Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kategória: Novella

Beküldve:

Brunner Tamás – Egy délután

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

 

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.

 

 

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Álmok

Egy hegyoldalban egy színpad, a színpad előtt egy homokkő szobor, amorf, mellette bokrok.  Tudom hogyan kerültem ide, otthonról indultam el, és ezt a helyet kerestem. A szobor miatt jöttem, és nem vagyok egyedül, de nem tudom ki a másik. Nappal van. A színpad bejárattá formálódik, íves bejárattá, magas falakkal, oszlopokkal, de épület nem tartozik hozzá. Mint egy hatalmas templom bejárata. Az oszlopok is eltűnnek, marad egy ívelt fal, szürke, rajta karcolt jelek, nem mintáznak semmit, kriksz-karkszok. Ketten vagyunk, látom, ahogyan a társam – akiről nem tudom ki – de korban hasonló hozzám, és férfi, barna nadrágban, egy kőműves spaklival az amorf szobrot formálja. Egyszerre átveszem tőle az eszközt, és gömb alakot formálok a kőből, ami könnyen alakítható. A fal – a félköríves panteon fala-, megtelik titokzatos jelekkel, a szürke falon, fehér csíkok, számtalan jel, háromszögek négyzetek rombuszok, íves nincs közöttük. Én faragom tovább a követ. A bokrokon túl egy út, az út egy közeli faluból indul látnia házakat. Az úton érkezik két alak. Ők a tulajdonosai ennek a helynek itt, ezt tudom. A fal magas kerítéssé formálódik, de előtt egy pillanatra egyszerre látom, az egészet, a szobrot, ami varázslatos kavargó izgalmasan mozgalmas szoborrá vált, és a falat, amin a jelek sugallnak valamit, hasonló titokzatossággal, lenyűgöző látvány. Nagyon tetszik, és izgatott leszek, örömteli érzés. Az emberek közelednek. Egyszerre észreveszem, hogy a fel tején egy vas traverz áll, amelyre egy szobrot lehet emelni. A traverz rozsdás, Közelebb lépek, a fal mögé bújok, az alakok már a szobor előtt állnak. Egy daru emel, fel a magasba, hogy felül is megnézhessem a szobor helyét, közben vészjelzések hallhatóak, és egy sárga fényű lámpa villan fel néhányszor. A társam eltűnt, és már a két embert sem látom a magasból. Nem nézek szét, kissé tartok a magasságtól. A daru leereszt, és a fal mellett egy ösvényen elszaladok a bokrok takarásában. Az úton megyek a falu felé, egyszerű falu, az utcán emberek gyalog, és kerékpárral mennek valahová, férfiak nők, olyan ruhákban, mint amiket a hatvanas években hordtak vidéken. Egy bolthoz lépek, kerékpárt szeretnék, ez itt egy játékbolt, de mire odaérek már lottózóvá válik. Nincs kerékpár csak szappanbuborék-fúvót lehet kapni. Azt nem veszek. Az eladó nő néz utánam, kék szoknya van rajta és rózsaszín blúz, a haja szőke. Fiatal. Tovább megyek, a bolt mellett kocsma, előtte a földön kerékpárok hevernek. Esni kezd, szakad az eső. Visszafordulok, és egy maga ráhagyott buszmegállóban keresek menedéket. Esik, de nem érzem a vizet. A buszmegálló koszos, homokos pad van benne, inkább mint egy háza lábazattal, magas sima felülettel, amire nem épült fal, csak a az alumíniumvázú buszmegálló bevakult üvegekkel. Az eső eláll, én visszaindulok amerről jöttem. Nem tudom, hol lehetek, de innen egy völgybe látok a völgyben talán folyó folyik. Egy üzletbe megyek be, ami elölről teljesen nyitott, ideiglenes építménynek tűnik. Esernyőt keresek, egy egészen kicsi ernyőre hívja fel a figyelmem egy néni. megköszönöm, de nem veszem el. A boltosokhoz lépek, akik egymással beszélgetnek. Egy ernyőt kérek, ekkor a falra mutatnak, ahol fegyverek vannak és sétabotok, a fegyverek játékfegyverek. Az eladók, egy fiatal férfi és egy nő, beszélgetünk, elmondják, hogy van olyan ernyő, amit ezeknek a tárgyaknak a végére lehet felszerelni, kérdem, hogyan, de nem mondják, megint egymással beszélgetnek, nem tudom mit. Egyszerre a férfi elmondja, hogy Bajaiak, ennek megörülök, mert ott voltam katona. Elindulok, az út lejt, mellette végig házak, gyorsan haladok, leérek arra az útra, amely a folyó mellett fut, megnyugszom, bár a helyet nem ismerem fel, ismerős a víz, ez a Duna, a folyás irányból megállapítom, merre kell mennem, már haza fogok találni. Balra nézve magas házakat látok, nem is csak házak, hanem hatalmas boltíves kupolás templomok, egymás mellett több is. Van, amit most építenek, fel van állványozva. Ez érdekes., ilyet nem láttam máshol a Duna mellett, gondolom, de kicsit bizonytalan vagyok. Egy robogós – kövérkés férfi fejére tolt sisakkal, dohányzik – mellém gördül, a járda mellett megáll. Tovább megyek, az út mellett nincs járda autók haladnak el mellettem. Jobbra egy lépcső vezet, sárga fokokkal, a nap süt, a lépcső balra fordul, széles lépcsősor látszik, amin felfelé halad egy ismerős pár a férfit biztosan ismerem, talán ügyfelem volt, kérdem tőlük innen megy-e a HÉV Pestre, mondják, igen, itt előre még, megyek tovább.

