Quasim Mahdi – vers II.

Amikor megcsókollak,

pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák,

beszélni kezd az ezüstszájú patak,

s nyerítező lovak vágtatnak

az alkonyat piros sátra alá.

Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek,

ki nem tudja, mit akar.

Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban:

„A sötétség elállja útját

az eltévedt vándoroknak,

a gonoszok megélesítik tőreiket

az éj leple alatt,

a hegyoldal házacskái felé

izzó láva-kígyók tekergőznek,

a bolond fiú

kóbor macskát akaszt föl a padláson.”

Elviselhetetlen érzések által szított

látomások

törnek ránk,

mint pokolból előzúduló fergetegek.

Örömkönnyekből

és rubinok színeiből

és égi illatokból összegyúrt testeddel

nem tudok betelni,

szomjúságomat ajkaid mézével oltom.

Melleid bimbói duzzadnak a vágytól,

táplálékától újjászült életemnek.

Olyan vagyok akár a szent,

ki megmámorosodott isten borától.

Fény-ostoraiddal

hűvös patájú szél-lovakat

terelsz körém,

hogy felébredjek.

Hogy megünnepeljem a hajnali napot,

amely átutazott a fekete homályon.

Hogy megünnepeljem

az elmenekült múltat,

amely csalódásokkal teli kosarát

a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.

Hogy megünnepeljem az éjszakát,

amely a gyönyör malmában őrölte az időt

halkan nyögdécselve.

Ó, az éjféli virágok,

a tengerre nyíló ablakok,

a forró nyár,

meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!

Kószálsz a réteken,

akár az őzike.

Záporok közelítenek feléd,

hogy bőrödet megérinthessék;

melyet körül lebegsz álmodban alatt.

Szalad mögötted a szél,

hogy hajadat lobogtathassa.

Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,

a kertek virág-népe,

sugaras reggelek vidámsága,

nevetése a csecsemőnek,

kinek talpát anyja csókolgatja,

szívem piros szirtje,

melyet körüllebegsz álmodban,

amikor karjaim közt alszol,

mint méhecske a szirmok közt!

És mondom.

Kimondom akkor is,

ha a szó földre zuhan és hamuvá ég

lángoló jelenléted előtt.

Fotó: Setzka Dávid