Gondolatok az emberi kapcsolatokról 

Brunner Tamás – Imre Dóra

Az önismerethez az első lépés a környezet megismerése.

Megpróbáljuk definiálni az “emberi kapcsolatok “ kifejezést. 

A kérdés az, hogy megpróbáljuk-e vajon, lehet-e, kell-e definiálni, vagy vizsgáljuk meg annak tartalmát, elsősorban azt, mit értünk rajta mi. Ha a tartalom összerendeződik talán ad majd egy megfelelő definíciót is.

Az ember társas lény, ez nyilvánvaló, nem szorul további magyarázatra.  

Kérdés azonban az, hogy miért keresi a másik társaságát, és most nem nagyobb rendezvényekre, vagy koncertekre utalok, hanem a napi létezésben miért van szükség arra, hogy legyen vele valaki.

Felmerül egy kérdés mindjárt az elején. 

Vajon van-e eltérés az egymással való kapcsolat keresésben annak célját illetően, a mélységét vagy a módját tekintve? Más-e a módszer ahogyan a kapcsolatfelvétel megtörténik, akkor ha az ember párt – szexuális  partnert – keres, vagy ha barátot talál, esetleg  havert, más-e a szomszéd, a postás, és a hentes esetében, illetve emberi kapcsolatnak nevezhetjük-e még, és  társas kapcsolatnak mondjuk-e az utazóközönséget, vagy éppen a jegyellenőrt?

Én elsődlegesen azt gondolom, hogy a kapcsolatfelvétel módszerei mindig azonosak, nincs más vagy eltérő egyik vagy másik esetben. Elég nyilvánvaló, hogy az elsődleges cél a szexualitás – majd persze kissé lejjebb kétségbe vonjuk ezt – de tekintsük kiindulásnak. Erre van alkalmas eszközrendszerünk, ösztönös ősi beidegződések, hormonális rendszerünk, nagyon erős késztetések. Itt a cél – a végkimenet – egyértelmű. De az eszközrendszer – ha úgy tetszik a tánc, vagy a koreográfia – nem más a fentebb írt kapcsolatok esetén sem, csak a  cél nem annyira világos, és egyre távolibb, így a kapcsolat erőssége, mélysége is egyre kisebb, felszínesebb, olykor sekélyebb. Szerető, barát, haver, szomszéd, postás, villanyszerelő stb. Ez egy aktuális – érzelmileg távolodó – sor, sorrend, persze bármikor fordulhat másként. Az ember alapvetően kíváncsi.

Van-e különbség az emberek közötti kapcsolat és az emberi kapcsolat között? Ha azt gondoljuk, hogy ha erre van két szófordulatunk, akkor az nyilván jelent is valamit, nem tévedünk. Nem minden kapcsolat az emberek között :  emberi kapcsolat.

Tamás: Gondolkodjunk az emberi kapcsolatokról, annak fokáról, szükségességéről, tartalmáról, annak fontosságáról.  

Dóra: Nagyon érdekes! Jó téma lesz!

 Tamás: Kezdjen bele, majd belépek.

 Dóra: Abból a gondolatból indulnék ki az emberi kapcsolatokat, az ént és a világot számításba véve… hogy a valósàg alapszerkezete az én-világ reláció, tehàt, ha megszűnik a világ, az “én” is. Az alapvető szorongásunk a nemlét miatt nem szüntethető meg teljesen, de hozzátartozik a létezéshez. De most nem is ez a témakör… viszont az “én” van-e a „másik” nélkül? Ennyire összekapcsoltak lennénk? Mennyire fontosak és létszükségesek az emberi kapcsolatok? Identitásunk is, tulajdonsàgaink is mások által észleltek. „Akkor vagyok okos, ha van buta is?!”

 Tamás: A közvetlen kapcsolatban mennyi a tényleges tapasztalat és mennyi a képzelet, én vagyok-e a másik vagy ő „ő”?

 A tulajdonságok tekintetében ez érdekes, csak valamihez képest vagyok valamilyen, és vajon magamhoz képest vagyok-e más, vagy lehetek e, létezik-e fejlődés, vagy ez nem jelent semmit önmagában.

A kék szem nem, a balkezesség sem, de a magasság már igen. Én azt mondom, az emberi kapcsolatok – csak úgy, mint a szeretet, meg az egyén lelki jóléte – erősen túl van dimenzionálva.

