A randevú
Bárhogy húzta az időt, már háromnegyed négykor ott ácsorgott a kapubejáró előtt, kezében az otthonról hozott tulipánnal. A boltív kőoroszlánja kíváncsian méregette az ismeretlent.
Rosa igazi „úrilányhoz” méltóan tizenöt percet váratott magára.
– Csókolom a kezeit, kisasszony! – alélt el majdnem a gyönyörtől Josef, mikor megérezte a kölni illatát Rosa kecses kacsóján.
– Üdvözlöm, Josef! Nos, hát hová is megyünk? – vette át a tulipánokat megjátszott közönnyel, miközben belül boldogan ugrándozott a kis szíve.
– Milyen figyelmes ez a Josef! –gondolta. Elisabeth valamit tudhatott.
– Nemrégiben hallottam egy nagyon elegáns cukrászdáról a Margitszigeten, kellemes kerthelyiséggel – próbálta megjátszani a nagyvilági úriembert Josef.
– Nem lesz az túl drága egy suszterinasnak? – szólt kissé lekezelően a frissen szabadult úrilány.
– Ne is törődjön vele, drága Rosa! Nem gondolja, hogy pénz nélkül jöttem! Édesapám igen gavallér módon megajándékozott öt pengővel. De én sem keresek ám rosszul a Kiricsi mesternél.
– Akkor indulhatunk is! – karolt bele hangosan kacagva Rosa Josefbe.
A körútig sétálva Rosa locsogásától hangosan tették meg az utat.
– Josef, maga nem is tudja, nekem mennyi gondom van a nagyságáéknál a gyerekekkel, a főzéssel, de főleg a nagyságos úrral, aki bizony néha igazán furán nézeget. Ma is láttam, amint utánam leskelődött, mikor magához indultam.
– Ezen nem is csodálkozom, Rosa. Ma különösen szép ebben az ünneplőruhában.
–Szóval a hétköznapiban már nem is tetszem? Pedig ha legközelebb a suszterájba szalajtanak, nem fogok ám csak a maga kedvéért kiöltözni. Abban biztos lehet.
– Most miért mond ilyet, Rosa? Nekem úgy is nagyon tetszett.
– Na, jó! Most az egyszer még megbocsátok. De azért a Böhmre kicsit féltékeny lehetne. És ne vágjon folyton közbe, mert még elfelejtem, mit akarok mesélni! Hol is hagytam abba? Szóval tudja maga, mennyi ott az ezüst? Egy álló nap nem tudnám az egészet kiglancolni. Ezek olyan gazdag emberek. Maga olyat még nem is látott. A fiúk meg olyan szemtelenek, alig állom meg, hogy taknyon ne tenyereljem őket néhanapján, pedig én aztán igazán türelmes lány vagyok. De az Évikét, azt nagyon szeretem. Egy ilyen aranyos kislányt szeretnék én is, ha egyszer majd férjhez megyek – kacsintott sokatmondóan Josefre. – Tudja, olyan kis raccsolós. Meg kell zabálni. Hanem az a sok szoba, a mosnivaló, a virágok, a főzés, a mosás. Aztán még a befőzés is az én feladatom minden ősszel. Még jó, hogy édesanyám erre is megtanított. Bár nem nagyon szeretem azt a sok pancsolást. Na de tavaly télen is dugig volt a speiz befőttel, paradicsommal, savanyúsággal. A naccsága meg dicsekszik vele, mintha legalábbis ő rakta volna el. Az amúgy fösvény egy nőszemély. Tíz faluban nem találni még egy ilyet. Képzelje, a múltkor azt mondja nekem: „Rosa, a maga főztje minden pénzt megér.” Na, abból a minden pénzből én semmit sem látok. De amúgy szeretek azért ott lenni. Van náluk sokkal rosszabb is. Mesélik a többiek. – És csak mondta és mondta. Josef nem nagyon jutott szóhoz. De nem bánta. Örömmel hallgatta Rosa édes csivitelő hangját. – Ha van egy kis szerencsém, egész életemben ezt hallgathatom – gondolta. Elképzelte, ahogy leendő gyerekeikkel játékosan zsörtölődik a még csak gondolataiban létező anyuka.
A körúttól villamossal mentek a Margit hídig. Onnan gyalogosan folytatták útjukat. A híd alatt éppen akkor kúszott át a Zsófia gőzös, kéménykalapját tisztelettudóan hátracsapva. Rosa vidáman integetett a kirándulóknak, és egy kislány visszalobogtatta neki a kendőjét.
– Ma minden olyan tökéletes. Nem gondolja, Josef? De jó is lenne, ha ez a nap sosem érne véget!
