Törött szárnyak
(Fejleszegve)

Vastag köntösöd terítettem magamra,
Ám egy ismerős érzés ejtett akkor rabul,
S mert néha talán jól bánok a szavakkal,
Leírom hát ékesen, belül mégis mi lapul:

Kiirthatatlan gazok férkőznek közénk,
furakodnak mélyebbre minduntalan,
Most mégis némán állunk tehetetlen,
Hisz küzdeni érte talán már hasztalan.

Madárlátta járás ez.
Immár megszokásból tudom mi vár ránk:
A maradékod itt hagyod,
S a többi újfent tovaszáll.

S jöttek jéghideg telek, s szikrázó nyarak.
Köztünk mégis a töretlen csönd maradt.
Kár volt a tavasz megtévesztő virágzása,
A könnyed nyár szenvedélyének vakító lángja,
Az ősz haldokló sóhaját híresztelő szélzúgása,
S végül a dermesztő tél szimbolikus elmúlása.
Mindhiába,
Ránk nem terjedt ki az évszakok hatása.

Részletekben foglak elengedni:

Először hangod feledem majd,
mely egykor még nekem dalolt,
s naivan reméltem örökké él bennem,
Mi most búcsúzóul fölém hajolt.

Aztán vele engedem kósza mondataid is,
Már nem engem illetnek ékes szavaid,
Hiába öltöztettél fel velük ámítva,
Hamis volt akkor igaznak vélt hangjai.

Végül vele megy majd érintésed is,

De ha mégis bárki minket meglátna
 csupán egy kézmozdulat jelzi,
hogy voltunk valaha egymásnak:
az „Isten veled”,
de pokol utánad.

Erki Gabriella Léna

Borítókép: Imre Dóra

Túlvilági találkozás

Erki Gabriella Léna

 

Ma vagyok 27 éves. Milyen különös, hogy egy pillanatnak tűnt minden ez idáig, mégis ha egészen mélyen visszaemlékezem, tele volt örömmel–bánattal, tapasztalattal.
Az emberek jöttek is, mentek is, tanítottak, el is vettek. Mint bárki más életében.

Gyermekként olyannyira vártam ezt a napot, hogy előző este már aludni sem bírtam, noha nem az ajándék végett. Csupán úgy véltem, idősebbé válni méltóságteljesebbé tesz, hogy már nem leszek kirekesztve, hogy többé nem néznek annak a kislánynak, kinek szavára senki nem figyel, hisz úgysem lényeges mondanivalója. Mára kicsit sem vagyok izgatott. Mégis valami egészen különös érzés fogott el ébredéskor. Nem jelentett a kor többé sem méltóságot sem bölcsességet. Egészen másról volt szó.

Indultam reggeli rutinom kitaposott útján, de valahogy nehezebbnek tűnt minden végtagom. Mintha nyomná valaki a vállam, mintha akaszkodna valaki a hátamon, mintha vonszolnék valakit a lábaimmal lépteim közben.

Megnézem hát öregebb arcom a tükörben, hagyott e nyomot az újabb év kezdete.
Azonnal megbánom, hogy megtettem. Magam sem értem mi történt abban a percben, de a tükörből valaki teljesen más néz vissza rám.
Az arc, a haj, a vonások, a test– minden ugyanaz– de mégsem ismerek ezekre a szemekre.

Eddigi félénk, naiv, ártatlan tekintetem megszűnt létezni. Mintha a tükör mögött állna valaki, aki komédiát űz belőlem és ettől a szúrós, vad, szigorú és zord tekintettől a hideg futkos a hátamon. El is kaptam végül szemeim, s gondolatban talán még hanyagul legyintettem is az egészre, mondván: „majd kisminkelem magam.”
Túl korán van még… talán beképzeltem – gondoltam, miközben igyekeztem megfelelő öltözéket találni.
Az idő múlását a készülődésem vége érzékeltette csak velem, mialatt a fejemben lévő kerekek a korábban látottak körül forogtak. Az a nézés, az a szem, az az idegen számonkérő tekintet nem hagyott nyugodni.

Muszáj újra egy pillantást vetnem ismeretlen arcomra.

Bekövetkezett amitől tartottam. Ez a látvány másodjára nem tudható be véletlenszerűnek.
Mintha az, aki visszanéz rám, szólni akarna, de olyan ostobán érezném magam csakúgy a semmiből megkérdezni tőle, hogy: mit nézel így öreglány?

Ám valamiért mégsem engedi magát olyan könnyen feledni, így megteszem:

Vajon mondanál nekem valamit a túloldalról?

Természetesen nem jött válasz. Elgondolkoztam rajta, hogy a demencia tünetei talán korábban jelentkeztek nálam, mint vártam.

Mit sem foglalkozva már az egésszel indulok a cipőm felhúzni, ám ebben a pillanatban egy hang megállít engem, s majdhogynem a szívem is egyúttal:

Mondanék. Gyere közelebb.

Tetőtől–talpig ráz a hideg. A lábaim egyenest a földbe gyökereznek, s magam sem emlékszem mennyi idő telhetett el, míg végül hátat mertem fordítani.
Minden bátorságom összeszedve kaptam kezeim közé az első tárgyat, mellyel bántalmazni tudom a lakásba betolakodó egyént. Elindultam hát halk és lassú léptekkel a hang irányába, remegő kezemben egy pár magassarkú cipővel. Akkor ez tűnt a legveszélyesebb fegyvernek, amivel kétség nélkül úgy gondoltam, képes megvédeni.

Szemem összeszorítva lépek át a küszöbön, miközben cipőm sarkát teljes erőmből egy kaszáló mozdulattal lendítem meg. Olyannyira szerencsésen, hogy pár másodperccel később sikeresen magam találom a padlón. Így is–úgy is.
Újra szól a hang és én képtelen vagyok ép ésszel felfogni, mi történik szűntelenül körülöttem:

–Nem kell félned. Kérdeztél, hát válaszolok. Vagy nem vagy már kíváncsi a mondanivalómra?

–Beszélj, ki vagy? Mit akarsz? Hol bujkálsz?

–Nézz a tükörbe!

  • Ez nem lehetséges!

– Valóban nem az. Ellenben hiába igyekeztem más úton kommunikálni veled, nem ért el a szavam. –––Mit gondolsz, ki vagyok?

–Szellem?

–Nem ismersz meg. A vezetőd vagyok, vagy ha úgy jobban tetszik, az őrangyalod.

–Miért nézel így rám? Add vissza kérlek a tekintetem, ez rémisztő.

–Idővel. Ám mégis… van fogalmad arról, mit akarhatok?

–Elképzelésem sincs, de tisztázd a szándékaid és ne húzd az időt, mert egyre zavarosabb a kép.

–Nem érzed úgy, hogy letértél a kijelölt utadról?

–Hogy értsem ezt? Milyen útról beszélsz? Meghaltam?

–Nagyon is élsz.  Nem arról az útról beszéltem, hanem a feladatodról, amiért a Földre születtél. Amit tanulnod kellene, amit tenned kéne, ami a jelenlegi életed célja és amire megesküdtél odaát, hogy teljesíted lelked fejlődése érdekében.

