Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Erki Gabriella Léna: Végrendelet

Ablakod zártad akkor nyári reggelen,

Hűs szellő kísérte a fekete felhőit rég,

Az éjszaka árnyával érkeztek nesztelen,

S ahol megfordultak, utánuk vihar kélt.

 

Némán vette kezdetét az égi káosz

Hozta végtelen és nehéz könnyeit,

De ahogy lágysága múlni látszott,

Feltűnt, hogy máris üveged zörgeti.

 

Párkányodhoz csalogat ijesztő hangja,

Mintha szólni kívánna valamit feléd.

Gondolatod ekkor talán kissé csalfa,

Most mégis különös látvány tárul eléd.

 

Felnyitod hát újra kilincsed zárjait,

Hiszed, hogy tán szép mesét regél  

De hirtelen jött fuvallat szórja rád átkait 

S ifjú szíved többé már nem remél.

 

Mielőtt elillant gyorsan, kegyetlen

Fülembe zengte újra szavait a szél :

“Elszálltak már zsenge éveid feletted,

S most rokkád elé kényszerít az ég.”

 

Dermedve eszmélsz rá éltes korodra,

Már előtted van fogságod helyszíne ,

Könnyeid hada a küszöbre potyognak,

S nincs semmi, mi fájdalmad enyhítse.

 

Leülsz hát idegen pergőd öreg székébe,

Elfogadod rád kiszabott sorsod,

lassan rájössz mit jelent fonalad értéke

Mi majd elhozza számodra a poklot

 

Orsóra sodorva már a szálak hada,

Tekerni kezded rozoga kerekét ,

De megszakadt szívnek néma a hangja 

Ölteni azt hiába is kezdenéd.

 

Megcsodálod utoljára ábrázatod bájait 

Őrizted annak töretlen szépségét

Ám e cérnával összehúzod arcod ráncaid

Megtépázva annak hamvas épségét  

 

Ahogy hajtasz egyre szorgosabban

Érintésed selyme megfakulni látszik 

S ekkor intesz búcsút gondolatban 

Hisz tested egésze redőssé válik 

 

Aztán egyszer csak más alakot ölt arcod,

Múlni látszik egykori fénye,

S elárulják majd ráncaid minden harcod,

Mit őrizhet még lelked mélye 

 

Hamvas mivoltod néhány kép őrzi még,

Melyet ellepett a múló idő pora,

S felidézi ki is voltál valaha rég,

Mit elfeledni tán nem is lehet soha.

 

Elmerengsz hát némán magadban,

Üres szobád csendjét sem zavarva,

Arcodat végül  tenyeredbe takarva

Csak ti ketten a kimondatlan szavakkal,

Tűnődve, hogy nem ismersz már magadra

 

Elrejted örökre magad elől önmagad

Vissza abba a porlepte albumba , 

Hol elsárgult emléked képe megmaradt

 

Ő néz most vissza rád.

Ő, kinek vonását jól ismerted még.

 

Most gúnyosan néz vissza rád, ki egykor te voltál,

És vádol, mert látja tán, hogy bájunk elmúlt, tovaszállt .

Fotó: Imre Bence

Törött szárnyak
(Fejleszegve)

Vastag köntösöd terítettem magamra,
Ám egy ismerős érzés ejtett akkor rabul,
S mert néha talán jól bánok a szavakkal,
Leírom hát ékesen, belül mégis mi lapul:

Kiirthatatlan gazok férkőznek közénk,
furakodnak mélyebbre minduntalan,
Most mégis némán állunk tehetetlen,
Hisz küzdeni érte talán már hasztalan.

Madárlátta járás ez.
Immár megszokásból tudom mi vár ránk:
A maradékod itt hagyod,
S a többi újfent tovaszáll.

S jöttek jéghideg telek, s szikrázó nyarak.
Köztünk mégis a töretlen csönd maradt.
Kár volt a tavasz megtévesztő virágzása,
A könnyed nyár szenvedélyének vakító lángja,
Az ősz haldokló sóhaját híresztelő szélzúgása,
S végül a dermesztő tél szimbolikus elmúlása.
Mindhiába,
Ránk nem terjedt ki az évszakok hatása.

Részletekben foglak elengedni:

Először hangod feledem majd,
mely egykor még nekem dalolt,
s naivan reméltem örökké él bennem,
Mi most búcsúzóul fölém hajolt.