A víztorony kecses, égbenyúló, jogarszerű épületénél kicsit elidőztek. Rosa elérzékenyülve nézte a piknikező családokat. Képzeletben már ő is ott uzsonnázott Joseffel, három szép fiukkal és az ő kis Évikéjével.
A szabadtéri színpadon éppen a Szakítani nehéz című darabot próbálták. Rosa olvasott róla az Estben, amit asszonya „véletlenül” a konyhában felejtett. Frida asszony szerette, ha a lány kicsit művelődik. Divatosnak számított okos cseléddel hivalkodni a társaságban. A többieket hadd egye a sárga irigység.
– Bilicsi Tivadar és Kiss Manyi! Istenem, ha egyszer láthatnám őket a nézőtérről! Josef, ígérje meg, hogy egyszer elhoz ide! – könyörgött Rosa.
– Én ugyan még sosem voltam színházban, de ha ez a vágya, megígérem.
– Vigyázzon, mert még a végén még a szaván fogom!
– A legnagyobb örömmel, Rosa.
Egy rövid séta után megérkeztek az egykori Nádor kastélyban üzemelő Róna és Flóris cukrászdába.
A cukrászda kerthelyisége már majdnem teljesen megtelt vendégekkel. A pincér nem akarta beengedni őket, mert rögtön kiszúrta, kikkel van dolga. De Josef a kérést egy pengővel megtoldotta, így mégiscsak talált nekik helyet a fonott székek, asztalok között. A nők kiskalapban, kosztümben, a férfiak zsakettben és cilinderben ültek, hanyagul, a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedésüknek megfelelő önérzettel. A sarokban az ernyők alatt már hangolt a szalonzenekar. Rosa kíváncsian fixírozta őket.
– Mivel szolgálhátok, tékintetes urám? – kérdezte a pincér gúnyosan, hangjában érezhetően némi felvidéki akcentussal. Josef azért sem reagált az élcelődésre. Tudta, a felszolgáló valószínűleg még nála is kevesebbet keres.
Rosának egy ischlert és egy párizsi szeletet rendelt, majd később még egy eperhabot, valamint magának egy málnafagylaltot.
A szomszéd asztalnál – micsoda véletlen – pont Löwék ültek. Rosa kicsit kényelmetlenül érezte magát. Óvatosan odaintegetett, de azok gyorsan félrenéztek. Nem vettek tudomást róluk. A lány úgy döntött, nem engedi elrontani ezt a szép napot. Kellemesen elbeszélgettek az édességek mellett. Mindketten meséltek a családjukról, az otthonukról, a munkájukról, a vágyaikról, a terveikről. Rosa ismét szabadjára engedhette a nyelvét. Táncolni nem nagyon akarózott nekik, mert mindketten inkább csak a sramli zenét ismerték, a zenekar meg jobbára Gershwin és Kalmár Pál dalokat játszott. Egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy kinevessék.
A végén ittak még egy finom feketét. Josef nem mert fröccsözni, mert nem akart rossz benyomást kelteni rögtön az első randevún. Aztán hét óra körül elindultak vissza a Dohány utcába. Rosa nyolcig kapott kimenőt.
– Hát ez nagyon zsenánt volt – szólalt meg belekarolva lovagjába, csakhogy fitogtassa a bulvárlapokból összeollózott műveltségét.
– Ha ennyire tetszett, eljöhetünk máskor is – húzta ki magát büszkén Josef.
Rosa ajkán bugyborékoló nevetés tört ki.
– Josef, tudja maga egyáltalán mit jelent az, hogy zsenánt?
– Mivel így rákérdezett, nem igazán.
– Hát azt, hogy kellemetlen, – nevetett még mindig a lány.
A kapualjban végre egy óvatos csókra is sor került. Egyikük sem bánta. Amint összebújtak, Josef észrevette, hogy a zsebében kissé összelapulva ott rejtőzik anyja réges-régen elfelejtett meggyes pitéje.
– Kedves Rosa, megkínálhatom még egy kis süteménnyel? – kérdezte nevetve. – Édesanyám sütötte. Elisabeth-féle, világhíres meggyes pite – vette elő az összenyomorgatott finomságot.
A lány boldogan elfogadta, és miután elmajszolta, ujjait nyalogatva megjegyezte: – Josef, ez sokkal finomabb, mint az összes puccos édesség a cukrászdában. Mintha édesanyám sütötte volna igazi csolnoki meggyből! De azért hozhatott volna egy kis sarkát is. Én azt szeretem a legjobban, ami egy kicsit odakapott.
Jutalmul ígéretet tett a következő randevúra.