 

Brunner Tamás

Beküldve:

Eliza B. – Balsors

„Komáromi kisleány vigyél által a Dunán

A Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán!

Ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján,

A partján…”

András felriadt álmából, a dalocska félbeszakadt. A busz ütemes zötykölődése nemrég szándékai ellenére elringatta, de egy ideje megváltozott a tompa rázkódás, és a szerpentin sűrű kacskaringói rongybabához hasonlóan dobálták fejét, így végül arra ébredt, hogy az ablakba ütötte a fejét. Nem volt fájdalmas, de ahhoz elég kijózanító, hogy magához térjen, és vaksin keresgélje a félsötétben, merre járnak.

András kinézett az ablakon. Az elsuhanó Kádár-kockák nem segítettek feloldani a rejtélyt, egyébként sem ismerte a környéket. Órájára nézett, amint felemelte a csuklóját, a szerkezet szolgálatkészen felvillant. A férfi megnyugodott, a menetidő szerint még volt húsz perce az érkezésig. Felsóhajtott, tenyerével végigsimított beesett arcán, két szemét megdörgölte mutató- és hüvelykujjával. Valaha vonzó arca volt, de most a sárm helyét átvette a beteges nyúzottság, s pofacsontja erősen kiállt. 

Útja céljára gondolt, valójában nem tudta mit várjon. A következő várostábla alapján megpróbálta kitalálni, mennyire vannak közel a Sárga-kocsmához, ahol majd le kell szállnia. 

Negyedóra múlva a busz megállt egy fényárban úszó téren. András a busz ajtajában állt, tekintete a szemben lévő épületre vándorolt. Sárga is, kocsma is, indokoltnak tűnt hát leszállni. 

Megborzongott, mikor kilépett a novemberi estébe.

A kocsma nyitva volt. Voltaképpen még nem volt késő, este hat körül járhatott, de tudjuk jól, a hegyi falvakban más az időszámítás, a sötétség hirtelen támad, s cserébe kétszer olyan sűrű. 

A kocsma előtt álló figurák jól megnézték, volt is mit: csontsovány, fekete ruhás alak, fekete sporttáskával, úgy nézett ki, mint maga a halál. 

Andrásban erős volt a késztetés, hogy útbaigazítást kérjen, hisz a helyiek úgyis mindig mindent tudnak. Ehelyett azonban inkább csak elővette telefonját, s a Google Maps azonnal kijelezte, az előre betáplált úti célt hol találja. Nekivágott hát, jó negyedórás gyaloglás állt előtte.

Séta közben próbált nem gondolkodni, a lépések ritmusára figyelt, így a tervezőt jóval túlszárnyalva, már tíz perc múlva ott volt a ház előtt. Kétséget kizáróan ide jött, a robosztus kerítésre festett házszám stimmelt.

Kézenfekvőnek tűnt becsöngetni. Szépen elmondja, ki ő, miért jött, nincs az a kőkemény öreglány, aki ezen meg nem enyhülne. Csakhogy, nem volt csengő. Megpróbálta lenyomni a kilincset, ami persze nem engedett.