Aztán vele engedem kósza mondataid is,
Már nem engem illetnek ékes szavaid,
Hiába öltöztettél fel velük ámítva,
Hamis volt akkor igaznak vélt hangjai.

Végül vele megy majd érintésed is,

De ha mégis bárki minket meglátna
 csupán egy kézmozdulat jelzi,
hogy voltunk valaha egymásnak:
az „Isten veled”,
de pokol utánad.

Erki Gabriella Léna

Borítókép: Imre Dóra

Túlvilági találkozás

Erki Gabriella Léna

 

Ma vagyok 27 éves. Milyen különös, hogy egy pillanatnak tűnt minden ez idáig, mégis ha egészen mélyen visszaemlékezem, tele volt örömmel–bánattal, tapasztalattal.
Az emberek jöttek is, mentek is, tanítottak, el is vettek. Mint bárki más életében.

Gyermekként olyannyira vártam ezt a napot, hogy előző este már aludni sem bírtam, noha nem az ajándék végett. Csupán úgy véltem, idősebbé válni méltóságteljesebbé tesz, hogy már nem leszek kirekesztve, hogy többé nem néznek annak a kislánynak, kinek szavára senki nem figyel, hisz úgysem lényeges mondanivalója. Mára kicsit sem vagyok izgatott. Mégis valami egészen különös érzés fogott el ébredéskor. Nem jelentett a kor többé sem méltóságot sem bölcsességet. Egészen másról volt szó.

Indultam reggeli rutinom kitaposott útján, de valahogy nehezebbnek tűnt minden végtagom. Mintha nyomná valaki a vállam, mintha akaszkodna valaki a hátamon, mintha vonszolnék valakit a lábaimmal lépteim közben.

Megnézem hát öregebb arcom a tükörben, hagyott e nyomot az újabb év kezdete.
Azonnal megbánom, hogy megtettem. Magam sem értem mi történt abban a percben, de a tükörből valaki teljesen más néz vissza rám.
Az arc, a haj, a vonások, a test– minden ugyanaz– de mégsem ismerek ezekre a szemekre.

Eddigi félénk, naiv, ártatlan tekintetem megszűnt létezni. Mintha a tükör mögött állna valaki, aki komédiát űz belőlem és ettől a szúrós, vad, szigorú és zord tekintettől a hideg futkos a hátamon. El is kaptam végül szemeim, s gondolatban talán még hanyagul legyintettem is az egészre, mondván: „majd kisminkelem magam.”
Túl korán van még… talán beképzeltem – gondoltam, miközben igyekeztem megfelelő öltözéket találni.
Az idő múlását a készülődésem vége érzékeltette csak velem, mialatt a fejemben lévő kerekek a korábban látottak körül forogtak. Az a nézés, az a szem, az az idegen számonkérő tekintet nem hagyott nyugodni.

Muszáj újra egy pillantást vetnem ismeretlen arcomra.

Bekövetkezett amitől tartottam. Ez a látvány másodjára nem tudható be véletlenszerűnek.
Mintha az, aki visszanéz rám, szólni akarna, de olyan ostobán érezném magam csakúgy a semmiből megkérdezni tőle, hogy: mit nézel így öreglány?

Ám valamiért mégsem engedi magát olyan könnyen feledni, így megteszem:

Vajon mondanál nekem valamit a túloldalról?

Természetesen nem jött válasz. Elgondolkoztam rajta, hogy a demencia tünetei talán korábban jelentkeztek nálam, mint vártam.

Mit sem foglalkozva már az egésszel indulok a cipőm felhúzni, ám ebben a pillanatban egy hang megállít engem, s majdhogynem a szívem is egyúttal:

Mondanék. Gyere közelebb.

Tetőtől–talpig ráz a hideg. A lábaim egyenest a földbe gyökereznek, s magam sem emlékszem mennyi idő telhetett el, míg végül hátat mertem fordítani.
Minden bátorságom összeszedve kaptam kezeim közé az első tárgyat, mellyel bántalmazni tudom a lakásba betolakodó egyént. Elindultam hát halk és lassú léptekkel a hang irányába, remegő kezemben egy pár magassarkú cipővel. Akkor ez tűnt a legveszélyesebb fegyvernek, amivel kétség nélkül úgy gondoltam, képes megvédeni.

Szemem összeszorítva lépek át a küszöbön, miközben cipőm sarkát teljes erőmből egy kaszáló mozdulattal lendítem meg. Olyannyira szerencsésen, hogy pár másodperccel később sikeresen magam találom a padlón. Így is–úgy is.
Újra szól a hang és én képtelen vagyok ép ésszel felfogni, mi történik szűntelenül körülöttem:

–Nem kell félned. Kérdeztél, hát válaszolok. Vagy nem vagy már kíváncsi a mondanivalómra?

–Beszélj, ki vagy? Mit akarsz? Hol bujkálsz?

–Nézz a tükörbe!

  • Ez nem lehetséges!

– Valóban nem az. Ellenben hiába igyekeztem más úton kommunikálni veled, nem ért el a szavam. –––Mit gondolsz, ki vagyok?

–Szellem?

–Nem ismersz meg. A vezetőd vagyok, vagy ha úgy jobban tetszik, az őrangyalod.

–Miért nézel így rám? Add vissza kérlek a tekintetem, ez rémisztő.

–Idővel. Ám mégis… van fogalmad arról, mit akarhatok?

–Elképzelésem sincs, de tisztázd a szándékaid és ne húzd az időt, mert egyre zavarosabb a kép.

–Nem érzed úgy, hogy letértél a kijelölt utadról?

–Hogy értsem ezt? Milyen útról beszélsz? Meghaltam?

–Nagyon is élsz.  Nem arról az útról beszéltem, hanem a feladatodról, amiért a Földre születtél. Amit tanulnod kellene, amit tenned kéne, ami a jelenlegi életed célja és amire megesküdtél odaát, hogy teljesíted lelked fejlődése érdekében.

–Honnan kellene tudnom, hogy letértem az ösvényről? Te vagy az őrszemem, nem? Neked kellene vezetned, egyengetned és terelgetned engem. Ez lenne a dolgod, nem igaz?

–Ezért vagyok most itt. Elfelejtettél küzdeni.

–Neked talán lenne még erőd hozzá? Megannyi pofon zúdult a fejemre és mire észhez tértem az első után, a következő már nem maradt adósa az arcom másik felének sem.

–Az élet rendkívül nehéz játszma. Sokszor tűnhet igazságtalannak nektek halandóknak, ám minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell.

–Mit vélsz abban igazságosnak, ha mindent megpróbál az ember a célja érdekében, mégsem érik be munkájának gyümölcse?

–Meg kell tanulnod kitartani és ha legközelebb sem sikerül, nem tettél meg mindent a sikeredért.

–Azt mondják, ha a vélt utad túl rögös és már boldogtalanná tesz, akkor sávot kell váltani.

–Azt még nem hallottad, hogy a nehezen jött siker titka a fel nem adott harc?

–Nem gondolod, hogy a pofonok egymásutánja elveszi az önbizalmunk? Hogyha sosem kapunk legalább egy biztató szót, többé nem akarunk nevetség tárgyává válni?

–Ha a megérzésed azt súgja, hogy te erre születtél, kénytelen vagy hallgatni lelked szavára és a végsőkig elmenni vágyaid beteljesítése érdekében, akármennyi akadályt gördít eléd a sors.  Szabad kezet kaptál. Mindegy milyen úton–módon éred el kiszabott feladatod, csak találd meg a legtisztességesebb módját hozzá.

–Milyen könnyen beszélsz odaát. Száműztök az örök nyugalomból a legkegyetlenebb helyre, ahol segítség nélkül kell helytállnunk. Megszületünk, felnevelnek, végül elengedik a kezünk, mintha ösztönösen tudnunk kellene hogyan tovább. Magunkra utalva várjátok el tőlünk a helyes döntést, melybe engeditek, hogy emberfeletti energiát öljünk és ha mégsem sikerül, ti vállat vonva csak annyit súgtok: sebaj, tanultál belőle, majd talán legközelebb megjutalmazlak igyekvésedért.  Majd kereshetünk mást, amivel tán újfent csak az időnket pazaroljuk. De ti még akkor sem szóltok, akkor sem figyelmeztettek, csak röhögve számoljátok a ránk mért ütéseket.

–Emlékeztetlek, hogy vezető csak abban az esetben lehettem, ha kijártam már azt az utat, amit te most taposol. S nem csak kijártam, hanem sikeresen is vizsgáztam belőle.

–Rád lehet jobban figyelt az angyalod. Az enyém rendre rá hagyott cserben.

–Úgy gondolod, nem tartalak eléggé szemmel? Elárulok neked valamit: tartsd ma jobban nyitva a szemed, mint valaha. Egy jó tanács: ne rohanj, mert lemarad a lelked. Legyen mára ez a végszó.

Nem tagadom, rendkívül megijesztett ez a baljós, ködös búcsúzás, de most nincs időm ezen töprengeni. Késésben vagyok. 2 perc múlva érkezik a legjobb barátnőm és én még egy üveg bort sem vettem. Kapom hát a cipőm, szaladok a szemközti bolt felé, amikoris hirtelen elsötétült minden.

–Nem vigyáztál?

–Elhibáztam, igaz? Meghaltam?

–Nem figyeltél intő szavamra. Végzetes hiba volt.

–Mi történt?

–Elütöttek. Akarod látni mi történik most a testeddel?

–Mindennél jobban.

–Felismered a sofőrt?

–Ő a vőlegényem volt egy korábbi életemben.

–És sejted mit kell most a Földön megtanulnia?

–Ha a megérzésem nem csal, vállalni tettei szükségszerű következményét. Bűzlik az alkoholtól.

–Ezt a napot követően rakja le rabruháját a szenvedélyének. És ehhez te segítetted hozzá.
–A lányt is felismered?

–De hiszen ő a testvérem volt. Mind a két ember szöges ellentéte annak, amire emlékeztem, mégis felismerem őket. Hogyan lehetséges ez?

–Itt a túlvilágon minden felrémlik újra. Kezded már hallani a gondolatait, miközben téged éleszt újra?

–Mintha a mamáját emlegetné.

–Kíváncsi találkoztál e vele, mióta ideát vagy.

–De hát sehol sem látom a nagyiját.

–Sietnie kellett. Fogadalmat tett. Már nagyon várták.

–Különös. Néhány perce még engem is vártak, de már sosem érkezhetek meg.

–Ha a vőlegényednek is sikerült teljesíteni a rá kiszabott sorsát, miért gondoltad, hogy neked nem fog menni?

–Elfáradtam. De már emlékszem mit kellett volna megtanulnom. Sajnálom, hogy elveszítettem a hitem. Gyáva voltam.

–Akarsz bizonyítani? Végig akarod csinálni?

–Igen.

–Elárulok előtte valamit. A barátnődet kissé elhagyta manapság a lélek, így most az egyszer csepegtethetek egy kis reménysugarat neki. Add át neki ezt az üzenetet: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”. S ha ezt követően is szkeptikus maradna, kérd meg, hogy költözzön hozzád, mert tudomást szereztél most róla, hogy elárverezik a mamája házát. Megjegyezted?

I–gen.

–Akkor ébredj fel, a kórházban keményen küzdöttek érted.

–Még egy kérdés: miért nem engeditek, hogy emlékezzünk lent korábbi életekre?

–A bosszú nagy úr. A világotok enélkül is tele van agresszióval, mi lenne akkor, ha a múlt emléke miatt is revansot vennétek egymáson? Indulnod kell.

–Csakhogy felébredtél Csipkerózsika. Tudtam ám, hogy visszajössz boldogítani engem.
–Boldog ujjászületésnapot kívánok!

–Nélküled sehol sem lennék már drága kishúgom.

–Kishúgom? Ajajj, lehet sokáig nem kaptál oxigént, de én nem vagyok a….

–De az voltál.

–Mesélj inkább arról, milyen volt a semmi közepén!

–Odaát a végtelen van, nem a fekete, végtelen űr. Hallgass ide, kérdeznem kell valamit: mire gondoltál, mikor befektettek engem erre az ágyra?

–Mama utolsó szavaira.

–Pontosan mi volt az?

„Sosem hagylak el.” De megtette és azóta mindhiába kérdezem: „merre jársz?”, válaszra sem méltat. És most attól féltem, te is elmész örökre, válaszok nélkül.

–Válaszokkal a zsebemben érkeztem. Idézem: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”.

–Ezt most találtad ki, ne viccelődj ezzel.