Nincs szükségünk emberi kapcsolatokra – csak a kooperálás szintjén, ami a munkánkat és az életünket segíti valahogyan rendszerben tartani. A kapcsolatoknál annak távolsága mindig meghatározó – szomszéd, barát, rokon, szerető postás – ezek elég nagy távolságok. Miben állna az emberi kapcsolat? Mennyire végleges, mennyire billenékeny – mit határoz meg, vagy mit nem?

Az ember mindig egyedül van. Most is. 

Dóra: Valószínű a legtöbb emberi kapcsolatban inkább „én” vagyok, nem? A másik pedig akkor tetszik, ha illeszkedik az „én”-be, de amint inkább „te”-vé válik, önálló személyiséggé, aki esetekben ellentmond az „én”-nek, akkor elkezdem nem szeretni másikat? Tehát minden az „én”-től függ? „Én” vagyok a világom közepe? „Én” vagyok a világ közepe? S belebetegszik-e az ember, ha nem az „én” a világ közepe? Ki körül forog a világ? Mi a humánspecifikus? Az, ha meghaladom önmagam? Hányféleképpen tudom? Tulajdonképpen mindig önmagamhoz mérek mindent, önmagamat is. Magammal versenyzek, ha vékonyabb, szebb, jobb hangú akarok lenni? Hogyan és hányféleképpen tudom meghaladni magam? S az önmeghaladás önfeladás is egyben? Kutattam a kötődés elméletet a halálfélelem és a szexualitás tekintetében, abban elkezdett kirajzolódni, hogy az önfeladás talán egy kis halál az ember számára, de egész életünkben transzformáljuk magunkat. Na igen.. a társas világ pedig.. hogy szükséges-e? Valószínűleg igen.. azt hiszem, ha valakit bezárnak egy sötét szobába, egyre inkább leépül szellemileg és testileg is, ha nincs a „világ”, a „másik”, akihez szólhat, akire ránézhet, akiről gondolhat valamit, legyen az jó vagy rossz, aki mellett vagy ellen érvelhet, akire gondolhat.

Abban szerintem is van valami, hogy túl vannak értékelve.. bár nagyon fontosak.. de azért nem annyira, hogy az ember egész élete a körül forogjon.. bár ki minek áldozza az életét.. testét.. érdekes… a „fontos másik”.. A szociálpszichológia azt mondja, hogy egész életünket behatja mások jelenléte, még akkor is, ha fizikailag nincsenek jelen.. befolyásolják cselekedeteinket.. Önmagamban ki lehetnék? Érne-e valamit? A zene hallgató nélkül? Az író olvasó nélkül? A pszichológus kliens nélkül? A tanár diák nélkül? Az orvos beteg nélkül? Hmm.. lehet.. lehet.. De egy másik ember miatt megölni saját magunkban részeket.. egy másik ember szavai elronthatják az egész kedvünket, a jelenünket.. a vágyakozás..  nehéz kérdés..  Vannak-e valódi kapcsolatok? Vagy mindenkit csak az „én” érdekel? Kit érdekel igazából a „te”? Talán ez a baj, hogy senkit sem érdekel.. hogy „te” hogy vagy.

Tamás: Az emberek közötti kapcsolatban kevés szerepet játszik az érzelem. Vannak kényszerű helyzetek amikor kommunikálnom kell a másikkal, vagy egyszerre többekkel, de ennél nem több – példaként a munkahelyet tudom említeni, de hasonló az utazóközönség is – sajátos módon a  rock koncert látogatói, vagy a sportesemények látogatói között a kapcsolat ismét más. A középponttal  állnak kapcsolatban mind egymással – az esemény kapcsán alig – a kommunikáció a legjobb ülőhely elérésig tart. Mint egy csillag alakzat. Mi hiányzik ebből a kapcsolatból? Talán az érzelem, a jelenlévő közönség tagjai iránt. persze az előadót kedvelem. Ha van érzelem a jelenlévőkkel az már ismét más, ott a csoporthoz tartozás jelenik meg. Ez vajon belefér ez “emberi kapcsolat” formulánkba? 

A művészet, mint a lenyomatok őrzője és közvetítője

Dóra: Attól, hogy egymás iránt nem éreznek semmit még elég sok mindent érezhetnek, érezhet az ember társas közegben, ami kihatással van az életére. Érezhet szorongást, akarhatja, hogy figyeljenek rá, a közösség nagyban meghatározza őket, érezheti aprónak magát vagy egyben a többiekkel, ettől erősnek és boldognak is.

