egy olyan verekedésbe, amikor meg kellett menteni valaki másnak a rohadt seggét.

            Korn érezte, hogy a lány szándékosan használ durva szavakat, hogy közönségesnek tűnjön, e pillanatban még nem értette a célját, de felismerte a szándékot.

– Meg kellett ezért fizetniük. És elég okos voltam, hogy meg tudjam csinálni. A rendőrök sem bukkantak a nyomomra. Sok munkám volt vele, és voltak rossz percek, ócska férfiak, de nem bántam, keményebbé tett. Maga nem szólt a rendőröknek. Miért?

Korn nem válaszolt. Nézte a lányt.

– Adna egy italt? – Kérdezte Kati.

      Korn felállt, a szekrénykéhez lépett, kinyitotta és elővett egy poharat, majd visszatette, becsukta az ajtót.

– Nincs ideje most az italnak – mondta.

Nem hitte el, amit mond a lány de nem tudott szabadulni a vonzásától, igy volt ez azóta, hogy először meglátta Kecskeméten egy autóból kiszállni. El akarta hinni, de érezte, ha így is volt, később megváltozott és személyes ambícióvá vált a dolog irányítása, az, hogy vad és kíméletlen férfiakat képes a markában tartani, olyan helyzetekben ahol, ha nem is mindennapos a halál, de nem sok lelkifurdalás marad utána, ha mégis megtörténik.

– Eljön velem? – kérdezte a lány.

A férfi felállt, nézte a lányt, pár másodpercig, nem tovább, majd nemet intett. Csak a tekintetével kisérte  a nőt, amig kiment a szobából. Hallotta az ajtó csukódását, majd csönd lett.

Korn még ott állt a fotel mellett amikor észrevette az asztal üveglapján az írást, kettőskereszt és egy telefonszám. Pár pillanatot töprengett csak, és felhívta a számot. Odakinn hatalmas robbanás rázta meg a környéket, megremegtek az üvegek. Korn az ablakhoz lépett, látta, hogy egy fehér Mercedes robbant fel, nagy lángok csaptak ki belőle.   

Abba a fotelbe rogyott le, ahol a lány ült még az imént, amikor még élt, most már halott, és nem maradt belőle semmi, sem az alakjából, sem a gondolatiból.

Korn az asztalt bámulta, a hamutartó alatt egy papír fecni egyik sarka látszott ki. Odanyúlt, óvatosan már már gyengéden, elhúzta, egy cím volt, egy város és utca, szép irás volt, apró betűk, semmi sallang vagy cikornya, céltudatos írás.

Felugrott a fotelből, felkapta a kabátját és kirohant a lakásból. Nem zárta be az ajtót.

Kicsi Bob

freez

Kicsi Bob halott volt. Egészen és visszavonhatatlanul halott. Még füstölt a kezén a seb, amit az elektromos vezeték zárlata okozott. A halálos áramütést a gitárján szenvedte el, egy G-dúr és egy E-mol között. Lecsúszott a székről, a gitár a hasán keresztben feküdt, a mély E húr még zengett, az erősítő nyomta a basszus hangot, és gerjedni kezdett, az elektromos kisüléstől. A hang sivítóvá élesedett. A gyilkosa ekkor hagyta el a helyiséget, ami egy klub hátsó próbahelye volt, közvetlenül az utcára nyílt.

Kicsi Bob nem ismerte a gyilkosát. Ha ismerte volna, akkor sem lettek volna barátok. Kicsi Bob élete negyvennyolc éve alatt nem sok embert szeretett, talán hármat vagy négyet, beleértve saját magát is. Inkább hármat, mint négyet. A világról azt tartotta, nem sok szeretni való van benne, az emberek meg buggyantak. Bob magányos volt, de nem volt keserű. Úgy vette a dolgokat, ahogyan voltak, de kereste bennük az értelmet, a maga módján. Néha meg is találta. Ezt a halált, saját halálát nem értette volna.

Volt egy játéka, ami szórakoztatta. Nem volt ez több mint egy kis játék, nem volt benne hátsó szándék, gonoszság, csak időtöltés. Ha találkozott valakivel,mindegy volt ismeri-e vagy sem, úgy tett mintha tudna valami titkot a paliról, vagy nőről, ahogy éppen. Úgy kezdte.: „Hallottam valamit”, vagy úgy, „Mondják hogy volt valami”. Majd elhallgatott és várt. Környezetében kevesen voltak, akiknek ne lettek volna titkai, nem ritkán egészen sötét és mocskos titkai. Zakkanttak ezek, gondolta olyankor Kicsi Bob.

