Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Könyvek II.

Több könyvet olvastam mostanában amik a kilencvenes évek előtt íródtak, olykor jóval előtte, még az ötvenes, hatvanas években – amikor még a modern olasz irodalom , modern volt, ez a hatvanas évek éppen. Szépirodalmat, tudományos fantasztikus irodalmat , krimit és kalandregényt , drámát és novellákat. Nem válogattam össze őket semmi szempont alapján, csak olvastam ahogyan elém kerültek a könyvtárban vagy az otthoni könyvespolcról.

Az általam ismert és olvasott könyvek sora egyszerre felkeltette azt az érdeklődésemet, hogy olvassak mást, kortársat, magyar és európait – az amerikaiakkal még nem próbálkozom, arra még várni kell, amíg eljutok odáig, bár krimit, illetve azt, amint most bűnügyi történetként írnak, olyasmit olvastam,és mértékkel ugyan de hasonló filmeket is láttam,  így valamennyi kitekintésem van, illetve a cseh és lengyel jelenkori irodalom néhány könyve után lett, nem  beszélve a magyar kortárs szépirodalomról.

Itt ugyancsak szükséges egy kitérőt tenni még, nem szépirodalmat kortársból ugyancsak nem merészkedtem még olvasni, pontosabban pár erőtlen kísérlet után felhagytam vele. Ennek a vonalnak – ami a lányirodalom, vagy nő irodalom , mondjuk, meg kell erősödnie, vagy ki kell múlnia, ezt meg fogom várni, majd kiderül mire végzik.

Nos ezen olvasmány-élvezetek után a következőre jutottam.

Megváltoztak a könyvek. Nem kinézetre – úgy is – de ez kevésbé érdekes, hanem bel-tartalomra.

A múlt idők – ami nem távoli múlt, hanem határozottan félmúlt – érdekes félmúlt, ne feledjük, micsoda változások folytak le Európában az ötvenes évektől a kilencvenes évekig és utána ismét egy lendülettel fordult a világ.

A kortárs – az akkori kortárs – irodalom, legyen szépirodalom vagy szórakoztató, ezt a világot számomra kiválóan bemutatja. Számos kérdést tesz fel, és nagy kíváncsisággal viseltetik a dolgok , az emberek, a táradalom, az emberi  tevékenységek, szerveződések visszásságok és pozitívumok  iránt. A „hogyan kell csinálni ezt „, kérdése az, ami számomra ezekben a könyvekben benne van – ez igaz magára a formára is, a nyelvezetre, a kísérletezésre, ami a posztmodernbe hajlott át-.  

Kilencven után már nem. Itt válaszok vannak nem kérdések. A nyelvezet leegyszerűsödött, visszatért – szándéka szerint – a mindenki számra érethető, fogyasztható szintű szövegre, többek között – vagy persze lement a végletekig a másik oldalon, nem sok maradandó eredménnyel büszkélkedve. Téma az egyszerű, a banális, a kevés gondolkodást igénylő, a nem nagyon kockázatos, és az ájult hit remény és szeretet.

A világ az addigi szakadozott egérrágta valóságából kiteljesedett, egésszé vált és remek válaszokkal szolgál arra , „hogyan kell élnünk”. A könyvekben.

Nincsenek kérdések, csak válaszok, és csak teljességek. Mintha mindenki – aki ir  – megvilágosodott volna, és tudja, jobbára éppen ő egyedül, tudja, hogy hogyan megy a világ, és abban hogyan kell élni úgy , hogy ne merüljön fel a neurózis  a magány, az elhagyatottság, a szomorúság. Ezekről nem szólnak az utolsó idők könyvei. Nem mintha nem léteznének, nagyon is léteznek, hiszen akik olvassák a könyveket éppen azért olvassák hogy a saját megbillent világukra  gyógyír legyenek.

De nem lesznek azok, az életbeli közvetlen útmutatót tartalmazó könyv többet árt mit használ. A kérdéseket kell megfogalmazni és feltenni, és választ keresni rá, és életünk még akkor sem lesz gömbölyű – esetleg rózsaszín-gömbölyű – egész, csak kicsit kiegészülnek a csorba szélek, feltöltődnek  ráncok, megfogalmazódnak mosolyok.

Az életvezetési tanács szamárság, a pszichológia nem játék, műkedvelők kezében nem hasznos eszköz.

Nem tudom mi lesz, honnan tudhatnám, de én nem érzem jó iránynak ezt. A kíváncsiság elvesztése nem azonos az ártatlanság elveszítésével, utóbbi újabb kérdéseket ösztönöz, a másik fáradt unalomba és a mindent-tudás hazug ámulatában tart. Tessék választani.

 

Brunner Tamás

Pruzsinszky Sándor – A Mátrix Füstje

(Egy  ártalmatlan  bűncselekmény  krónikája)

                                                                                   Jobban  örülök  annak,  ha  azt  veszik

                                                                                   komolyan,  aki  nem  vagyok.

                                                                                   (Fernando  Pessoa: Kétségek könyve)   

 

Mindez  azután  történt,  hogy  Gedeon,  a  bukott  kertszakértő  és  publicista  elefántokkal  álmodott.  Előző  este  egy  természetfilmet   nézett  a  tévében.  Az  elefántok,  megpillantva  egy  agyarvadász megölte  társuk megcsonkított   tetemét,  megvadultak  és  fújtatva-trombitálva  törni-zúzni  kezdtek.

