A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás