OLY KÖZEL AZ ÉG

-Mindig magával cipel? A hivatalos útjaira is? – kérdezte Ali, a szobrász, miközben a szép Anna nyakát csókolgatta.

– Én vagyok a titkárnője.                                                                                  – Egy röhej. De már nem fogod elérni a gépet.

-Nem is akarom – suttogta amaz, végleg átadva magát az ölelés édes, feszítő izgalmának. – Úgyse megyek vissza hozzá.

-Ó, hogy gyűlölöm azt az embert! – súgta a szobrász, miközben Anna fülét harapdálta leheletfinoman. (A hangjában, szinte kamaszos bájjal, már egy árnyalatnyi idegen akcentus érződött, ami valahogy még kívánatosabbá tette.)

-Mesélj, hogy élsz itt Berlinben? – kérdezte a rég nem látott szerető, de nem várt rá választ. Most mind a ketten csak a vágynak, e halk zenének lüktető ritmusára figyeltek. 

Egy óra telt el így, megilletődött, majd vad szeretkezésben. Aztán már csak feküdtek az ágyon, némán, könnyű bódulatban. A délutáni Nap ferde fénye különös hangulatot varázsolt a szegényes műterembe, ahol Ali szobrai és plasztikái hallgatagon álltak őrt a pásztoróra felett.

-Az ott te vagy – mutatott a szobrász egy lehunyt szemű gipszarcra.

-Jesszusom, akár egy halotti maszk!

-Már itt csináltam, emlékezetből…De nem fejeztem be, mert azt hittem, sose találkozunk többé.

-Kiszöktél előlem Berlinbe, te csibész.

-Nem előled, a házasságod elől.

-Ennyire haragudtál rám? Hogy halottat csináltál belőlem? Ezért nem válaszoltál, csak az utolsó leveleimre?

-A korábbiakat nem kaptam meg.

Anna, miközben ezüstszövésű blúzát (Avon-márka!) újra felvette, erőltetetten felnevetett: –    Haha!

-Ne nevess, többször is megváltozott a címem és…

-Ne mentegetőzz itt nekem! Tudom, hogy hazudsz. De belegondolva, a helyedben lehet, hogy én is összetéptem volna azokat a leveleket… – Aztán, meglátva a polcon egy üvegpoharat, elérzékenyül: – A kristálypohár! Amit még együtt vettünk Muránóban!

-Magammal hoztam. Hogy legyen mit összetörni, ha végleg…– nem tudja befejezni, mert Anna csókja, akár egy pióca a sebbe, újra az ajkára tapad.

-Vártál? Titkon mégis visszavártál, ugye? Hát ez vagy te! Sejtettem! – kiált fel hirtelen, felszikrázó örömmel – Sose törjük el azt a poharat, ugye? Mondd, hogy soha!

-Azért, gondolom, jól megvagy Ferenccel is – mondja a szobrász, kibontakozva az ölelésből – Ő, ugyebár, most épp államtitkár… A képzőművészet atyamestere, vagy ilyesmi… Benne van az országos ösztöndíj–bizottságban, jól tudom?

-Engem már nem érdekel Ferenc. Szakítottunk.

-Tényleg?

-Tényleg.

 A férfi kikászálódik az ágyból, kezdi a padlón szerte dobált ruháit felvenni.

      –    Öt éve is ezt mondtad. Aztán rögtön összeálltál vele.

      –    Az más volt.

 Ali egy szál nadrágban cigarettára gyújt, a szeme összeszűkül.

      –    Amennyiben?

      –    Jaj, Ali, ha látnád magad! Most pont olyan vagy, mint ő. Ezzel a gyanakvó képeddel.

-Tényleg? Eddig kétszer esküdtünk örök hűséget egymásnak. S te kétszer mentél vissza ehhez a hólyaghoz.

-De most végleg itt maradok, tenálad. Akarod? A búcsúleveledben, amit még Pesten kaptam tőled, azt írtad: visszavársz, bármikor jöhetek…

Ali nem válaszol, nagy slukkot szív a hosszú, aranyvégű cigarettából s a lány felé fújja a kékes füstöt.