Az az érdekes, hogy az irodalom is másokról szól nem? Egyedül talán az sem lenne? Másokról írunk, másoknak?

Tamás: Igen, de a művészet másként szól másnak, tudja, tervrajz ahhoz hogyan kell élni, nincs közvetlen személy, akihez beszél és nem is ilyenről ír.

Dóra: Igen. De ha az ember csak egyedül lenne. Akkor vajon tudna regényeket, párbeszédeket írni?

Talán akkor monológok lennének. De ehhez is szükség volt „másra”, hogy kialakuljon a beszédünk, az írásunk. Mintha egymásra lennénk utalva teljesen. Vajon mindenkinek a saját társasága a legjobb? Másokat is ahhoz mérünk nem? Hogy jobb-e, mint a saját magunk társasága?

Tamás: Ember nem lehet egyedül csak, mint Robinson, akkor is írna rajzolna, dolgozna, benépesítené a környező világot, nevét adna a fáknak, ez elég kényszeres, de ettől függetlenül el van egyedül nem hal bele.

Bár a világ közepe én magam vagyok, valójában mégis alig tudom irányítani csak egymagam a világot. Teljesen mindegy, hogy hogy érzem magam, vidám vagyok vagy szomorú, dühös vagy kedves erre a világ rá sem hederít, nem tesz vele semmit. Mindannyian Robinsonok vagyunk, megszámoljuk a körülöttünk lévő tárgyakat és élőlényeket, és terveink lesznek velük, de a búza nem hajt ki ha nem jön el a tavasz. 

Néha megnyílik kicsit a világ egy szeglete, akkor oda belesek, vagy beljebb jutok, és a rendelkezésre álló helyet kitöltöm és már akkor az az én világom része lesz. Aztán így élek tovább, de nem tudom megnyitni a világot hogy elindulhassak benne, csak ha észreveszem hogy mehetek akkor megyek, ha észreveszem. Várom a tavaszt.

Dóra: Egy kis inger sem kell ahhoz, hogy tudjon alkotni?  

Nem unja meg saját magát az ember? 

„Elunja az ember mindig egy helyen, mindig-önmagát ne unná sosem? Egynek lenni: börtön, én, az: senki sem. Futva élek inkább, de egyenesen.”

Tamás: Akkor is elunja, ha többen van. Honnan az idézet?

Dóra: Igen, egyébként, akkor is elunhatja. 

Tamás: Az idézet?

Dóra: Pisti a vérzivatarban, Örkény. 

Tamás: Akkor is elunja ha többen van  Akkor még jobban tudja unni magát az ember.

Dóra: Egy kapcsolat addig tart, amíg nem üt be az unalom?

Tamás: Nem hiszem, hogy addig is tartana. Mondjuk attól függ… a postással nem tudjuk megunni egymást, de nem is nagyon intenzív a kapcsolat. Szerintem jobbára minden a szexualitásra vezet ki, meg az élelem szerzésére a kooperáció miatt, de lehet, hogy ez az első a szex csak vele jár.

Dóra: Ha nem is a szexualitás, de az izgalom vagy valami közös alkotás, hogy felmenjen az arousal szint.

Tamás: Ez utóbbi mi?

Dóra: Az éberségi szintünk, úgymond az izgalom valamilyen szinten. Ha valakinek magas az arousal szintje, az csökkenteni akarja, azt hiszem ők az introvertáltak. Önmagukban is sok az inger bennük.

Ha valakinek kevés, ő unatkozik, ők az extrovertáltak, annál inkább kell neki a külvilág, hogy felvigye az arousal szintet a maximumra.

Tamás: Felmerült a régi kapcsolatok örökideje, mindig itt él bennem, hogy S meghatároz bár nem viszonyulok hozzá, nem is vagyunk látható kapcsolatban.

Dóra: Mindig megmaradnak és irànyítanak? Vagyis hatással vannak?

Tamás: Nem, szervülnek, a személyiségem részévé válnak. Mint egy lenyomat.

Dóra: Igen, bizonyára.

Tamás: És már megint én lettem csak, mindegy ki volt a másik, szeretett-e vagy sem, az is mindegy, elég, ha én szerettem sem. Ez egy vers akármi legyek.

Felmerült a múltkor, hogy a Bibliából nem lehet értelmezni a világot – én vetettem fel persze –,csakúgy, mint ahogy a büntető törvénykönyvből sem lehet, mert nem tervrajz egyik sem, hanem lenyomat.