–Honnan kellene tudnom, hogy letértem az ösvényről? Te vagy az őrszemem, nem? Neked kellene vezetned, egyengetned és terelgetned engem. Ez lenne a dolgod, nem igaz?

–Ezért vagyok most itt. Elfelejtettél küzdeni.

–Neked talán lenne még erőd hozzá? Megannyi pofon zúdult a fejemre és mire észhez tértem az első után, a következő már nem maradt adósa az arcom másik felének sem.

–Az élet rendkívül nehéz játszma. Sokszor tűnhet igazságtalannak nektek halandóknak, ám minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell.

–Mit vélsz abban igazságosnak, ha mindent megpróbál az ember a célja érdekében, mégsem érik be munkájának gyümölcse?

–Meg kell tanulnod kitartani és ha legközelebb sem sikerül, nem tettél meg mindent a sikeredért.

–Azt mondják, ha a vélt utad túl rögös és már boldogtalanná tesz, akkor sávot kell váltani.

–Azt még nem hallottad, hogy a nehezen jött siker titka a fel nem adott harc?

–Nem gondolod, hogy a pofonok egymásutánja elveszi az önbizalmunk? Hogyha sosem kapunk legalább egy biztató szót, többé nem akarunk nevetség tárgyává válni?

–Ha a megérzésed azt súgja, hogy te erre születtél, kénytelen vagy hallgatni lelked szavára és a végsőkig elmenni vágyaid beteljesítése érdekében, akármennyi akadályt gördít eléd a sors.  Szabad kezet kaptál. Mindegy milyen úton–módon éred el kiszabott feladatod, csak találd meg a legtisztességesebb módját hozzá.

–Milyen könnyen beszélsz odaát. Száműztök az örök nyugalomból a legkegyetlenebb helyre, ahol segítség nélkül kell helytállnunk. Megszületünk, felnevelnek, végül elengedik a kezünk, mintha ösztönösen tudnunk kellene hogyan tovább. Magunkra utalva várjátok el tőlünk a helyes döntést, melybe engeditek, hogy emberfeletti energiát öljünk és ha mégsem sikerül, ti vállat vonva csak annyit súgtok: sebaj, tanultál belőle, majd talán legközelebb megjutalmazlak igyekvésedért.  Majd kereshetünk mást, amivel tán újfent csak az időnket pazaroljuk. De ti még akkor sem szóltok, akkor sem figyelmeztettek, csak röhögve számoljátok a ránk mért ütéseket.

–Emlékeztetlek, hogy vezető csak abban az esetben lehettem, ha kijártam már azt az utat, amit te most taposol. S nem csak kijártam, hanem sikeresen is vizsgáztam belőle.

–Rád lehet jobban figyelt az angyalod. Az enyém rendre rá hagyott cserben.

–Úgy gondolod, nem tartalak eléggé szemmel? Elárulok neked valamit: tartsd ma jobban nyitva a szemed, mint valaha. Egy jó tanács: ne rohanj, mert lemarad a lelked. Legyen mára ez a végszó.

Nem tagadom, rendkívül megijesztett ez a baljós, ködös búcsúzás, de most nincs időm ezen töprengeni. Késésben vagyok. 2 perc múlva érkezik a legjobb barátnőm és én még egy üveg bort sem vettem. Kapom hát a cipőm, szaladok a szemközti bolt felé, amikoris hirtelen elsötétült minden.

–Nem vigyáztál?

–Elhibáztam, igaz? Meghaltam?

–Nem figyeltél intő szavamra. Végzetes hiba volt.

–Mi történt?

–Elütöttek. Akarod látni mi történik most a testeddel?

–Mindennél jobban.

–Felismered a sofőrt?

–Ő a vőlegényem volt egy korábbi életemben.

–És sejted mit kell most a Földön megtanulnia?

–Ha a megérzésem nem csal, vállalni tettei szükségszerű következményét. Bűzlik az alkoholtól.

–Ezt a napot követően rakja le rabruháját a szenvedélyének. És ehhez te segítetted hozzá.
–A lányt is felismered?

–De hiszen ő a testvérem volt. Mind a két ember szöges ellentéte annak, amire emlékeztem, mégis felismerem őket. Hogyan lehetséges ez?

–Itt a túlvilágon minden felrémlik újra. Kezded már hallani a gondolatait, miközben téged éleszt újra?

–Mintha a mamáját emlegetné.

–Kíváncsi találkoztál e vele, mióta ideát vagy.

–De hát sehol sem látom a nagyiját.

–Sietnie kellett. Fogadalmat tett. Már nagyon várták.

–Különös. Néhány perce még engem is vártak, de már sosem érkezhetek meg.

–Ha a vőlegényednek is sikerült teljesíteni a rá kiszabott sorsát, miért gondoltad, hogy neked nem fog menni?

–Elfáradtam. De már emlékszem mit kellett volna megtanulnom. Sajnálom, hogy elveszítettem a hitem. Gyáva voltam.

–Akarsz bizonyítani? Végig akarod csinálni?

–Igen.

–Elárulok előtte valamit. A barátnődet kissé elhagyta manapság a lélek, így most az egyszer csepegtethetek egy kis reménysugarat neki. Add át neki ezt az üzenetet: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”. S ha ezt követően is szkeptikus maradna, kérd meg, hogy költözzön hozzád, mert tudomást szereztél most róla, hogy elárverezik a mamája házát. Megjegyezted?

I–gen.

–Akkor ébredj fel, a kórházban keményen küzdöttek érted.

–Még egy kérdés: miért nem engeditek, hogy emlékezzünk lent korábbi életekre?

–A bosszú nagy úr. A világotok enélkül is tele van agresszióval, mi lenne akkor, ha a múlt emléke miatt is revansot vennétek egymáson? Indulnod kell.

–Csakhogy felébredtél Csipkerózsika. Tudtam ám, hogy visszajössz boldogítani engem.
–Boldog ujjászületésnapot kívánok!

–Nélküled sehol sem lennék már drága kishúgom.

–Kishúgom? Ajajj, lehet sokáig nem kaptál oxigént, de én nem vagyok a….

–De az voltál.

–Mesélj inkább arról, milyen volt a semmi közepén!

–Odaát a végtelen van, nem a fekete, végtelen űr. Hallgass ide, kérdeznem kell valamit: mire gondoltál, mikor befektettek engem erre az ágyra?

–Mama utolsó szavaira.

–Pontosan mi volt az?

„Sosem hagylak el.” De megtette és azóta mindhiába kérdezem: „merre jársz?”, válaszra sem méltat. És most attól féltem, te is elmész örökre, válaszok nélkül.

–Válaszokkal a zsebemben érkeztem. Idézem: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”.

–Ezt most találtad ki, ne viccelődj ezzel.

–Azt is mondták, ha az üzenet után szkeptikus maradnál, adjam tudomásodra alátámasztásként, hogy tudok az árverezésről.  Miért nem mondtad eddig el nekem? Miért nem szóltál, hogy baj van? Szedd össze a holmid, költözöl hozzám.

–Köszönöm…

–Visszatérve: mire vonatkozott az első üzenet?