És zakkantak is voltak. Idegesen gyürkélték az ingük úját, törülgették állandóan nedves orrukat. Nem tudtak nyugton ülni, valami mindig mozgott, kezük, lábuk, fejük. Valami. Pasiknak csajoknak egyformán. A kérdés után rámeredtek Kicsi Bobra, üveges tekintettel nézték, szemhéjuk vibrált. Aztán kibökték. Nem bírták a feszültséget. Kicsit se bírták. Elmondták, ’hát ja a csaj terhes lett”, meg „én csak egyet , egyet küldtem rá, „ meg hogy „, a pasim keménybe nyomja” és „ most mi van hát lenyúltam, akkor mi van”, esetelg „ meg kellett tennem anyám teljesen rátelepedett az életemre „ meg hogy „frankónak tűnt a csákó  ki gondolta volna”, és igy tovább. Kis szélhámosságok, piti szédelgések, olykor súlyosabb esetek. Amikor elmondták Kicsi Bob nevetett megértően, barátságosan, „gyere, igyunk egyet, majd rendbe jönnek a dolgok”. És rendbe is jöttek, jobbára. Néha meg nem. Egy sereg mindent tudott így a környéken mindenkiről.

A gyilkosa, aki most hagyta el a helyiséget, csak a lába emlékét hagyta az ajtó előtti szőnyegen. Vastag lába volt, farmeros, olyan, mint egy elefánt lába. Nem környékbeli volt. Korábban senki sem látta itt a csehónál, ahol összejöttek a tekergők, a reménytelenek, az átutazók, meg azok a pulóveres fiatal fickók, akik úgy tettek mintha ide tartoznának, de mindenki tudta, hogy a jobb környéken laknak, van hová haza menniük, és van miért hazamenniük. Ez itt nekik csak kaland. A vastaglábú elsöpört a metró felé, nagytermetű volt, nem csak a lába volt vastag. Ha látta volna valaki, ahogy lelép a környékről mondhatta volna, micsoda behemót. De nem látta. Később már nem tűnt fel, elnyelte a mozgó örvénylő tömeg.

Hat megállót ment keletre, majd átszállt egy másik járatra, és még nyolc megállót ment, túl a városközponton. Kiszállt, elgyalogolt négy utcát. Egy kávézóba lépett be, az egyik asztalnál egy huszonéves fiatalember ült, és az előtte lévő pohárral babrált.

– Vége. – mondta a behemót.

– Muszáj volt?

– Mindig sokat dumálsz.

– De akkor is.

– Most ne majrézz, nem lesz baj. – megbökte vaskos mutatóujjával a fiú mellkasát – Kéne egy ötös.

– Egy ötös? Azt mondtad…

– Kell egy ötös.

– Jó megszerzem.

– Naná. Majd jövök.

– Hívlak.

– Eszedbe ne jusson. Majd jövök.

A gyilkos lelépett, a fiú maradt. A rohadt életbe, a mocskos rohadt életbe.

Felállt, felvette a pulóverét, olyan sárgás kötött pulóver volt. Sétált néhány utcát, metróra szállt, nyolc megállót ment, majd a másik járattal hatot. A klubnál ott állt a rendőrség, villogtak a lámpák. Nyomták a süketet egymásnak a népek. Hogy „így úgy kábszer, csajok, fegyver, mindig tudtuk”.

A srác állt és nézte Kicsi Bobot ahogy kockás ingében, farmerjában kicibálják a gitárja alól és berakják egy hullaszállítóba. Senki nem veszkődött azzal, hogy lecsukja  a szemét.