Elég, ha beépül – mint parancs vagy tiltás -, de a világról nem fog tudni képet adni – mert nem művészet egyik sem, ez a típusú írás – erre egyedül a művészet képes, ami nem csak a keresztező pontokon fogalmaz meg parancsot – sűrűbb vagy ritkább hálóban – hanem világokat képez, újakat.

Persze maga is értelmez, de ad egy új értelmezési lehetőséget is – a Biblia, és a Btk nem tesz ilyet. Csak lenyomata az akkori világnak – és emberi kapcsolatoknak – mint egy nem művészi fotó.

Nem dinamikus – mint ahogyan a jog sem formálja, alakítja a világot, csak egyes részeit szabályozza – a szabályozás utólagos – akkor van jogalkotás, ha van erre kényszer vagy szükség.

Hasonló az emberi kapcsolatok lenyomat jellege.

Dóra: Tehát nem írja le a világ működését, csak szabályozza, szabályozni próbálja, kontrollálja azt, amennyire teheti  De feladata-e a világ leírása? Milyen világképpel dolgozik a Biblia, s a Btk.? Milyen az emberkép?

Az emberi kapcsolatok lenyomat jellege? Tehát azok is eképpen alakítanak minket, a személyiségünket? Hogy bár nem írnak le minket 100%-ban, de mégis formálnak minket, lenyomatot hagynak bennünk? Szabályoznak és kialakítanak sémákat bennünk?

Így alakul ki a személyiség is?

Tamás: Szerintem ez utóbbi igen – alakítanak – vagy magunk alakítjuk magunk, ha a saját kép erősebb, mint a külvilág által látott, vagy eltér attól.

Dóra: Biztos formál minket minden tapasztalàs. Ezekkel a formàlásokkal küzdenek sokan a teràpiàkon. Miért ilyen meghatározóak az emberi kapcsolatok?  Talàn ez is hozzátartozik a fontossághoz. Miért tud egy mondat, egy gesztus, egy tekintet örökre nyomot hagyni bennünk? Egy örök sérülést, amit évekig kompenzálhatunk, éveken át dolgozhatunk rajta, hogy másképpen tudjuk látni, s ne legyen ránk hatással.

Persze utólag sokan eufemizmussal élnek “ennek így kellett lennie, ezért vagyok most olyan, amilyen”. Valóban? Vagy csak szeretünk okot, magyarázatot találni mindenre, s ha nincs más kapaszkodónk, azt mondjuk, hogy ezért vagyok itt, ahol vagyok. S ez elég. Elég? Természetesen rengeteg kivétel van, csak egy gondolatfoszlány, amit valahol olvastam.

Tamás: Én nem vagyok benne biztos, hogy egyrészt olyan fontosak, másrészt valóban ember kapcsolatok – az ember eltölti az időt ezekkel a dolgokkal – és a definíció itt éppen olyan nehéz, mint a szeretetnél, mit jelent? Én nem sokat várok az embertől általában – a gondolkodás is csak összezavar – kétségkívül elvitt a világűrbe – de az” emberi kapcsolatokat ” inkább összezavarja, mögöttes síkokra tereli, eltérit a kívánt iránytól, hatástól – önmagammal játszom persze ilyenkor is – és az se annyira fontos, hogy meddig jutottam – talán – újabb nehézségek.

Mondjuk másként értelmezni se tudjuk önmagunk, mint emberi kapcsolatokon keresztül, ez igaz. A tartalma és a fontossága a kérdés. Csak élőhöz igazíthatom magam, ahhoz, ami legjobban hasonlít rám, egy város lehet hűséges? Csak az emberek.

Dóra: A tárgyak lehetnek-e hűségesek? A növények?  Igen, másokon keresztül értelmezzük magunkat, viszonyítunk mindent. Kialakul a világkép, emberkép, sémáink, de túljutni magunkon a művészet által talán lehetséges. Nem tudom mennyire fontosak… valakinek nagyon.

Tamás: És olykor méricskélünk, kicsinyesen vagy irigyen.

Az emberi kapcsolatok manifesztálódása

Dóra: Tartalom nélkül is. De ha valakinek tartalom nélkül is fontosak a kapcsolatok, akkor a saját maga fontosságát ünnepli bennük?

Tamás: Igen, ez jó fordulat.

