Levelek

               A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.    

            Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.

            Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.

            A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.

            Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.

            Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.

            Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.

            Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.

            Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.

– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.

– Hogyne – mondtam.

            Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.

A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.

            Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.

Brunner Tamás

Paprikáskrumpli

A paprikás krumpli receptje egyszerű. Megtisztítunk hat, nyolc közepes méretű burgonyát, hosszában kettőbe, majd ismét kettőbe vágjuk. Ekkor afféle csónakocskákat kapunk. Ha kicsit nagyobb krumplik vannak a kezünk ügyében, a cikkeket középen félbe vágjuk. A megtisztított, felaprított burgonyát megmossuk, de nem hagyjuk benne a mosóvízbe, azt leöntjük róla. Megtisztítunk két közepes méretű vöröshagymát, apróra vágjuk és kevés zsiradékon üvegesre pirítjuk. Vigyázzunk meg ne égjen, ha a szélek barnulnak, akkor kezdhetjük előröl. A zsiradék bármi lehet – olaj, zsír – ami van otthon. Ezzel vigyázzunk, nem kell tocsognia a zsírban az ételnek, sem ennek, sem másnak, az izéhez nem ad hozzá. A megpirított hagymára evőkanál piros, őrölt paprikát szórunk, és elkeverjük. Nagyon figyeljünk, ha megég keserű lesz, és az étel ehetetlen. A megpirított hagymára-paprikára felkockázott paradicsomot adunk és karikára vágott zöldpaprikát. Két paradicsom, egy paprika elég. Beletesszük a krumplit és felöntjük vízzel, nem kell, hogy ellepje. Sózzuk, borsozzuk. Más fűszert nem használunk. Készre főzzük. Olykor megkóstoljuk a levét, kell-e bele még só, és a krumplit is ellenőrizzük megfőtt-e már. Fél óra, negyven perc alatt van készen, keverni nem sokszor kell.

A paprikás krumpli készíthető nokedlivel is. A nokedli egyszerű tészta, liszt, víz , diónyi zsiradék és egy tojás. A lisztet a vízzel, tojással összekeverjük, kidolgozni nem kell. A paprikás krumpliba nagyobbra szaggatjuk a galuskát, mint amikor köretnek, vagy levesbe készítjük. A galuskát akkor szaggatjuk a krumpliba, amikor az már majdnem kész, a nokedlinek nem kell sok fövés. Aki gyakorlottabb a nokedliszaggatást végezheti deszkáról, késsel, vagy kanállal, közvetlenül a fővő burgonyába.

Van aki a paprikás krumpliba virslit, vagy füstölt kolbászt tesz. Erre vigyázzunk, ha nem azonos nemű alapanyagot teszünk a krumpliba – mint a galuska, vagy tészta -, akkor az étel izét jellemzően a beletett anyag határozza majd meg. Célszerű a kolbászt megkóstolni, mennyire füstölt, mennyire erős, vagy sós. A virsli valahogyan gyengíti, a füstölt kolbász nehezíti az ételt.

Ha paprikás krumplit tud, krumplis tésztát is tud. A tésztát – fodros, nagy kocka – külön sós vízben főzzük ki, ha készen van, belekeverjük az kissé összetört paprikás krumpliba.

Harmadik emelet

A hamutartónak nincs története, a billiárd golyónak sincs, csak tárgyak, az ásónak sincs. Milyen sorsa legyen egy csatornafedélnek? Kapcsolatba léphetnek-e egymással, a csatornafedél mellé egy ásó odakerülhet, valami módon, akár úgy, hogy odateszem?

Nem lépnek kapcsolatba, nem alakul közöttük semmi, sem ellenszenv sem rokonszenv, egy ásó és egy csatornafedél kapcsolata a reménytelenség, ha száz évig élnek is.

Noémi a negyediken lakik, Imre a harmadikon. Olykor találkoznak: – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Noéminek szürke pulóvere van és haját, ami erősen őszül már, összekötve hordja, egyedül él, egy üzemben dolgozik, fémmel, forgácsoló, kezén kérges a bőr. Férfi nélkül él, két naponta föz, a lakásban rendet tart, egyszer a gyerekkori porcelánbabáját dühből a falhoz vágta, akkor sírt is. Imre a harmadikon a hátsó lépcső melletti lakásban lakik, nem használja a liftet, a másodikra a főlépcsőn megy, majd hátra a gangon, ott fel a lakásához, körülnéz mielőtt kinyitja az ajtót, úgy megy be. Nincs macskája, Noémi igy gondol rá, a férfi a harmadikon, akinek nincs macskája. – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Egyszer majdnem, majdnem elhangzott valami más is, a lépcsőfordulónál találkoztak, és Noémi megkérdezte a férfit, szereti-e lekvárt, mert kapott most vidékről és szívesen adna – ezt csak gondolta – de ekkor a postás sietett le az emeletről, közöttük ment el, ez megzavarta őket. Imre nem válaszolt, csak annyit mondott – igen, igen- , de elmúlt a beszélgetés. Imre aznap este nem nézett TV-t, Noémi aznap este megragasztotta a porcelánfejű babáját, csak azért, hogy ne szaggassa darabokra végérvényesen. Mozdulataiban nem volt kedvesség.

Így élnek, ha száz évig is élnek. Jó reggelt, jó napot, igen, igen.

Igen.

Nem.