–Azt is mondták, ha az üzenet után szkeptikus maradnál, adjam tudomásodra alátámasztásként, hogy tudok az árverezésről.  Miért nem mondtad eddig el nekem? Miért nem szóltál, hogy baj van? Szedd össze a holmid, költözöl hozzám.

–Köszönöm…

–Visszatérve: mire vonatkozott az első üzenet?

–Mama úton van felém.

–Te terhes vagy?

–Besikerült… így nem voltam benne biztos, hogy meg szeretném tartani. De a hozott hír után nem is lehetnék boldogabb.
–Mesélj még kérlek a túlvilágról.

–Csodaszép, végtelen körforgás.

–Neked üzentek?

–Én attól többet kaptam: új esélyt, megingathatatlan hitet és töretlen kitartást.
–Van nálad egy tükör?

–Tessék.

–Gyönyörű a szemem. Ez lesz végre az én utam.

–Elkísérhetlek rajta?

–Akkor is jössz velem, ha azt mondom: ennek sosem lesz vége?

– „Sosem hagylak el.”

Titkaink

Erki Gabriella Léna

Leszállt az est,

S hozta végtelen és rejtélyes sötétjét,

Minek leple alatt hullt le milliónyi fátyol,

Hogy újabb reggelre virradva mutassa 

Szemeink elé vetve egy tisztább világot.

Ez az este jutott nekünk. 

Csupán ez lehet a miénk.

Most akár úgyis össze fonódhatnánk, 

Mint féltő anya szokott gyermekével,

Midőn a boldog tudatlanság idejében

Nem érez még félelmet naiv kebelében.

Mi mégis szemtől-szembe állunk szótalan.

Hisz ki merné titkait a sötétbe kiáltani 

Megtörni annak sűrű, éjfekete csöndjét,

Megzavarni azt ködös mivoltjában,

Feltépni sebeit rég elfeledett földjén. 

Jobb is nekünk ma este hallgatnunk.

Immár hajnalodik. 

Csak még el ne hagyja szád egy árva szó,

Csak el ne áruld némaságunk sejtelmeit.

Árnyas holdvilágunk tán még tovaszállna,

S mivé válna akkor baljósnak vélt csöndjei.

Most még igézlek pirkadatig a félhomályban,

Most még őrzöm talányos szemednek titkait,

De a sötétségnek majd napfény kél nyomába,

S józanító sugarát hiábavaló lenne már siratni.

Késleltessük még kimondani a titkot, 

Mit az Éjszaka némasága fülünkbe suttogott.

Csaljunk még néhány lopott percet önmagunknak,

Amit majd felemészt mindörökre e múló pillanat.

Utolsó éjszakánk pirkadóba ért.

Elkéstünk. 

Ennyink maradt csupán: 

néhány eltévedt, kósza perc.

Végül kezded belátni, amit én már rég tudok:

Hogy a reggel bosszúja mindig a józanság,

Hogy a szemedre nőtt hályog eltűnni nem akar,

S a delejező éjszaka mámoros titka igazat rebegett:

Hisz azóta tudom:

hogy szeretni téged nem szabad,

hogy ölelni téged mindhiába volt,

hogy emlékeim elporladni látszanak,

s utána nyúlni többé nem tudok.

Hisz te szeretni képtelen vagy,

mert igazán ölelni sosem tudtál,

hogy emléked csupán magadról van,

Mert te boldog sosem voltál.

De ha néhanap mégis megkísért a múlt,

S felrémlik bennem ez az álmatlan éjszaka,

Tudni fogom, hogy lángom örökre kihunyt,

És te nem érted mi volt az est végszava.

Előled is hozzád

Erki Gabriella Léna

Előled is hozzád

 

Menekülünk. Mi mindnyájan csak menekülünk. Hova? Magunk sem tudjuk. 

Így ébredtem aznap.

Mindegy, csak el innen. 

 

Összepakoltam. Kiadtam a házat, ahol egykor még azt gondoltam boldog vagyok. Többé már nem. 

 

Mindig is elrettentett a mondat, hogy nincs maradásom. Aztán egy reggel azzal szembesültem, meg kell tanulnom.

 

Még utoljára felhúztam a redőnyt, hogy egy pohár bor mellett lássam itt a lemenő napot. Különös, hogy mindig az utolsó percekben jövök rá, mennyire szerettem ott lenni, ahol már tudom, hogy az utolsó perceimet töltöm. 

 

Kattan a zár. Kulcsom egy idegen kezében landol. Több boldogságot kívántam annak, aki a helyemre jött. Értetlen nézett rám, de nem volt kedvem magyarázkodni. Rohanok végig a városon, le ne késsem a vonatot. Mintha sietnék valahova.

 

Gyűlölöm ezt a várost. Ismerem összes lakóját, rutinjaikat, kínjaikat. Mind egyformák. Unalmasak, hétköznapiak, fáradtak.

 

Gyűlölöm a falait, oszlopait, tereit. Mindent. Suhanok, nem akarok róla tudomást venni. 

 

Nem akarok emlékezni, hogy abban a kocsmában fogtad meg a kezem először vagy hogy abban az étteremben néztél rám úgy először, vagy hogy annál a játszótérnél vallottál szerelmet először. Ironikus.  Vagy hogy azon az utcán sétáltunk nap mint nap karöltve, hogy már majd leszakadt a lábam a magassarkútól, hogy neked tetszem.

 

És megint itt tartunk. Nem akarok és most is ezt csinálom. Emlékezem. Észre sem vettem. 

Minden- minden csak rád emlékeztet itt.

El kell mennem. Sőt, futnom, rohannom.

 

Lepusztult vasútállomás. Már csak néhány omladozó fal emlékeztet rá, hogy még itt vagyok. A falon “szeretlek” felirat. Hazug kéz írhatta ezt is ide. 

Mindig itt vártalak. Ha te arról érkeztél, én a másik irányba indulok.

 

Remek. Késő este van, a pályaudvaron mégis vannak, pedig az utolsó vonat érkezését várom. Szokatlan.

 

Egy pad maradt üresen. Persze, hogy az a pad. Ott voltam utoljára boldog. Ott tátong üresen, mintha hívogatna. Remek. Egy pad még vár rám ebben az átkozott városban. 

Ülök, figyelek. Talán egy jelre várok, ami azt mondja:  maradj.

 

Körülöttem két középkorú nő, egy hippinek öltözött fiatal tag és egy öregember. Egyikkel sem tudnék azonosulni. 

Próbálok úgy tenni, mintha itt sem lennék, nehogy hozzám szóljon valamelyik. 

 

Engem közben egy szúnyog üldöz. Tulajdonképpen az is társaság, s jobban is élvezem, mint a két középkorú nő bajmosoly mögé bújtatott illedelmes búcsúzó társalgását. Nevezzük az egyiket Margitkának a másikat Bözsikének. 

 

És a gyerekek jól vannak?

Igen kedvesem, nagyszerű eredményeik vannak az iskolában. Sanyika rendkívül jól fest, első lett a városi versenyen. 

Közben Margitka azt kérdezheti magában, hogy: miért ? Egyedül indult arra a versenyre az a szerencsétlen?

Bözsike karját összefonja, látszólag sem érdekli mi van a gyerekekkel, csak azt várja, hogy Margitkáért jöjjön a vonat, vagy így, vagy úgy.

 

Legalább 20 perce hallgatom a gyerekek sikereit, de ezeknek csak a rivalizálás fontos, magasról tesznek egymásra. Érdek kapcsolat. 

 

Tovább lépek. Az öregember látszik, hogy takargat valamit. Kalapja is elfedi arcát, csupán a botja és nehézkes járása árulkodik koráról. Lépked fel s alá. Botja kopogtatása kissé hatással van az egyébként is nyugtalan idegrendszeremre. 

Figyeli az eseményeket, átnéz rajtam, mondhatni lenéz. Ugyanígy teszek.

Végül megunhatta ő is a két asszony felszínes trécselését, odalép , s így szól:

Megmondanák mennyi az idő?

23.40 uram, magának is szép estét.

Morogva ellép. 

 

Hova siet ugyan az öreg. Kit várnak ilyen baljós kinézettel. Nem irigylem.

 

Rágyújt. A hippi rögtön vérszemet kap, remegő kézzel lép oda:

Adsz egy cigit?

Na, kezdődik. 

Nesze, kotródj.

Ahogy újra előhúzta a cigarettát, kiesett egy vastag boríték. 

Majd elfelejtettem, ez a tiéd. Sok pénz van benne, így remélem érthető , hogy ez az utolsó segítség, amit tőlem kapsz.