A feladat

A feladat Egy férfi, sárga színű, felfújható gumicsónakban húzott egy fókát a jégen. A fóka élt, jól érezte magát, a csónak farában feküdt, és abba az irányba nézett, ahonnan jöttek. Hideg volt, látszott a lehelet, a férfi bajszára jégkristályok ültek. A fóka néha nehézkesen mozdult a csónakban. Órák óta mentek így a végeláthatatlan jégmezőn, csak a lépések ropogása hallatszott a hóban, és a műanyag csónak surrogása. A fóka nehéz volt, de a férfi nem állt meg hogy pihenjen, rendületlenül húzta a csónakot. Délután, három körül feltűnt egy alak a jégen, állt, várta a férfit a csónakkal. 
– Helló – köszönt, amikor mellé ért. 
– Jó napot! – köszönt a férfi, megállt, megtörölte a homlokát. 
– Messziről jönnek? 
– Mit számít ez? – kérdezte a férfi. 
– Nem is tudom. Segíthetek húzni? 
– Persze. 
Mentek tovább, most már ketten húzták a gumicsónakot, benne a fókával. 
– És hová tartanak? 
– Megyünk nyolc óráig, akkor megállunk, éjszakai tábort készítünk, vacsorázunk, alszunk reggel hatig, majd tovább megyünk. 
– Igen, de meddig? 
– Mindig így lesz, itt soha nem megy le a nap nyáron – mondta a férfi. 
Húzták tovább a csónakot.
– Miért van a fóka a csónakban? Zsákmány? 
– Nem, nem zsákmány, feladat. Nem érti? 
– Nem. 
– Mindenkinek van egy feladata, nekem a fóka, magának más. Az ember odaáll és végrehajtja. 
– Meddig? 
– Ameddig tart a feladat, vagy amíg meg nem hal, vagy amíg valaki más át nem veszi. 
Mentek tovább. Látszott a lehelet, hideg volt. Egy terepszínű, sárga barna dzsip érkezett jobbról, nyitott, sivatagi jármű. Két katona ült benne, egy férfi és egy nő. A nő vezetett. Erős fékezéstől megcsúszva, pár centire álltak meg a két férfi előtt a jégen. A fóka hátrafordította a fejét, nézte a két katonát, a bajsza izgatottan mozgott le fel. 
– Melyikük? – kérdezte a nő a társától. 
– Mindegy – mondta a másik katona, és rágyújtott. Ők maguk is terepszínű egyenruhában voltak, sivatagi ruhában, de nem látszott, hogy fáznának. 
– Mindegy – mondta ismét a katona. 
A férfi, aki kezdetben egyedül húzta a csónakot, megdörzsölte az orrát. 
– OK – mondta, és a másikra nézett – Nevem Tom, Tom Clancy. Nos? 
– Hát persze – mondta a másik férfi. – Kell tudnom valamit a fókáról? 
– Nem, csak egy fóka. 
– Rendben. 
Tom Clancy felugrott a dzsipre, a hátsó ülésbe. A nő gázt adott, és szó nélkül elhajtottak, egyenesen tovább. 
A másik férfi megfogta a kötelet, a fókára nézett, majd elindult, a csónakot húzva a jégmezőn tovább. 
(freez)

Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez, 

Á radt a vágy meghasadt szívedből.

N em lehet mégsem, szálka létünk

O lykor a másik húsába szúr.

S írva kapunk mégis feloldozást. 

Franc Prox

Bíró József – Drága holdvilág

Csak nézem a holdat,

ami rám tekint sandán.

Várja a szavam, hogy szóljon

a szám, szépet, édeset.

Vagy tán kérdően ragyog felém?

Mit akarok én?

Titkosan nevet, körülötte

felhők és egek.

Mert ő már tudja, hisz nincs

rajta se gúny, se kalap.

Hogy ezek csak szavak?

De szépek! És remélek békét

s csodálatos képet!

Amint este kiülünk páran.

Párom, gyermekeim és még

jó néhányan.

Lessük fényes arcod!

Hisz te látod mi volt, mi lesz

a földön. Mert ami most van,

az nem más, mint börtön!

Mindennek te vagy a kulcsa,

te hatalmas, titkos és furcsa!

Mégis, ha mereng az ember,

fohászkodva néz rád, de miért

nem mer nagyokat álmodni?

Pedig te fonod egész életünket

át, drága holdvilág!