Valójában nem gondolkodott túl sokat, amikor a szükség rákényszerítette, hogy jöjjön, intézte, ami a megérkezéséhez kell. Ha nem így tett volna, esetleg lebeszéli magát arról, hogy ma itt legyen. Márpedig az hiba volna. Csak most, hogy felmerült egy-két akadály, gondolta végig egész küldetése abszurditását, s azt, hogy terve akár zátonyra is futhat.

Hirtelen ötlettől vezéreltetve nyúlt be egy véletlenül felfedezett résen, a kilincs alatt, s megtalálta, amit keresett: a kertkapu riglijét, amellyel bentről zárni lehet az ajtót. Kis küszködés után kiakasztotta, s már bent is volt. Az utcáról belépve sötét kertben találta magát, de legalább a ház fényeiből meg tudta ítélni, hogy tulajdonosa otthon van.

Ekkor történt, hogy hirtelen a semmiből dühösen morogva, rohanva közeledett felé egy kutya. Nem látta a sötétben, mekkora, s milyen állattal van dolga, azonban hangjából ítélve termetes állattal lehetett dolga. A férfi nem ijedt meg, leguggolt, kezét kinyújtotta afelé, ahonnan a kutyát hallotta a sötétben, és nyugtató hangon mormogni kezdett az ebnek. Nem lepődött meg, amikor a morgás abbamaradt, és először egy hideg, nedves orr ért a kezéhez, majd a kutya meleg nyelve, tudta, hogy kell bánni az állatokkal.

-Jó kutya! – suttogta még mindig nyugodtan, megvakargatta az állat füle tövét, és továbbra is beszélt hozzá: – Elviszel a gazdidhoz?  Beszélnem kell vele, tudod. Gyere, menjünk! – felállt, és a sötétben elindult, arra, amerre a bejárati ajtót sejtette. A kutya lelkesen követte. Mikor odaértek, a férfi erélyes mozdulattal bekopogtatott, és várt. – Jó estét! – eresztette meg félhangosan, hogy ne rémítse halálra a bent lévőket. Válasz nem érkezett, ezért még egyszer megismételte. Nagy sokára résnyire kinyílt az ajtón lévő függőleges szellőztető-ablak, és egy középkorú nő bizalmatlan arcával szembesült András. Mielőtt az asszony még bármit mondhatott volna, nemkülönben mielőtt a kis ablakot becsaphatta volna, a férfi gyorsan elhadarta a mondandóját, mintha ez lenne az egyetlen esélye:

-Elnézést, hogy így betörtem. Csöngettem volna, csak nem találtam csengőt. Beszélnem kell egy hölggyel, név szerint Borbás Katalinnal. Az unokaöccse vagyok, András… Tudom, hogy késő van, és elnézést, meg minden… De… Nagyon fontos.

-A kutya… Csinált vele valamit?

-Haverok vagyunk – biccentett András az eb felé, és kissé félreállt, hogy a nő jól lássa a lelkes farkcsóválót.

A nő azonmód becsukta a kis ablakot, kicsit szöszmötölt a zárral, és kinyitotta a bejárati ajtót. Bizalmatlanul végigmérte a férfit.

-Milyen András?

-Szeleczky.

Az asszony egy szót sem szólt, csak félrehúzódott a bejáratból, szabaddá téve azt, így András akadálytalanul be tudott menni. Egy picielőszobát követően egyből egy konyhában találta magát. Esetlenül álldogált a helyiség közepén.

-Köszönöm! Hogy beengedett…Maga…?

-Igen, én.

Az asszony leplezetlenül mérte végig, de a férfi úgy ítélte meg, azok után, ahogyan rátört, ehhez joga van. Ő is megnézte a nőt. Ha fejkendős, otthonkás nénire számított, hát csalódnia kellett. Egy jó karban lévő ötvenes nővel állt szemben, akit a maga vad, zabolátlan módján még szépnek is lehetett nevezni. Nem volt vékony, alakja inkább izmos volt, semmint kövérkés. Tekintete bölcsességről tanúskodott, olyanról, melyet csak mélyen megélt évek adhatnak az embernek.

-Leülhetek? – kérdezte András.

Az asszony szó nélkül kihúzott neki egy hokedlit. Várakozóan nézett a férfira. András leült, és azon gondolkodott, hogy vezesse fel a kérését.  Az asszony azonban feloldotta dilemmáját.

-Nos halljuk. Miért jöttél?… András!

-Beteg vagyok! – A férfi tenyerébe rejtette homlokát. Részvétlen hang válaszolt. 

-Mindenki az.

A férfi felnézett, a nő szálfa egyenesen állt előtte, karjait összefonta melle előtt, s őt fürkészte.

-Rákos vagyok. Van esély a túlélésre… ha tud nekem segíteni. A csontvelőjével, az őssejtjeivel. Maga… Ön… a rokonom. Jobbak az esélyek, mintha a nagyvilágban keresnének valakit nekem. Amire persze, megvan az esély, sőt már el is kezdték, de a doki azt mondta…

-Ez szomorú. Sajnálom!… Apáddal mi a helyzet?

-Meghalt három éve. 

-Úgy. Akkor nem volt meg a címem? 

András hallgatott. Nem nézett a nőre. 

– Hogy történt? Nem volt még olyan idős…

– Beteg volt.

– Rák? – a nő szava metszett, mint a penge.

– Nem. Alkohol… A mája, meg a szervezete.

– Úgy – a nő másodjára összegzett, kifújta a levegőt, majd egy poharat rakott a férfi elé, és kérés nélkül ásványvizet töltött neki. Szénsavasat. 

– És mit kellene tennem? Számít, hogy egészséges vagyok-e?

– Lenne egypár előzetes vizsgálat, és vagy kétszer be kellene menni egy intézetbe, ott olyan lenne, mint egy vérvétel. Pár óra. 

Hirtelen elhallgatott, hallgattak hát mindketten. A falióra sürgetőleg ketyegett.

– Fizetek mindent, természetesen, ami költség. Még többet is. – hirtelen kívülről látta a helyzetet: itt könyörög az életéért a nagynénjének, aki valójában ismeretlen, hiszen harmincnégy év alatt egyszer sem látta.

– Hol dolgozol?

– Egy nagy cégnél. Számítógépekkel foglalkozom… Elég… elég jól keresek, szóval tényleg mindent ki tudok fizetni. 

– És nem telik kocsira?

András először nem értette a kérdést, majd leesett neki, hogy mivel a nő nem hallotta az autóját a ház előtt, nyilvánvaló volt, hogy busszal jött. 

-Van autóm… Csak telenyomtak gyógyszerekkel, és… Anélkül már nem működök, fáj… Nem vezethetek így.

– Anyád él még?

A férfi tágra nyílt szemmel nézett a nőre. Harmincnégy évet nem lehet két perc alatt bepótolni. 

– Nos, őt nem ismerem. Otthagyott minket, kábé születésem után. Pár éve megpróbáltam megkeresni. De nem ment.

– Tesód van?

– Nincs… Nem tudok róla.

Hallgattak. András körbenézett a szobában. Legnagyobb döbbenetére az általa szeretett egyetlen gyerekdalt látta kisiskolás kézírással, gyöngybetűkkel felvezetve vonalas papírra, egy képkeretben a falon.  

– Lepacsiztál a kutyámmal. Mindenki fél tőle a faluban. Hogy csináltad? 

András visszarángatta a tekintetét az ákom-bákomról, és egyenesen a nő szemébe nézett. Megrántotta a vállát: 

– Szeretem őket. Tudják, hogy nem akarok rosszat. Azt hiszem ennyi. 

A nő először tűnt úgy, hogy elgondolkodik. Leült.  

– Igen. Ők tudják, ki a jó ember… Apád. Mesélt rólam valaha? 

– Keveset. Amikor fényképeket találtam, és megkérdeztem, ki vagy. Tudtam, hogy élsz. – András önkéntelenül váltott tegezésre, és mindezt oly természetesnek érezték, hogy egyikük sem tette szóvá. – Gyerekként, amikor láttam a barátaim anyukáját, s mivel nekem nem volt, mindenkinek azt mondtam, hogy van egy nagynéném. Szerettem volna, ha… – eddig a kezét nézte, de most ismét a nőre emelte a tekintetét. – Miért nem beszéltetek sose egymással? 

Most az asszonyon volt a sor, hogy félrenézzen. Nem válaszolt, hanem egyenesen a dalocskát kezdte el bámulni. András szintén odanézett. 

– Ismerem ezt a dalt… – közölte, mintegy mellékesen. „Ami azt illeti, épp ezzel álmodtam a buszon” – fejezte be gondolatban a mondatot. 

– Honnan? 

– Apa kb. egyetlen éneket tudott. Ez volt az… Kurva nehéz lehetett neki egyedül, velem… Problémás gyerek voltam. Nagyon. Nem csodálom, hogy a végén rom lett. 

– És mik az esélyek? Ha segítek…

– Ha minden klappol, nagyobb az esélye, hogy túlélem, mint hogy nem.

Az asszony alaposan megnézte Andrást. Valaha nagyon helyes fiatalember lehetett, ahogy náluk mondták, de a szenvedés kétségtelen nyomokat hagyott rajta.

  • És ha nem … tudok?

– Nos, van egy donorbank. Megpróbálnak keresni nekem valakit, aki… akivel van egyezés. Csak ez idő. Nekem meg az nagyon nincs. Azt mondta a doki, ha jót akarok magamnak, próbálkozzak valami élő rokonnal. Mielőbb. Vérrokonnal. Úgyhogy, szabit vettem ki. Telefonálgattam, kutattam. Megnéztelek a facebookon. Nem vagy fent. Telefonod… Nincs? Nem találtam. Apa holmiját is áttúrtam. És megtaláltam ezt – egybefüggően nem beszélt ennyit, mióta betette lábát a házba, s mondanivalóját azzal zárta, hogy egy cetlit tett az asztalra. Egy név és egy cím volt rajta. Az asszony a papír fölé hajolt, de nem ért hozzá. Megismerte testvére kézírását. Megborzongott.

– Az emberek költöznek… – nem lehetett eldönteni, hogy ezt kérdezi, vagy mondja, de András értette a szándékot.

– Az élet lutri. Én már csak tudom… Próbálkozni kell – mondta, és hirtelen úgy tűnt, nem harmincnégy, hanem ezeréves.

Jó ideje már tudatosan kerülték egymás pillantását, így András észre sem vette, hogy az asszony arca, tekintete megváltozott. 

-Ó, Andris. – a nő felkelt, és szembefordult a verssel. Képtelen volt a férfira nézni. Kereste a megfelelő szavakat. Nem találta. Végül levette a képet a falról, s András kezébe nyomta:

-Apádnak … nem lehetett gyereke. Soha. Ezt gyerekkorunk óta mindenki tudta a családban. Volt egy betegsége…

A férfi nem reagált. Nagyon lassú mozdulattal a pohár után nyúlt, felhajtotta az ásványvizet, majd töltött még egyet, és azt is. Mikor a pohara kiürült, s készült harmadjára is tölteni, az asszony gyengéden kivette a kezéből a flakont és félrerakta. Pálinkát vett elő, jófajta vidéki kerítésszaggatót, és két pohárkát. Töltött mindkettőbe, és az egyik felest odatolta a fiatalember elé. Nem koccintottak, némán ittak.

-Neked adom! – mondta a nő a bekeretezett versre bökve, csak hogy mondjon valamit.

András megborzongott, majd undorral eltolta magától a képet. Töltött még egy pálinkát mindkettejüknek, bár az alkohol csak rontott állapotán.

Az asszonyt gyötörte a tehetetlenség. Beengedte a kutyát, csak hogy történjen valami, az eb lelkesen közelített a férfihoz, aki azonban tudomást sem vett a kezét nyalogató kutyáról. 

-Apád nem volt egy rossz ember… Csak valahogy rossz dolgok történtek körülötte… Vele…

Andris egykori helyes vonásai most egyenesen csúnyává változtak az iszonyattól, mikor végre az asszonyra nézett, szeme összeszűkült, s köpködte a szavakat, mikor végül megszólalt:

-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?! Hogy nem csak a vesződséget akarod elkerülni?!

A nő elgondolkodott. Valóban nem kerülne semmibe, hogy a soha nem látott férfit kipöckölje az életéből, mint egy parazitát. Végülis egy idegen ül a konyhájában. S ő mégiscsak egy nő, aki egyedül a kutyája ítéletére hagyatkozhat, meg egy négy évtizede ismert kézírásra. Az asszony azonban soha nem félt semmitől, senkitől.

