Ma vagyok 27 éves. Milyen különös, hogy egy pillanatnak tűnt minden ez idáig, mégis ha egészen mélyen visszaemlékezem, tele volt örömmel–bánattal, tapasztalattal.
Az emberek jöttek is, mentek is, tanítottak, el is vettek. Mint bárki más életében.
Gyermekként olyannyira vártam ezt a napot, hogy előző este már aludni sem bírtam, noha nem az ajándék végett. Csupán úgy véltem, idősebbé válni méltóságteljesebbé tesz, hogy már nem leszek kirekesztve, hogy többé nem néznek annak a kislánynak, kinek szavára senki nem figyel, hisz úgysem lényeges mondanivalója. Mára kicsit sem vagyok izgatott. Mégis valami egészen különös érzés fogott el ébredéskor. Nem jelentett a kor többé sem méltóságot sem bölcsességet. Egészen másról volt szó.
Indultam reggeli rutinom kitaposott útján, de valahogy nehezebbnek tűnt minden végtagom. Mintha nyomná valaki a vállam, mintha akaszkodna valaki a hátamon, mintha vonszolnék valakit a lábaimmal lépteim közben.
Megnézem hát öregebb arcom a tükörben, hagyott e nyomot az újabb év kezdete.
Azonnal megbánom, hogy megtettem. Magam sem értem mi történt abban a percben, de a tükörből valaki teljesen más néz vissza rám.
Az arc, a haj, a vonások, a test– minden ugyanaz– de mégsem ismerek ezekre a szemekre.
Eddigi félénk, naiv, ártatlan tekintetem megszűnt létezni. Mintha a tükör mögött állna valaki, aki komédiát űz belőlem és ettől a szúrós, vad, szigorú és zord tekintettől a hideg futkos a hátamon. El is kaptam végül szemeim, s gondolatban talán még hanyagul legyintettem is az egészre, mondván: „majd kisminkelem magam.”
Túl korán van még… talán beképzeltem – gondoltam, miközben igyekeztem megfelelő öltözéket találni.
Az idő múlását a készülődésem vége érzékeltette csak velem, mialatt a fejemben lévő kerekek a korábban látottak körül forogtak. Az a nézés, az a szem, az az idegen számonkérő tekintet nem hagyott nyugodni.
Muszáj újra egy pillantást vetnem ismeretlen arcomra.
Bekövetkezett amitől tartottam. Ez a látvány másodjára nem tudható be véletlenszerűnek.
Mintha az, aki visszanéz rám, szólni akarna, de olyan ostobán érezném magam csakúgy a semmiből megkérdezni tőle, hogy: mit nézel így öreglány?
Ám valamiért mégsem engedi magát olyan könnyen feledni, így megteszem:
Vajon mondanál nekem valamit a túloldalról?
Természetesen nem jött válasz. Elgondolkoztam rajta, hogy a demencia tünetei talán korábban jelentkeztek nálam, mint vártam.
Mit sem foglalkozva már az egésszel indulok a cipőm felhúzni, ám ebben a pillanatban egy hang megállít engem, s majdhogynem a szívem is egyúttal:
Mondanék. Gyere közelebb.
Tetőtől–talpig ráz a hideg. A lábaim egyenest a földbe gyökereznek, s magam sem emlékszem mennyi idő telhetett el, míg végül hátat mertem fordítani.
Minden bátorságom összeszedve kaptam kezeim közé az első tárgyat, mellyel bántalmazni tudom a lakásba betolakodó egyént. Elindultam hát halk és lassú léptekkel a hang irányába, remegő kezemben egy pár magassarkú cipővel. Akkor ez tűnt a legveszélyesebb fegyvernek, amivel kétség nélkül úgy gondoltam, képes megvédeni.
Szemem összeszorítva lépek át a küszöbön, miközben cipőm sarkát teljes erőmből egy kaszáló mozdulattal lendítem meg. Olyannyira szerencsésen, hogy pár másodperccel később sikeresen magam találom a padlón. Így is–úgy is.
Újra szól a hang és én képtelen vagyok ép ésszel felfogni, mi történik szűntelenül körülöttem:
–Nem kell félned. Kérdeztél, hát válaszolok. Vagy nem vagy már kíváncsi a mondanivalómra?
–Beszélj, ki vagy? Mit akarsz? Hol bujkálsz?
–Nézz a tükörbe!
– Valóban nem az. Ellenben hiába igyekeztem más úton kommunikálni veled, nem ért el a szavam. –––Mit gondolsz, ki vagyok?
–Szellem?
–Nem ismersz meg. A vezetőd vagyok, vagy ha úgy jobban tetszik, az őrangyalod.
–Miért nézel így rám? Add vissza kérlek a tekintetem, ez rémisztő.
–Idővel. Ám mégis… van fogalmad arról, mit akarhatok?
–Elképzelésem sincs, de tisztázd a szándékaid és ne húzd az időt, mert egyre zavarosabb a kép.
–Nem érzed úgy, hogy letértél a kijelölt utadról?
–Hogy értsem ezt? Milyen útról beszélsz? Meghaltam?
–Nagyon is élsz. Nem arról az útról beszéltem, hanem a feladatodról, amiért a Földre születtél. Amit tanulnod kellene, amit tenned kéne, ami a jelenlegi életed célja és amire megesküdtél odaát, hogy teljesíted lelked fejlődése érdekében.
–Honnan kellene tudnom, hogy letértem az ösvényről? Te vagy az őrszemem, nem? Neked kellene vezetned, egyengetned és terelgetned engem. Ez lenne a dolgod, nem igaz?
–Ezért vagyok most itt. Elfelejtettél küzdeni.
–Neked talán lenne még erőd hozzá? Megannyi pofon zúdult a fejemre és mire észhez tértem az első után, a következő már nem maradt adósa az arcom másik felének sem.
–Az élet rendkívül nehéz játszma. Sokszor tűnhet igazságtalannak nektek halandóknak, ám minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell.
–Mit vélsz abban igazságosnak, ha mindent megpróbál az ember a célja érdekében, mégsem érik be munkájának gyümölcse?
–Meg kell tanulnod kitartani és ha legközelebb sem sikerül, nem tettél meg mindent a sikeredért.
–Azt mondják, ha a vélt utad túl rögös és már boldogtalanná tesz, akkor sávot kell váltani.
–Azt még nem hallottad, hogy a nehezen jött siker titka a fel nem adott harc?
–Nem gondolod, hogy a pofonok egymásutánja elveszi az önbizalmunk? Hogyha sosem kapunk legalább egy biztató szót, többé nem akarunk nevetség tárgyává válni?
–Ha a megérzésed azt súgja, hogy te erre születtél, kénytelen vagy hallgatni lelked szavára és a végsőkig elmenni vágyaid beteljesítése érdekében, akármennyi akadályt gördít eléd a sors. Szabad kezet kaptál. Mindegy milyen úton–módon éred el kiszabott feladatod, csak találd meg a legtisztességesebb módját hozzá.
–Milyen könnyen beszélsz odaát. Száműztök az örök nyugalomból a legkegyetlenebb helyre, ahol segítség nélkül kell helytállnunk. Megszületünk, felnevelnek, végül elengedik a kezünk, mintha ösztönösen tudnunk kellene hogyan tovább. Magunkra utalva várjátok el tőlünk a helyes döntést, melybe engeditek, hogy emberfeletti energiát öljünk és ha mégsem sikerül, ti vállat vonva csak annyit súgtok: sebaj, tanultál belőle, majd talán legközelebb megjutalmazlak igyekvésedért. Majd kereshetünk mást, amivel tán újfent csak az időnket pazaroljuk. De ti még akkor sem szóltok, akkor sem figyelmeztettek, csak röhögve számoljátok a ránk mért ütéseket.
–Emlékeztetlek, hogy vezető csak abban az esetben lehettem, ha kijártam már azt az utat, amit te most taposol. S nem csak kijártam, hanem sikeresen is vizsgáztam belőle.
–Rád lehet jobban figyelt az angyalod. Az enyém rendre rá hagyott cserben.
–Úgy gondolod, nem tartalak eléggé szemmel? Elárulok neked valamit: tartsd ma jobban nyitva a szemed, mint valaha. Egy jó tanács: ne rohanj, mert lemarad a lelked. Legyen mára ez a végszó.
Nem tagadom, rendkívül megijesztett ez a baljós, ködös búcsúzás, de most nincs időm ezen töprengeni. Késésben vagyok. 2 perc múlva érkezik a legjobb barátnőm és én még egy üveg bort sem vettem. Kapom hát a cipőm, szaladok a szemközti bolt felé, amikoris hirtelen elsötétült minden.
–Nem vigyáztál?
–Elhibáztam, igaz? Meghaltam?
–Nem figyeltél intő szavamra. Végzetes hiba volt.
–Mi történt?
–Elütöttek. Akarod látni mi történik most a testeddel?
–Mindennél jobban.
–Felismered a sofőrt?
–Ő a vőlegényem volt egy korábbi életemben.
–És sejted mit kell most a Földön megtanulnia?
–Ha a megérzésem nem csal, vállalni tettei szükségszerű következményét. Bűzlik az alkoholtól.
–Ezt a napot követően rakja le rabruháját a szenvedélyének. És ehhez te segítetted hozzá.
–A lányt is felismered?
–De hiszen ő a testvérem volt. Mind a két ember szöges ellentéte annak, amire emlékeztem, mégis felismerem őket. Hogyan lehetséges ez?
–Itt a túlvilágon minden felrémlik újra. Kezded már hallani a gondolatait, miközben téged éleszt újra?
–Mintha a mamáját emlegetné.
–Kíváncsi találkoztál e vele, mióta ideát vagy.
–De hát sehol sem látom a nagyiját.
–Sietnie kellett. Fogadalmat tett. Már nagyon várták.
–Különös. Néhány perce még engem is vártak, de már sosem érkezhetek meg.
–Ha a vőlegényednek is sikerült teljesíteni a rá kiszabott sorsát, miért gondoltad, hogy neked nem fog menni?
–Elfáradtam. De már emlékszem mit kellett volna megtanulnom. Sajnálom, hogy elveszítettem a hitem. Gyáva voltam.
–Akarsz bizonyítani? Végig akarod csinálni?
–Igen.
–Elárulok előtte valamit. A barátnődet kissé elhagyta manapság a lélek, így most az egyszer csepegtethetek egy kis reménysugarat neki. Add át neki ezt az üzenetet: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”. S ha ezt követően is szkeptikus maradna, kérd meg, hogy költözzön hozzád, mert tudomást szereztél most róla, hogy elárverezik a mamája házát. Megjegyezted?
I–gen.
–Akkor ébredj fel, a kórházban keményen küzdöttek érted.
–Még egy kérdés: miért nem engeditek, hogy emlékezzünk lent korábbi életekre?
–A bosszú nagy úr. A világotok enélkül is tele van agresszióval, mi lenne akkor, ha a múlt emléke miatt is revansot vennétek egymáson? Indulnod kell.
–Csakhogy felébredtél Csipkerózsika. Tudtam ám, hogy visszajössz boldogítani engem.
–Boldog ujjászületésnapot kívánok!
–Nélküled sehol sem lennék már drága kishúgom.
–Kishúgom? Ajajj, lehet sokáig nem kaptál oxigént, de én nem vagyok a….
–De az voltál.
–Mesélj inkább arról, milyen volt a semmi közepén!
–Odaát a végtelen van, nem a fekete, végtelen űr. Hallgass ide, kérdeznem kell valamit: mire gondoltál, mikor befektettek engem erre az ágyra?
–Mama utolsó szavaira.
–Pontosan mi volt az?
„Sosem hagylak el.” De megtette és azóta mindhiába kérdezem: „merre jársz?”, válaszra sem méltat. És most attól féltem, te is elmész örökre, válaszok nélkül.
–Válaszokkal a zsebemben érkeztem. Idézem: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”.
–Ezt most találtad ki, ne viccelődj ezzel.
–Azt is mondták, ha az üzenet után szkeptikus maradnál, adjam tudomásodra alátámasztásként, hogy tudok az árverezésről. Miért nem mondtad eddig el nekem? Miért nem szóltál, hogy baj van? Szedd össze a holmid, költözöl hozzám.
–Köszönöm…
–Visszatérve: mire vonatkozott az első üzenet?
–Mama úton van felém.
–Te terhes vagy?
–Besikerült… így nem voltam benne biztos, hogy meg szeretném tartani. De a hozott hír után nem is lehetnék boldogabb.
–Mesélj még kérlek a túlvilágról.
–Csodaszép, végtelen körforgás.
–Neked üzentek?
–Én attól többet kaptam: új esélyt, megingathatatlan hitet és töretlen kitartást.
–Van nálad egy tükör?
–Tessék.
–Gyönyörű a szemem. Ez lesz végre az én utam.
–Elkísérhetlek rajta?
–Akkor is jössz velem, ha azt mondom: ennek sosem lesz vége?
– „Sosem hagylak el.”