Kiemelt kép: Imre Bence

K.E. avagy egy délután története

Holmi lim-lom, zsebemben talált kis  kavics, kendő, egy fél gyufásdoboz. Hogy kerül egy fél gyufásdoboz az ember zsebébe. Egy kocsmában ültem, és beszélnem kellett egy emberrel aki tudott valamit az életről, amit én akkor nem , megjegyzem azóta sem, mert az embert nem találtam, és magam nem jöttem rá a megfejtésre ebben a kérdésben. Más kérdésekben is csak olykor olykor. Nos beszélnem kellett ezzel az emberrel.

Frici hozta szóba :

– Iró úr, maga csak hiszi hogy mindent tud.

– Alig nevezhetem magam írónak – mondtam, és kortyoltam a boromból.

Egy talponállóban voltunk, a Mázsa téren. Odakinn már erősen délutánban hajlott az idő, idebenn megállt az élet, egyszer még talán valamikor a nyitás után hatvanháromban vagy hatvannégyben.   Odakinn izgatottan sürögtünk forogtunk, mentünk munka pénz, üzlet és szerelem után, idebenn nem. Itt megnyugodtunk, ittuk a fröccsöket egymás után, néztük kissé szánakozólag a kintieket akik lótnak-futnak, és tekintetünkkel biztattuk őket, jöjjenek be, tegyék le a gondjaikat, támaszkodjanak egy pulthoz, és merengjenek el régi és uj időkön, azok ütközésein, azon hogy vajon miért van az , hogy a pályaudvarokon az érkezési vágányok vonatai mindig olyan helyen állnak meg ahol már nincs fedett tető felettük. Az élet dolgain gondolkodjanak, csak a  fontos dolgokon. Mindannyiunknak megfelelt igy, elődeinknek és utódainknak is a szomjas fröccsök végtelen során áthaladóknak.    

–  Nem , mondhatom nem tudok mindent az életről – válaszoltam, Fricinek.

Frici szakember volt, és életművész, TV szerelő volt, bejáratos magánlakásokba és magánéletekbe, és ő nem csak TV -t javított és bejárt az életekbe, de olykor fontos megfigyeléseket is tett, afféle szociológiai megfigyeléseket, tudta, hogy a lakások jobbára egyformák, a berendezések egyformák, az emberek között sem a különbségeket hanem a hasonlóságokat fedezte fel. Kényelmesen élt, nem volt házas, gyermek sem volt. A napok javarészét a szervizeléssel töltötte, és nagy könnyedséggel fogadta el mindazt, amit számára a világ nyújtott, így Évának – aki itt lakott nem messze egy panel hetedik emeletén – a figyelmességet, ami olykor bejgliben konyakban és barátságos ölelésben mutatkozott, vagy Irénét, aki pompás húslevest főzött, vidéki baromfikából, aranysárgát, esetleg Emmáét, aki, miután adóztak a testi szerelemnek olykor hajlandó volt vele sakkozni is, és rendre bemattolta. Frici szeretett így élni. Én idegenkedtem ennyi könnyedségtől, és döntőbírót kerestem volna  saját igazam bizonyítására, vagy inkább  annak való helyt adásra, mint afféle hivatalnok aki hisz a nagy rendszerekben és a kívülálló hozzáértő döntéseiben.

– Valóban azt gondolja Frigyes, hogy ez a helyes életmód? Ez a langy mosollyal végrehajtott tévelygés a világban?

– Mindenki elégedett, és ennél több nem is kell, higgye el, író úr.

Most nem javítottam ki a titulust illetően. Már már magam is annak éreztem magam, ahogyan hatolok bele a világ rejtettet titkaiba, és megpróbálom kifürkészni Frici életét, és annak miértjeit.

– De így mindenkit becsap, még inkább megcsal? Hát mit szólnak ezek a hölgyek ehhez, hogy itt húsleves, ott meg sakkparti?

– Ne féltse őket. Ne féltse. Tudnak egymásról.

– Nem hiszem.

– Pedig igen. És beosztanak engem, csak úgy mint ahogyan beosztják a sót, a lisztet, a tisztítószert, a férjeik  jelenlétét, bár Emmának nincs férje, talán a sakk miatt, nem is tudom. Beosztással élénk, felmérték a világot, és úgy rendezték el az életüket, hogy megkaphassák azt amiről azt hiszik meg kell kapniuk. Sőt tudják ezt, tudják egészen biztosan.

– Nem hiszem el, ez nem lehetséges, hiszen az érzelmek fontosabbak mindennél – mondtam, kissé szomorúan, és kis kételkedéssel. Mintha meggyőzhetett volna ez az ember engem.

– És maga, maga nem csap be senkit író úr?

– Hagyja már az írót, hiszen még nem is írtam semmit!. Csak tervezem.

Frici nem válaszolt, nem is nézett célzatosan, nem tett semmit, állt, nézett a kinti világra, és belekortyolt a poharába.

– Van valami papírja? – kérdezte. 

A zsebem kutattam végig, de nem volt nálam egy fecni sem, egy névjegy sem aminek a hátoldalára írhatnék.

– Tollam van – mondtam.

Frici letépte egy doboz gyufa címkéjének a felét, ráfirkantott egy telefonszámot, és két betűt. „K.É.”

– Hívja fel. Majd ő elmeséli magának, hogy mi az élet. Eldönti majd, hogy maga él, vagy én.

– Ki ő?

– Majd meglátja, ha felhívja. Legyen vele nagyon udvarias, tisztelettudó és megértő, ha előáll valamely mániái egyikével másikával. Igazi úriasszony ő, majd meglátja.

– Gondolja alkalmas személy arra, hogy döntőbírónk legyen.

– Nagyon is – bólintott Frici komoly meggyőződéssel.

Nem hívtam fel a számot, egy idő múlva tudtam már kié, megnéztem a telefonkönyvben és kérdezősködtem is kicsit. Nem hívtam fel K.É.-ét a madámot, ahogyan becézték ki tudja miért – nagyon is pontosan tudta mindenki  miért – nem hívtam fel, mert féltem tőle, nem is személyétől, hanem igazságaitól. Így maradt a zsebemben ez cetli, felhasználatlanul, de fontos tanúságul a jövőre. Talán.

Halgrip, a macska

Kapaszkodom az ereszbe két emelet magasságban. Függök, ég és föld között. Éjszaka van, az eső csendesen szemerkél. Már jó ideje lógok itt, az eső átáztatta a farmeromat és a pólómat. A jobb lábfejemen himbálódzik a papucsom, furcsa, de nem esik le, csak billeg ott.

Felkapaszkodni nem tudok a tetőre, már többször próbáltam és a lógás hosszával erőm egyre fogy, tehát ez nem fog menni. Meglehet, az a kandúr megakadályozná, még ha esetleg sikerülne is, aki a kémény mellől néz engem. Régi ellenségek vagyunk, már nem tudom pontosan miben is gyökeredzik az ellentét közöttünk, de fennáll, ebben biztos vagyok. Érzem, a kandúr is így gondolja, látom a tekintetén, ahogyan méreget a kémény mellől.
Ő mindenesetre nem ázik, van ott valami perem bádogból.

A helyzetem kilátástalannak mondanám.

Valahogyan mégsem érzem a dolgot teljesen kétségbeejtőnek, sőt, egészen zsigereimig ható szabadság jár át, szinte boldog vagyok, vad és féktelen. Bármit megtehetek, bármire képes vagyok, mint az a macska ott, a kémény mellett, akinek hét élete van és Halgrip a neve. A jobb papucsom most aláhull és eltűnik a sötét mélységben. Hallom, zörög egy bádogkuka, ahogy nekiütődik.

Magamtól másztam ki ide.

Az este aránylag jól indult, a második italomnál és a negyedik gondolatomnál tartottam, ami szerintem nem is rossz egy egyszerű szombat estére, amikor megérkezett Jim, Fred és jött velük még Green is. Jó hírt hoztak, elmondták, hogy én lettem az elnök-vezérigazgató. Még csak harmincnégy vagyok, ez komoly siker. Kedvem lett valami vad és féktelen dolgot tenni, valamit, aminek nincs közvetlenül köze, például a könyvekhez. Ezért másztam ki a tetőre és egyensúlyoztam végig a gerincen, megkerülve a kéményt. A kandúr már akkor is ott volt, bár még nem vettem észre. Persze megcsúsztam. Az ereszcsatornát még elkaptam és most itt függök, teljesen papucstalan.

A kandúr néz – úgy éljek, rám kacsintott -, az eső egyre hevesebben esik, én lógok. Hallom Green kiált lentről.

Nem megyek le, azért se megyek. Jó nekem itt.