– Megtehetném. De nem teszem. Állok elébe bármilyen vizsgálatnak… Nyomozd ki, mi kell ahhoz, hogy megmondják, rokonok vagyunk-e… Én ehhez nem értek… 

-Apám… Vizsgálat… Betegség. – duruzsolta András mechanikusan az elmúlt percekben számára leggyűlöltebbé váló szavakat, s közben előre-hátra ringatta magát.

-Nem az apám! – állt meg hirtelen.

-Nem.

-Akkor ki az apám?

-Azt csak a Jóisten tudja.

A férfi most ösztönösen megsimította a kutya fejét, és felkelt. Képtelen volt itt maradni, úgy érezte, összenyomják a falak, a plafon összepréseli. Ki akart menni a szabadba, el innen.

-Igen?! Akkor te nekem senki vagy! – megtántorodott. – Semmi közöm hozzád. Soha nem is volt…

Tett pár lépést.

-Meg fogok dögleni!…Így is halott vagyok…

– Sajnálom. – az asszony komolyan gondolta a közhelyet. Szemben álltak, a férfi a nő arcát fürkészte. Elhitte neki, hogy tényleg sajnálja. Sokára szólalt meg, hadarva:

-Hát… köszönöm a pálinkát, bocs a zavarásért. – a cetlit az asztalon hagyta, de sporttáskáját felnyalábolta, s indulni készült.

-Várj! Hová mész? Ma már nem megy vissza busz, hol a csudában fogsz aludni?

András a válla fölött visszanézett, tekintete tökéletesen tiszta volt, s hangja metsző:

-Hát, gondolom, nemsoká apám mellett!

 

Eliza B.

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Kemény Judit – Kötődés

Az utca sötét volt és mocskos. Lassan lépdelt a csúszós köveken, miközben félig üres sörös dobozokat kergetett a szél. Érezte, ez az utolsó hajnal, amikor egyedül lehet a gondolataival, holnapra minden megváltozik. Titkon azt kívánta, hogy sose keljen fel a nap. Mintha ragaszkodott volna ehhez a káoszszerű rendhez, a huzatos hajnal előtti csendhez. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ahhoz hogy mindent maga döntsön el. Egyedül kellett megküzdenie mindennel, az örömmel és a fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal, a rettegéssel és a közönnyel. Nem tudta milyen az, ha szól hozzá valaki, milyen érzés megérinteni a másik arcát, szemébe nézni, lesni a mások gondolatait. Évek teltek el … és most itt ez a hajnal előtti óra … .

Leült az első útjába kerülő padra, tekintetét egy távoli pontra szegezte, és várt, még maga sem tudta mire. Ha fel kell a nap egy ismeretlen város vár rá, zsúfolt utcák, zajos tömeg, de most elhatározta, végre megismeri ezt a félelmetes másik világot, amelyet csak a könyvekből ismert, amikről a pince mélyén olvasott. A kíváncsiság és a félelem érzése kavargott benne, még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, vissza az állandóságba. A jól megszokott éjjeli kóborlásba és a nappali rejtőzködésbe. Már nem volt idő, túl messzire ment, … megvárja a hajnalt. Olyan volt ez, mint a születés előtti pillanatok, ismerte a hangjait, mégsem tudta hova érkezik.

Eltöprengett, mióta is van egyedül. Jonatán arcára már alig emlékezett. Ő volt az egyetlen és utolsó ember, akit ismert. Ez volt a természetes. Sosem kérdezte miért. Valójában mindene meg volt. Jonatán mindenről gondoskodott. Mindenre megtanította, ami az élethez kellett. Sosem kételkedett, és sosem kérdezte miért van ez így. Tíz éve történt valami, ami felborította ezt a nyugodt életet. Jonatán megbetegedett, neki kellett gondoskodnia róla és önmagáról is. Ezek voltak az igazán kemény napok, de mintha élvezte is volna a kihívást, ezt a próbatételt. Talán nyolc éves lehetett. Ezt az egyetlen hivatalos iratából, az anyakönyvéből tudta. Jonatán azt is elmagyarázta, mit kell tennie miután ő meghalt. Ezt pontról – pontra meg is tette. Bepólyálta a lepedőbe könnyűvé vált testét, kivitte a folyóhoz, követ kötött rá, majd szép lassan beengedte a vízbe. Ezután már csak a könyvek maradtak neki. Az a rengeteg könyv volt a családja, a barátai, a tanítói és még az orvosai is. Minden, amit a könyvekben olvasott, betegségről, éhezésről, háborúságról, becstelenségről mindig megerősítette abban, hogy továbbra is itt kell élnie. El akarta kerülni mindazt, ami a kinti világban volt. Éjjelenként járta az utcákat, összegyűjtötte mindazt, amire szüksége volt. Jonatán meghagyta, hogy csak tizennyolc éves korában léphet ki a nappali világba. Félelem fogta el. Sötétben ismerte csak a várost.

Mi lesz, ha a fény elvakítja a szemét? Eldöntötte, hogy süketnémának fogja tettetni magát. Így könnyebb lesz tanulmányozni az embereket, akikről oly sokat olvasott. Kelet felé fordult – az égtájakat még Jonatántól tanulta – és várta a pillanatot. Lassan kelt fel a nap, az ég felhős volt, sejtelmes szürkeségbe burkolózott a tér. A folyó feletti pára körbeölelte a padot, amin ült, s ez megnyugtatta. Így könnyebb lesz – gondolta magában. A hajnali szellő beletúrt a hajába. Eszébe jutott egy régen olvasott könyv. Onnan tudta, hogy ez az a bizonyos hajnali szél napfelkelte előtt. A szíve majd kiugrott, a kíváncsiság és a félelem érzése küzdött benne. Összébb húzta kabátját és várt.

Az első fénysugár a folyót világította meg, s onnan, mint valami csillag szórta szét a fényt. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudta figyelni mikor tűnt el a pára. Ez bosszantotta kissé. Mennyit várt erre a pillanatra és most … elborította a fény. Még fel sem ocsúdott, amikor megpillantotta az első embert, aki a távoltól közeledett felé. Zavarában felvette a napszemüvegét, amit még a múlthéten talált egy parkolóban.

– Jó reggelt! – hangzott egy női hang, szinte gépiesen, de neki ez volt az első, az első emberi szó, amit Jonatán halála óta halott. Valami határtalan melegség fogta el. Ez a boldogság – gondolta.

– Jó reggelt! – próbálta viszonozni a köszönést, de zavara miatt ezt oly késve tette meg, hogy már csak a messze koppanó cipők zaját visszhangozták a falak. Bosszúság fogta el. Nem igazán értette honnan ered, abból hogy nem köszönt vissza időben, vagy abból hogy nem maradt süketnéma. Micsoda dilemma –gondolta. Látta, nem lesz egyszerű teljesíteni Jonatán kívánságát. Megigazította a ruháját, ellenőrizte az iratait – Kovács Béla. Micsoda név – sóhajtott majd, felállt és elindult a tömeg felé.

– Szép napot! – hangzott egy fiatal hölgy kedves hangja.

– Jó reggelt kívánok kisnagyság! – felelt rá nyájasan egy meglett uraság.

– Milyen fura – állapította meg – a regényekben ilyenkor megállnak az emberek, egymás szemébe néznek és váltanak pár szót. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert egy siheder nyargalt el mellette, félrelökte, majd futott tovább és sodorta el a soron következőt.

Alig lépett kettőt és egy vidám társaság lepte el a járdát, őt magát a falhoz szorítva az az érzése támadt, mintha láthatatlan lenne.

– Tudomást sem szereznek rólam. – dünnyögte magában. Ez lenne a vágyott valóság? Mintha lélek nélküli lények röpködnének körülöttem. Próbálta elkapni a pillantásukat, de minden igyekezete ellenére csak üres, távolba néző tekintetekbe ütközött. Kérdések özöne zuhatagként borította el tudatát. Alig tudott egyet-egyet kihámozni belőle.

–  Miért kellett a pincében élnem? Sosem tettem fel ezt a kérdést Jonatánnak. Olyan természetes volt ez a lét, mint az hogy lélegzik az embert. Ki volt valójában Jonatán? – megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy Jonatán, Jonatán volt mindenféle címke nélkül. Nem is értette honnan tódulnak elő ezek a gondolatok, amikor az utolsó kérdés teljesen lesújtotta.

– Láthatatlan vagyok? – Ezzel a lehetősséggel sosem számolt, majd elhessegette ezt a fura gondolatot. Próbaként bement egy üzletbe és megállt az ajtótól pár méterre. Süketnéma volta miatt csak bólintott és várt. A pult mögött két fiatal nő beszélgetett.

– Ide sem néznek. Járkálhatok a polcok között, mint egy lidérc. Többször is elsétált a két kacarászó eladónő előtt. Elbizonytalanodott.