Az emberi kapcsolat és a szeretet nyilván összefügg, ha a kapcsolat nem kívánatos, vagy nem pozitív érzetű, akkor nem kapcsolat. Vajon a szeretetlenség mellett hogyan tartható fenn emberi kapcsolat, ha az nem választott, hanem családi köteléken alapul. Kötelező-e ilyenkor a szeretet, vagy elegendő a hideg vagy távolságtartó tiszteletadás. A rokoni kapcsolat nem szükségképpen emberi kapcsolat is.

Sajátos a kapcsolat a függő viszonyokban – a tanár diák, orvos páciens, ügyfél ügyvéd viszonyban – míg az egyik fél elég határozottan meg tudja tartania távolságot, addig a másik fél hajlamos belecsúszni valami érzelem telitett kapcsolatba, amely alapvetően csalódással fog zárulni, hiszen a másik félben nem alakul ki ugyanaz az érzelem. hasonlatosan a viszonzatlan vagy meg sem ismert szerelmekhez – amelyek esetében csalódás ugyancsak bekövetkezik, de hatása nem biztos, hogy csak negatív. 

Míg az első esetben a magárahagyottság is jelentős szerepet kaphat -a becsapottság, megtévesztettség -, addig a viszonzatlan szerelem mégis csak pozitív érzésen alakul, ha nem is kerül viszonzásra, de az érzet kialakul, a töltése egyértelműen pozitív, a maradványok gyógyulás után inkább kellemesek, mint kellemetlenek.

 A megcsalatás persze más: az egy viszonzottnak tűnő szerelembeli becsapódás, igen erős érzelmi hatással.

Ha eltűnnek az emberi kapcsolatok ember hiányában, akkor előfordulhat, hogy valaki tárgyak felé fordul, vagy nem ember élőlény felé. Alkalmasint megteszi azt hiszem, mégis egyfajta lelki gyakorlat ez. Károsnak önmagában talán nem mondható, hacsak nem válik emberré a tárgy vagy az állat valahogyan. De ez feltehetően már betegség, nem normál psziché létezése

Dóra: Régebben mennyi érdekházasság volt nem? Ez jutott erről eszembe… ott a hideg távolságtartás lehetett nem? Vagy egy idő után kialakult a szeretet?

Azóta talán „több” az emberi kapcsolat, mióta szabadon választható, hogy kivel töltünk időt, kit választunk családunknak.. a választott család és a rokonság na. igen..

Az ember nagyon szeret csoporthoz tartozni.

Tamás: A hóhérral is volt, bár egy rövid fejvesztett pillanat után elmúlt. 

Dóra:S nagyon szeret valamilyen csoport ellen lenni.

Tamás: Nem tudom, gondolja számszerűen is megnőtt? A netes tér az emberi kapcsolat?

Dóra: Ugye már általános alsóban kialakulnak a klikkek, a kiközösítés, a csoportfolyamatok.. iskolai bántalmazás, ami folytatódhat a munkahelyen is.

Tamás: Vagy beltartalmában több?

Dóra: Fura ahogyan az ember gondolkozik és választ… és még furább, ahogyan saját magát csoportokba sorolja és mennyire szereti élni a csoporttagságot.

Tamás: Kiterjeszthetjük a kérdését. Nem is az optikai csalódás az érdekes a szemet be lehet csapni – hanem önmagában az, hogy az ismert adatokból nem a helyes – a valósághoz közeli – következtetését vonjuk le, hanem előítéleteink, felszínes ismereteink, a trend alapján döntünk dolgokban – így pl az emberi kapcsolatokban is – majd csalódunk, és hibáztatjuk a világot. Úgy látszik a nagy számú döntés a hibákat kiegyensúlyozza.

Dóra: Na igen… nagyon szeretem a szociálpszichológiát, annyi érdekes jelenségre rámutat… a szemtanú-hatástól kezdve… mindenféle torzítás… lényegében nagyon ritka, hogy a másik embert tisztán látjuk! Hogyan tudunk akkor igazán kapcsolódni és szeretni? Azonban, ha a másik személy ellentmond nekünk, tehát lehull az idealizálás fátyla róla, akkor meg haragszunk rá és mintha már nem is szeretnénk annyira… pedig nem rá kellene haragudnunk. Nyilván van akiknél ez a torzítás jobban megjelenik és van ahol kevésbé… de vannak pozitív torzítások is… a holdudvar hatás pl… mikor ha valakinek felismerünk egy jó tulajdonságát, pl. hogy szép szerintünk, akkor feltételezzük, hogy okos, kedves stb… valamint az elsőbbségi hatás.. amit először megtudunk egy emberről az árnyalni fogja a képünket, a gondolatainkat róla és nagyon nehéz lesz felülírni. Ez kapcsolódik az előítéleteinkhez, sémáinkhoz. Nagyon érdekes volt.. két csoport kapott egy szólistát egy fiktív személyről. Ugyanazt a szólistát kapták, csak felcserélték az első az utolsó szót. Az első csoportnak azzal kezdődött, hogy kedves, ügyes, vicces, irigy. Tehát a kedves volt az első és az irigy az utolsó szó. Ők egy szimpatikus embernek képzelték el. A másik csoportnál az irigy volt az első, tehát így kapták meg: irigy, kedves, ügyes, vicces. Ők pedig negatív személyként festették le. Ennyit számít. 

Tamás: A szólista érdekes szó, zongoristára is mondják. Bocsánat.

A kapcsolat emberek között és az emberi kapcsolat nem azonos, ám érdekes a nyelvi különbségtétel is. Vajon angolul, hogy mondják, vagy oroszul?

Dóra: Hmm, nem azonos?

Tamás: Hát nem. A hóhér és az elítél közötti kapcsolat emberek közötti kapcsolat, de mégsem mondanám emberi kapcsolatnak. Kell valamiféle többlet – leginkább pozitív tartalom.

Vannak kényszer közösségek, például a börtön. Itt látszólag emberi kapcsolatok vannak – sorstársak – de miután ez egy gyorsan bomló kényszer közösség, a késztetés hiányzik az emberi kapcsolatra – bár érzelem van itt bőven -, így ezek mégis inkább kapcsolatok emberek között. ha mégis átfordul emberi kapcsolattá, annak nincs köze a börtönhöz.

Láttunk eddig, késztetést, helyzetet, találkozást, érzelmet. Ezek látható tartalmi megjelenései az emberi kapcsolatnak. Nézzük meg mind kell-e vajon? És ne feledjük az alapkiindulást – nincsen másik tánc, csak a dürgő fajdkakas tánca a nőstény körül és fordítva. Eljutunk-e ebből a definícióba?

Késztetés nyilván kell. Egy egyszerű kapcsolathoz nem kell, hiszen nem kell akarnom találkozni a postással, fogok, akkor is ha nem akarok. 

Kell-e helyzet – fizikai tér, idő? Azt gondolom kell, de, majd később kiderül, hogy van-e emberi kapcsolat akkor, ha adott esetben a másik oldal nem is tud erről. Lehet hogy a hely nem is fontos. Különösen, ha azt tekintjük, hogy a világ közepe én vagyok, minden világé, a sajátomé és az egész világé is. tehát lehet hogy ez mellőzhető.

Találkozás kell, az nem vitás, valahogy tudomást kell szereznem a másikról, ezt nevezhetjük találkozásnak – most a realitásban mozgunk, tehát fizikai emberi kapcsolatról beszélünk, amelynek tárgya van – még egy lehetséges tartalmi elem. A tárgy.

Kissé később ugyancsak látjuk majd, hogy sajátos módon emberi kapcsolatnak nem ember is lehet tárgya, úgy is, hogy ez még nem éri el a pszichiátria beavatkozás szükségességét. Gondoljunk most futólag Robinsonra, és mindazon magányos emberek sokaságra, akinek van kutyája, vagy egy tárgy amit különösen szeret és azt hiszi hogy az, valaki általa szeretett személyé volt – és emberi formát , tulajdonságot nevet, ad neki.

Az érzelem. Ez biztosan szükséges. Ámde, lehet-e emberi kapcsolat alapja a gyűlölet, a megvetés, a közöny? Furcsa módon a kényszer – de rokoni – kapcsolatnak lehet , ám kérdés hogy ez akkor vajon emberi kapcsolatnak nevezhető -e?

Én azt gondolom a barátságosság elengedhetetlen. Azért használom azt nem szokásosan használt szót, mert – ne feledjük – az emberi kapcsolatok egy sor, sorrendi előrehaladás a szeretőtől a postásig. A barátságosság talán mindenre igaz,  ha már közös nevezőt keresünk.

További kérdés, hogy fontos -e az emberi kapcsolat megléte, mélysége, ideje, és ha igen mennyire fontos? 

 Folyt.köv.