      – Mondom, végleg eljöttem hozzád. Az én első, igaz szerelmemhez, hogy megszabadíts tőle. Segítesz?

A férfi diadalt érez, már-már gőgöt. S magában ezt gondolja: jót tesz neked, szerelmem, ha futsz még néhány kört.

– Nézd, milyen furcsa felhő! – mutat ki az ablakon válaszul.  

Hallgatnak, nézik a felhőt, mely egyre nő és sötétedik. A vége, akár egy polip szája,  tölcsérformájúvá keskenyül, mintha el akarná nyelni a várost.

 – Tornádó – magyarázza a szobrász – Újabban tornádók jönnek Berlin fölé…Azt hinnéd, leszáll az ég, oly közel vannak, s mindjárt elnyelnek, de nem…Azért mégis furcsa, mi? A Gilgamesben az Isten kezét helyettesítik. Időről-időre megsimogatja velük a világot, hogy megtisztítsa. – És Anna arra gondolt: Ali szobrászkezének érintésétől, ahogy az imént még a mellét simogatta, ő máris oly tisztává vált, akár a gyurma, amivel a szobrász dolgozik.  Akár az a halotti maszkra emlékeztető arc is a polcon. Ám a férfi hangja most hirtelen megváltozott, tompa lett, mintha kút mélyéről jönne:    

-Emlékszel, másodévesek voltunk, ott ültünk az előadó teremben a leghátsó padban, egymásba merülve, mialatt Ferenc professzor úr az egzisztencializmusról papolt…nem lehetett tudni, hogy a sötét szemüvegével hová néz…de valójában…

-Valójában?

-Valójában téged nézett – mert akkor már, miközben velem jártál, jócskán lefeküdtél vele is. Valaki megsúgta, mert az évfolyamtársaink már nevettek rajtam. Volt szíved megtenni.

-De most itt vagyok. A tied vagyok.

–    Hányszor mondtad ezt már!

-Ha tudnád, mennyire gyűlölöm én is! – sziszegte a szép szerető – Minden nap megaláz!

-Ne mondd! Mivel?

-Koslat utánam. Figyeltet. Közben megcsal a művészeti tanácsadójával.

-De mégis, milyen vele lenni?

-Aki semmilyen tud lenni, sokra viszi. Láthatod.

-Látom. Éjjel úgy horkol, mint az ágyú. És üvöltözik, amikor azt kérem, aludhassak külön szobában.

-De mint újságíró, szép karriert futhatsz be mellette.

-A kollégák utálnak. A köszönésem se fogadják…

-És az eszméi? Amiket tanított?

-Már nincsenek eszméi. Csak izzadságszaga van.

-És a régi barátaid? Azokkal mi van?

–    Leteszik a telefont, ha meghallják a hangom.

Kis ideig hallgattak megint, már-már ellenségesen.

-Nevetségesek vagyunk – törte meg végül a csendet a szobrász – Úgy teszünk, mintha nem tudnánk: ez itt csak álom – körbemutatott az alkony vörösében izzó szobában  – s a valóság: neked Ferenc, nekem Berlin…Nyolcszáz kilométer választ el egymástól…És mindketten tudjuk, hogy mint egy szappanbuborék, úgy fog szétpattanni velünk ez  a nap is…

-Miért mondod ezt? Én soha többé nem térek vissza Ferenchez.

És újra átölelték egymást. Hosszan, mozdulatlanul, összefonódva álltak ott, mégis valahogy szomorúan, mint a félig kész szoboralakok a sötét polcokon.

-Akarod, hogy nálad maradjak? – a férfi nem válaszolt, pedig ujjongani lett volna kedve  – Szóval nem akarod?

Elsőre rávágta volna: dehogyisnem! De úgy érezte, a büszkesége szomjas még néhány cseppnyi dölyfre.

-Meg kell ezt beszélnünk nyugodtan – Akarsz egy kávét? – s Ali már fordult is a parányi konyhába. Anna közben az ablakhoz lépett. Kinyitotta és kinézett a piszkosszürkén kanyargó Spree-re. Hosszú hajába hirtelen belemarkolt a fekete égből feltámadó szélvihar és elkapta az utca lüktető mélységének vonzása. „Már nem akar engem” – gondolta és megborzongott, a zuhanás kéjes gyorsulására gondolva. S az egyik lábát már emelte is, hogy az ablak keskeny párkányára lépjen.

De Ali behozta a kávét.   

–  Nézed a tájat? Nyomasztó, mi? A statisztikák szerint ebben a kerületben a legmagasabb az öngyilkosok száma…Hány cukorral is kéred? Kettővel, ugye, ahogy régen? – De Anna, az  égre nézve, azt kérdezte: –  Mit szóltál volna, ha most, ahogy bejössz, már nem találsz itt ?

-Hát hol talállak?

-Szétloccsant koponyával.

Ali felsóhajtott. Nem szerette az efféle olcsó színházat. – Ne csináld, nem vagy te egy olyan –   

Bekapcsolta a tévét: éppen a déli híreket mondta be egy fogkrémreklám-mosolyú bemondó: „A Távirati Iroda jelenti, hogy Harkov felett a fedélzetén százötven emberrel kigyulladt és lezuhant egy utasszállító gép” – és a képernyőn máris látszott, ahogy a gép, füstcsíkot húzva maga után és némileg a fekete felhőpolipra emlékeztetve, a földbe csapódik.   .

-Zárd már el! – Anna odaugrott és gyorsan kikapcsolta – Sejtettem !

-Sejtetted?

-Hogy ma történni fog valami ilyesmi…valami iszonyatos… – kiáltotta és a kezeit tördelve fel-alá járkált a szobában.

-Volt valakid azon a gépen?

-Nem, dehogy…Csak elképzeltem: én is rajta vagyok és…

-Milyen édes bolond vagy! – a férfi vigasztalva simogatta a lányt.

Hallgatták a szélvihar zúgását, ahogy kocogtatja a redőnyöket s az ablakok üvegét – Anna a férfi ölébe ült, kétségbe esetten simult hozzá, mintha a bőrébe akarna bújni.

-Nem hiszed ugye, hogy újra kezdhetnénk?

A férfi úgy tett, mintha töprengene. Még egy kis tipródás, hogy többé ne téveszd el az irányt, gondolta kajánul. – Azért megpróbálhatjuk. Miért is ne? Ha annyira akarod? – tárta szét a karját.

Csaknem ugyanakkor megszólalt a műterem régi, vezetékes telefonja. „Ne vedd fel!” – akarta volna mondani Anna, de elkésett. Ali beleszólt: – Halló? – sokáig a fülénél tartotta, aztán letette, anélkül, hogy beszélt volna.

-Érted jöttek. Itt várnak, a drogéria előtt.

-Kicsoda? Ferenc?

-Meg a nagykövetségről valaki.

-Te megadtad neki a telefonod és a címed?

-Kénytelen voltam. Alkotói támogatást kértem tőle.

-Alkotói támogatást – ismételte Anna, szinte gépiesen s ahogy a férfire nézett, most tényleg oly halott volt a tekintete, mint a félkész gipszportréé – Tőle, akit annyira gyűlölsz?

-Tudod…az utóbbi időben nem ment jól nekem és… – Ali nem folytatta, mert a szép szerető magára kapta prémes kabátját és az ajtó felé indult.

Ne gyerekeskedj, akarta mondani Ali és azt a fajta dermedtséget érezte, amikor megértjük: ami történt, jóvátehetetlen.

– A sarokig elkísérlek – mondta, szinte súgva.

-Minek? Csak nem fogod kockáztatni a támogatást?

Anna szempillantás alatt eltűnt. Halkan csapódott utána a bejárati ajtó.

Aztán csak egy gépkocsi zaja hallatszott, ahogy gázt adott az elcsendesedő utcában.

Pedig olyan közel volt az ég, mondta magának. S most, hogy már nemcsak tudta, meg is tapasztalta a világ fordított működését, a szobrász tán valami vigasztaló üzenetet várt, hogy újra bekapcsolta a tévét. Ám a képernyőn a lezuhant gép látszott: tűzoltók garmada serénykedett körülötte, de még mindig lángolt.

S ő hirtelen úgy érezte: egész valójából ugyanaz a koromfekete füst

 

Pruzsinszky Sándor

Borítókép: Imre Dóra