– Láthatatlan vagyok! – ez már bizonyos, és kiment az üzletből. Olvasott már ilyenről, de sosem hitte el. A kételkedés most is vele maradt.

Az egész napot az utcán töltötte. Tanulmányozta a merev tekintetű embereket. Nem volt éhes, hozzászokott, hogy éjjel eszik, szomját a kutaknál oltotta. Csalódott volt és fáradt, majd leült egy padra és várta az estét. A sötétség volt az ő barátja.

– Már semmi nem lesz az, ami volt. Egy álom foszlott széjjel, pedig mennyire vártam ezt a napot. – gondolta és rutinszerűen megkezdte éjjeli barangolását. Kopott viseltes göncei jobban illettek az éjszaka csendjéhez. Ismerős volt minden zug, ahova elrejtőzhet, ha valaki útjába kerülne. Lassan megnyugodott. Újra otthon érezte magát.

Kemény Judit

 

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Brunner Tamás – HÉV

Utazom, HÉV- en írok. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek. Ok. Minden harmadik ember eszik és minden negyedik középkorú férfi olcsó sört iszik – ez esetben hány éves a kapitány? –  bárhol villamoson, buszon, a dobozt leteszi a lábához, magára hagyja és ott guringázik.

Utazom, nézem a feliratokat a villamos ablakából gyorsan eltűnőben, kuszán, az észlelés határán: sírbolt, mi? Mit árulnak itt, sírt? Sír, ok, sí, fú, tovább utazom.

Bemondták átszállhatnak a hányol-cas HÉV-re, mi? De miért hányol-cas? Haza, haza! Csütörtökön délig mondhatni pozitív személyiség vagyok. Mondhatni. De nem.

 

Hazaértem, és átgondoltam. Nem nagyon ülepedik, a villamoson – mások által – evett fokhagymás lángos átható illatát a Bosnyákról magammal hoztam végig. A járatokon, utcákon menő emberek öregek, elsősorban öregek. Hacsak éppen nem kapod el azt a félórát amikor a középiskolások hazahömpölyögnek. Belegondoltam, és én sem javítottam érzékelhető módon az átlagéletkort. Öregek, betegek és főként nők. Érdekes ez, kezdetben amikor az ember már érzi, hogy nem annyira, de azért még igyekszik, hányavetin hetykén lépked, hátha látják. Amikor már látszik az arcán a félelem a mozgó lépcső alján, na az már a következő szakasz, az már valódi félelem az öregségtől.

Akiket ma láttam, túl vannak ezen, arcukon a semmi ül, közöny, magány, és már nem félnek. Eszegetnek, mentegetnek. És főleg nők, a férfiak már nincsenek ott. Megszálljak a villamost, állnak türelmesen végtelen sokáig bírnak így állni, kapaszkodva, üres szemmel, kezük a kocsi fogantyúján. Hová mennek? Kinek viszik, amit visznek. mennyit alkudtak és mennyivel csapták be őket a piacon.

Ha bottal vagy kettőt érsz, ha kézikocsival, akkor hármat. Jó, hát mind megöregszünk.

 

A mozgólépcsőt nem bírom megszokni, az a „sztrók”, ott állsz egyes sorban jobbra igazodva, és menegetsz, lassan csúsztatva a lábad a kövön. Ha egymás mellett lépsz fel, kétszer olyan gyorsan visz fel, de nem. Mondjuk akkor lemaradnál a sportélményről, ahogyan felfuthatsz a magaslépcsőn hat emeletet, és velem együtt késheted le a hányolcas vagy a nyavalya tudja hanyas hévet. Ez rontja az önbizalmat, de növeli a küzdőszellemet.

Aha, sem bottal, sem kocsival nem megy ez. Egy vak néni megfogja a karom, menjünk! Megyünk, mondom: mindjárt indul a HÉV – Fussunk- mondja és magával ragad.

 

A HÉV-en egy jégcsákányszerű hang végig mondja milyen jó fej ő, csütörtök délig pozitív, és csodálja a vele szemben ülőt, hogy az még képes mosolyogni pénteken. Én már nem. Egy valaki behunyt szemmel átszellemülten méri saját pulzusát. Mind meghalunk.

 

Utazom HÉV- en írok, levelet magamnak, majd otthon elolvasom. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek.