Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Liverpool tales: one, two, Tier, four… IX.

Milyen cipőt vegyünk fel a fontosabb alkalmakra?

– MEGHALT! EL SEM HISZEM! ISTENEM, MIÉRT…? – szenvedte a Buszos Nő, majd nézte is tovább a híradót, amely Fülöp, az edinburgh-i herceg halálhírét sugározta szüntelenül, egészen addig, amíg a televízió képernyője – sajnos nem lehet ennél konkrétabban kifejezni – “mákos” nem lett.

– ROY-PAUL! -visította egyetlen szem, negyvenhárom éves gyermekének nevét, aki a Királyi Liverpooli Egyetemi Kórház egyik lefüggönyzött ágyán pihent. – Valami gond van a készülékkel! Segítsél légyszíves Kisfiam, mert nem szeretnék lemaradni a Miniszterelnök Úr gyászbeszédről!

– Mi a baj mama?

– Nem hallod a harangokat Kisfiam? Elég baj ez nekünk!

– De igen Mama, egész álló nap… Kezdek tőlük becsavarodni!

– Csak túlaludtad magadat azután az átkozott virsli után…

– Majdnem megöltél mama, most meg még ezt a 99 éves múmiát is jobban sajnálod, mint engem!

Olyan tömény csend következett, hogy a Buszos Nő az utolsó mondatot már meg sem akarta hallani: kávéautomatás teáját kavargatva, bambán bámulta a “mákos” képernyőt. Roy-Paul azonban makacsul folytatta:

– Tudod mama…Emlékszem, hogy kábé két hete… Amikor a kutya-probléma kezdődött a villa előtt… Tudod… Akkor ugyanezeket a harangokat hallottam Seftonnál… Nem gondolod, hogy valójában amúgy akkor halt meg, csak titokban tartották a vakcinás hírek miatt?

– HOGY MERÉSZELSZ ILYEN HANGNEMBEN BESZÉLNI A KIRÁLYI CSALÁDRÓL? INKÁBB TEDD MAGAD HASZNOSSÁ ÉS CSINÁLJ VALAMIT A TÉVÉVEL! NŐVÉRKE!

– Én nem vagyok afféle “összeesküvés-elmélet gyártó”, mama, de biztos vagyok benne, hogy már régebb óta halott volt… Talán a Buckingham Palota túl hamar hívta fel Liverpool önkormányzatát, hogy bejelentsék a gyászhírt, de amikor hirtelen úgy döntöttek, hogy két hét múlva kellene inkább majd meghalnia, akkor itt már rég elkezdtek harangozni, emiatt pedig senki nem vette fel a telefont, mert nem hallották a kongástól…

– NŐVÉÉÉR! Viselkedjél fiam, viselkedjél! – ismételgette önmagát a Buszos Nő tajtékozva, majd püfölni kezdte a tévékészüléket.

– Elnézést hölgyem, de éppen javítják odalent a tévékábelt.

Válaszolta hirtelen a nővér (aki egyébként nem volt más, mint Brie: a London úti Arndale Ház “harmadik lakótársa”) és gyorsan előhúzott egy jókora fecskendőt.

– Én már be vagyok oltva, hála a kormányunknak és a nagyszerű Nemzeti Egészségszolgáltatásnak. Még egy szivárványt is rajzoltam, sőt ki is raktam az abla*… – nyávogta a Buszos Nő, azonban mire végigmondta volna a tű hegye már a karjában landolt.

– Most egy kicsit aludni fog, semmi baj. Az én fejem is fáj ettől a harangozástól. Egyébként teljes mértékben egyetértek és egyáltalán nem gondolom, hogy Ön afféle “összeesküvés elmélet gyártó” lenne. – mondta Brie, majd rögtön bele is szeretett Roy-Paulba.

– Talán, ha kiengednek akkor elmehetnénk egyet sétálni…- ragyogott fel  szemérmesen a férfi.

– Ugye nem gond, ha a kiskutyám is csatlakozik hozzánk?

(Az utolsó mondat kísértetiesen visszhangzott és még egy képet is előhívott Roy-Paul elméjében a kedvenc vasárnapi cipőjéről.)

 

*Az NHS (National Health Service) egy akronímia, amely az angol egészségügy rövidítése, magyarul ezt “Nemzeti Egészségszolgáltatás”-nak fordítottam. A járvány alatt az emberek (többnyire a kisgyermekes családok) ablakba kiragasztott szivárványos rajzokkal fejezték ki az egészségügyi dolgozók munkája iránti tiszteletüket.

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: https://www.timesofisrael.com/boris-johnson-denies-making-sexual-advances-as-allegations-mount/

Liverpool tales: one, two, Tier, four… VIII.

Az Arndale fantom

Chuck a démon, a London úti Arndale ház tizenhármas lakásának “F” szobájában lakott, titokban. Lakott? Inkább csak magányosan bújkálgatott a szellőző rendszerben, ugyanis az egyetlen, nem túl izgalmas társasága HAL 0.9, a radiátorszámítógép volt. Bánatában azzal szórakoztatta magát, hogy odaégetett ételmaradékokat és olajfoltokat hagyott a közös konyha tűzhelyén, háborút generálva mindezzel két másik lakótársa; az “A” szobában lakó, tisztaságmániás Grabowski, (aki szokásához híven mindig csak a hűtőszekrény középső polcát használta) és a “B” szobában láncdohányzó Kellemetlen Srác között.

Chuck sóhajtott egy nagyot és kinyitotta a laptopját. Abban a pillanatban fel is ugrott egy hirdetés a Spare Room nevű albérlet hirdető portálon:

“Hatalmas szoba közel a belvároshoz. 69 Font hetente. Keresek egy öreg harcost, aki leváltana engem. Newsham Drive 111. szám. Elégedetlen vagyok a házat körülölelő negatív energiával és a keskeny falfelületekkel. Isten óvja a királyt! Herbert Nance.”

A hirdetés profilképe nem volt más, mint Herbert Nance, karácsonyi égősorral körbedekorált, 1907-ben készült portréja.

Chuck rákattintott az “Üzenet küldése” buborékra…

– ITT EEEGY! – rontott be hirtelen a lakásba Hope, a főbérlő, szokásához híven. Chuck ránézett az órára, de még csak fél tizenkettő volt. Sehogy sem tudta értelmezni. Vajon azt visítja mindig, hogy: “IKSZ EEEGY!” ami egyébként a cégnek a neve?  Vagy mégiscsak a “D” szobában lakó Brie-nek van igaza, aki szerint az artikulálatlan mondat mindössze annyi, hogy: “ITT HOOOPE!” ?

Hope kopogtatni kezdett az ajtókon. A Kellemetlen Srácnak egyszer csak elege lett és kirobbant a szobájából:

– Te most amúgy itt beköltözöl vagy mi?”

– Jaj remélem nem zavarok… Megkaptad az e-mailt nem? Nem…? Az X1-től jövök és feltétlenül tudnom kell, hogy ki van itthon, mert a jövőbeli lakótársaitok bármelyik pillanatban itt lehetnek és akkor körbe kell őket vezetnem. – nyávogta kellemetlenül Hope, majd folytatta tovább a kopogtatást.

A Kellemetlen Srác visszasomfordált a szobájába és mélyen elgondolkodott:

– Miért is utaztam ide az USA-ból, amikor jelenleg minden egyetem online működik…?

Mindeközben Chuck megpróbált elrejtőzni a szekrényben. Megkérte HAL 0.9-et, hogy kapcsolja ki magát, amit a számítógépradiátor készséggel teljesített is, mert nem igazán szeretett dolgozni.

Hope belépett az “F” szobába és úgy döntött, hogy átrendezi azt, azonban amint megpróbálta elmozdítani az indokolatlanul nehéz szekrényt, kicsapódott az ajtaja és Chuck nézett vissza rá, teljes életnagyságban. Hope sikítani kezdett, Chuck pedig érezte, hogy a lépcsőházon keresztül kell majd menekülnie.

Az Arndale ház biztonsági szolgálatának egyszem éjszakai műszakos (mert nappali műszakos nem volt) őrének az első emeleti irodájában a Három Szerelők heverésztek. Éppen lehúzták titkos feleseiket, amikor meghallották Hope sikongatását, majd a fülke ablakán keresztül észrevették a lépcsőházban elsuhanó Chuck-ot is. Hirtelen nem tudták eldönteni, hogy a jelenség, amit láttak az az Arndale fantom volt-e vagy sem.