Papa… próbálj megérteni.

Nem. Öt perc és mi egymást többé nem látjuk. 

A fiú szétnéz, mintha azt remélné senki nem látta vagy hallotta nagyapja lekezelő, kemény szavait. 

 

Észrevesz. Ettől tartottam, olyan jól elvoltam a szúnyogommal. 

Indul felém. Leül. 

 

Szia

Hello

Te hova?

Csak el innen.

Mindig ilyen szűkszavú vagy?

Csak ha vadidegenek ülnek mellém közel éjfélkor a sötétben. 

Nem akarlak megijeszteni, csak megértésre van szükségem.

Mindenkinek arra lenne.

Ha mindenki csak beszél az emberiség eltűnt empátiájáról, mikor indul el a változás? Kezdjük el ketten. Csak mi.

Csak mi? Rég hallottam ezt a kifejezést. Tudod mit? Legyen. Miért vagy itt?

Nehéz téma.

Te akartál beszélgetni, kezdj neki, a vonat öt perc és itt van, ott pedig már a magam gondolataival akarok lenni.

Az ok amiért itt vagyok, hogy meleg vagyok, amit a nagyapám nem visel. Kitaszít otthonról, mintha tehetnék róla, mintha divatot követnék, mintha tehetnék ellene. Szerinte megszégyenítem a nevünket. Úgy bánik velem, mintha rongy volnék, pedig különbül szeretek ezen a világon, mint bármelyik másik.

Azt gondolod egyedül vagy ezzel? Azt hiszed csak azért, mert elég nagy a szíved, ezért kell téged másnak szeretnie?

Önző vagy. Tévedtem. Nem vagy elég érett ahhoz, hogy ne ítélkezz és megértsd a problémám. Elnézést a zavarásért. És még valami: nem csoda, hogy egyedül vagy itt. Elviselhetetlen vagy.

Látod ott azt a két idősödő hölgyet? Ott ecseteld a bajod. Ők majd legalább úgy tesznek, mintha érdekelné őket.

Fél éve még talán oda is mentem volna a bácsihoz enyhíteni a körülményeken és békíteni a kedélyeket, de rajtam sem segített még senki. 

 

Lemerült a telefonom. Oda kell mennem a két nőhöz megkérdezni az időt, bármennyire is nehezemre esik.

 

 – Csókolom, a vonatnak már nem kellene itt lennie?

csókolom az öreganyád….

Jó jó, átadom.

Hogy a lelkére veszi itt mindenki a magázódást. 

 

Nincs más hátra, oda kell menni az öreghez:

Tiszteletem uram!

Magának nem adok cigit!

Nem is vágyom rá. Ellenben az időt tudnom kellene. 

23.44

Akkor egy perce van, hogy megbéküljön azzal a krapekkal, akinek a vére egy a magáéval. Fiatalabb vagyok, de még én is futok a magányból oda, ahol várnak, pedig van még időm, de magának csak ő maradt vénségére. Ha most elküldi, egy világot veszít el.

Ne szóljon bele, semmi köze ehhez.

 

Az óra ketyeg, a vonat sehol. Remek. 

A semmiből a hangosbemondó hangja töri meg a csendet:

Tisztelt utasaink, a vonatot baleset miatt törölték. Két órás késès várható. Szíves megértésüket köszönjük és az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.

 

A jel! Köszönöm Istenem. 

Irányomat a szemközti sínpár felé veszem.

Egy hang utánam szól:

Maga minek örül? Nem ezt a vonatot várta?

Most jöttem rá, hogy inkább utazom oda, ahol talán még várnak rám, semmint úgy öregedjek meg, mint maga. Egyedül és magányosan. Nem akarok olyan helyre indulni, ahol majd egy sivár város néz rám vissza tele idegennel. Ahova most maga küldi azt a fiút.

Az öregember botja egyre hevesebben kopog. Megérkezik a vonatom.

Az üvegen át már csak kopogtatok az ujjammal a kirekesztett unokára. 

 

A vonat elindul. Szaladok a leghátsó kocsiig, volt-e értelme néhány szót odavetni végezetül.

 

Volt. Két remegő vállat láttam, melyek eltakarták egymás arcait.

 

Vonataink elindultak. Merre tartunk, most már tudjuk.