–Mama úton van felém.

–Te terhes vagy?

–Besikerült… így nem voltam benne biztos, hogy meg szeretném tartani. De a hozott hír után nem is lehetnék boldogabb.
–Mesélj még kérlek a túlvilágról.

–Csodaszép, végtelen körforgás.

–Neked üzentek?

–Én attól többet kaptam: új esélyt, megingathatatlan hitet és töretlen kitartást.
–Van nálad egy tükör?

–Tessék.

–Gyönyörű a szemem. Ez lesz végre az én utam.

–Elkísérhetlek rajta?

–Akkor is jössz velem, ha azt mondom: ennek sosem lesz vége?

– „Sosem hagylak el.”

Előled is hozzád

Erki Gabriella Léna

Előled is hozzád

 

Menekülünk. Mi mindnyájan csak menekülünk. Hova? Magunk sem tudjuk. 

Így ébredtem aznap.

Mindegy, csak el innen. 

 

Összepakoltam. Kiadtam a házat, ahol egykor még azt gondoltam boldog vagyok. Többé már nem. 

 

Mindig is elrettentett a mondat, hogy nincs maradásom. Aztán egy reggel azzal szembesültem, meg kell tanulnom.

 

Még utoljára felhúztam a redőnyt, hogy egy pohár bor mellett lássam itt a lemenő napot. Különös, hogy mindig az utolsó percekben jövök rá, mennyire szerettem ott lenni, ahol már tudom, hogy az utolsó perceimet töltöm. 

 

Kattan a zár. Kulcsom egy idegen kezében landol. Több boldogságot kívántam annak, aki a helyemre jött. Értetlen nézett rám, de nem volt kedvem magyarázkodni. Rohanok végig a városon, le ne késsem a vonatot. Mintha sietnék valahova.

 

Gyűlölöm ezt a várost. Ismerem összes lakóját, rutinjaikat, kínjaikat. Mind egyformák. Unalmasak, hétköznapiak, fáradtak.

 

Gyűlölöm a falait, oszlopait, tereit. Mindent. Suhanok, nem akarok róla tudomást venni. 

 

Nem akarok emlékezni, hogy abban a kocsmában fogtad meg a kezem először vagy hogy abban az étteremben néztél rám úgy először, vagy hogy annál a játszótérnél vallottál szerelmet először. Ironikus.  Vagy hogy azon az utcán sétáltunk nap mint nap karöltve, hogy már majd leszakadt a lábam a magassarkútól, hogy neked tetszem.

 

És megint itt tartunk. Nem akarok és most is ezt csinálom. Emlékezem. Észre sem vettem. 

Minden- minden csak rád emlékeztet itt.

El kell mennem. Sőt, futnom, rohannom.

 

Lepusztult vasútállomás. Már csak néhány omladozó fal emlékeztet rá, hogy még itt vagyok. A falon “szeretlek” felirat. Hazug kéz írhatta ezt is ide. 

Mindig itt vártalak. Ha te arról érkeztél, én a másik irányba indulok.

 

Remek. Késő este van, a pályaudvaron mégis vannak, pedig az utolsó vonat érkezését várom. Szokatlan.

 

Egy pad maradt üresen. Persze, hogy az a pad. Ott voltam utoljára boldog. Ott tátong üresen, mintha hívogatna. Remek. Egy pad még vár rám ebben az átkozott városban. 

Ülök, figyelek. Talán egy jelre várok, ami azt mondja:  maradj.

 

Körülöttem két középkorú nő, egy hippinek öltözött fiatal tag és egy öregember. Egyikkel sem tudnék azonosulni. 

Próbálok úgy tenni, mintha itt sem lennék, nehogy hozzám szóljon valamelyik. 

 

Engem közben egy szúnyog üldöz. Tulajdonképpen az is társaság, s jobban is élvezem, mint a két középkorú nő bajmosoly mögé bújtatott illedelmes búcsúzó társalgását. Nevezzük az egyiket Margitkának a másikat Bözsikének. 

 

És a gyerekek jól vannak?

Igen kedvesem, nagyszerű eredményeik vannak az iskolában. Sanyika rendkívül jól fest, első lett a városi versenyen. 

Közben Margitka azt kérdezheti magában, hogy: miért ? Egyedül indult arra a versenyre az a szerencsétlen?

Bözsike karját összefonja, látszólag sem érdekli mi van a gyerekekkel, csak azt várja, hogy Margitkáért jöjjön a vonat, vagy így, vagy úgy.

 

Legalább 20 perce hallgatom a gyerekek sikereit, de ezeknek csak a rivalizálás fontos, magasról tesznek egymásra. Érdek kapcsolat. 

 

Tovább lépek. Az öregember látszik, hogy takargat valamit. Kalapja is elfedi arcát, csupán a botja és nehézkes járása árulkodik koráról. Lépked fel s alá. Botja kopogtatása kissé hatással van az egyébként is nyugtalan idegrendszeremre. 

Figyeli az eseményeket, átnéz rajtam, mondhatni lenéz. Ugyanígy teszek.

Végül megunhatta ő is a két asszony felszínes trécselését, odalép , s így szól:

Megmondanák mennyi az idő?

23.40 uram, magának is szép estét.

Morogva ellép. 

 

Hova siet ugyan az öreg. Kit várnak ilyen baljós kinézettel. Nem irigylem.

 

Rágyújt. A hippi rögtön vérszemet kap, remegő kézzel lép oda:

Adsz egy cigit?

Na, kezdődik. 

Nesze, kotródj.

Ahogy újra előhúzta a cigarettát, kiesett egy vastag boríték. 

Majd elfelejtettem, ez a tiéd. Sok pénz van benne, így remélem érthető , hogy ez az utolsó segítség, amit tőlem kapsz.

Papa… próbálj megérteni.

Nem. Öt perc és mi egymást többé nem látjuk. 

A fiú szétnéz, mintha azt remélné senki nem látta vagy hallotta nagyapja lekezelő, kemény szavait. 

 

Észrevesz. Ettől tartottam, olyan jól elvoltam a szúnyogommal. 

Indul felém. Leül. 

 

Szia

Hello

Te hova?

Csak el innen.

Mindig ilyen szűkszavú vagy?

Csak ha vadidegenek ülnek mellém közel éjfélkor a sötétben. 

Nem akarlak megijeszteni, csak megértésre van szükségem.

Mindenkinek arra lenne.

Ha mindenki csak beszél az emberiség eltűnt empátiájáról, mikor indul el a változás? Kezdjük el ketten. Csak mi.

Csak mi? Rég hallottam ezt a kifejezést. Tudod mit? Legyen. Miért vagy itt?

Nehéz téma.

Te akartál beszélgetni, kezdj neki, a vonat öt perc és itt van, ott pedig már a magam gondolataival akarok lenni.

Az ok amiért itt vagyok, hogy meleg vagyok, amit a nagyapám nem visel. Kitaszít otthonról, mintha tehetnék róla, mintha divatot követnék, mintha tehetnék ellene. Szerinte megszégyenítem a nevünket. Úgy bánik velem, mintha rongy volnék, pedig különbül szeretek ezen a világon, mint bármelyik másik.

Azt gondolod egyedül vagy ezzel? Azt hiszed csak azért, mert elég nagy a szíved, ezért kell téged másnak szeretnie?

Önző vagy. Tévedtem. Nem vagy elég érett ahhoz, hogy ne ítélkezz és megértsd a problémám. Elnézést a zavarásért. És még valami: nem csoda, hogy egyedül vagy itt. Elviselhetetlen vagy.

Látod ott azt a két idősödő hölgyet? Ott ecseteld a bajod. Ők majd legalább úgy tesznek, mintha érdekelné őket.

Fél éve még talán oda is mentem volna a bácsihoz enyhíteni a körülményeken és békíteni a kedélyeket, de rajtam sem segített még senki. 

 

Lemerült a telefonom. Oda kell mennem a két nőhöz megkérdezni az időt, bármennyire is nehezemre esik.

 

 – Csókolom, a vonatnak már nem kellene itt lennie?

csókolom az öreganyád….

Jó jó, átadom.

Hogy a lelkére veszi itt mindenki a magázódást. 

 

Nincs más hátra, oda kell menni az öreghez:

Tiszteletem uram!

Magának nem adok cigit!

Nem is vágyom rá. Ellenben az időt tudnom kellene. 

23.44

Akkor egy perce van, hogy megbéküljön azzal a krapekkal, akinek a vére egy a magáéval. Fiatalabb vagyok, de még én is futok a magányból oda, ahol várnak, pedig van még időm, de magának csak ő maradt vénségére. Ha most elküldi, egy világot veszít el.

Ne szóljon bele, semmi köze ehhez.

 

Az óra ketyeg, a vonat sehol. Remek. 

A semmiből a hangosbemondó hangja töri meg a csendet:

Tisztelt utasaink, a vonatot baleset miatt törölték. Két órás késès várható. Szíves megértésüket köszönjük és az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.

 

A jel! Köszönöm Istenem. 

Irányomat a szemközti sínpár felé veszem.

Egy hang utánam szól:

Maga minek örül? Nem ezt a vonatot várta?

Most jöttem rá, hogy inkább utazom oda, ahol talán még várnak rám, semmint úgy öregedjek meg, mint maga. Egyedül és magányosan. Nem akarok olyan helyre indulni, ahol majd egy sivár város néz rám vissza tele idegennel. Ahova most maga küldi azt a fiút.

Az öregember botja egyre hevesebben kopog. Megérkezik a vonatom.

Az üvegen át már csak kopogtatok az ujjammal a kirekesztett unokára. 

 

A vonat elindul. Szaladok a leghátsó kocsiig, volt-e értelme néhány szót odavetni végezetül.

 

Volt. Két remegő vállat láttam, melyek eltakarták egymás arcait.

 

Vonataink elindultak. Merre tartunk, most már tudjuk.

 

Darabokban – gyászfeldolgozás

Lucy Campbell art

Mit jelent egy hozzátartozó elveszítése egy működő, szeretetteljes családban?

Egy hozzátartozó elveszítése az egyik legfájdalmasabb veszteség, ami életünk folyamán érhet minket. Weiss 1998-ban három formáját különítette el a minket érő veszteségeknek. Az első a fontos emberi kapcsolatokban bekövetkezett veszteség (válás, szoros emberi kapcsolatok felbomlása), a második a saját önbecsülésünkkel kapcsolatos veszteségek (munkahely elvesztése, családban játszott szerep elvesztése), a harmadik pedig a viktimizáció (természeti katasztrófa vagy bűncselekmény áldozatai vagyunk). Ha veszteséget élünk át krízisbe kerülhetünk, amit érzelmi fásultság, kognitív beszűkülés, motivációhiány, elhomályosult jövőkép jellemez (Bakó, 2003).

A gyász olyan testi tünetekben megnyilvánuló, érzelmi és kognitív változásokkal járó reakció, amelyet egy fontos tárgy vagy személy elvesztése vált ki, ez akut formában normál pszichés reakció. Fontos, hogy az érzelmek kifejezhetőek legyenek, ez az egyik feltétele a sikeres gyászfeldolgozásnak.

A halál és a haldoklás témaköre a mai napig tabu témának számít. Az emberek nem szívesen beszélnek róla. Minden közösségben mások a gyászolót érintő közösségi és társadalmi normák, viselkedési elvárások. Napjaink olyannyira elfordulunk a halál tényétől, hogy a haldoklás medikalizálódik. Tehát a haldokló már nem családja körében, saját házában távozik az életből, hanem ez a feladat a kórházra hárul.

A haldoklás és a gyászolás a „lét legmagányosabb aktusa”, oszthatatlan. A társadalom sokszor nem segít veszteségünk feldolgozásában, a különböző normák és viselkedési szabályok miatt nem engedjük meg magunknak és másoknak sem a veszteség élményének megélését.

A gyászfeldolgozásban nem elhanyagolható szempont az adott személy kultúrája, hitrendszere, halálról alkotott képe (spiritualitás, transzcendencia, materializmus).

Mit jelent egy gyermek elveszítése?

A gyermek elvesztése egy teljesen más típusú gyász megéléséhez vezet. A szakirodalomban Kadmosz-szindróma néven emlegetik, ami a normál gyászreakciótól eltérő. (A fogalom eredete bibliai gyökerű – Ábel halála, akit anyja sirat hatalmas fájdalommal).

Az ilyen típusú gyászfolyamatnál megjelenhetnek kontrollálatlan érzelmi kitörések és teljes apátia is (ezek közötti ingadozás), mély depresszió és hiábavalóság érzése. A szülő jellemzően úgy érzi, hogy neki kellett volna meghalnia. Idősebb szülők esetében a fellépő pszichés stressz nagyon megterhelheti a szervezetet (Boga, 2000). A jövőkép megrendül, a család és a szülők általában elszigetelődnek a társadalom tagjaitól. Gyakoriak az önvádlások, az anyák inkább depresszióra, alvászavarra és szorongásra hajlamosabbak, még az apákra a munkába való temetkezés, a teljes tagadás és a düh jellemző. Azok a szülők, akik házasságban élnek és egymásnak szociális támaszt tudnak nyújtani kedvezőbb helyzetben vannak (Kovácsné és Szeverényi, 1998).

Más-e a gyászreakció, hosszabb-e lefolyásában, ha a hozzátartozó természetes halállal hal meg, idős kora vagy ismert betegsége miatt, vagy éppen erőszakos halállal, áldozatként?

A gyászfolyamat elakadhat, ha nagyon szoros szeretetkapcsolat volt a két személy között, ha hirtelen és váratlan következett be a halál vagy ha a halotthoz ambivalens érzések fűznek minket. Ezek a kiemelt helyzetek elhanyagolt területnek számítanak az egészség tájékoztatásban. Így igen a gyászfolyamat szempontjából veszélyeztetettebb helyzetben lehetnek azok, akik váratlan körülmények között, akár erőszakos halál áldozataként veszítik el szeretteiket, viszont egy nagyon szoros szeretetkapcsolat esetében ugyanilyen veszélyeztetett helyzetbe kerülhetünk akkor is, ha természetes halállal veszítjük el hozzátartozóinkat.

Van e különbség, ha fiatalabb vagy idősebb hozzátartozó hal meg hirtelen?

Mindkettő nagyon mély fájdalommal társul, főként, ha nagyon szoros a szeretetkapcsolatban vagyunk velük. Azonban az előbb említett Kadmosz-szindróma, ami a gyermekek elvesztéséhez köthető, eltér a normál a gyászreakciótól. Így igen, lehet különbség a gyászreakció milyenségében fiatalabb és idősebb hozzátartozók elvesztése esetén.

Mi lehet a kivezető út?

A krízisintervenció fontos lépése a szupportív jelenlét, a gyászmunka és a jövőkép építése (az élmény integrálása identitásunkba, az önmagunkról való tudás és az eseménynek tulajdonított jelentés újrakonstruálása).

A halál és a gyász körül lebeg egy bizonyos tabusítás „ilyesmiről az ember nem beszél”. Megjelentek különböző társadalmi eufemizmusok, amikor úgy beszélünk valamiről, hogy megszépítjük azt, tehát szalonképessé tesszük a mondanivalót (Bonhoffer, 1991).

Sokszor a környezet nem tudja, hogy hogyan reagáljon, hogyan segítsen, ezért zavarukban gyakran halogatják a látogatást, az is előfordul, hogy emiatt fel sem keresik a veszteséget átélt párt. A szülők így elszigetelődhetnek, teljes egyedül maradva gyászukkal.

Amit ilyenkor tehetünk az, hogy őszintén megfogalmazzuk érzéseinket „Nagyon sajnálom. Nem tudom, mit is mondhatnék. Engem is mélyen érint. Nagyon szomorú vagyok a történtek miatt.”. Amit ilyenkor jobb, ha elkerülünk azok a következő mondatok „Önöknek lehet még másik gyermeke. Az idő a legjobb gyógyszer. Lépjetek tovább.” stb.

Támaszai egymásnak ilyenkor a házastársak vagy ellenkezőleg, egyikük melyülő depressziója magával viszi e a másikat? Szükséges e szakember segítsége?

Kovácsné, Szeverényi és Forgács 1994-ben négy olyan lehetőséget azonosítottak, amelyek segíthetik a gyermekek elvesztésének feldolgozását. Ilyen a gyermek haláláról való verbális kommunikáció a családon belül vagy szakszemélyzettel, a vallásos meggyőződés, adaptív megküzdési stratégia a munkahely és a lakhely stabilitása és a szociális kapcsolatok ápolása, valamint az anya gyászfolyamatának lezárulása. Szignifikánsan kisebb depresszióval vészelik át a gyermek elvesztését, azok a személyek, akik házasságban élnek és társas támaszt tudnak nyújtani egymásnak.

Fontos tehát a tragédia nyílt megbeszélés a családon belül, gyógyító személyzettel. Maladaptív stratégiának számít a probléma előli menekülés (lakhely és munkahelyváltás), a tagadás, a hárítás és a meg nem történtté tétel.

Más-e a viszony a halálhoz, ha a szülőknek van másik gyermekük, vagy lesz másik gyermekük rövidesen. Jellemzően lesz e másik gyermek?

Általában nehezen tűrünk mindenféle veszteséget és minél gyorsabban igyekszünk őket pótolni és elfelejteni. Szakítás utána sokan egyből beleugranak újabb kapcsolatokba és az is előfordul, hogy egy gyermek elvesztése után a házaspár rövid időn belül ismét gyermeket vár, holott a terapeuták szerint 1,5 évig nem ajánlott. A gyorsan vállalt újabb terhesség káros lehet pszichológiai szempontból, a gyermekelvesztés után 16-18 hónappal vállalt újabb terhesség a gyász lezárásának tekinthető.

Minden emberi veszteség – típusától függetlenül gyászmunkával jár. Melynek szakaszai: tagadás, alkudozás, düh, depresszió, elfogadás/beletörődés.

Fontos a nyílt kommunikáció családon belül. A szülők ilyenkor általában önmagukat vádolják és egyes esetekben hajlamosak lehetnek az életben maradt gyermek túlféltésére, túlóvására vagy épp ellenkezőleg negatív érzelmek táplálására irányába. Elakadt gyászfolyamat esetén érdemes szakember segítségét kérni.

Imre Dóra

Hivatkozások

Békés, V. (2000). Ki fél a haláltól? A halálfélelem és korrelátumai. Kharón.

Boga, B. (2000). Kadmosz szindróma. Kharón.

Cselovszkyné, T. K. (1999). A „megszépített” halál. Kharón.

Hajduka, M. (2015). Krízislélektan. Budapest, Elte Eötvös Kiadó. 11-32. 119-171.

Kovácsné, T. Zs., Szeverényi, P. És Forgács, A. (1994). Perinatális gyászreakció. Orvosi Hetilap, 135 (34): 1863-1867.

Kovácsné, T. Zs. És Szeverényi, P. (1998). A vetélés és a szülés körüli gyermekvesztés a pszichológus szemével. Kharón, 2 (1): 33-43.

Kiemelt kép forrása: Lucy Campbell Art

Darabokban

Lucy Campbell art

Gyerünk már kicsikém, egyél már csak egy pár falatot! Kérlek! Az elsőt a mama kedvéért….

Már úgy próbálkozom ezzel is, mint óvodás korodban. Szépen haladunk, kár, hogy nem előre.

Ijesztően vékony vagy. Kifogytad minden ruhád és nem telik megint újra. Azt sem tudom melyik rongy nem esik még le rólad. Viszont aki olyan nagy és erős akar lenni, mint apa, annak ennie kell. Őt sem az eső növesztette ilyen magasra. Nem emlékszel? Az ajtófélfán már be sem tudtuk jelölni ceruzával meddig ér, még amikor a nyakamba is vettelek. Akkor bizony láttam ám rajtad, hogy te is ekkorára szeretnél nőni. Márpedig mindenki tudja, hogy csak az lesz ekkora termetű legény, aki rendszeresen és választékosan eszik. 

Szóval próbáljuk újra.

Tátsd nagyra a szád és mondd, hogy: Ohio. Eeeezt apa kedvéért. Naaa, gyerünk!

Mutasd meg nekem azt az egészséges mandulád mire háromig számolok: , egy , kettő, három!

Az istenit!

Holnap mi lesz a kifogás? Miért nem fogsz enni? Miért kell vezekelnem? Miért engedsz gyötrődni?

Pedig ma a kedvencét tálaltam az ifjú úrnak és mégsem tetszik méltóságának.

Apád hetek óta azzal büntet, hogy nem enged tv-t nézni és újságot olvasni, hogy ne lássam a média által közölt szennyet. 

Azzal viccelődik, hogy idő előtt el ne meszesedjen az agyam tőle.

Te meg azzal kínzol, hogy ugyanattól a naptól fogva nem szólsz hozzám? 

Mi ez nálatok? Valami apa-fia tréfa? Fogadás? Lázadás? Sértettség? Dac? Düh? Érzelmi zsarolás? A baleset? 

Mióta “az” megtörtént, hozzám se szólsz, rám se hederítesz. 

Pedig élhetnénk, mint eddig, ahogy egy boldog család.

Na, nem szólsz még mindig? Elvitte a cica a nyelved Néma Levente?

Azóta most először fogyott el a türelmem és belőled még ez sem vált ki érzelmet. Még ilyet, hogy valaki ennyire kitartóan képes legyen csöndkirályt játszani! Miért nem tudsz te is olyan normális és boldog lenni, mint a túloldalt focizó szomszéd kisfiú? Rohadna meg az is a labdájával együtt!
Vagy ilyen módon akarsz felelősségre vonni? Szerinted az én hibám? Hányszor kell még magam tisztáznom? 

Tudod mit? Többé nem! Elpakolok a vacsorád után, te meg bevonulsz a szobádba gondolkodni és addig ki sem jössz, míg bocsánatot nem kérsz anyádtól! 

Akinek annyi a vétke, hogy nem lehet mindig veled, nem vigyázhat állandóan rád!  

Legyél hálás, hogy ennyivel megúsztad, mert akadnak, akik nagyobb árat fizettek egy felelőtlen pillanatukért. 

A szentségit!

Miért ülsz még itt? Rád öntöttem a forró spagettit, mert sosem csinálod, amit mondok.

Most öltöztethetlek át, szabhatom át apád nadrágját, hogy addig fel tudj valamit kapni. Minden ruhád tiszta kosz, apád nadrágjai már fogyóban, a mosás meg egy ideig nem fog menni az legutóbbi vihar miatt. Persze a biztosító nem fizet, a patakhoz meg csak nem járhatok ruhát tisztítani. Mit gondolnának rólam?

Nincs pénz megint új göncökre.

Na, miért nem mozdulsz levetni a piszkos nadrágot? Hallod? Miért, miért, miért nem vagy képes járni??

Jó, rendben. Anya most megnyugszik kicsit, felvesz szépen a karjába és együtt megyünk apa szekrényéhez nadrágért. 

Hóóórukk, gyere sózsák, eladlak.

Na, nézd csak, pont egy tiszta maradt neki. Ha felveszlek a nyakamba, a kis kezeiddel el is éred. Mit szólsz? Szeretnéd te levenni? 

Jó, most egy kicsit balra és meg is van! Hupsz, ez leesett. Látod fiam, egy pillanatra nem figyel az ember és….

Hát ez? Mit keres ez itt? Miért nem ott van, ahova én eltettem? Ki rakta ezt a levelet apa farzsebébe, hm?

Megismered még vagy segítsek kitalálni mi ez? Ez az a levél, amivel tönkre tetted anyád és apád egész életét!

Jut is eszembe, nem akarod felolvasni nekem, hogy emlékezzek majd a hangodra is, ahogy sanyargatod magad?

Ahogy eldöntöd közben és egyre magabiztosabb vagy benne, hogy tényleg megteszed?

Ahogy meggyőzöd magad arról, hogy mi szar szülők vagyunk, túl kevesek neked!

Na gyerünk, olvasd már fel! Ha képes voltál megírni, fel is tudod olvasni, nem?
Nem mozdulsz? Mindjárt megmutatja anya hogy kell csinálni. 

Megfogod ezt az átkozott papírt, rácsapod az asztalra, felnyitod és balról jobbra elkezded összeolvasni a betűket szavakká, majd mondatokká.

Látod már mi van oda írva? Vagy emlékezetből megy?

Megmutatom szívesen közelebbről is, csak figyelj jobban, nehogy az asztalt találd meg véletlenül a kis kobakoddal.

Ez erősebbre sikeredett a vártnál, de lássuk be, mindig is keményfejű voltál. Amúgy is kezdtem már unni a társaságod. Az ember csak magányosabbnak és szánalmasabbnak érezte magát a jelenlétedben. És még most is veled beszélgetek, mintha valóban igazi volnál, nem egy szilánkjaira tört üresfejű, lélektelen porcelán.
Látod, látod, mindig is neked volt igazad. Sosem tudtam Rád eléggé vigyázni. 

Pedig ez is csak egy szempillantás alatt történt.

Milyen ígéretes anya vagyok: az imént darabjaidra törtelek, korábban meg magam üldöztelek öngyilkosságba az állandó gügyögésemmel. Ilyen ez kicsikém. Nehéz volt hozzászokni, hogy nagyfiú lettél az évek alatt.

Sajnálom angyalom. Anya máris hozza a seprűt, hogy összeszedjen, ha szétestél darabjaidra, ahogy egy rendes szülőhöz illik.

Illetve…. egy pillanat. Ha ott van a búcsúlevél, akkor mi az a másik?

– Te vagy az szívem? Megjöttél? Ide tudnál jönni néhány percre?
Csak egy kis apróság…el tudnád magyarázni nekem, miért szerepel a fiúnk papírjaiban, hogy elhalálozása során idegenkezűség lépett fel? 

– Hogy találtad azt meg?

– Te mindent tudtál! Te végig mindent tudtál. Miért nem mondtad el? Mégis mi történt? Szólj már valamit! Nem felakasztva találtál rá?

– Nem… 

– Akkor mégis mi történt aznap?

– Riasztottak, hogy a fő téren csoportos verekedés van, nem kizárt, hogy fegyver is van náluk. Mire kiértünk, egyetlen test feküdt csupán a földön vérbe fagyva. Már messziről tudtam, hogy az a test a saját fiamé. Éreztem, hogy lelkem egy része elhagyott és hogy a lábam egyre nehezebben tart meg. Aztán odaértem…. az élettelen testéhez. A testhez, ami hozzánk tartozik, amit mi neveltünk, akivel mi játszottunk, akivel mi virrasztottunk, akivel a világ teljessé vált, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az első lélegzetvételét és akivel az utolsónál nem lehettem jelen, mert túl későn értem oda.
Talán, ha egy perccel korábban értesítenek, vagy ha gyorsabban vezettem volna, vagy ha akkor éppen arra járok…

– És a búcsúlevél?

– Magam írtam. Így legalább maradhatott volna Neked egynéhány utolsó szó “tőle”, pár sor, amit évek múlva is a hangján hallottál volna a füledbe csengeni. Azt gondoltam ezzel valamelyest megvédelek. Hogy ez talán elfogadhatóbb, mint a valóság, mert ami aznap ott történt, attól a tudattól egy életre képtelen leszek szabadulni. Ha magamat nem is tudtam megóvni a teljes igazságtól, hát gondoltam legalább Téged megkíméllek attól a pokoltól, ami bennem már soha nem enyhülhet. 

– Hogy gondoltad, hogy az öngyilkosság számomra feldolgozhatóbb?

– Ha valaki magával végez, az saját döntése. Ha meggyilkolják, akarata ellenére száműzik a túlvilágra. Könnyebb elfogadni és tiszteletben tartani szeretteid választását a sorsukról. Ezt gondoltam akkor, a látványt felidézve. 
Nem tudom, hogy aznap jól döntöttem, vagy sem. Egy dolog biztos: a javadat akartam.

– Óh, majd elfelejtettem…

– Mit?

– A nadrágot. Ki kell mosnom neked a patakban.
Te kérlek maradj itthon, várd be őt, hátha betoppan, hiszen sosem lehet tudni, nem igaz? 

Erki Gabriella Léna

Kiemel kép forrása: Lucy Campbell Art

 

Egyszer volt, hogy is volt

Kép forrása: Sogno e poesia: La mia stella

Le kell írnom, mert ….le kell és kész. Megérdemli.

Sosem hittem az emberi jóságban, igyekszem úgy élni, hogy soha ne érjen csalódás, hogy ne várjak az emberektől semmi újat, hiszen ” úgyis mindenkit csak saját maga érdekli.” Aztán több mint két évtized után megéltem ma valami felejthetetlent. Dolgozom, zárás idő, kapkodás , számolás , közben vásárlók , rutinos pultosom első napja a kasszában. Nap végi ellenőrzés . Nem stimmel. Nem lehet, nálam ilyen még nem volt. Biztosan a kassza mögött. Nincs. Többet utaltam bankba. Nem. Akkor talán valamit biztosan bankkártyára kellett volna ütni. Nem, az sem….

…. és telik az idő, s a 7.000 forintos hiány mosolyog az arcomba. Hihetetlen. Megtörtént , előfordul. Aztán egyszer csak jön a csoda. Fiatal anyuka érkezik a lányával . Igyekszem mutatni, minden rendben, kedves maradok, miközben belül kétségbeesetten keresem az okát miért nem ellenőriztem a kasszát , hiszen nem várható el első napos betanulótól, hogy minden hibátlan legyen. Nekem szegezi a kérdést: látom kedves, valami probléma van. Hogyan tudok segíteni? Válaszolok: nagyon kedves hölgyem, semmi komoly, egy könnyen orvosolható semmiség.

Nem adja fel, nem törődik könnyen bele, így “faggat” tovább:

– De mégis… ha nem vagyok indiszkrét, mégis mi lenne az?

Gyűjtöm az erőm, összeszedem a bátorságom és végül elhagyja a szám, szinte kiszalad rajta:

-Van némi hiányunk, tényleg apróság, előfordul, megoldjuk. Mosolygok.

Érkezik a válasz:

– Mégis mennyi az a bizonyos összeg?Megszeppenve, bátortalanul kimondom, talán inkább magamnak, semmint a kérdezőnek halkan, hogy szokja a szám , azt amit magam sem hiszek el: 7.000 forint.

Kérdezi:

– Eddig mennyi értékben vásároltam? –

6450 forintnál tart hölgyem -felelem- – Rendben , tudod kedves, csak az hibázik, aki dolgozik. Ne üsd ki nekem kérlek, pótold a hiányt a rendelésemmel.

Megdöbbenve , hitetlen nézek rá.

– Hálásan köszönöm a gesztust , de ezt nem tehetem, viszont bearanyozta a napom a szándék is. Kiütöm az összeget. Folytatom:

-6450 forintot szeretnék kérni , ha más nem lesz. 10.000 forintot kapok, így szól:

-7.000-ből kérek vissza.

Zavaromban már lehet megköszönni is elfelejtem. Elbúcsúzunk és már nem is érdekel a hiány, az impulzust még fel kell dolgozni. Teljes lelkemből köszönömöt kiáltok magamban az Istennek, hogy megtapasztalhattam egy idegen által, mi is az az önzetlenség….de nincs vége.

Eltelik két perc. Ismét jön vissza hozzàm ,újra kivárva a sorát. Odaér, s mondja:

– Nyújtsd a markod!

Lázadok, nem teszem, nem akarom. Félek pénzt ad.

Megszólal:

– A lányom küldött vissza. Azt mondta a megtakarított zsebpénze pont 7.000 forint. Mindene megvan, nem tudja mire költeni, ragaszkodik hozzá, hogy elfogadd.

/ tiszta a tekintete, tele van jósággal…. ha ez a két hölgy képes lenne magához ölelni ezt a rideg világot, lángba borulna az egész attól a tűztől , ami bennük ég. Bámulok magam elé, megállt az élet , csak álmodom. Képzeletben megcsípem magam, visszarántom gondolataim a földre , de a hölgy tényleg ott van, kezében lánya pénzével és a tenyerembe akarja erőszakolni. Tudatosul bennem, EZ A VALÓSÁG./ Ráemelem bizonytalan tekintetem és azon töprengek, mit láttak azok a szemek (amik ilyenkor már ki tudja mennyi ideje az enyémbe néznek)eddig ebben az életben , mi van a lelkében, milyen tapasztalat áll egy olyan személyiség mögött, aki ilyen módon segít egy idegennek, akinek 26 évéből evilágon még csak jóindulattal is két percet lopva láthatott. Összeszedem magam, s végre megszólalok, már-már majdnem könnyek között :

– Szó sem lehet róla! Minden tiszteletem a tiétek, de ha ezt a pénzt elfogadnám , napokig nem tudnék aludni. Kérlek szépen, tartsátok ezt tiszteletben. /Közben arra gondolok, az emberek , akik visszajáróként többet fogadtak el korábban , milyen szegények….. mennyire szánom , hogy többet ér nekik néhány forintért a becsületük./

Aztán folytatom:

– Elmondhatatlan boldogság és valami megmagyarázhatatlan fogott el. Nem találok szavakat arra, milyen hálás vagyok Neked, hogy visszaadtad a hitem az emberi jóságban és hogy lehetőségem lett volna visszakapni az élettől azt , amit megannyiszor adtam önzetlenül másoknak . Erre neveltek a drága jó szüleim….. s őszinte leszek, már áldásnak tartom, hogy hiányzott az az összeg a nap végére. Ha ez nem történik meg, talán sosem hiszem el, hogy vannak ilyen EMBEREK még ebben az életnek nevezett “pokolban”, ahol mindenki a másik kárán nevet, áskálódik és tesz ott keresztbe ahol csak tud, ahol az a legnagyobb boldogság, ha egyre több megoldatlan problémád akad, ahol segítség helyett tőrt szúrnak a hátadba, ahol nincs bizalom, nincs megnyugvás, nincs tisztesség és a szó, hogy érzelmi intelligencia lassan tényleg nem jelent már semmit.

Látja ő is: bármennyire szeretne segíteni, makacsul tartom magam a kimondott szavaimhoz. Nem fogadom el a pénzt.

Végezetül még hozzáfűztem:

– Lélekben gazdagabb lettem és már boldogan teszem be a saját fizetésemből azt az összeget. Ismét könnyű a lelkem.

…Aztán csak néztem őket, ahogy távolodnak . Eszembe jut , milyen büszke lehet a lányára és magára, hogy EMBERT nevelt és képes is volt az maradni egy olyan században, amibe kénytelen volt születni és ami ontja magából a kegyetlenséget ebbe az eltorzult társadalomba.

…. és hirtelen bevillan: ez az a család, amire a “mindent jelentő” nagyérdemű csak annyit súg: túl jó erre a földre.

Milyen elkeserítő gondolat. Ahelyett, hogy példát vennénk. Ha jobb sors jutott azért, ha rosszabb, azért. Elgondolkoztál már valaha is azon, milyen lenne inkább azért kitűnni a tömegből, mert képes vagy a saját önzéseden és kényelmeden túltenni, csak azért , hogy valakit mosolyra bírj? Szerezni néhány örök emlékké váló pillanatot…. na és ha idegen? Akkor idegen! Napjainkban nem inkább a saját környezetedben élő árul el? Akkor tulajdonképpen kit nevezünk annak?

Szeretni születtünk ide, semmi mást nem vihetünk magunkkal odaát….és a végén el kell számolnunk valakinek, aki talán jobb, ha nem a lelkiismeretünk lesz.

Igyekezzünk minden nap egy kicsit jobbak lenni. A történtek csak nyomatékosította bennem, hogy megérte annyiszor becsületesnek maradnom és hinnem, hogy egyszercsak váratlanul megérkezik az a valami, amit úgy nevezünk: karma. Egy kedves szó, egy mosoly, egy tekintet már képes megváltoztatni bárki napját. Ne sajnáld osztogatni. Talán így beköszöntene egy tisztább világ , amiben valóban ajándék élni.

7.000 forint ellenében kaptam a minap valami olyat , amit eddig a percig sem sikerült felfognom, megemésztenem.

Megérte ?

MEG!

Köszönöm. Köszönlek világ. Időnként okozol még meglepetést….. milyen ambivalens, milyen kiszámíthatatlan és szeszélyes vagy. Elképesztő, csodálatos, lenyűgöző.

Erki Gabriella Léna

Ha még egy perc, csak még egy perc

Köszönöm a szemnek, ami annyi éven át kinyílt, akkor is mikor azt hitte képtelen már ragyogni, mert három éve nem láthat. Köszönöm a rengeteg könnyeket az évek alatt, amiket letöröltél, visszaadtad szemeim fényét, köszönöm a körülötte levő korai ráncokat, nem felejtem mennyit küzdöttem értük, mennyi mindent mesélhetnének.

Köszönöm az orrot, ami sokszor a lábfej felé lógott s végül megtanult a csillagok irányába nézni , ahol most Te vagy. Köszönöm az ajkat, mely szóra tud nyílni , mert megtanítottad. Köszönöm a vállat, kiderült , rengeteget bír, köszönöm a hátat, fát lehet rajta hasogatni, köszönöm a gerincet, ami egyenes tudott maradni.

Köszönöm, hogy mindezt Tőled tanulhattam, így élsz tovább bennem. Köszönöm a karokat, melyek Téged ölelhettek, s végül köszönöm a lépteket, amikre tanítottál….ami ide hozott, egyenesen a házamig. A 35-ös házhoz.

Te 03.05-én költöztél fel az égbe, én pedig a 35-ös házszám alá…. és elhiszem, hogy nem véletlen. Elképzelem mennyi virágot hoznál nekem elültetni, s úgy mint régen, a lelkemre kötnéd , hogy “tessék minden nap locsolni őket Mókuskám”. És én csak bólogatnék és mosolyognék Rád, mert eszembe jutna egy emlék, hogy gyerekként hányszor füllentettem naponta Neked, hogy meglocsoltam otthon őket és Te mindig fejvakarva nézted értetlen, miért hervadtak el mégis.

Hát Apa…. miattam….. Aztán felébredek az ábrándozásból, mert rá kell jönnöm: Te hozzám soha többé nem hozhatsz virágot…. már én viszek Rád . Ha volna még egy utolsó alkalmam , hogy kaphassak Tőled, megfogadnám a Róka szavait:”Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért… “Nagyon hiányzol Apa! “

Ha még egy perc, csak még egy perc jutna, de nem jut, már nem lesz.”

Erki Gabriella Léna

Kereslek, s csupán összeraklak

Kép forrása: Lisa Aisato

Ma lennél 59 éves.
Egy hèt múlva lesz három éve, hogy itt hagytál… mégis hosszabbnak tűnik ez az idő , mint a 23 év, amit kaphattam Tőled . Azt hazudták, az idő majd ha nem is begyógyítja, de enyhíti a fájdalmat. Megyek az utcán és ha egy idegen hosszan néz a szemembe, azt hitetem el, hogy ez Te vagy egy másik testben …. hogy meglátogatsz. Figyelem az emberek mozdulatait és ha egy szemernyit is azonos a tiéddel, máris a szívembe zárom. Elhazudom magamnak, hogy ez igaz. Nézem az emberek arcvonásait és ha bárki egy kicsit is hasonlót hordoz, azon kapom magam, nem akarom elengedni. Mindenhol ott vagy a világban. Valakinél egy lépésben, valakinél egy mosolyban, van akinél egy tiszta tekintetben. Szép lassan újra összerakom a külsőd. Az egyszerűbbet. A többit nem találom. Nincs az a jóság, ami számomra Te voltál és vagy. Megyek haza és nincs többé , aki megkérdezze:”már megint péntek van?”, nincs aki kikapja a kezemből a bőröndöm és felcipelje az emeletre, nincs aki megkérdezze :”mizus Mókuskám , mit töltsek?” Nincs aki átkarolva simogasson egy rosszabb napon bölcs tanácsokat osztva, nincs aki ketchupot kenjen az orrára ügyeletért kiáltozva miután a hűtőt véletlenül rácsapom. Nincs akivel annyira őszinte nevetéssel induljon a reggel és nincs az a beszélő csönd egy hosszú nap után , mert senkivel sem olyan szép a hallgatás, mint veled volt. Nincs közös összenézés egy-egy mondat után és nincs kinek teljesítenem az önmagamnak tett ígéretem, hogy elviszlek a tengerhez. Nincs kopogás többé az ajtómban sértődés után rózsával, hogy bocsáss meg kislányom. Nincs többé, nincs többé, nincs többé. Semmi sincs többé. Soha semmi nem lesz ugyanaz már. A semmi van, az állandóság van…. és a nélküled töltött üres napok, hónapok, évek. Örökkévalóság.
Mikor utoljára láttalak egy csókot dobtál nekem, el is raktam. Azóta zsebből zsebbe pakolom, a szavaidat pedig polcról polcra rendezgetem. Egy életre kell betelnem velük .Vajon Te emlékszel még ezekre?
Az ünnepek semmitmondóak, a hétköznapok szürkék, az otthon töltött idő nélküled nem teljes.
Próbálok úgy élni, ahogy tanítottad. Közhely vagy sem, azt az egyet felejtetted el elmagyarázni, hogy lehet nélküled élni. Próbálok döntések előtt figyelni a jeleidre és elképzelni mit mondanál… és mégsem tudom büszke vagy Rám fentről vagy sem.
Haragszom, mert elvettek az Égiek, mégis hálás vagyok, mert az én ÉDESAPÁM lehettél. Köszönök mindent , el nem múló szeretettel várom , hogy találkozzunk ott, ahova túl korán megérkeztél. Köszönöm, hogy álmaimban még annyiszor jelen lehetsz, álmodj Te is békésen Édesapa!
“Sehol se vagy, mily üres a világ.”

Erki Gabriella Léna