A temető napsütötte fala az urnáknak szolgált helyül. A fal magas volt, több mint embermagasságú, a parcellák mellett, a fák mögött, a végtelenbe veszett.
Véletlenül kerültem ide, eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és nem a kijárathoz jutottam, mint szerettem volna, hanem ahhoz a falhoz. Nem is tudtam arról, hogy ez itt van, még soha nem jártam itt. A fal mellett út vezetett, úgy gondoltam, ha jobbra fordulok eljutok a kijárthoz, de legalább meglátok egy ismerős helyet, egy embert, vagy valamit, ami segíthet a tájékozódásban. Itt nem járt senki, csak én.
Délután két óra volt, a legkevésbé sem érintett meg az elmúlás csendes bánata. Sütött a nap, ezer ágra ragyogott, akihez jöttem nem volt rokon, csak távoli ismerőse egy ismerősömnek, akit elkísértem ide, de elveszítettem szem elől, egy temetési menet elvágott tőle, ahogyan elhaladtak méltóságteljesen és feketén, már nem láttam az ismerősömet. Úgy jártam itt most, megilletődöttség nélkül, mint egy látogató egy ismerős városban. A kijáratot kerestem, a szemem csak futólag szaladt végig a feliratokon, nevek, számok, szürke, fekete. A síremlék állításának kora jól követhető, a díszítések, formák jól mutatták azt. Ez egy nagy temető volt, hosszú, elágazó és egyre keskenyedő utakkal, amik a sírok között vezettek. Tempósan haladtam, nem nézelődtem, azt gondoltam jó irányba haladok, hogy kijussak innen. Az egyik síremléken két galamb betonból, vagy műkőből talán, szürkén, töredezett szárnnyal, ki tudja mióta állnak itt. Ezerkilencszázötvennyolc, olvastam, elég régen. Akkor még nem éltem. Elmorzsoltam néhány gondolatot, itt tévedtem el, alighanem ez lehetett az a hely, ahol rossz irányba fordultam és jutottam el a falhoz, amely magas volt, többembermagasságú, szürke és a semmibe vesző.
A falat végig márvány borította, a márványon arany feliratok, díszítés nélkül, csak név, szám. Megannyi kazetta, cella, vagy hogyan is nevezzem. Nem is tudom, még korábban soha nem jutott eszembe, hogy nevet adjak egy falbeli urnahelynek, amit márvány takar, mint valami furcsa cégtábla, emlékjel. A márvány érintése sima volt és langyos, ahogyan a nap sugarai felmelegítettek, hozzáértem, végigsimítottam, innen tudom. Azt hittem hűvösebb, nem tudom miért gondoltam ezt, talán mert mégiscsak temető. Fakkok végtelen sora, a fénylő felületet nem törte meg semmi.
Egyszerre csak, ahogyan haladtam a fal mellett, egy helyen megszakadt a folytonosság, és egy, a szokásosnál nagyobb méretű fülke nyílt. A fülkében egy tuba állt. Hatalmas, fénylő réz hangszer, egy tuba, nagy tölcsérrel, sokszorosan körbefutó csövekkel, billentyűkkel, fúvókával. Meghökkentem. Hogyan kerülhet ide egy hangszer, méghozzá egy hatalmas tuba? A napfény megcsillant rajta, megsokszorozódott a tükröződő felületen és elvakított, amikor ránéztem.
Egy tuba. A szürke tengerben egy aranyló, már-már túlvilági fényben tündöklő tárgy. Körülnéztem, de nem láttam embert sehol. Semmi mozgás, semmi nesz.
Egy falevél lehullott az ágakról, és hallottam ahogyan földet ér a fehérlő kavicson. Hallottam, megesküdnék rá, hogy hallottam a súrlódó hangot, amikor a levél megállapodik a földön. Érzékeim kiélesedtek, figyelem felfokozódott és a rémület járta át a testem. Egyszerre megérintett a temető kedélyfosztó lehelete, a sok lélek panaszos sóhaja volt az a súrlódás ahogyan a levél a kavicshoz ért. A tubára meredtem és nem mozdultam. Most már szabadon száguldottak a gondolataim a misztikus útjain, az angyalok trombitáját véltem hallottam, és a kriptákból a csontzörgés másvilági hangjait, a készülődés hangjait, ahogyan néztem ott ezt a hatalmas, nem emberi méretű, vakító, sugárzó hangszert.
Tudtam mit kell tennem, meg kell fújnom az égi harsonát, és felkerekednek a holtak seregei. Ezt kell tenni, hiszen miért lennie itt másért egy tuba? Kell, hogy legyen valóságos okszerű magyarázat. Ott nem tűnt számomnak észszerűtlennek az a magyarázat, amit magamnak adtam. Nehéz szabadulni az érzésektől.
Mögöttem léptek csikorgását hallottam, valaki krákogott, jelezte, hogy itt van, és figyeljek rá. Megperdültem, nem kiáltottam, de majdnem. Előttem egy fekete ruhába öltözött fiatalember állt, ruháján arany sujtás, kevés de hatásos díszítés. Pár pillanatig tartott amig felismertem, hogy temetési zenekar tagja lehet. Talán bányász, de nem biztos, lehet, hogy csak afféle díszruhás zenekar.
– Bocsánat – mondta –, a tubámért jöttem.
– Hogyne – mondtam.
Elment mellettem, és kivette a falból a hangszert, letörölte ott, ahol eddig érintkezett a padlattal, majd szakszerű fogással megragadta, és elindult vele az úton. Pár méterrel arrébb, egy nagyobb sírkő mögül egy lány feje bukkant elő, kiváncsian nézett felénk. Fiatal lány volt, helyes szőke teremtés.
A fiú amint mellé ért átkarolta szabad kezével, egymásra mosolyogtak és együtt indultak el a kijárt felé, gyors könnyű léptekkel.
Zavartan megköszörültem én is a torkom, és elindultam utánuk. Sietős léptekkel, hogy ne veszítsem szem elől őket.
Brunner Tamás