Hősünk  a  ház  előtt  megálló  kukásautó  fújtatására  riadt  fel.  Egyedül  volt  a  sötét  szobában  és  halálfélelmet  érzett.  Egy  hét  óta  kínlódott  egy  környezetvédelmi  témájú  cikkel.  Naphosszat  a  számítógép  előtt  gubbasztott.  És  mi  értelme  volt?  A  mondatai  suták,  a jelzői  fakók,   a  gondolatmenete  folyvást  megbicsaklik.  Félelem  szorítja  a  szívét,  ha  reggel  leül  a  billentyűk  elé.  Azóta,  hogy  a  hatóság  embere,  egy  vastag  szemöldökű, tésztaképű hivatalnok,   azt  mondta  neki:  — Baj  van,  barátom.  A maga  cikkei  egyre  pesszimistábbak!  A  legutóbbi  egyenesen  felháborító!  —  Hisz  én  csak a tényeket  írtam  meg…  —  Azt  a  hajléktalant,  aki  cigarettára gyújtott  és  elégett  az  illegális  szemétben??  —  Talán  nem  történt  meg?  —  motyogta  Gedeon  ijedten —  Vannak  tények,  amik  csak  arra  jók,  hogy  izgalmat  keltsenek…Több  felelősséget,  barátom!  Holnaputánra  Írja  át,  ez  így  nem  jelenhet  meg  a Kiskertünk című  lapban,  hogy  képzelte  ezt?? —  Azóta Gedeon  egyik  cigarettát  a  másik  után  szívja.  Nem  akarnak  a  helyes  szavak,  a  megnyugtatók,  a  tollára  jönni,  már  az  ellazító  dohányfüst  sem  segít:  amit  napközben  leír,  este  a  szemétbe  dobja.   A  kialvatlanságára  gyanakszik,  Nem  csoda: mióta az  autópályát  kőhajításnyira  hozták  a házhoz,  folyamatos,     

fenyegető  dübörgés  hallatszik,  mintegy az  Apokalipszis közeledtét  idézve… És  Gedeon már  meg  sem lepődik ,  amikor  Vera, a   felesége  (egykori  balatoni  szépségkirálynő)  egy  fagyos téli  délutánon  közli  vele:  lecseréltette  a  lakás  kulcsait…  

„Miért  teszed  ezt velem? —  kérdi  hősünk,  remegő  kézzel egyik  cigiről  a  másikra  gyújtva,  a  közelebbről  meg  nem  határozott  Teremtőt, miközben  kupacba  dobált  holmijait  csomagolja  —  Csak  nem  azért, mert  életemben  először  leírtam  a  sötétről,  hogy  sötét?”.

És  akkor  megjelenik  Manyika,  a  műkörmös,  akit jobb  körökben körömépítő  művésznek  neveznek.  „Lakás  olcsón  kiadó”  apróhirdetéséről  ugyan  kiderül,  hogy  az  csupán  egy  ágybérletet  leplez,  (mi  tagadás:  csakis acélból,  hogy  a  műkörmös-szalont  ne  kelljen  vállalkozói  székhelyként  bejelenteni),  de  ez  nem  akadályozta  kettejük  szerelmi  fellobbanását.                                                                                                                                                           

 

 

 

     Manyika ,  aki  csibesárga  vagy  paprikavörös,  olykor  kéken  foszforeszkáló  építményekké  varázsolja  a  paciensek  körmeit,  („férfikörmöt  is  vállalok”!) már  az  első napon  kivetette  hálóját  azaz  túláradó, bazedovosan  csillogó  szemeit  a sikertelenségtől őszülő,  gondolkodástól  fáradt  férfira.  Nem  csoda,  hogy  az  érzéki  vonzalom,  oly  hirtelen,  mint  gubóba  rejtett  lepke,  támadt  fel  közöttük.  Gedeon  már  az  albérleti  jogviszony  első  reggelén Manyika  pomponos, körömlakk-szagú  szobájában  ébredt.    

A  körömépítő  nekilátott,  hogy  felépítse  magának  az  ő  érdekesen  csodabogár,  ágrólszakadt  új  kedvesét.   A  foltos  farmer  és  gombszakadta  ing  helyébe  Sherpa  kabát,  Bugatti  pulóver,  Dewberry  pólóing,  Reebok   divatbakancs  lépett ,  a  nyakában  piros  Gucci-sállal.   Esténként  vadnyugati  krimi  a tévében,  vacsora  egy  szushi-bárban, vagy nyalakodás  négyesben,  whiskybe  és  tequilába  mártva.  Azt  hinnéd,  igazi  felnőttmese!  De  a  szerelmes  éjszakák végzetesen  kiszolgáltatták Gedeont Manyika  parttalan  szerelmi  vágyának.  Nem  telt  sok  időbe,  hogy  lefokozódjon  azzá,  amit  az  apróhirdetés  ígért: szeretőből  valódi ágybérlővé,  akinek  megint  nincs  már kulcsa semmihez…   

  • Addig  maradsz,  amíg akarsz, te  lúzer,  de  fogod  a cuccod  és  átviszed  a cselédszobába!  —  hangzott  a  csalódott  körömművész    Mélyre  merülve  a  megalázásban,  az  kifáradt írónak ettől fogva  éjszakánként füldugóval kellett  aludnia,  hogy  ne hallja  a  zárt  ajtó  mögül  kiszűrődő  forró  zajokat…De  késöbb  már  nem  volt  szüksége rá:    

  hajlott  arra,  hogy  elismerje a  vérmes,  de  jószívű Manyika  kegyetlen  igazát.  Hisz  az  igazság  mindig  kegyetlen, ki  tehetne  ez  ellen?               

            Keserűen  mosolygott  a tükörben  visszanéző  bávatag  arcra:  „ötvenévesnek  kellett  lennem,  hogy  ezt  megértsem!”  Aztán  reggel,  borotválkozás  közben,  valami  kiáltást  hallott  a  szobából,  ahol  Manyika   a  tévét  nézte.

  • Mi baj?  —  dugta  ki  a fejét  a fürdőszobából,  állig 
  • Az, hogy  benne  vagy  a Kék fény- ben!
  • Én? Hol?
  • Nézd! —  sikította  a nő  –  Nem  látod?
  • Mit kéne  látnom?
  • Azt a  kabátot  ott,  azon  az  alakon…A  te  kabátod!  Egy  biztonsági  kamera  vette  fel,  bolti  lopás    közben…Éppen  kirabol  egy  álarcos  alak  egy dohányboltot  a te  kabátodban…Látod?  Pisztolyt  szegez  az  eladónőre.
  • Na és  aztán?
  • Ott van  az  a piros  szívecske  a gallérján,  amit  még  én  varrtam  rá,  nem  látod?…Te  kiraboltál  egy  dohányboltot??
  • Méghogy én??  Hogy  képzeled?…Hát  nem  emlékszel,  hogy  azt  a  télikabátot  két  éve  a  villamoson  felejtettem? 
  • Elhiszem, hogy nem  te voltál.  Az  ilyesmihez  bátorság  kell  —  legyintett  rá  lekicsinylőn a  csalódott  körömművész.  És  ez  most szíven találta    Valami  szöget  ütött  a  fejében. Mint  aki  megérzi:  csak  őrült  dolgok  tarthatják  egyensúlyban  a  lelket. 

Vett  egy  játék pisztolyt a  szemközti  bazárban,  zsebre  vágta  s  belépett  a  közeli  dohányboltba.

  • Mi  tetszik?  —  kérdezte  a  boltos,  egy  vörös hajú,  ravasz  képű  fickó. 
  • Hát…valami olcsó  cigi…Esetleg…
  • Austin? Mátrix?
  • Melyik itt a  legolcsóbb?
  • A Mátrix.   Mennyit parancsol?
  • Mondjuk…Kettőt.   Ötöt.   —  Készpénzre  vagy  kártyára? – Hősünk  előrántotta  a játék pisztolyt  és  a  veres hajúra  fogta — 
  • Ez itt  most  egy  bolti  rablás.   Csomagolja  be!

Amaz  meghökkenve  pislogott,  egy  percig  farkasszemet  néztek.  Aztán  az  árus  elnevette  magát.

  • Rablás?  Ne mondja 
  • Nem hiszi?
  • Maga egy  legyet  se  tudna 
  • Miből gondolja?  — kérdezte  ő  rekedten,  remegő  kézzel.
  • Fordítva tartja  a játékpisztolyát,  uram!  Ha  megkérhetem,  tartsa  rendesen,  a  halántékomra  irányítva,  hogy  a  biztonsági  kamerában  jól  mutasson…   És  ne  csak  öt  árva  dobozzal  raboljon  nekem!  Hanem  legalább ezt  a nagy  repi kartont  vigye, ha  már nem  a  kasszára  hajt… legyen  minimo  kalkuló  három  nagyrongy  a  kárérték  —  a  biztosítás  miatt,  érti,  ugye? Beírunk  háromszázat,  száz  a  magáé…Jó  lesz  így?   Ne   töprengjen  már,  ember!  Tudja  mit,  ha akarja,    összekötheti  hátul  a kezemet  is,  hogy  blikkfangosabb   legyen…amott az  alsó  fiókban  talál  spárgát  is  hozzá …na,  mi  lesz,  kötözzön  már!

Ám  hősünk,  felkapva  a  nagy  dobozos  kiszerelést,  már elhagyta  az  árudát.  Nem jutott  messze:  egy  méterre  a bejárattól  elejtette, mintha  izzó  parázs  lenne  és  úgy  húzott  el  onnét,  mint  a  nyúl.  A  pisztolyt  egy  kukába  dobva,  eltöprengett.   „Miért  vagyok  én  ilyen  tehetségtelen  a  rosszra?„  De  már valami  kéjes  dac  is  fészkelődött  benne.   „Talán  még nem  késő!  Hogy  megembereljem  magam.  Bebizonyítani:  én  is  tudok  olyan lenni,  mint  mindenki más! Igenis, meg  kell  tennem!”  Megkönnyebbülést  érzett.  Mint  gyerekkorában,  amikor  Münchhausen  báróról  olvasott,  aki  saját  hajánál  fogva  rántotta  ki  magát  a hétköznapiság  mocsarából…

Zihálva  osont  vissza  a  dohánybolthoz —  de  az  árudát  zárva  találta,  a  kifüggesztett  felirat  szerint  „technikai  okokból”.  Nevetett  ezen,  kicsit  kesernyésen,  mégis  megkönnyebbülten.

  „Ez  az  én  formám”.  Könnyű  kézzel  nyitott  ajtót  odahaza.  Ott  már  várták  a  TEK-esek  és  kezét  hátracsavarták,  majd  kattant  a  bilincs is,  szertartásosan.

  • Hát  mégis  te  voltál??  Mégis  férfi  vagy?  —  tördelte  a kezét 

Kevéssel  később  a  rabomobil  ablakából   nézve  a  fák  olyanok  voltak ,  mintha  óriási  kezek  kapaszkodnának  össze,  segíteni  a  megállíthatatlant:  egy  emberi  önérzet  feltámadását.

Még  az  őrszobán  is  nevetgélt.  „A  szerencse  kegyeltje  vagyok  — gondolta  —  Úgy  váltam  más  emberré,  hogy  ki  se  kellett  bújnom  a  bőrömből.”  Szinte már  boldog  volt.  Aztán  a  rendőrnyomozó  azt  mondta:

  • Lezártam  a  nyomozást.  Maga  leleplezett  egy  csaló  önbetörőt.  Ezért  dicséret    .  Hiába  akar  meggyőzni  az  ellenkezőjéről…De  le  kell  szoknia  néhány  dologról.
  • A dohányzásról,  ugye?
  • Meg arról  is,  hogy   ostoba  cikkeket  írogat.
  • Már egy  ideje 
  • Jól teszi…Csak  egy  dologra  válaszoljon még:  konkrétan  mire  gondolt,  amikor  elkövetőnek  adta  ki  magát?  —  hősünk  nagyot  nyelt —
  • Az álmomra.  Az  elefántokkal.   Akik törtek-zúztak.  —  Erre  az  oktondi  válaszra  a  közeg  összevonta  sűrű,  szigorú  szemöldökét.  Arra  gondolt,  hogy az  ártatlanságot,  mely mögött  az  ellenállás efféle vágya  parázslik, igenis kétszeresen kéne  büntetni.  De  megveregetve  hősünk  vállát,  csak annyit  mondott:
  • Jól van,  barátocskám, most elmehet.  Majd  postán  megkapja  papíron is,  hogy  maga nem  csinált 

Ahogy  kilépett  az  utcára,  Gedeon  azonnal  rágyújtott.  Úgy  érezte,  eluralkodik  rajta  a  kétségbe  esés.  Aztán  elszállt  ez  is,  mint  a  Mátrix  füstje

Fotó: Imre Gyula Bence

Villax Richárd – A két madár

Városnak csúfolták a helyet, ahol Timofán az anyjával élt. Valójában maradt az az évszázados falucska, amilyen mindig is volt.

Timofánék a falu…azaz a kisváros szélén laktak a szinte állandósult sártenger közepén, egy vályogházban. Jobbára kukoricát termesztettek a ház melletti kis földjükön…

…na jó, az a föld inkább volt a hitelező banké, mint az övék. Nem bizonyult elégnek fizetni a napszámosokat, Timofánnak be is kellett állni közéjük kőkemény munkára.

A fiúnak egyetlen vigasz adódott: esténként, holt fáradtan, festegetett pár négyzetméteres szobácskájában. Anyja néha rosszallóan nyilvánult meg a „haszontalanul töltött időről”, és a festékekre, vászonokra, ecsetre, állványra kiadott kisebb összegekről. Nehezen értette meg, hogy ez az egy-két óra adott erőt fiának a nap többi részének elviseléséhez.

Timofán ilyenkor szárnyalt. Képzelete egzotikus tájakat vetített a vászonra. Olyanokat, hol még sosem járt. Felhőtakarta hegycsúcsokat, tengerszemeket, mediterrán városokat varázsolt a vászonra.

Egyik alkotásába belekezdve már az első ecsetvonásnál azt érezte: ez a kép most más lesz, mint a többi. Valami rendkívüli készül.

Az ecset nyomán lendületesen ég felé törő fák keltek életre. Némelyikük színes gyümölcsöket melengetett ágain. A leveleken átszűrődő napsugarak szinte egyenként kivehetőek voltak. A kép előterében egy idősebb, de legalább olyan szép fa burjánzott.

Timofán Paradicsomként tekintett az általa megálmodott tájra. És ha már Paradicsom, kapjon helyet az öreg fa egy-egy ágán két paradicsom-madár is. De nem maradhatott el a fatörzsön feléjük kúszó kígyó sem, ha már, ugye, a bibliai Édenkertre célzunk.

Amikor az alkotó leült, és gyönyörködött művében, elképesztő dolog történt. A két madár hirtelen lendületet vett, lerepült a képről. Egy-egy félkör után egymás felé repültek a kicsiny szoba atmoszférájában. Úgy tűnt: összeütköznek, a lábuk össze is ért egy pillanatra. De aztán egy hátraszaltót vettek, ezáltal egy szív alakot írtak le. Utána visszaszálltak a fára, majd a mutatványt néhány percenként megismételték.

– Ez az! – suttogta maga elé Timofán. Ha mégoly nyomorúságos körülmények közt is, de sikerült létrehozni a Nagy Művet, amelyet…

…nem tarthat meg magának. Önzőség megfosztani a többi embert e gyönyörűségtől!

            – Vidd el egy galériába! Állíttasd ki! – javasolta Timofánnak később egy barátja, akit történetesen tényleg Baráthnak hívtak, Baráth Ferencnek.

Nem volt sok választás, mert a városkában egyetlen galéria működött, az Umlaut Képtár. Az alkotó selyempapírba csomagolta festményét, és elindult a település központjába. A pénzesdobozból kivett egy fájdalmas összeget; gondolta, egyúttal a szokásos havi törlesztő részletet is befizeti a bankban.

A galériában maga a tulajdonos, Umlaut úr fogadta, aki ott ült íróasztala mögött, a kialított kevés számú kép között. A fiú engedélyt kért, hogy feltegye a falra Paradicsom című alkotását, majd várták a madarak repülését.

Nem is kellett sokat várni! A két csodalény a galéria termében is lerótta félkörét, majd levegőbe rajzolták szokásos „szívecskéjüket”. Utána visszaolvadtak a festménybe, mintha semmi különös nem történt volna.

Umlaut úr pókerarccal bólogatott.

            – Ötvenezer! – jelentette ki végre.

            – Annyit kapok? – nyilt tágra Timofán szeme.

Umlaut kacagására megremegtek a falak.

             – A lónak a micsodáját! Annyit fizetsz, ha azt akarod, hogy itt legyen a képed, és lássák hírneves képtáram látogatói.

             – Miért nekem kell fizetni, hiszen én dolgoztam vele? – rökönyödött meg az ifjú festő.

             – Foglalja a helyet! – vágta rá a galéria- tulajdonos.

             – Dehát alig vannak itt képek. Ugyan mi elől foglalja?

             – Nos, teszel az álmodért, vagy nem? –  zárta rövidre kérdéssel a vitát Umlaut.

Timofánnak hirtelen eszébe jutott, hogy legnagyobb példaképének, Modiglianinak is sok megalázó helyzetet kellett elviselnie, mielőtt ismert művésszé vált.

A fiú odaadta a hely tulajdonosának a banki törlesztésre szánt összeget. Szorongva ment haza, gondolván, anyja dühbe gurul a pénzátcsoportosítás miatt. Az kicsit kétségbeesett, fogta a fejét, de nem szidta le fiát.

A városban pedig terjedt a rendkívüli festmény híre. Sorban állás alakult ki a galéria előtt. Umlaut hamar rájött, hogy ha belépőt szed az érdeklődőktől, az jelentősen meggyarapítja amúgy sem kicsi vagyonát. A madarak szálltak szorgalmasan, mindenkinek, aki kíváncsi volt rájuk.

Timofán kínosnak találta naponta telefonálni a kiállítóhelyre, ezért csak minden másnap tette ezt meg.

            – Mérsékelt érdeklődés –közölte vele ilyenkor rezignált hangon Umlaut.

Egyik nap azonban maga a galéria-tulajdonos hívta az ifjú festőt.

            – Be kell jönnöd! – jelentette ki izgatott hangon.

A fiú cipőt húzott, és szinte loholt a nagy túlzással belvárosnak nevezett helység-központba. A képtár előtt az utcán állt a sor.

            – Úgy látszik, megsejtették, hogy jössz – vigyorgott Umlaut, miután Timofán átpréselte magát a tömegen. – Eddig alig egy-két lélek volt kíváncsi a madaraidra. De, úgy látszik, megsajnált a Festők Védőszentje, mert idevezérelte Benefit grófot, aki meg akarja vásárolni a mázolmányodat.

A sértő hangnemet Timofán fel sem vette, mert figyelme az Umlaut mellett ülő, nála is kövérebb alakra irányult.

            – Ne haragudjanak, de szó sem lehet a kép eladásáról! – jelentette ki a festő. A sort álló emberekre gondolt, hogy ők nem részesülhetnek a csodában, ha egyvalaki lakásába zárja a madarakat.

             – Nekem még soha, senki nem mondott nemet – szürcsölte Benefit gróf a fogai között.

A helyzet annyira képtelennek tűnt, hogy csend állt be közéjük, és ezt a csendet kihasználva Timofán kioldalgott a képtárból.

Otthon kellemetlen meglepetés várta. A tisztaszobában az asztalnál Bakó Bertalan végrehajtó ült, vele szemben anyja, könyörgő arccal.

–  Csak még egy kis haladékot! – rimánkodott az özvegyasszony.

      – Három nap! – mutatta fel bal kezén a számot Bakó.

      – Nem lehet..

      – Nem! – szakította félbe a végrehajtó az idősödő hölgyet, aki szomorú szemekkel tekintett most érkezett fiára. Ezeket a szemeket Timofán vádlónak látta. Önzőnek érezte magát, hogy dicsőségét előbbre helyezte a családnál, mikor a törlesztőrészletet Umlautnak adta.

Gondolta, sétál egyet a földjük körül – talán utoljára… Szembe jött vele szó szerinti barátja, Baráth Feri. Timofán elmesélte neki a nap két különös történetét. Baráth pedig összekötötte a két eseményt.

– Te ökör! – vonta le Baráth a konklúziót. – Menj vissza, kérj bocsánatot Benefit gróftól! A képet bármikor újrafestheted.

Az utóbbi mondat hatott. A föld megmarad, a kép ugyan nem, de újrafestheti. Timofán betárcsázta a Galéria számát az öreg, fekete, vonalas készüléken. Elhebegte Umlautnak, hogy változtatott döntésén, és kérte, hogy rendelje vissza Benefit grófot.

Másnapra beszéltek meg találkozót a Galériában. A fiatal festő köszönés után rögvest bocsánatot kért a gróftól, egyben közölte vele: változtatott hozzáállásán.

– Megveszem a képet – kegyeskedett Benefit. – De nem adok sokat érte.

Timofán rábólintott, és mégiscsak kapott annyit, hogy hazafelé bevihette Bakó Bertalannak a lemaradt törlesztőrészletet, és maradt egy kevés ételre is. Hazaérve felállította szobájában a vásznat, és újra festeni kezdte az Édenkertet. Azt hitte, boldogító lesz újra megalkotni a képet, de valahogy nem ragadta magával az a „rendkívüli dolog van készülőben” érzés, ami az első alkalommal. A festmény előterébe újra behelyezte a terebélyes fát, törzsére pedig a kígyót. Egy vastag ágra rápingálta a két madarat.

Hátralépett. A madarak üveges szemmel bámultak a semmibe. Hiába várt hosszan, nem mozdultak.

Rosszkedvűen feküdt aznap este ágyba. A szomorúság végül álomba ringatta. Másnap hajnalban, munka előtt, megszemlélte a képet. A madarak ugyanolyan halott tekintettel néztek a hajnali fényben, mint tegnap este. Csak mintha a kígyó lett volna közelebb hozzájuk. Timofán megrázta a fejét, gondolta, az álmosságtól lát rosszul.

Aznap is keményen, de rosszkedvűen dolgozott együtt a napszámosokkal a kukorica-földön. Este már egyértelműen látta, hogy a kígyó közelebb kúszott a paradicsommadarakhoz.

A szeptember nekik hozta előbb hűvös éjszakáit, mielőtt a városba ért. A konyhájukban már lobogott a tűz az öreg Jancsi-kályhában. Timofán összetekerte a vásznát, melyre az Édenkertet próbálta újra alkotni, és behajította azt a tűztérbe. Úgy érezte, a lángok nem csupán alkotását, hanem művészi mivoltát is elemésztik.

Ha nem lett volna annyira fáradt, biz’ Isten nem tudott volna elaludni. Alvás közben öntudatra tért, de mivel az ablakon át a párizsi Eiffel-tornyot látta, hamar rájött, hogy álmodik. Mindenesetre körülnézett, és egy műtermet látott maga körül. Dühös volt, hogy még álma is a gyászos valóságra emlékezteti. De azután középen vásznat látott, rajta tájképpel. A fák és a házak megnyújtott alakja egyvalaki művészetére emlékeztetette .És az a valaki ott állt alkotása előtt, ecsettel kezében. Majd Timofán felé fordult a jelenés..Szimpatikus arc, teátrális mozgáskultúra jellemezte.

– Amadeo Modigliani! – kiáltott fel az álmodó.

– Szólíts csak Modinak! – hajolt meg viccesen az álombéli alak. – A barátaim csak így hívtak, sőt, még az asszonyom is. Tudom, hogy gondban vagy – folytatta. – Kisegítelek. Tedd, amit mondok! Holnap fesd le újból az Édenkertet, napfénnyel és a fával, de a madarakat ne vidd a vászonra! Mielőtt még elfelejteném: a kígyót sem!

Modi újra meghajolt, és így búcsúzott:

– Arrivederci, ifjú barátom! Egy napon találkozunk majd egy jobb világban!

Timofán felriadt, összeszedte magát, majd újból kiment dolgozni a kukoricaföldre. Alig várta, hogy ráesteledjen, és követhesse példaképe álombeli alteregójának utasítását. Fél éjszaka fönnmaradt, de végül ott terpeszkedett a fa a vásznon, és önmagában is gyönyörű volt.

Reggel nem kellett már a földre mennie, végeztek a betakarítással. Timofán felülve az ágyban bámulta tegnapi művét, melyről még mindig hiányzott a két madár. Odakint viszont még élénk volt a kora őszi nap. A fiú valamifajta belső indíttatástól vezérelve az ablakhoz lépett, és kitárta azt.

Feje felett két tollcsomó suhant be. Mire a fára telepedtek, már ki lehetett venni kecses alakjukat. A paradicsommadarak tértek vissza.

Timofán nem sejthette, lesz-e kiállítva még valamely alkotása, esetleg lát-e pénzt valaha művészetéből, de azt egyértelműen érezte: a madarak most már örökre vele maradnak.

 

Villax Richárd 2022

 

 

 

 

 

 

Fotó: Imre Dóra

Üllői út 99

Október volt, korán sötétedett, ráadásul köd takarta be a várost. Vécsey Miklós nagybátyját látogatta egy kórházban, és most a parkoló felé botorkált a földre szállt felhőben. A Ludovika tér sarkánál járt, amikor átnézett az Üllői út túlsó oldalára.

Egy bérház vonzotta tekintetét, mely komor erődként terpeszkedett a sarkon. Sok vidám estét töltött ebben Béla barátja lakásán. Mindketten fiatalok és agglegények voltak ezekben az időben. Hajnalig csapkodták hát az asztalra a kártyalapokat, vagy nagy füstben, csendben sakkoztak.

Onnan ismerték egymást, hogy együtt jelentkeztek a metró-segédvezetői tanfolyamra. Az első naptól kezdve barátokká váltak. A metrónál töltött közös évek után Miklós váltott; ahogy mondani szokták, a versenyszférában helyezkedett el. És ahogy az lenni szokott, a találkozások száma fokozatosan csökkent. Immár évek óta semmit sem tudtak, hallottak egymásról.

Vécsey ingatlanközvetítő vállalkozásba kezdett. Amikor néha hasonló illatú helyiségekbe lépett, mint Béla lakása volt, melynek falai enyhe salétrom-szagot árasztottak, nosztalgikus érzések ébredtek benne. Most ugyanígy érzett, ahogy az épületet meglátta.

Elméjébe hasított: át kéne szaladni, lecsekkolni, vajon ott lakik-e még az öreg cimbora. Jó kaland lenne. És tudta: ki kell használni a pillanatot, különben végleg elszáll.

Elindult keresztbe az ilyenkor már gyenge forgalmú Üllői úton. Nem vette a fáradságot, hogy elbandukoljon a zebráig, inkább megvárta annak a három-négy gépjárműnek az elhaladását, melyek a belváros felé igyekeztek. Az ellentétes irányú sávokban látszólag nem közlekedett senki…

…kivéve azt az egyetlen ütött-kopott Opelt, mely a mellékutcából vágódott ki a ház takarásából. A köd még tovább rontotta a látási viszonyokat.

Vécsey Miklós erős ütést érzett ülepe táján, majd még erősebbet a fején. A hasító fájdalom elért egy csúcspontot, majd hirtelen megszűnt. Miklós a gumicsíkot húzva fékező, majd pár másodperc totojázás után repülőstarttal induló autó után nézett. Furcsa volt, hogy annak ellenére tovább hajtott a vezető, hogy büntetéstől nem kellett félnie, hiszen a gyalogos volt a szabálytalan.

– Piás vagy nincs jogsija – következtetett Miklós. Örömmel vette tudomásul, hogy kutya baja, sőt, kifejezetten könnyen érzi magát.

Ekkor már a járdán állt, és a bejárat feletti 99-es számot mustrálta. A kapu téglával volt kitámasztva, mintha valakik nemrég költözködtek volna a házban.

Ezt a téglát jelként értelmezte. Még jobban kitárta a kaput és belépett.

Nagyon ismerős volt minden. Jobbra a lépcsőház, előre az első udvar, utána a hátsó. Egy függőfolyosó hídként választotta el a két lebetonozott világítóudvart.

  – Tudok segíteni egy kis útbaigazítással? – ezt már az a különös öregúr kérdezte, aki a függőfolyosóról nézett lefelé. Miklósnak nagyon ismerős volt a Chaplin-kalapos, csíkos zakós úriember. „Bizonyára régebbi látogatásaim során találkoztam vele. Valami gondnok-féle lehet” – gondolta nem túl nagy meggyőződéssel.

   – Csaaak…ide jöttem – bökött egy földszinti ajtó felé.

   Bólintott az öreg, mint aki tud valamit. Vécsey bekopogott.

– Már vártunk – nyitott ajtót egy szintén idős, de az előbbinél egy

generációval fiatalabb úr.

De véletlenül se Béla volt az. Hanem…Miklós nagyapjára hasonlított! „Csak egy hasonmás. Barátom rokona” – nyugtatta magát Miklós. Kellett is, hiszen nagyapja majd’ két évtizede eltávozott az élők közül. Ráadásul beugrott neki egy dédapját ábrázoló régi fénykép – arról tűnt ismerősnek a fentről útbaigazító öregember!

 Mintegy megmutatva, mennyire nem lehet őt megijeszteni, az öreg invitáló mozdulatára belépett az előszobába.

Betekintést nyert a konyhába, ahol az asztalnál oldalvást sovány nénike ült kötött sapkában. Miklós nagyanyja egy kisebb agyvérzést követően hordott effajta fejfedőt, de hogy minden kétség eloszoljon meg is szólalt felejthetetlen, mély búgó hangján:

  – Feri, ültesd le bent a gyereket, mindjárt megyek én is! – de közben nem mozdult, magasra nézett a semmibe valahova. Alteregója tizenöt éve adta vissza lelkét.

A következő sokkot az jelentette, hogy a nagyszoba ugyanúgy volt berendezve, mint nagyszülei jól ismert, zuglói lakásában.

 – Nézz csak körül nyugodtan! – biztatta Miklóst az ősz ember. – Minden ugyanúgy van, mint régen.

Valóban úgy volt. A helyes kis porcelán figurák a vitrinben, a terítő a dohányzóasztalon… De nyugalom, biztos van valami racionális magyarázat erre az egészre!

             – Édesanyádat is látogasd meg! – szakította meg Miklós gondolatmenetét a kisöreg. A szomszéd lakás felé mutatott hosszú, sárgásbarna ujjával.

Az édesanya még apósa előtt hagyta itt az árnyékvilágot májzsugor következtében. Addig zugivóként tengette életét.

Miklós az öregember udvariasan tessékelő mozdulata nyomán ismét az udvarra lépett. Felszegte állát, úgy lépdelt a következő lakás felé. Nem csaphatja be őt senki, még saját érzékei sem! Biztos, hogy van valami reális magyarázat a furcsaságokra!

A lakás ajtaja résnyire nyitva állt, ő pedig türelmetlenségében belökte. Belátott a szobába, ahol édesanyja ücsörgött kifakult, barna pulóverben. Csak éppen a szokásos teásbögrét nem kulcsolták kezei. Annak idején a teába némi rum, vagy egyéb más alkoholtartalmú ízesítés is került.

Az előszobából nyílt még egy szoba, melynek ajtaja most kivágódott, és nagydarab alak jelent meg mögüle.

– Te meg hogy a fenébe kerülsz ide?! – hitetlenkedett Miklós.  – Hisz most jártam nálad a kórházban…

             – Én se tudtam, hogy ilyen hamar itt leszek. Amint elmentél, jött egy roham, és…

Miklós nem akart többet hallani, hirtelen ráordított anyjára és nagybátyjára:

– Tudom, hogy a rokonaim vagytok, de remélem, ti is tudjátok, kivel szórakozzatok!

Kiviharzott az ajtón. Az udvaron azonban minden eddiginél bizarrabb meglepetés várta. Nem a hinta, hiszen az elvileg ott lehetett idáig is, csak elkerülte figyelmét. Viszont kiskamasz lány lengett rajta, valami buta dalt énekelve.

    Erzsike! Miklós általános iskoláskori szerelme. Nyaralni ment szüleivel, egyik kis barátnőjével beúsztak a matracon evezve. Vihar tört ki. A másik kislányt kimentette a rendőrségi motorcsónak, de Erzsike messzire sodródott. 

     Miklós anyja jól beivott, úgy merte csak fiával közölni a hírt. A fiú napokig nem hitte el az akadozó nyelvű asszony mondandóját, majd agya legmélyebb bugyrába temette Erzsike emlékét. Másképp nem bírta volna ki. Nagyon szerette, azzal a tiszta kötődéssel, amit csak a félig még gyermekek érezhetnek.

     Most pedig itt hintázik a kis Erzsi, arca mintha halvány, zöld árnyalatot öltött volna, ahogy vízbefúltakhoz illik, vagy csak a fény és köd kombinációja teszi.

     Alig ocsúdott Miklós, egy tarka keverék kutya rohant feléje, ugyanazzal az elánnal, mint amikor kéthetes táborozásból jött ő haza. Ifjúkori barátja volt ez a jószág, akit Mázlinak keresztelt el. A bohókás külső és a boldog vonyítás összekeverhetetlen volt, annak dacára, hogy Mázli kutya elméletben már évtizedekkel ezelőtt el lett temetve a kiskert hátsó végébe.

      Vécsey Miklós megrészegülten az elmúlt fél órától kábultan esett szinte neki a legközelebbi ajtónak. „Mákosodó” hajú, zömök férfi jött elő, talán a zaj hatására.

    – Végre, Béla! – rikoltott önkéntelen a letaglózott férfi. – Mi van veled, cimbora?!

    – Nem tartod a metrósokkal a kapcsolatod – ingatta fejét a barát. – Biztosan én voltam a téma egy ideig. A Déli kihúzóban cigiztem, beszédültem a pályára, rövidre zártam a rendszert.

  – De látom, megúsztad – Miklós kétségbeesve várt egy igent. De nem kapott.

  – Úgy nézek én ki, mint, aki megúszta? –  Béla felmutatta alkarját, ahol égési sérülésre, vagy inkább komoly áramütésre utaló, vörös-fekete foltok terpeszkedtek. Csakúgy, mint arca jobb felén, ezt Miklós most vette észre. Végre kiszakadt belőle a kérdés:

    – Mondd el, kérlek, mi ez a kavalkád itt körülöttem?

    – Gyere! – intett Béla, mint aki megsajnálta az eltévelyedettet.

  A szobába léptek, ahol egy kisszekrényen ósdi tv-készülék állt. A képernyőn éppen egy betonon nyugvó holttestet takartak le sötét nylonnal, de még éppen kiviláglott arca. Miklósnak ismerős volt ez az arc. Leginkább a tükörből.

    – …az Üllői úton átigyekvő gyalogost a 99-es számú ház előtt gázolták el. A sofőr segítségnyújtás megkísérlése nélkül továbbhajtott. Mivel a gyalogos kelt át szabálytalanul az úton, feltételezhető, hogy a gépjármű vezetője ittas volt, esetleg jogosítvánnyal nem rendelkezett, ezért távozott sietve a helyszínről.

 

Villax Richárd 2021.

 

 

 

 

 

Fotó: Vaszkó Viktor

Kőkert 2022

Még hárman szuszogtak mellette az ágyban, amikor felriadt. Nem volt még reggel, csak a kelő nap gyenge vöröses fénye derengett be az ablakon, ritmustalan ismétlődéssel világítva meg a szobát, ahogyan a szél megmozdította az újságpapírt az ablakkereten. Ilona felkelt, kiment, visszajött fázósan, magára terített egy barna pokrócot az ágy végéből. Hideg volt kinn, csípős tavaszi hajnal. Nem feküdt vissza, leült a kihűlt kályha mellé. Öntött a kannából egy kis vizet, megitta. A lavórban tegnapi víz, az edény szélére kiült a szappan szürkés csíkja, a víz zavaros volt, de még nem koszos. Felállt, megmosta az arcát, kendőt kötött, kiment megint. A három gyerek még az ágyban aludt tovább, örülve a nagyobb helynek. A Géza fiú majdnem teljesen keresztbe fordult, de a másik kettő észre se vette, aludtak tovább. Ilona száraz venyigét hozott, betömködte a kályhába, egy rongyot megöntött petróleummal, rádobta a tüzelőre és meggyújtotta a tüzet. A gyufával még cigarettára gyújtott. Leült, szívta a füstöt. A kis szobában füst és petróleum szag terjengett, de kályha huzata jó volt, kivitte a felkapó lángok füstjét.  A semmi kis tüzelő elégett hamar, de a szobában mégis melegebb lett egy kicsit.

– Na, keljetek, keljetek! – noszogatta a gyerekeket, megrángatva a takarót.

Azok még fázósan bújtak volna vissza, de nem lehetett már aludni, reggel lett.

– Ferike, te elmész vízért, nektek itt a reggeli, nesze! Nesze neked is.

Három szelet kenyér volt, mindegyiken egy szelet parizer. Kettőt a két kicsi már ette is, a harmadikat Ferike nézte.

 – Majd ha meghozod a vizet, megvár! – mondta Ilona.

Ferike felkapott egy nadrágot, inget, egy felnőtt férfi-pulóvert, az ujját felhajtotta. Odakinn zörgött már a vödörrel, elment. Fél óra – gondolta Ilona– amíg leér, meg amíg a víz belecsepeg a vödörbe. Egy vízvételi hely volt a telepen, ilyen korán még nem lehetnek sokan, talán egy két gyerek, de Ferike elég erős, majd igyekszik. A két kicsi megette a reggelit. Az ágyban játszottak tovább. Ilona egy-egy ruhadarabot húzott rájuk, ne fázzanak. Leült, várta a vizet. Ferike megérkezett, megkapta a kenyeret, megette.

– Mész iskolába?

– Nem megyek, fáj a torkom.

– Fáj mi? – nevette el magát Ilona. Emlékezett, hogy ő is félt néha iskolába menni. –  Biztos dolgozat lesz, na szedd össze magad, és indulás!

Ferike elment.

Ilona nem evett semmit. Tegnap délután óta nem evett. Még van egy kis száraz kenyér, esetleg lesz majd hozzá tojás, később, azt megebédelik a kicsikkel. Délután meg lesz valami más. A lavórból a vizet nem öntötte ki, szappannal kimosott benne két gyerekzoknit, meg egy ingecskét. Azokat kivitte, kiterítette a kis ház meg a kiszáradt körtefa közötti madzagra. Leült, rágyújtott a ház előtt a hokedlin. A gyereke benn visongtak, Ilona odafülelt, de abbahagyták, nem lehetett bajuk semmi. Egy órát ült itt. Ketten jöttek erre: Mari hat házzal feljebb lakik, a kúthoz indult, meg Károly, őt nem látta már régen Ilona.

– Szerbusz Ilon – köszönt is neki.

– Szerbusz.

A férfi megállt egy percre, a zsebében kotorászott, de nem talált semmit, elment.

A gyámügyesek tíz óra körül értek oda.

– A gyerekek?

– Láthatják.

– Ferenc?

– Iskolában.

– Sokat hiányzik.

– Nem tudom, gyakran fáj a torka.

– El kell járni az iskolába, mert ha nem akkor elvész a családi, tudja!

– Gyakran beteg, nem tehet róla.

– Akkor vigye el orvoshoz.

– Elviszem.

– És a két kicsi?

– Láthatja.

Ilona ült, rágyújtott, de meggondolta – neheztelnek ezért -, elnyomta a cigarettát, de úgy a lába szélével, hogy csak a parázs aludjon ki a dohány ne menjen tönkre, később jó lesz még.

– Már nem dohányzom – mondta Ilona.

– Férje?

– Tudhatják, ha maguk a hatóság.

– Tudjuk is. Nem is kínál hellyel?

Ilona ott a hokedlin ültében körbemutatott, mintha az egész világ a vendégsége lenne: – Csak tessék! Nem volt más ülőhely.

– No, figyeljen. Hoztunk egy kis segélyt. Nem sok, de valami. A hónap végéig kitart.

– Köszönöm – mondta Ilona, és szúrósan nézett az idősebb gyámügyes nőre.

–  Itt írja alá! Aztán tudja mire költi!

Ilona felpattant, mondott volna valamit, de mégse mondott. A két gyámügyes elég gyorsan ment el. A telep szélén egy fekete kutya megugatta, megkergette őket.

– Jók legyetek, bemegyek a városba, a boltba – mondta a kicsiknek, amíg a szebbik kendőjét felkötötte, megigazította a ruháját, a haja nem látszott ki a kendő alól. Ahogy elment a telepről, odaszólt egy kislánykának: – Nézz rá a kicsikre, hozok neked nyalókát! – mondta.

A kislány egy darab madzagon húzogatott egy kerék nélküli kisautót. Szó nélkül bólintott, és el is indult Ilona háza felé, nem is a nyalókáért. Szerette a kicsiket, eljátszott volna velük, egész délután is.

Ilona bement a városba, gyalog ment, nem járt busszal. Nem szerette, ha túl közel voltak hozzá más emberek. Nem szerette, ha nézik. Tej, kenyér, kolbász, egy kiló zsír, liszt, tészta, két narancsot is, ha lesz – sorolta magában – vagy hármat na, hát a Ferike is hazaér akkorra. Beért a városba, kicsit elfáradt, megállt egy sarkon. A bolt a következő utcában lesz. Nem szeretett odajárni sem, a kiszolgálónő sose köszönt, csak odavetette a dolgokat elé, még csak el se mosolyodott soha. Ilona a másik utca felé nézett. Arra két háztömb és már a belváros van.

Bemegyek – gondolta –, bemegyek.

Elindult. A főtérnél megállt megint, egy háznál volt egy kő ülőke, oda leült, de csak féloldalasan, hátha gyorsan menni kell.  Nézte az embereket, a várost, a kirakatokat. Felállt elindult, tej, kenyér, itt is lesz bolt – gondolta–, majd itt veszek, vagy bemegyek a nagyáruházba, ott veszek mindent. Bement, és körülnézett. Szédült kicsit, sok volt az ember, három hete már nem látott senkit csak a szomszédjait, az meg afféle lassított film volt, ehhez képest. Nézet az edényeket, a ruhákat, a színes terítőket, kabátokat fényes cipőket. Egy férfi, a biztonsági őr, méregette. Visszanézett hetykén, de azén félre fordult, tudta, hogyha nagyon szúrósan néz, akkor azt hiszik, hogy nem fél, aki nem fél, rosszban jár. Lehajtotta fejét, arrébb ment.  A játékosztályra került.  Az a nagy kócos mackó tekintete nyomban megigézte, ránézett, ő meg vissza és annyira megtetszett neki, olyan szép volt, nagy erős, és mégis bársonyúan puha. Megsimogatta. Elment, visszajött, elment megint. Megfogta a játékmackót és a pénztárhoz vitte. Kifizette, kapott hozzá egy zacskót abban vitte.

Soha nem volt ilyen játéka, neki se gyerekkorában, a gyerekeinek se, senkinek a környéken.

Olyan gyönyörű érzéssel ment sietett az utcán, azt hitte mindenki őt nézi, ahogy viszi a medvét, és irigylik az emberek.

Ahogy visszaért az ismerős bolt felé, jutott eszébe: – Tej, tojás, liszt jaj! Egy fél kenyér, húsz deka parizer, egy kis szalonna. Erre futotta. Tudta a botos hitelt nem ad, nem is kért.

Hazaért a telepre, a gyerekek sikongva kapták kezük közé a hatalmas játékmackót: – Brumi!, Brumi! – kiáltozza Géza.

– Bjumi, bjumi, utánozta Ilka, alig két éves még. – Add ide, nekem add!

Ferike is otthon volt már, közelebb húzódott ő is az ágyhoz meg a macihoz.

– No, hát itt a medve! Mi nem jött el hozzánk! – Leült, nézte a gyerekeket, és elsírta magát.

Nemsokára megtörölte a szemét, arcát, aztán kiment, összeszedte a megszáradt zoknikat, hozott megint venyigét, begyújtott kicsit, hogy ne legyen olyan hideg estére.

Horst Kronauer-Brunner von Galsbach