Tuzio – A fa alatt

Uhh! – nyögött fel Elemér, miután kivárta, hogy a lámpa zöldre vált, tempósan átballagott a többiekkel a zebrán és megállt, hogy kiválassza, melyik gyalogúton menjen a parkon át. Uhh! – nyögött fel megint, mert váratlanul félhomályra alkonyodott, a környezetében a szemétláda és a transzformátorszekrény porózussá, de meglepően részletgazdaggá vált, és mintha egy doboz kavicsot ráztak volna folyamatosan a közelében, miközben valami nagy és erős benyúlt a mellkasába, belemarkolt és megpróbálta megemelni.

Érezte, ahogy valahol alul sebesen folyik ki belőle az erő, és ahol már nem volt, deres hideg követte és telepedett a helyére. Úgy tűnt, bár nem volt biztos benne, hogy áll. Lépni próbált, de a dermedt lábak bizonytalanná váltak, nem érezte őket, nem az történt, amit kívánt, másfelé, tétován és remegve indultak el. Kinézte magának a fatörzset, és imbolyogva leküzdötte azt a néhány métert. Hálás volt a kezének, aminek nem érzékelte a jelenlétét, ugyanakkor látta, hogy az széttárt ujjakkal a törzs felé nyúl, és érezte, hogy megtámasztja bizonytalan testét.

„Kicsit állunk” – gondolta, de a lábai tovább önállósodtak, lassan hajlott a térde. „Jó, akkor kicsit ülünk” – próbált alkalmazkodni az eseményekhez; ahogy a törzs mentén ereszkedett lefelé eszébe villant, hogy a szövetnadrág mocskos lesz, talán ki is lyukad, de csak nem lyukad ki, és majd kitisztíttatom. Leért a feneke, a háta a törzsnek támaszkodott, és annak ellenére, hogy a valami a mellkasát markolva továbbra is próbálta felrángatni, jóval nagyobb biztonságban érezte magát.

„Kicsit pihenek, amíg alább hagy ez a hülyeség” – gondolta már összeszedettebben, a fejét is a törzsnek támasztotta, és próbált egyenletesen lélegezni.

Elegáns idősödő úr, gondolta a negyvenes, ősz hajú, testes férfi, aki egy kissé idejétmúlt, de jó állapotú aktatáskával a kezében érkezett. Vajon miért ül ott, azzal a borzasztó tekintettel, amiről azonnal apámé jut eszembe, az utolsó hetei, amikor már tudtuk, hogy vége, hogy gyorsan elmegy, megmondta az orvos, de ő is és mi is úgy tettünk, mintha semmi nem változna, persze változott, egy idő után nem tudott felkelni az ágyból, a vége felé már a kezét sem emelte, csak nézett, át a szobán, a falon, mintha olyat látott volna, amit mi nem. Mi meg úgy beszélgettünk vele, mintha válaszolt volna, mintha most is az a kedélyes, határozott családapa lenne, mert így volt a legegyszerűbb, mert azt gondoltuk, neki is így a legjobb, pedig nekünk volt így jobb, mert amiről nem veszünk tudomást, az nincs, és aztán úgy ment el, hogy biztosan magával vitt sok olyan dolgot, amit el kellett volna mondania és meg kellett volna beszélnünk, de mi nem segítettünk neki felkészülni.

Csirkefogó, gondolta az erőteljes testalkatú, nyugdíj felé járó férfi. Lopnak, átvernek másokat, mások kárán szereznek pénzt, biztos az öltöny is abból van, de soha nem jutnak előbbre, legalább haszna lenne, hogy másoktól elvesznek, de nem, könnyen jön, könnyen megy, ha pénz van, irány a kocsma, mindenki a vendégem, addig iszom, amíg fér, aztán kezdődik elölről. Én meg tisztességgel végigdolgoztam az életem, és majdnem ott tartok, ahol kezdtem. Lehet, hogy mégis neki van igaza.

Szerencse, hogy így be van rúgva, gondolta a takaros külsejű idősödő nő, addig legalább nem veszélyes másokra. Emlékezett arra, amikor egy este, amint munkából ment hazafelé, egy piszkos, büdös, nagy darab férfi megragadta és behúzta a kapualjba, iszonyú erős volt, próbált, de nem tudott ellenállni, a szájából dőlt az alkohol és a fokhagyma áporodott bűze, a falnak szorította és durván megmarkolta, hogy fájt, az undor és a rettegés adott neki erőt, megpróbálta ellökni, az elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett, ő meg futott, nem nézett hátra, ott maradt a táskája, de nem ment vissza érte, nem gondol rá azóta sem, de néha rátör a fokhagymabűz és a kiszolgáltatott tehetetlenség, és érzi a durva marok fájdalmas szorítását.

Jól öltözött ember, és azt sem tudja, hol van, állapította meg a mutatós, harmincas nő. Ez a tekintet mint Gáboré volt, aki majdnem a férje lett, kedves, okos, jó humorú ember, jó volt vele, össze is költöztek. Mindketten sokat dolgoztak, Gábor egyre gyakrabban maradt távol, egyre később jött haza, aztán szétszórt volt és lassú, egyre fáradtabb, egyre kevesebbet foglalkozott vele, mondta ő neki, hogy tönkreteszi magát, de Gábor nem reagált, csak ült, ezzel a tekintettel nézett maga elé vagy aludt, ahol éppen volt. Egyre aggasztóbb volt, hogy folyton távol van vagy otthon élőhalott, aztán megtalálta a gyógyszert a kabátzsebében, beteg vagy, kérdezte, nem, válaszolta az, hagyjál, és többet meg sem szólalt, még az anyját is megkérdezte, pedig annak sosem tetszett Gábor, mondta is, hogy biztos valami erős diligyógyszer, beteg az agya, látta ő azt rajta rögtön. Próbált komolyan beszélni vele, hosszan kérlelte vagy magyarázott neki, fenyegette vagy könyörgött, de az mindig ugyanúgy nézett maga elé, sosem tudta, eljutott-e valami a tudatáig. Aztán egy késő este a padlón a saját mocskában találta, először azt hitte, meghalt, hívta a mentőket és ment utána a kórházba, ahol az orvos azzal várta, hogy kimosták a gyomrát, a tablettás probléma elmúlt, de valamit be is szúrt magának, azt meg kell várni, amíg kiürül. Ő csak döbbenten állt és hallgatott, az orvos pedig megkérdezte: régóta drogos? Nem tudja, miket szed? Mióta lövi is magát? Előbb kellett volna foglalkozni vele. Akkor hazament, összepakolt és elköltözött. Két nap múlva bement Gáborhoz, aki feküdt, csorgott a karjába valami átlátszó lé, csendben nyögött és visszataszítóan nézett ki, elmondta neki, hogy elmegy, ha megváltozott, talán megkeresheti. Többet nem is kereste. Néha eszébe jutott, hogy felbukkan és visszakéri a helyét mellette. Olyankor mindig elborzadt, mert mi van, ha nem javult, hanem romlott, és segítségért esedezik, és ő nem tud nemet mondani neki, de nincs kiút, és újra tönkreteszi az életét. És örült, hogy nem került elő többé, és hálás volt a sorsnak, hogy véletlenül sem botlott bele sehol.

Tessék, ez is tökrészeg fényes nappal, szitkozódott magában a koros nagymama, addig isznak, amíg elvesztik minden eszüket, mint az apja, aki kedves, jó ember volt, de gyakran részegen jött haza, olyankor hangos volt, durva és kötekedő, és otthon mindenki rettegett, vajon aznap melyik ember lép be az ajtón. Ilyen lett a nagyobbik fia is, se rendes munkája, se pénze, a családja otthagyta, egy piás nővel van együtt, mind a ketten folyton részegek, utálja, ha megjelenik nála, úgyis csak pénzt kérni jön és megrémíti az otthoniakat, be sem szokta engedni, a múltkor bevizelt, úgy jelent meg, undorító volt, becsukta az orra előtt az ajtót és elküldte. Hogy engedje ki az unokáját az utcára, ahol ezektől kell tartani?

Nocsak, megfáradtunk, lepihentünk, vigyorgott a fiatal férfi. Nem csöves, normálisan öltözött, nem is fiatal, találkozhatott egy régi haverral, megünnepelték, kicsit túlfutott a feles, hazafelé bekábult, nem szokott az iváshoz, kipiheni magát, aztán hazaballag. Jó neked, fater!

A szatyrot cipelő középkorú nő tekintetében sajnálat bujkált, szegény ember, nem látszik sem betegnek, sem részegnek, és olyan szép a tekintete, a lelke sérülhetett meg, elhagyták vagy becsapták, vagy csak összegyűlt a sok bántó gyötrelem, és ülepednie kell, hadd tisztázza magában a dolgokat, ha enyhül a bánat, majd sóhajt egy nagyot, feltápászkodik és hazamegy.

Ennyi tartás sincs az emberekben, tükrözte az öregember megvető pillantása. Leül a kutyahúgyba, a ruháját sem kíméli, ezek krákognak és köpködnek, trágárul hangoskodnak, a nyílt utcán a falra pisálnak, pedig ülhetett volna padra is, vagy az orrát is fújhatná, ha lenne zsebkendője, de arra sincs igénye, na meg pad sincs, amire leüljön, pedig az igazán lehetne egy ilyen parkban, amire ő is leülhetne, igazán gondolhatnának erre is.

Milyen szelíden ül itt, lassított kissé a szürkekabátos férfi, mintha csak egy hajdani emléken merengene, nem csavargó, látszik a ruháján. Nem olyan, mintha rosszul lenne, megkérdezhetném, de egyszer hívtam mentőt egy földön heverő férfihez, azok meg velem ordítoztak, hogy a mocskos részeg disznó miatt nem egy sztrókoshoz mentek, máskor egy másik megütött, mert szerinte megzavartam, többet nem teszem ki magam ilyennek, töprengjen csak, amíg jól esik neki.

Egyre többen vannak ezek a semmirekellők, öntötte el a harag a négyéves-forma gyerek kezét fogó anya gondolatait, nem dolgoznak, mert nem is akarnak, nappal ellébecolnak, mint ez is, este elmennek a szállásra, ahol kapnak enni is ingyen, én mit kapok ingyen, mikor lesz nekem ilyen ruhám, mint ennek a munkakerülő ingyenélőnek, még hogy szegény nyomorultak, övék a világ.

Ilyeneket gondoltak az emberek az utca másik oldalát néző Elemér előtt elhaladtukban, amíg arra nem járt egy közteres, és erélyesen rá nem szólt, hogy húzzon el onnan. Miután nem reagált, rendőrrel fenyegetőzött és kicsit meg is rugdosta; így derült ki, hogy már nem él.

 

Tuzio

Borítókép: Imre Dóra

Reggel lesz megint

A vágy nem a halállal ér véget. A halál túlságosan végleges, egyébként is irracionálisan nem létező, ahhoz különösen, hogy ehhez kössünk bármilyen emberi cselekvést vagy érzelmet.

A vágyak hamarabb halnak meg. Amikor már nincsen felébredő sóhaj sem, a vágy tárgyát illetően. Az életnek nem lesz vége.

Mondjuk, írjunk naplót, az enyémet vagy másét, mondjuk, írjuk le mindazt, amit gondolunk, ki tudja hány barátot, ellenséget szereznénk, ha kimondanánk azt, amit szeretnénk. És vajon számit –e? Hány ember van, aki fontos, akinek adsz a véleményére, még inkább számítasz rá, nem lehet sok. A tömeg nem fontos, lehúzott sapkák, nagy fülhallgatók, maszkok mögé bujt kapucnis emberáradat a metrón, a járdán. Tömeg. Ámbár félelmetes. Akkor mégis számít.

Árnyakba bújnak emberek, zenébe, zajba, magába a tömegbe – feloldódnak, egyé válnak, ők maguk lesznek a tömeg. De a kapcsolódás időleges, nincs közös gondolat csak sodródás van, egyfajta hömpölygés, ami visz, mit korhadt ágat – vagy kitépett facsemetét – a zavaros víz áradáskor, tavasszal.

Egyszer csak személyiségekre bomlik, akik véleményt formálnak rólad, a másikról, a harmadikról, a tömegről. Előítélettel, ránézésre. Nem ítélet csak zsigeri vélemény, agyonüt, szagos, szeretem, fuss, üss. Ilyesmi véleményt elsőre, amíg nem ismernek meg. Hogyan ismernének meg, hiszen maszkot viselsz.

A gyerekek most úgy nőnek fel, hogy azt gondolják, az felnőttek nyolctól ötig nem hordják az arcukat. Öttől nyolcig hordják vajon, a gyerekek ezt még nem értik. Majd később.

Hány barátom-ellenségem lesz? Ki tudja. Számit? A tett számít, vagy a gondolat már elég. Lehet e morálisan nehéz egy helyes döntés? Vagy a kérdés rossz. A kérdés rossz. Beléd bújik, a bőröd alá, és nem menekülhetsz, csak hazudhatsz.

Írjunk naplót, A történetnek nincs eleje közepe, vége, illetve van, csak nem ebben a sorrendben.

Ma reggel feleltem azzal az elhatározással, hogy …No nem ennyire azért nem egyszerű. Mire az elhatározás megérik kétszer leveszem az arcom, mire megérik. Mire reggel lesz. Ki hogyan ébredt ma? Éjszaka moccant valami a bejárati ajtó felől. Megdermedtem, és vártam, hogy mi lesz. Nem lett semmi. Mikor kezdőik egy történet. Este, éjjel, az ajtónál, vagy bennem.

Lehetett volna ott egy ember kalapban és azt mondta volna: – Kelj fel, megyünk. És mentünk volna, bele az éjszakába. És a Mázsa téren leszálltunk volna a villamosról, odamentünk volna Bajuszhoz a régi jasszhoz, hogy hát vinne el megmutatni az éjszakát kőbányán. – Hö –hö – hö – nevetett volna, két foggal és nagy mosollyal – Hát gyertek, itt engem mindenki ismer. – Adj egy dinnyét – mondtuk volna neki – Mire? – Taxira. – Jó – mondta volna, és kezünkben két zöld héjú szagos dinnyével elindultunk volna a Pataki felé, ahol a ház előtt egy ember – aki úgy nézett ki majdnem, de éppen csak majdnem, mint a nagybátyám – szaxofonon játszotta az Akácos utat. – Aha – Minden történetem zsák történet, csak eleje van. Jessz – mondta volna látszat nagybátyám, és tökmagot ropogtatott volna. Jó kis éjszaka kerekedett, ahogyan ott a holdfényben két dinnyével mi hárman lépegettünk a sanzon ritmusára, balra – jobbra- balra – jobbra, balra jobbra-.

Brunner Tamás

Fotó: Imre Dóra

Pruzsinszky Sándor – Húsevő

(Gyávaságom története)

Az egész  az 50-es villamoson  kezdődött.  Álmosan  ébredtem  aznap, nem tudok  aludni, ha melegfront  van.  S  persze, hogy  késve  indultam a  munkahelyemre, mely  a  bíróság  hátsó  traktusában  székelő  végrehajtói  iroda.  Megálltam  a nyikorgó  kocsiajtónál  és titkon a mellettem  álló  lány arcát  fürkésztem, úgy  téve,  mintha  a kinti  forgalmat  bámulnám .  Ismerősnek  tűnt  ez az arc. Hollófekete  haja széles folyamként ömlött  szét a vállán.  Magasan  ívelő,  Madonnás  szempillája  mintha  csodálkozást  fejezett volna ki:  A virágárus  lány,  ötlött fel bennem.  Akinek két  utcával  arrébb  van  a bódéja 

Éreztem,  hogy  gyorsabban  ver  a szívem.  Nehezemre  esett levenni  a szemem   róla,  amikor  az ellenőr  megbökött:  —  Láthatnám  a jegyét, uram? —    Hiába  turkáltam a zsebemben,  csak  a reggelim, a megnyomorgatott  szalámis  zsemle  került  elő. —  Otthon hagyta?  Remek!  Nyolcezer a  bírság!  Kifizeti  most  vagy  feljelentsem? —  Miért  vagyok  én  ilyen  szerencsétlen?  —  kérdeztem  volna  magamtól, amikor a lány hangját  hallottam:  —  Együtt  vagyunk!  Kifizetem én  helyette…–  S  kifizette,  szép szemével  csippentve   rám  cinkosan.  Aztán,  mielőtt  egy  szót  szólhattam volna,  leszállt.  Hálát éreztem,  meg, hogy  mennyire  lúzer  vagyok.  De  valami  büszkeségféle is  melegített, hogy  ez a  szépség  azt mondta:  együtt  vagyunk…Lendületből,  mielőtt  becsukódott volna  a csuklós ajtó,  mellette termettem.  Engem  is  meglepett  a  bátorságom!  Mert  amúgy  tényleg eléggé  félénkféle  vagyok.  —  Ez… Igazán…nagyon…–kezdtem  bele  valami  hálálkodás félébe, de  ő leintett: — Szót se érdemel…   – –  Azt  mondtad, együtt vagyunk  —  erősködtem  .  —  Azt  mondtam?  —  nevetett  ő,  oly kihívóan és kívánatosan, hogy  a hátamon is  bizsergett a bőr. Csak álltam  ott a sivár  megállóban, elnémulva. – Tetszik, ahogy  a lúzert  adod: mintha  béna  lennél, ez bejön nálam, ez a játék…Pedig  biztos  állod a sarat, ha  megszorítanak, igaz? De  bocsi, most  rohannom  kell! —  és eltűnt  a reggel  ködében.  De  már  nekem is igyekeznem  kellett, ha  nem akartam  elkésni  a munkahelyemről.  Kár  is  lenne  kockáztatni  a világ  legjobb  állását!  Apám,  a kisnyugdíjas,  fénylő  szemmel  néz  rám,  amikor  reggelente  a  tízóraimat  csomagolom s ő  ruházatomat  ellenőrzi:  elég  fényes-e a cipőm?  — Becsüld  meg  magad, fiam, remélem, tudod már,  milyen  menő  dolog  bírósági  végrehajtónak lenni?!  Válladon a törvény,  szavadban az erkölcs… —  A  főnököm  Berci  bácsi.  Mindenki  így  hívja a ragyásképű végrehajtót,  aki szerint  őmellette megfogtam az Isten lábát. Ha  megbecsülöm  magam,  szépen  megtollasodhatok… Én tehát  szorgalmasan dolgozom.  Alapos vagyok  és lelkiismeretes. Úgy  teszek,  mintha  sok értelmét  látnám a munkámnak.

Mégis,  kár  volt  ma annyira  sietnem:  Berci  bácsi  már  nincs  idebent.  Az íróasztalomon  ott fekszik  a mára  szóló  feladatom:   egy  végrehajtási  lap.   Ellenőriznem  kell  a  címet  és  a  tárgyak  listáját, amiket  majd  Berci  bácsi  elkoboz  a helyszínen és kiadja  árverésre.  Az adóst  és  a  rendőrséget  (oh,  a karhatalom!) már  értesítettük.  S egy  cédula, a főnök  szálkás betűivel:  „El ne  felejtsd  délben az ablakba  tenni a húsevőt!” 

Ez  a  húsevő  virág  Berci bácsi  kedvence.   Az asztalán  díszlik, várva, hogy szőrös, nedvedző  lapátlevelei  fojtogatón  összezárulhassanak  egy-egy  óvatlan  szúnyogon.  Berci bácsi  nap mint nap pucolgatja,  tápszerrel  öntözi.  Aztán  kiteszi  az  ablakba  —  ebből,  amelyik  adós  érteni akar,  megértheti,  mit  kell  a  levelek  alá  dugnia , ha  el szeretné odázni  a  dolgot …Azt  képzelem, egy  napon  majd, ahogy  a  Hivatal  fontossága  egyre nő, ember nagyságúvá  fejlődve,  lenyelnek   minket is  e  szőrös  levelek… Szemem  közben  fennakad  a   nyomtatványon:  „Végrehajtható  vagyontárgyak  felsorolása: egy  tengeri  kagylóhéj és a bútorzat”.  Csaknem  elnevetem  magam, hogy néha  milyen  vidám tud lenni  ez  a szakma…S a reggeli találkozás  azzal  a  meseszép  lánnyal, aki  felvállalt  engem, azt  hazudva:  együtt vagyunk!  Éreztem, hogy  e pillanatban  ő  is  rám gondol!  Én  meg itt tespedek, ezzel  a porszagú  papírral…Felpattantam,  székemet feldöntve. 

Futottam,  mintha  kergetne  valami.  Közben kifundáltam:  mint  a virágok  szakértőjét,  megkérdem  őt:  előfordulhat-e,  hogy  oly nagyra  nőjön  egy  húsevő?

A lány, akinek  még a nevét se tudtam,  éppen zárta  már  a  bódét.  Még  az ajtóban  csókolózni kezdtünk s én  a derengő,  őszi  fényben  bátornak, erősnek éreztem magam.  Még akkor is, amikor  beléptünk  kicsiny  panellakása  ajtaján.  Aztán, alig hogy  átöleltük egymást,  a legelső, ami  az asztalán  a szemembe  villant,  egy  termetes  tengeri  kagyló  volt.  —  Tedd a füledhez —  mondta ő  — Hallod  a  zúgást?   A  hullámok  hangját?  Emlékszik  a tengerre.  Száz év múlva is…  Hallottál  már ilyesmiről?

Erre  nem  válaszoltam  semmit.  Csak  úgy zúgtak  a hullámok  a fejemben, fenyegetően!  Gyorsan  elköszöntem,  iszkoltam  le  a lépcsőn.  

S  ahogy  visszanéztem,  még láttam  leparkolni  a ház  előtt Berci  bácsi  szolgálati  kocsiját.

Az  ég,  mintha  csak engem  figyelne,  titokzatosnak  és  megbocsátónak  látszott.    

   –

             

       

Fotó: Imre Dóra

Kedd – 22.02.22.

Ismertem egy embert, aki azt gondolta, ha mindvégig ébren marad kijátszhatja a halált, nem fog meghalni álmában. Évekig a fotelben ült és úgy töltött az éjszakákat. Hitt benne, hogy kicselezheti a sorsot.

Az ember nem vált gyakran pályát, valószínűleg szinte soha, hacsak valami végletes külső körülmény nem kényszeríti erre, egyébként megmarad abban, amit addig csinált, akár kedvvel akár kedv nélkül. Teszi a dolgát, amiről azt gondolja, hogy a dolga, persze, felkel, munkába megy, elvégzi az aznapra rendelt feladatokat, majd hazamegy tv-t néz, miegymás. Nem is gondolkodik azon, hogy lehet, hogy nem is jó helyen van. Ámbár lehet, hogy gondol erre, de nem igen tesz semmit. Olykor kicsit irányt vált, és azt gondolja, hogy ezt magától teszi, ezzel kilép a komfortzónájából és ezzel gyökeresen megváltoztatja az életet. Úgy képzeljék el, amit mondok, hogy egyik nap balmenetes görcuflit hornyol, majd gondol egyet és jobb menetesre vált. Hát igen.

A legfontosabb a jól strukturált rend kialakítása – ehhez kell pár év – majd az ebben való hely elfoglalása és megtartása. A biztonság nagyon fontos, valójában azt hiszi mindenki – én is –, hogy ha nem változtat, örökké így lesz ahogy van- nem baj, ha nem annyira jó – de legalább nem annyira rossz, és legalább ismert.

A komfortzónáról még egy szót. Nincs ilyen. Ameddig elmegy az ember az még a „komfortzóna” különben nem menne el, ha azt véli, hogy nem mer bunggee jumping-ozni, és mégis mer, akkor alapvetően mert mindig is, tehát azt tette, amit még megtehetett. (Hogyan írjak ezt a szót helyesen magyarul?)  Az öröklét érzését szerzi meg az ember a végtelenül ismétlődő azonos feladatok türelmes elvégzésével. És úgy gondolja kicselezte a halált, kicsellózott vele, fricskát mutatott neki, kitolt vele, vele aztán nem babrál ki semmi ilyesmi. Erre építi fel egész életet.

Minden szakma, mesterség, tudomány, foglalkozás, vallás kialakítja a maga eszközkészletét, rituáléit, szóhasználatát, pontos definíció rendszerét, megtanulja és boldogan mozog ezen belül. Kétségkívül segít, nem kell állandóan megtalálni a közös platformot a másikkal – bár a mosoly segít -, egyszerűen az ismert definíciók okán ugyanazt érti, ugyanaz alatta, így nem emészt végtelenül sok erőt ezzel. Az energia megőrzése szükséges, nem fecsérelhető.

Sajátos módon még a nyelv sem változtat ezen sokat. Van, ahol egyértelmű, így a matematika, fizika, informatika és sajátos módon a vallás – világvallás – esetében is, hiszen ezek nyelve mindenütt azonos, de más tudományokban sem probléma. Ha a nyelvet beszéli már valaki a definíció is érthetővé és használhatóvá válik. Így például egy műtéti leírás módszertana ugyancsak egyértelmű és követhető lesz. A társadalomtudományok talán kicsit ingoványosabb terület.

A tudományok és mesterségek nem beszélnek az érzelmekről, szinte soha – kivéve, ha az érzelmek maga a tudomány vizsgálati területe, ez esetben viszont – mintegy petri-csészében – a vizsgálat tárgyává válik a fájdalom mondjuk, vagy a gyávaság és darabokra szedik, alkotó részeire, atomjaira, belső és külső viszonyaira, majd megkísérlik összerakni, vagy legalább megérteni, de ez ezzel a módszerrel kevéssé fog sikerülni, bár sok mindent megtudhatunk róla természetesen.

Az érzelmekkel a művészetek foglalkoznak. Persze sok minden mással is, de mondhatjuk, hogy a művészetek a társadalmakon és időn átívelő örökérvényű megfogalmazásai az emberi érzéseknek. Ez fontos, ez teremti meg a folytonosságot. Na itt, itt lehet, hogy ki van cselezve a halál.

Az, hogy egy szobor, festmény, vers a kora kultúráját és össztudását is magával viszi, az már csak egy boldog ráadás.

(freez)

Az elengedéssel bajban vagyok

Az idő pedig telik, rohan. Egyik percben, amikor felébredsz, még a kollégiumban vagy, másnap már 20 év múlva egy albérletben vagy a saját lakásodban, családdal vagy család nélkül, ahogy tetszik. Az élet olyan, mintha egy álom lenne. Megfoghatatlan és néha teljesen irracionális. Te pedig próbálod összerakni a részeket és észrevenni a jeleket. Az időutazás veszélyes.  Az emlék, mint az álom, hatalmába keríthet, s nehezen tudsz felébredni belőle, főleg, ha rémálomról van szó. Utólag próbálod kétségbeesetten értelmezni a jeleket. Hogy nem vetted észre, hogy mi történik valójában? Te csak a beszélgetésre emlékeztél, de nem vetted észre, hogy az egyetlen olyan helyre mész el nyáron, ahol sárgák a levelek. Ezen a helyen ősz volt, elmúlás, de te nem vetted észre, mert csak azzal törődtél, hogy minél hamarabb odaérj és ne legyen rúzsos a fogad. Nem vetted észre a panelszoba fullasztó magányát, mert csak a teára figyeltél, amit a lakótársad főzött és féltél, hogy ne csepegtesse ki az asztalra. Elment a füled mellett az annak a mondatnak értelme, hogy „pokolra fogok jutni, mert nem hívlak fel mindennap”, mert csak a másik szemén és a lámpán gondolkoztál. Arra gondoltál, hogy te mindig azon az oldalon ülsz, ahol a fény világít, a másik pedig ott, ahol soha nincs fény, az ő arcát nem látod igazán. Itt tanulhattál volna valamit, de a következő percben már a ruhádon lévő bojttal voltál elfoglalva, s együtt nevettetek, mert beleakadt a kedvenc padotokba. Nem értetted a mondatok mélyén lévő rejtett értelmet. Arra vártál, hogy megnyugtassanak, hogy azt mondják szeretnek és hogy minden rendben lesz. Nem értetted a csend igazi értelmét, hogy azért nem mondják, mert nem gondolják így. Amíg te száguldoztál, rohantál, futottál, bárhova és bárkihez, addig nem figyeltél a körülötted lévő világra. Csak sodródtál és elvesztél a részletekben, amit az álom mutatott neked, nem vetted észre az égőházat, a közönyt, elmúlást, a virágokat. Felébredsz és csodálkozol, hogy egy másik helyen vagy és teljesen más emberek vesznek körül. Elveszett az időérzéked és túl sokáig időztél ezekben az emlékekben. Túl sokat utaztál vissza, s azt sem veszed észre, hogy a kádban a víz már nemhogy langyos, de lassan jéghideg lesz. De te nem tudod kihúzni a dugót.

Imre Dóra

Brunner Tamás – Kedd

Mennyi a még hasznos és már haszontalan gondolat. A “nem hasznos” gondolat kifejezése lehet-e művészet – vers, kép, szobor formájában? A hasznos gondolat a létezést segítő gondolat , a napi rutin, felkelek, elmegyek majd közértbe, elviszem előtte a gyereket iskolába, a munkahelyen ezt meg ezt fogom csinálni, az ebéd ma egy barátommal lesz, estére viszek haza krémest. U.s.w. A napi cselekvéseink – legyen kézzelfogható megjelenése, mint az ács asztalos, vagy gondolati – mint például egy perbeszéd , vagy keresetlevél – a hasznos gondolataink körében megtanult végtelen – kb 10.000 – séma megfelelő, alkalmas időben és módon való használata. A haszontalan gondolat: miért piros a rózsa? Van különbség, vagy ez már haszontalan kérdés? A művészet a valóság lehetséges megjelenéseinek megrajzolása, így voltaképpen a mindennapi életben segít eligazodni annak aki érti vagy csinálja, esetleg hagyja magát. Mi kell ahhoz, hogy letérne bárki a praktikusság kikövezett utcájáról, hogy kicsit kinyissa a látószöget, hogy érdeklődjön, hogy kockáztasson – még ha oly ingoványos is ez az út. Nem tudom mi kell. A sok megtanult séma – kb. 10.000 – bőven elég egy életre – ennek megtanulása úgy húsz huszonöt éves korig tart, ami utána van ahhoz elegendő ez, ha új dolgot tanulunk akkor is könnyebb, mert sok séma illeszkedik a másik tárgyhoz is, így nem elérhetetlen más praktikus, vagy elméleti tudás megszerzése. De az még ugyanaz az út. Biztonságos. Igen elég biztonságos. Igen, ma csütörtök van.

 

ELVÁLÁS

Franc Prox

Számolom számtalan óráját a kéjnek,

A nap alászáll, mi vágunk neki az éjnek.

Nimfa és faun táncát lejtjük ketten,

Kacagunk kéz-kézben a rengetegben.

Lágy szellő emel fel, én lentről leslek,

Ígéred, mindjárt jösz, én kiáltom: Szeretlek!

De téged a szél ölel, repít, s el nem enged,

Te sem vágysz többé le, feledve hevünket. 

Szívemnek sajgása sírássá oldódik,

Fájdalmam szememből lassan távozik. 

Könnyeimet a  hajnali harmat kimosta szememből,

Leteszem lábad elé, vagy vedd el kezemből.

Igazgyöngyök, a tieid, tégy velük, mit akarsz.

Dobd a sárba vagy tedd ládikába, többé fel nem kavarsz…

Bankrablás

A kis zöld Renault megállt Siant-Varen főutcáján, a bank előtt. A kocsiban két férfi ült, mielőtt kiszálltak maszkot húztak. Már sötétedett, öt óra előtt néhány perccel lehetett. Esett.

A bankban hárman voltak, a pénztáros, egy ügyfél és a biztonsági őr.

            – Ez egy bankrablás, kezeket fel – kiáltott az elsőként belépő férfi. Arcvonásai nem látszottak az álarcban, de mozgása fiatal emberre vallott, cingár volt, vékonypénzű, a több számmal nagyobb ballonkabát lógott rajta. A másik, testesebb férfi, egy zsákot dobott a   rémült pénztáros elé.

            – Rakja bele! Mindent rakjon bele! Gyorsan! És semmi meggondolatlanság! Ne válogassa, dobjon bele mindent! – agyondohányzott hangon recsegte az utasításokat

            A pénztáros egymás után rakta a zsákba a pénzt, kicsi és nagy címleteket, papírt és aprót, csekket, nyugtát, váltót, mindent, ami a kezébe került, még a tollát is beledobta a zsákba. Megakadt egy pillanatra, a tolla után nyúlt.

            – Ne vacakoljon! Adja ide. – A férfi kikapta a kezéből a zsákot.

A cingár, a fegyverével felváltva tartotta sakkban az ügyfelet – ő magas, nyakigláb férfi, minden elszántság nélkül arra, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe -, és a biztonsági őrt. Azok nem mozdultak.

            – Gyerünk – mondta a tagbaszakadt. Hátráltak, ő ugrott elsőként az ajtóhoz, kilökte és kilépett a bankból. A visszacsapódó lengőajtó megütötte a társa vállát, a kezében megbillent a fegyver. Ekkor az őr elővette a saját pisztolyát és egyetlen lövéssel lelőtte az ajtóban rekedt rablót. A férfi a földre csuklott, az őr odalépett fölé, a fegyvert elrúgta a kezétől, lehajolt és lerántotta az a maszkot.

            – Meghalt – mondta.

            – Megölte? De miért ölte meg? – kérdezte az ügyfél magas, sipító hangon.

Az őr a pénztáros felé fordult guggoltában.

            – Megyek a másik után, maguk hívjanak rendőr! – Az őr kilépett a bankból, és a másik fegyveres után indult. A Renault nagy gázzal, rángatva indult a Toulonba vezető úton. A biztonsági őr, mintha lenne reménye arra, hogy a száguldó autót elérje, utána iramodott, rohantában felborította Maurice-t a helybéli rendőrt, aki a kerékpárján, kék esőkabátban éppen a délutáni körútján most ért a bank közelébe.

– Rablás! Megyek utána! – kiáltotta oda kurtán Maurice-nek az őr, majd a néhány méterrel arrébb parkoló autójába ugrott, és elindult a Renault után. A járőr gyorsan felmérte a helyzetet, és még a földön fekve, rádiójáért nyúlt.

            A két autó nagy sebességgel haladt az országúton, látótávolságra egymástól. Tíz perc múlva a Renault egy erdei útra kanyarodott, sebességét alig csökkentve, a másik utána. Két kilométerrel odább megállt, a biztonsági őr Citroenje hamar beérte. Lefékezett mögötte, megállt, de a sofőr nem szállt ki a vezető ülésből. Letekerte az első ablakot, az eső az arcába csapott, várt.

Az első kocsiból kiszállt a tagbaszakadt férfi, odaintett az őrnek.

            – Öreg, ez igen! Simán ment! Itt a lé, itt van mind! Micsoda ötlet volt, micsoda ötlet. Nem is gondoltam, hogy húsz év után megint megcsináljuk.

            – Jó tipp. Mint a múltkor. Egy bank, egy halott   

            – Hát mindig kell egy balek, ez ilyen műfaj. Nem megy másként. Valakit oda kell dobni koncnak, amíg vele babrálnak a zsaruk, mi simán meglépünk.

            – Ja, csak mindig én csinálom a piszkos munkát.

            – Ugyan már Sten, ne mondd, hogy lelked lett a börtönben. Se kutyád se macskád a pali, senki se sir érte. Gyere lépjünk le.

            A biztonsági őr – aki nem biztonsági őr – kinyitotta a kocsija ajtaját, és kilépett az esőbe.

            A bokrok mögé tartottak, itt volt az előre letett kocsi, a meneküléshez. Ezt még Sten hozta ide ma reggel, mielőtt munkába lépett. A fickó, akit lelőtt a bankban, nem tudott róla, ő csak arról tudott, hogy könnyű munka lesz, az őr velük van, és egyenlően osztoznak majd. Nem így lett.

            – Menjünk már, igyekezz, alig várom, hogy megszámoljuk a lóvét, még ma a reptérre is ki akarok menni, felvenni a beszállókártyát, gyere már. Meg innék is valamit, talán egy…

            Nem fejezhette be. A lövés bennakasztotta a szót. A férfi csodálkozó tekintettel halt meg, arca egy tócsába bukott, keze a sarat markolta. Sten kivette a kezéből a zsákot. Bevágta a csomagtartóba, nagy gázzal, de simán indult, nem forogtak ki a kerekek a sárban.

            Az országúton Sten arra indult, ahonnan az imént érkeztek. Áthajtott a kisvároson, a Rue de l’Église-n haladt, látta, a helyszínelők dolgoznak a bankban, a halottat letakarták fekete nylonzsákkal, de még nem szállították el. Nem állítottak fel ellenőrző pontokat még, kevesen voltak. Sten minden gond nélkül eltűnt a környékről, másnapra ért Párizsba.

A külvárosban egy kis szállóban lakott, nem messze a rendező-pályaudvartól. Esténként idáig hallatszott a tolató vonatok csikorgása, Stent nem zavarta, itt volt most otthon, egy ideje, pár hete. Marie este jött el. A férfi már kialudta magát, de a lányt az ágyban várta.

            – Gyere.

Marie levetette ruháját és a férfihoz bujt.

            – Sikerült, simán ment. Gazdagok vagyunk.

            – Most volt? Már megtörtént? – húzódott el Marie.

            – Minden a legjobban sikerült. Gyere. – Átölelte a lányt. Hosszan ölelte. – Holnap elutazunk, elviszlek innen. Gazdagok vagyunk. Érted? Gazdagok.

            Reggel Marie ébredt hamarabb. Felkelt felöltözött, kinézett a szűk utcácskára. Egy zöldséges a friss áruját rakta a polcokra. Még alig pirkadt. Kedve támadt leszaladni és   péksüteményt hozni maguknak reggelire.

A sarkon az újságosnál vett egy napilapot. belenézett, és elolvasta a Siant-Varen-i bankrablás történetét. „  a biztonsági őr a rablás után eltűnt, valószínűleg beépített ember lehetett, vélekedik a rendőrség….A helyszínen maradt bankrabló Pierre R. huszonegy éves, már volt büntetve… a rendőrség egyelőre nem érti miért lőtte le őt az őr… az eset nagy hasonlóságot mutat egy húsz évvel ezelőtti bankrabláshoz ami B.-ben történt, ott a rablók elterelésül bevontak egy fiatalembert aki a pénz ígéreté miatt vett részt a rablásban, de áldozatul esett. A rendőrség feltételezi, hogy van összefüggés a két eset között. Az egykori áldozatot Francois B.-nek hívtak…A rendőrség, nem messze a várostól még egy holttestet talált, azonosítása folyamatban, az elvitt pénzt nem találták meg…” a cikk még beszámolt néhány merész feltételezésről, de ez már nem érdekelte Marie-t.

Marie visszaért a szállóba mielőtt Sten felébredt volna. Beletúrt a fiókba és átfutotta az iratokat, leveleket, hamar megtalálta, amit keresett.

Kiment a folyosóra, telefonált, majd csendesen visszajött a szobába, leült az asztaloz, szemben az ággyal és várt, várta, hogy a férfi felébredjen. Egy forgótáras pisztolyt vett elő a táskájából, és szakszerű mozdulatokkal hangtompítót szerelt rá. Várt tovább. Távolból sziréna hangja szólt, azután elhalkult ahogyan távolodott az autó. A lány kis zajt csapott az asztalon a hamutartóval.

            A férfi könnyen ébred, beletúrt tüskehajába, megdörzsölte borostáját és a lányra nézett. Elmosolyodott, majd észrevette a fegyvert, megdermedtek az arcvonásai.

            – Ki vagy te? Nem vagy zsaru, akkor már mind itt lennétek.

– Nem, nem vagyok zsaru. Csak egy lány vagyok, semmi több.

– Mit akarsz azzal a fegyverrel- emelkedett ültő helyzetbe Stein.

– Mi az igazi neved?

– Mit számít az? Eddig nem volt fontos, mitől lett most egyszerre lényeges.

– Csak tudni akartam, de már tudom is, az igazolványod a fiókban volt.

– Te kutatsz a dolgaimban – a férfi ledobta magáról a takarót és a lábát a padlóra lendítette.

– Maradj, ahol vagy, vagy lelőlek. – A fegyver rezzenéstelenül szegeződött Sten mellkasára.

– Jó, jó csak nyugodj meg – mondta a férfi.

– Te lelőtted az egyik társadat tegnap?

– Az újság, igen. Hát igen, ez volt az ára, most mit finnyáskodsz, tudhattad, hogy ez vele járhat.

– Ez ugyan nem. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most sem máskor.

– Mit akarsz ezzel?

– Emlékszel Francois Bullet-ra, 1980 március 13, talán péntek. Egy kisváros délen, kevés ember, kis bank, biztos siker. Te voltál az őr. Emlékszem a tárgyalásra, sokat olvastam róla, tudod. Bullet az apám volt, érdekelt a sorsa.

– Várj, megmagyarázom, az egészen más helyzet volt. Feldobott volna, nem tehettem mást. Ne, Marie, ne! Szeretlek, gazdaggá teszlek. – Sten kiutat keresett, egy tárgyat, valamit, a menekülést. – Te is benne voltál, nem ölhetsz meg. Ne!

– Isten veled Sten!

            A hangtompító elnyelte a lövések zaját. Sten hanyatt dől az ágyon. Mellkasán a két seb alig vérzett. Halott volt.

Az utcán, a szálló előtt, villogó kék lámpával, fék csikorogva álltak meg a rendőrautók. Amikor betörték a szoba ajtaját, már csak Sten holtteste várta őket, mellkasán egy reggeli újsággal.  

Szoci Krimik

Rákócza Richárd

Szoci krimik

Kémek, mesterdetektívek, kalandok az átkosban

A Kádár-rendszerben a legnagyobb érték, a könyv szinte mindvégig olcsó volt – kivéve persze, ha komoly sikerre lehetett számítani, ami akár százezres példányszámot is jelentett. Ilyenkor nem 5 vagy 10, hanem 50, a rendszer vége felé akár 100 forintig, vagy még tovább felkúszhatott egy könyv ára, ám még mindig megvásárolhatók voltak a legtöbb ember számára, és vették is őket annak rendje és módja szerint: nem volt még tévé (pontosabban tévé volt, csak adás nem volt benne), hála Istennek, és internet sem (még nagyobb hála).

Az olvasó, ha tehette, nyugati könyvet keresett – elsősorban angolszászt –, persze voltak kötelező kvóták, így a szocialista ihletettségű, elkötelezett kalandregényeket mindenképp hozni kellett. Jó néhány bekerült a családi könyvtárba, 5-18 évesen ezeken is szocializálódtam. Ma pár száz forintért beszerezhetők interneten is akár, összegyűjtöttem néhányat, hogy kritikával szolgálhassak a magyar könyvkiadás történetének e másképp alighanem feledésre ítélt produktumairól.

E kötetben tizenhat szerző huszonhárom művét vesszük szemügyre, valamennyi fejezetben közölve egy rövid ismertetőt az adott korról; a Teltházban ízelítőül elsőként a hontalanná vált brit kommunista író és újságíró, Alan Winnington egyik művét vesszük górcső alá. A teljes kötet a tervek szerint húsvétra jelenik meg.

Egy jó tollú angol disszidens Kelet-Berlinben

Winnington ugyanis meggyőződéses kommunista volt. Londonban, a hitleráj kezdeti éveiben lépett be a Brit Kommunista Pártba. „Brit kommunista” – a kifejezést is úgy ízlelgetjük, mint a generálszósszal leöntött vaníliás pudingot. Pedig, jóllehet ma már nem köztudott, Angliában (s Írországban is) tömegesen vonzódtak a két világháború között a szélsőségek felé: a náciknak is szép számmal voltak híveik, sőt, véres utcai összecsapások is folytak köztük és a kommunisták közt, akárcsak Németországban.

Hősünk, az elegáns, öltönyös, pipázó angol gentleman úgy vélte, az előbbiek közt a helye. Ő volt a párt első szóvivője, és a Daily Worker című pártlap tudósítójaként került a háború után a Távol-Keletre, mégpedig Kínába, ahol a Mao Ce-tung vezette kommunisták ügyét támogatta tudósításaiban. Ott volt és hírt adott 1949-ben Peking bevételéről, és ott volt az észak-koreaiak oldalán 1950-ben a koreai háború kirobbanásakor – egyikeként a két nyugati tudósítónak, akik az északiak oldalán dolgozhattak (a másik egy ausztrál újságíró volt).

Elkötelezettségéhez kétség sem férhetett. 1950 szeptemberében kiadta a Láttam az igazságot Koreában című brosúráját, amely a dajzsoni atrocitásokat dokumentálta. A brosúra szerint hétezer kommunista és kommunista szimpatizáns áldozata volt a dél-koreai rendszernek Dajzsonban. Magát a tömeggyilkosságot ugyan a déliek hajtották végre, de annak Winnington szerint brit, amerikai és ausztrál tanúi is voltak.

Könnyen elképzelhető mindez, mivel a koreai háborúban mindkét oldalon jó néhány ilyen és ehhez hasonló, iszonyatos tömegmészárlás lezajlott; a brit kommunista újságíró számára ez csak annyiban volt érdekes, hogy valami módon brit részvételt, de legalábbis bűnpártolást, cinkosságot nyílt alkalma sejtetni a dologban, s ez által megvetést ébreszthetett a londoni kormánnyal szemben – mi több, Amerikával szemben is, hiszen amikor a Korea felszabadításáért harcoló ENSZ-csapatok főparancsnokát, Douglas MacArthur tábornokot figyelmeztették arra, hogy a dél-koreai diktátor, Li Szin Man elnök fegyveresei gyilkolják a kommunistákat, MacArthur nyíltan kijelentette, hogy az ilyesmibe nem kell beleszólni.

És bár brosúrát soha nem jelentetett meg róla, Winnington ott volt az északiak haláltáboraiban is, ahol foglyul esett brit katonákat hallgattak ki – mi több, egyes vádak szerint ő maga is részt vett ezekben a kihallgatásokban. És itt már nem arról volt szó, hogy valaki emberi és polgári jogainál fogva csatlakozik egy párthoz és annak eszmerendszeréhez. Jóval többről volt szó.

Winnington hazája 1954-ben nem hosszabbította meg az útlevelét és újat sem adott neki, így az író hontalan lett – soha nem kapott sem keletnémet, sem más állampolgárságot –, s élete hátralévő éveire kénytelen volt beérni azzal, amit az általa preferált szocialista világ nyújthatott számára. Nagy-Britanniában 1965-ig, a halálbüntetés eltörléséig akár fel is akaszthatták volna, és nagyon valószínű, hogy valamilyen felelősségre vonással mindenképp szembenéz, ha hazatér. Számára többé nem volt lehetséges, hogy a Guljaski által oly szemléletesen leírt londoni csillogás és kényelem fedezékéből bírálja azt a rendszert, ami mindezt létrehozta.

Miután kiábrándult a kínai politikából és a Mao-rezsim folyamatosan zaklatta, 1960-ban Kelet-Németországba költözött. A Daily Worker kelet-berlini tudósítójaként érkezett meg, ám egyedül: neje és gyermekei ezt a költözést már nem vállalták, hazamentek Angliába. Winnington újraházasodott, tudósította a kommunista Daily Workert, esetenként pedig a keletnémet kormány ázsiai politikai tanácsadójaként dolgozott. Itt hunyt el 1983-ban.

Az NDK-ban írta jó néhány művét  A Kelet-Németországban élő nyugati disszidens felé nyilván elvárás volt, hogy próbálja meg valami módon pozitív színben feltüntetni azt az országot is, ami a kínai évek után befogadta és menedéket adott neki. Ez az elvárás meglehetősen erős lehetett, hiszen az NDK-val, annak népelnyomó rendszerével, a Stasi névre hallgató titkosrendőrségi minisztériumával, az NSZK-hoz képest szánalmas életszínvonalával csak nagy nehézségek árán azonosulhatott még a legelkötelezettebb kommunista vagy harmadik utas is, főleg a Berlini Fal felépítése után.

         Alan Winnington nem volt se Thomas Mann, se Bertolt Brecht; az úgynevezett szépirodalom helyett a megtűrt kategóriába tartozó lektűrt művelte, és e minőségében igyekezett eleget tenni a kelet-berlini rendszer óhajainak, mint az A holtnak hitt emberből kitűnik.

         A kötetben angol cím – The Non-Dead – van feltüntetve, kiadóként viszont az a Verlag Das Neue Berlin, ami a Fejvadászokat is gondozta angolul. Fordítójának személye, Kardoss Tilda nem visz közelebb annak megfejtéséhez, hogy a könyvet milyen nyelvből fordították, hiszen Kardoss fordított oroszból is, németből is, angolból is. A Wikipédia nem sorolja fel a könyvet az angolul megjelent Winnington-művek közt, szerepel viszont a német kiadványok közt Der Totgeglaubte címmel.

Winnington 1960-ban érkezett meg Berlinbe, feltehetően laissez passier-vel, amivel az államok az elveszett útlevelet pótolják manapság is, amikor a nagykövetségeken kiállított útleveleknek – biztonsági okokból – leáldozott. Passzus híján aligha mehetett át Nyugat-Berlinbe, amitől saját érdekében tanácsos volt óvakodnia: az angolok, vagy az ő kérésükre az amerikaiak vagy a franciák bármikor letartóztathatták volna a koreai ügyei miatt. 1961-ben aztán tanúja volt annak, hogy felépül a Fal. Jól tudta, mi ennek az oka: a keletnémetek százezrével disszidáltak Nyugatra, és ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy az aktív korú lakosság egyszerűen elfogy. Mindez nem ingatta meg meggyőződésében – vagy ha meg is ingatta, teljesen mindegy. Alan Winnington számára ekkor már nem volt kiút. A csapda, aminek kiépítésére életét áldozta, rá is rázárult.

A Holtnak hitt embernek kommunista propagandát kellett kifejtenie Nyugat-Berlinnel szemben, Kelet-Berlin mellett. Lehetetlen feladat, még az oly profi írónak sem sikerült, jóllehet a náci múltba nyúlt vissza sötét jolly jokerekért, hátha az ő árnyékuk ráborul a Kurfürstendamm csillogására.

Egy volt második világháborús angol pilótának nyoma vész Berlinben, nem világos, hogy Keleten vagy Nyugaton. Leánya, Mary és kedvese, Steve, egy újságíró – a karakterben Winnington alighanem önmagát rajzolta meg – a helyszínre utaznak, hogy némiképp döcögős cselekmény során kiderítsék, mi történt a veteránnal.

Az egykori pilóta a második világháború idején német fogságba került, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták, ahol kénytelen volt egy szadista SS brutalitásait elviselni.

Ez a tábor részint prominens politikaiak gyűjtőfogházaként szolgált. Itt raboskodott a párizsi német nagykövet likvidálója, Herschel Grynszpan, Paul Reynaud francia miniszterelnök, Francisco Largo Caballero spanyol köztársasági miniszterelnök, a bajor koronaherceg családja, Sztyepan Bandera ukrán nacionalista, Tarasz Bulba ukrán ellenálló (aki az ismert Gogol-regény után nevezte el magát, valójában Tarasz Dimitrovics Borovecnek hívták), és még sokan mások.

Főleg szolgálatmegtagadásért kerültek ide Jehova Tanúi, politikai okokból lengyelek, szexuális irányultságuk miatt a melegek és ki tudja, miért, szabadkőművesek – köztük a holland Grand Orient páholy nagymestere, idősebb Hermannus von Trongeren, akit a francia náci, Klaus Barbie tartóztatott le. Sachsenhausenbe került számos német másként gondolkodó, és kis számú szovjet hadifogoly is senyvedett itt, élükön Sztálin legidősebb fiával, Jákov Dzsugasvilivel. Nem munka-, hanem haláltábor volt Sachsenhausen, gázkamrával, bár a foglyokat dolgoztatták is.

A harmincezer áldozat legtöbbje a kíméletlen körülmények okozta betegségekbe halt bele, bár lezajlott jó néhány gázkamrás és egyéb kivégzés is, de sokan az orvosi kísérletek során pusztultak el, másokon a mustárgáz továbbfejlesztett változatait próbálták ki, sokan pedig azért vesztek oda, mert bekokainozva, nehéz hátizsákokkal maratoni távokat futtattak velük, így tesztelve a német hadsereg új bakancsainak ellenálló képességét.

(Winnington persze nem tér, nem is térhet ki arra, hogy Sachsenhausen borzalmas története a Vörös Hadsereg megérkeztével nem ért véget, sőt, éppenséggel a tetőfokára hágott. Itt rendezték be az NKVD 7. számú különleges táborát, amely később 1. számúvá lépett elő, és náci funkcionáriusokkal, valamint a nyugati szövetségesektől kikért német tisztekkel töltötték meg. Hatvanezren fordultak itt meg, köztük náci kollaboráns oroszok is; a tábor 1950-ig működött, s addig 12 ezer halottat termelt.)

Sachsenhausen-Oranienburgban, a náci időszakban valóban voltak brit hadifoglyok. A táborban végezték ki a brit hadsereg Kettes Kommandója hét tagját, akik résztvettek a Musketoon hadműveletben, melynek keretében brit és norvég hősök megtámadták és a háború végéig hasznavehetetlenné tették a nácik által megszállt Norvégiában a Glomfjord vízerőművet. Szintén Norvégiában működtek a Sakk-matt hadművelet túlélői, őket is Sachsenhausenben végezték ki, vezetőjükkel, John Godwinnal együtt, aki váratlanul elragadta a kivégzőosztag parancsnokának pisztolyát és agyonlőtte az SS-t, mielőtt vele végeztek. Hetekkel a tábor felszabadulása előtt végezték ki az a négy diverzánst, akik az ugyancsak német kézen volt Görögországban akarták felrobbantani a Korinthoszi-csatornát.

Winnington róluk nem mintázhatta hősét, miután egyik brit sem érte meg a felszabadulást, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy az eltűnt férfi lánya, Mary és Steve, az iszákos újságíró kutakodásainak bemutatásával leleplezze, mennyire aljas hely Nyugat-Berlin és felmagasztalja „az NDK fővárosát”.

Nyugat-Berlinben senki nem tud és nem is akar segíteni az eltűnt édesapját kétségbeesetten kereső lánynak: sem a leszbikus brit konzulnő (figyelem, akkoriban ez az irányultság dekadenciának számított), sem a manikűrözött kezű nyugat-berlini rendőrfőnök (mi más is lenne, mint egykori SS. Pusztán kíváncsiságból utánanéztem annak a három férfiúnak, akik a cselekmény idején Nyugat-Berlin rendőrfőnökei voltak – talán mondanom sem kell, hogy egyikük sem volt SS, még csak párttag sem). De Londonban is meglehetősen elzárkózik Winnington állandó karaktere, az ebben a regényben csak mellékszereplő Gullet főfelügyelő, meg az ellenszenves ügyvéd, és sokan mások.

Bezzeg a keleti oldalon. Már a vámos is barátságos. Steve-et rokonszenves taxisofőr fuvarozza a Központi Bizottsághoz, ahová minden további nélkül be is engedik, majd továbbküldik a Legfőbb Ügyészségre, ahol bontatlan üveg whiskyvel várja a készséges illetékes. Tényleg már nem hiányzik más, mint hogy maga Ulbricht segítse le a látogató kabátját és Honecker legyen a liftesfiú.

A remek tollú, pörgősen író Winnington, aki a letehetetlen Fejvadászokat alkotta, propagandistaként dadog-döcög, ez a könyve tökéletes tanúság arra, miként teszi tönkre még a legnagyobb tehetséget is az, ha a hatalom ostorpattogtatására beáll a sorba és arra vállalkozik, hogy mentegesse a menthetetlent.

A szocializmus és az írók

A szocialista rendszerek sokat adtak arra, hogy az írók megénekeljék a „társadalmi haladást”, bárdjaik azonban jobbára silány önjelöltek voltak, vagy ha nem, képtelennek bizonyultak arra, hogy visszájára fordítsák az igazságot.

A modern német irodalom nagyágyúja, Thomas Mann egyszerűen kijelentette önmagáról: „Ahol én vagyok, ott van Németország”.

Amerikai emigrációja után, jóllehet kommunista szimpatizáns volt, kizárólag rajta múlott, hogy nem ő lett az NSZK első államelnöke, ami elképesztően nagy pofon lett volna a Zónának (és később komoly kellemetlenségeket okozott volna az írónak, ha napvilágra kerülnek a családban uralkodó, finoman szólva is zilált érzelmi és szexuális viszonyok). A keletnémet rendszer szerencséjére Thomas Mann Svájcba ment haza, ott is hunyt el néhány évvel később.

A vállaltan kommunista, amellett teljesen fegyelmezetlen Bertolt Brecht, aki szintén az Egyesült Államokban vészelte át a világháborút, és akit a végén Mannhoz hasonlóan szintén Amerika-ellenes tevékenységgel kezdtek vádolni, az NDK-t választotta – némi svájci kitérő után, aminek során, biztos ami biztos alapon, felvette a svájci állampolgárságot is. Színházát Kelet-Berlinben hozta létre, ő maga azonban nyugat-berlini lakos lett, onnan járt át napi rendszerességgel az NDK-ba. Ezt a visszás helyzetet a keletnémet hatóságok fogcsikorgatva tűrték. Mást nem nagyon tehettek, mert mégsem hurcolhatták meg azt a világhírű kommunistát, akit McCarthy szenátor már majdnem meghurcolt. Brecht azután három évvel halála előtt, a szovjet hadsereg által könyörtelenül vérbe fojtott kelet-németországi munkásfelkelés hírére nézett szembe végképp az általa sokáig képviselt ideológia sátáni természetével:

Az államhatalom látja a mocsokban,
valami hever a mocsokban!
De mi hever ott a mocsokban?
Valami hever ott a mocsokban.
Ott hever valaki holtan.
De hiszen ez a nép!
Ott az valóban a nép!
Igen, az valóban a nép.

Szerelem háború idején

freez

Egy délután

Délután fél négy volt, Korn teát ivott a nappalijában. A meisseni porcelán csészét finomkodóan fogta jobb kézzel, a csészealjat alatta tartotta, míg szájához emelte az italt. Belekortyolt, majd finoman letette a dohányzó asztalra, alig koccant a porcelán az üvegen. Kényelmesen hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a lábát, két kezéből kis tornyot formált és lehunyta a szemét. Várakozott. 

A lakása makulátlan rendben, csakúgy az öltözéke is. Keskeny, kréta- csíkos öltöny, mellénnyel, hófehér ing, kék nyakkendő. A zakót nem vette még fel, az az íróasztal melletti szék támláján volt. Az olvasószemüvege az art–deco dohányzó asztalon, az újság mellett. Korn egy hölgyet várt. A találkozó nem volt megbeszélve, azonban a férfi biztosan tudta, hogy Katalin eljön, aligha tehetett mást. Az ügy a végére járt, már világos volt előtte minden kapcsolat, és tudta, hogy mi és miért történt, azok a dolgok is, amelyek egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, nem jelentek meg a sajtóban, csak suttogtak róla bizonyos körökben, vagy beszéltek róla nyíltabban rendőri berkekben. Korn újságíró volt, sok adatot gyűjtött össze az elmúlt  fél évben.

Az ügy négy halottat hagyott maga után másfél év alatt, pusztulását jelentette egy család nagyratörő terveinek, és a végét két politikusnak. Az első halott egy sofőr volt, őt a Dunából húzták ki az autóval együtt, amit vezetett. Az autóban két kilogramm kokain is volt. A nyomozás hamar kiderítette, hogy egy bizonyos rédei család sofőrje volt. A családot jól ismerték az alföldön. Sok minden volt az övék, és majd mindenbe beleártották magukat, amiben pénzt láttak. A család két férfi tagja volt a következő két áldozat, otthon ölték meg őket, az egyikük testét csak később találták meg egy félre eső tanya fészerében. A negyedik áldozat véletlenül vált azzá, egy biztonsági őr fiú volt, huszonkét éves, egy bankrablás során halt meg teljesen értelmetlenül.

Ma délután három órakor indult meg az egész országra kiterjedő, több száz rendőr részvételével zajló akció, ahol előreláthatóan egyszerre csapnak le a konkurens család hat tagjára három helyszínen, fogják el a futárokat és segítőket, és azt a két helyi politikust is, aki nem maradt kellően távol bizonyos ügyektől és személyektől. Rajtaütésre kerül sor, négy vidéki szállodában, két benzinkútnál, és a nemzetközi segítség folytán Rotterdam egy bordélyában. Összecsapások várhatóak, lesznek sebesültek is, ez aligha elkerülhető. Sok bűnözőt elfognak ma, de azt a személyt, aki miatt történtek a dolgok, aki az irányítója, maga is aktív résztvevője volt, az a személy nem kerül rendőrkézre. 

Őt ide várja ma délután négyre Korn. Pár perc múlva négy, a férfi felállt, a székhez lépett, felvette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét. A teáscsészét kivitte a konyhába, vizet készített a kannába és a tűzhelyre tette, arra számítva, hogy a hölgyet is megkínálja teával.

Korn visszament a szobába, kinézett az ablakon, nézte a járókelőket pár percig, majd behúzta a függönyt, megigazította és leült az egyik krémszínű bőrfotelbe.

Négy óra nyolc perckor csengettek, a férfi biccentett, nyugtázta, hogy megérkezett, akit várt. Ajtót nyitott. A lakás bejárati ajtaja előtt egy karcsú, magas lány állt.

– Korn úr?

– Erre tessék.

A lány pillanatnyi tétovázás után belépett a lakásba. Korn elvette a kabátját, felakasztotta a falra erősített fogasra a sajátja mellé. A lány, homok színű kosztümben volt, nyakában zöld sál, talán határozottabb színben, mint amit a visszafogottan elegáns ruha indokolt volna, de neki ez is jól állt.

– Erre tessék – mondta ismét Korn.

– Köszönöm.

A férfi maga elé engedte a lányt, aki belépett a szobába, körülnézett, megnézte a két metszetet a falon, az éjjeli-lámpát a kanapé mellett, a kínai selyemszőnyeget, az intarzia berakásos íróasztalt és a fehér telefont az íróasztalon. Láthatóan tetszett neki, amit lát. Felhívás nélkül kiválasztotta a szekreterhez közelebb eső fotelt és leült, hosszú lábát keresztbe tette és a férfira nézett.

–  Nem kérek teát – mondta.

Korn ugyancsak leült, és nézte a lányt. Vajon mit is mondhatna, hiszen ismerik egymást, bár még soha nem találkoztak szemtől szembe, de mindent tudnak egymásról. Korn egy éve kísérte figyelemmel az ügyet, – személyes üggyé vált, éppen a lány miatt –, megismerte a résztvevőket, megismerte azt, hogy mi mozgatja őket. nem volt nehéz dolga, egyértelműen és nyersen a pénz volt, ami eldöntötte a dolgokat, ami az egyetlen tényező volt abban ki él, ki az aki meghal, ki az aki részt vesz az üzletben, ki az aki nem. Egyszerű volt és világos, aki részt vett az tudta mit csinál. Nem sok újdonság volt az ügyben, borral kezdődött, de nem az asztanál elfogyasztott vacsoránál szokás borral. Egészen másról volt szó, bor hamisításról, félreeső helyeken, magas kerítésű udvarokban, kutyákkal erősen védett portákon. Később megérkezett a kábítószer is.

Kemény férfiak mestersége volt ez, akik szövetségre léptek náluk is keményebb nőkkel és vitték a boltot. Megismerte sőt kiismerte őket Korn. Tudta ki hol lakik, milyen kocsival jár, milyen nőhöz megy az idejét tölteni, mit szeret enni inni. Mindent tudott, ami adatokból megismerhető volt, általános tapasztalattal következtethető, mások elmondásából tudható. Egy valami nem igazodott sehogyan sem az általános képhez, éppen a lány. Arra, hogy egyáltalán létezik, vagy létezhet hosszabb idő múlva jött csak rá maga Korn is. Valami hiányzott a feltárt képből, az ismeret szövet meggyengült, a hiány mutatkozott a rendszerben. Amikor István a futár, megáll egy kávézónál Pestre menet, ahol nem szokott, amikor Éva egy levelet visz a postára, amikor Tamás és Fröccs, a bunyós, nagy kitérőt tesz egy kisvárosi vasútállomás pizzériájába, ahol nem esznek, csak bemennek kijönnek és mennek, amerre eredetileg is kellett volna menniük. Amikor egy bolt még mindig nyitva van, amikor valaki nem a szokásos benzinkúton tankol. Nem volt egyszerű rájönni, inkább érzés volt eleinte, és amikor a sejtés megerősödött akkor fordult Korn figyelme a hiányra, és kezdte keresni a jeleket. Talált ilyeneket, és miután tudta mit keres könnyebb dolga lett. Olyan volt ez, mint amikor a pszichológiai vizsgálton nem a foltokat nézi az ember, amiből formálódik két szerzetes, vagy egy pillangó, hanem a köztes üres helyet, ahol meglátható egy alak, egy arc, ahol felbukkant a lány. A lány, aki most itt ül a fotelbe.

– Tudom, hogy Earl Gray–t iszik két cukorral. Azt is tudom, hogy már teázott ma délután. Tudom, hogy pizsamát hord, és azt is, hogy zsebkendőt visel a pizsama kabát zsebében – mondta a lány.

Nem tűnt törékenynek és védtelennek, de kecses volt, elegáns, természetéből fakadt ez, a testtartása – kihúzott derékkal ült a fotelben, keresztbe tett lábbal, mint egy balerina – a fej mozdulata, ahogyan egy rakoncátlan tincset billentett el a szeme elől.

– Azt tudja, hogy most mi történik? – kérdezte a férfi.

A lány bólintott. A krémszín táskáját kinyitotta, Korn megfeszült ültében, a lány kis kézmozdulatot tett, alig láthatót – csak nem gondolja, hogy lelövöm? ez volt a mozdulatban, észrevetté a férfi feszültségét –,   cigarettát vett elő. Korn nem állt fel, hogy tüzet adjon, az asztal felé mutatott, a lány megvonta a vállát, felállt, és az asztalnál rágyújtott egy hosszú cigarettára. Mielőtt visszaült a haját a füle mellé igazította. Leült, dohányzott, a hamut az asztal üvegére szórta.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Nem tudom, talán még várakozunk kicsit – mondta Korn.

– Akar válaszokat?

– Kevés kérdésemre nem kaptam választ az elmúlt fél évben.

– Igen, tudom.

Korn nem mondta ki, de valójában egy dolog volt még, amit nem tisztázott, sem magában, sem az ügyben. A bűncselekmények kiderülnek, az elkövetők felderíthetőek, a miértek is megvilágosodnak majd idővel, még ha titkolják is.

– Nem mondom el magának, nem. Ha nem tudja, hogy mit miért csináltam, akkor kevéssé ismerem önt. Szerintem pontosan tudja, mi volt, ami vezetett engem ebben az ügyben, mi volt az amiért egyáltalán azt gondoltam, hogy belekezdek és azt is, hogy képes leszek rá.

Korn felkelt, az előszobából behozott egy ruhakefét, nem talált mást, felvett egy lapot az íróasztalról, és finom mozdulatokkal lesöpörte a cigaretta hamut a dohányzó asztal üvegéről. A lapot összehajtotta és az íróasztal melletti szemetesbe dobta.

A maga szülei nem voltak iskolázottak, de tudtak mindent, ami az életükhöz és a maga életéhez kellett. Maga megkapott mindent, amit csak szeretett volna egész fiatal életében.

Kati megvonta vállát.

– Igen.

És maga beleártotta magát az üzletbe, ahol embereknek esett bajuk, ahol meghaltak emberek. Ahol a pénz diktált, ahol nem volt könyörület.

Nem vesztegették a szavakat, a lány nem mondta, hogy nem tudja bizonyítani, hiszen a tény, hogy itt van, maga volt a bizonyíték.

– Azt gondolja, hogy ott a pénz diktál? – kérdezte Kati.

– Igen, elég egyszerű.

– A legkevésbé sem egyszerű. De van ami az, és az a szerelem.

– Hogyan gondolja ezt?

– A kezdetekről maga nem tud, volt egy fiú, szerettem, ő volt az első. Érti. Persze, hogy érti. Belehalt egy olyan verekedésbe, amikor meg kellett menteni valaki másnak a rohadt seggét.

            Korn érezte, hogy a lány szándékosan használ durva szavakat, hogy közönségesnek tűnjön, e pillanatban még nem értette a célját, de felismerte a szándékot.

– Meg kellett ezért fizetniük. És elég okos voltam, hogy meg tudjam csinálni. A rendőrök sem bukkantak a nyomomra. Sok munkám volt vele, és voltak rossz percek, ócska férfiak, de nem bántam, keményebbé tett. Maga nem szólt a rendőröknek. Miért?

Korn nem válaszolt. Nézte a lányt.

– Adna egy italt? – Kérdezte Kati.

      Korn felállt, a szekrénykéhez lépett, kinyitotta és elővett egy poharat, majd visszatette, becsukta az ajtót.

– Nincs ideje most az italnak – mondta.

Nem hitte el, amit mond a lány de nem tudott szabadulni a vonzásától, igy volt ez azóta, hogy először meglátta Kecskeméten egy autóból kiszállni. El akarta hinni, de érezte, ha így is volt, később megváltozott és személyes ambícióvá vált a dolog irányítása, az, hogy vad és kíméletlen férfiakat képes a markában tartani, olyan helyzetekben ahol, ha nem is mindennapos a halál, de nem sok lelkifurdalás marad utána, ha mégis megtörténik.

– Eljön velem? – kérdezte a lány.

A férfi felállt, nézte a lányt, pár másodpercig, nem tovább, majd nemet intett. Csak a tekintetével kisérte  a nőt, amig kiment a szobából. Hallotta az ajtó csukódását, majd csönd lett.

Korn még ott állt a fotel mellett amikor észrevette az asztal üveglapján az írást, kettőskereszt és egy telefonszám. Pár pillanatot töprengett csak, és felhívta a számot. Odakinn hatalmas robbanás rázta meg a környéket, megremegtek az üvegek. Korn az ablakhoz lépett, látta, hogy egy fehér Mercedes robbant fel, nagy lángok csaptak ki belőle.   

Abba a fotelbe rogyott le, ahol a lány ült még az imént, amikor még élt, most már halott, és nem maradt belőle semmi, sem az alakjából, sem a gondolatiból.

Korn az asztalt bámulta, a hamutartó alatt egy papír fecni egyik sarka látszott ki. Odanyúlt, óvatosan már már gyengéden, elhúzta, egy cím volt, egy város és utca, szép irás volt, apró betűk, semmi sallang vagy cikornya, céltudatos írás.

Felugrott a fotelből, felkapta a kabátját és kirohant a lakásból. Nem zárta be az ajtót.