Amikor megcsókollak, pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák, beszélni kezd az ezüstszájú patak, s nyerítező lovak vágtatnak az alkonyat piros sátra alá. Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek, ki nem tudja, mit akar. Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban: „A sötétség elállja útját az eltévedt vándoroknak, a gonoszok megélesítik tőreiket az éj leple alatt, a hegyoldal házacskái felé izzó láva-kígyók tekergőznek, a bolond fiú kóbor macskát akaszt föl a padláson.” Elviselhetetlen érzések által szított látomások törnek ránk, mint pokolból előzúduló fergetegek. Örömkönnyekből és rubinok színeiből és égi illatokból összegyúrt testeddel nem tudok betelni, szomjúságomat ajkaid mézével oltom. Melleid …
