Quasim Mahdi – vers II.

Amikor megcsókollak,

pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák,

beszélni kezd az ezüstszájú patak,

s nyerítező lovak vágtatnak

az alkonyat piros sátra alá.

Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek,

ki nem tudja, mit akar.

Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban:

„A sötétség elállja útját

az eltévedt vándoroknak,

a gonoszok megélesítik tőreiket

az éj leple alatt,

a hegyoldal házacskái felé

izzó láva-kígyók tekergőznek,

a bolond fiú

kóbor macskát akaszt föl a padláson.”

Elviselhetetlen érzések által szított

látomások

törnek ránk,

mint pokolból előzúduló fergetegek.

Örömkönnyekből

és rubinok színeiből

és égi illatokból összegyúrt testeddel

nem tudok betelni,

szomjúságomat ajkaid mézével oltom.

Melleid bimbói duzzadnak a vágytól,

táplálékától újjászült életemnek.

Olyan vagyok akár a szent,

ki megmámorosodott isten borától.

Fény-ostoraiddal

hűvös patájú szél-lovakat

terelsz körém,

hogy felébredjek.

Hogy megünnepeljem a hajnali napot,

amely átutazott a fekete homályon.

Hogy megünnepeljem

az elmenekült múltat,

amely csalódásokkal teli kosarát

a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.

Hogy megünnepeljem az éjszakát,

amely a gyönyör malmában őrölte az időt

halkan nyögdécselve.

Ó, az éjféli virágok,

a tengerre nyíló ablakok,

a forró nyár,

meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!

Kószálsz a réteken,

akár az őzike.

Záporok közelítenek feléd,

hogy bőrödet megérinthessék;

melyet körül lebegsz álmodban alatt.

Szalad mögötted a szél,

hogy hajadat lobogtathassa.

Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,

a kertek virág-népe,

sugaras reggelek vidámsága,

nevetése a csecsemőnek,

kinek talpát anyja csókolgatja,

szívem piros szirtje,

melyet körüllebegsz álmodban,

amikor karjaim közt alszol,

mint méhecske a szirmok közt!

És mondom.

Kimondom akkor is,

ha a szó földre zuhan és hamuvá ég

lángoló jelenléted előtt.

Fotó: Setzka Dávid

Quasim Mahdi- vers

Tudom, hogy a szavak

Tudom, hogy a szavak földre hullnak és hamuvá égnek

a te varázs akaratú,

égig lobogó jelenléted előtt.

Kimondom mégis: szeretlek.

Szemeim meg ragyognak, mint nyáréjszakák csillagai

a tenger tükrében

és erős lesz testem, akár a tengerparti fenyő,

melynek árnyékát hullámok simogatják.

És dobogó léptekkel járkálok a világ szívében,

mint király a palotájában.

Szépséges vagy, akár a holddal felékszerezett magasság.

Amikor reád nézek és csodállak téged,

a csönd görbe botjára támaszkodó zöld vadon

és a tavaszköszöntő ünnepre gyülekező vándormadarak

eggyé válnak véled,

és a sivatag karjaival átölelt folyók

és a láthatáron gomolygó felhők felé futó szarvasok

jelenlétedbe olvadnak.

És te leszel minden.

Szivárványos kezeiddel szemvillanás alatt

átformálsz,

mintha lágy márvány lennék,

mintha nedves, tengeri homok lennék.

Teremtményedé teszel.

Megalkotsz engem,

hogy vágyakkal elemésztess.

Hogy selyem-könnyeiddel és szíved dobd zenéjével

és véred lüktetésével feltámassz aztán ismét

és hódolj előttem

– halotti hamvaiból életre keltett előtt.

Ha erőm lenne,

éles kardpenge alá hajtanám fejemet

és azt mondanám:

„Úgy ölj meg, hogy örökre megszabaduljak

a szerelem kínjaitól!”

De már érintésedtől is megsemmisülök,

ujjaid korall-ágai között

szétfoszlok, mint a tengeri hab,

olyan leszek ölelésedtől, mint a tavaszi virágpor,

olyan, mint a remegő villám,

és úgy kívánlak téged,

mint kiszáradt föld az esőt

augusztus forró havában.