Hope még mindig artikulálatlanul visítozott, ezért úgy döntöttek, hogy visznek neki egy felest. Lehúzta. A Három Szerelők is lehúztak még egyet, mondván, hogy csak az ökör iszik magában. Hope az ital hatására rögtön jobban is lett és észrevétlenül beleszeretett a Legfiatalabb Szerelőbe, aki valamiért kísértetiesen hasonlított a Bridgeton család Simon Bassetjére.

A jövőbeli albérlők (a Finn pár; Mari és Toni, a Newsham Drive 111-ből menekülve, miután eldöntötték, hogy soha többé nem fizetnek kauciót) is megérkeztek végül. Az akkor már talaj részeg Két Szerelők körbe is vezették őket a lakásban. Hope és a Legfiatalabb Szerelő pedig az “F” szobában maradtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

A Kellemetlen Srácnak fogalma sem volt arról, hogy mi történt, ezért inkább úgy döntött, hogy megnéz még egy részt a Mandalorianból és továbbra is úgy tesz majd, mintha nem is létezne.

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: Ábel S.

Liverpool tales: one, two, Tier, four… VII.

Az utolsó vacsora

A Buszos Nő úgy döntött, hogy a kutya megérdemel egy utolsó vacsorát. Meg is sütötte hát a hűtőben talált legszebb virslit. Ahogy a virsli elkészült, rácsöpögtette az egész adag kálium-cianidot, majd mielőtt elindult volna végső missziójára, kint hagyta hűlni az előkészítő asztalon. Megcsörrent a vezetékes. Gepárdot megszégyenítő gyorsasággal rohant a kagylóhoz, hogy felvegye. A legjobb barátnője, Antonia hívta, aki szintén hírhedt főbérlő volt, méghozzá nem is akármilyen: egy Newsham parki Viktória-kori villa tulajdonosa. (A kerületi rossznyelvek szerint úgy örökölte meg az ingatlant, hogy férjével együttműködve megölte az édesanyját, majd pedig a néhai idős asszony nevét felhasználva alapította meg cégét.)

 A telefonhálózat két végén vonyító két nő elmerült egymás szenvedésében.

Mindeközben Roy-Paul a gyerekszobájában cigarettázott. Köztudott volt, hogy imádta a marihuánát, ugyanis elmondása szerint a különleges növény mindig visszarepítette hippikorszakába, amely élete legszebb időszaka volt: hippi lányok és hippi fiúk Jimi Hendrixre adogatták körbe a jointot a tábortűz körül. Micsoda nosztalgia! Csak egyetlen probléma volt a fűvel: a borzalmas éhség utána mindig hatalmába kerítette. Hogy orvosolja a problémát, most is úgy tett, ahogy ez esetben tenni szokott: benyitott a konyhába.

A pompás virsli, Roy-Paul ízlelőbimbóit próbára téve, csábítóan pihent az előkészítő asztalon.

– Tudom, hogy meg akarsz enni Roy-Paul! – mondta a virsli.

– Hát…Biztos vagy benne…? Te nem a mama ötórai teája vagy véletlenül?

– Biztos-biztos… A tiéd vagyok.

Roy-Paul ennek aztán már végképp nem tudott ellenállni: egy harapással bekebelezte a virslit.

– Kisfiam! Készen állsz a végső bevetésre?

– Igen mama, mehetünk!

– Akkor hozd mán ki azt a virslit az előkészítő asztalról, mit szólsz?

– Rendben mama! – kiáltotta magabiztosan Roy-Paul, majd kihalászott egy másikat a hűtőszekrényből.

– Jóisten, Roy-Paul! Ez nem ugyanaz amit ott hagytam!

– Ez az mama csak túlságosan kihűlt, mert nyitva volt az ablak…

– A jóisten megáldjon Kisfiam! Véletlenül megmérgeztelek…

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: http://www.thestrut.com/2012/07/31/behind-the-photo-paul-linda-mccartney-enjoy-a-concert-and-a-joint-with-david-gilmour/

Liverpool tales: one, two, Tier, four… VI.

Mini Rolls

– Vegyünk Mini Rollst? – kérdezte vidáman Hope legjobb barátnőjét, Michaelát.

– Ja, miért ne? – válaszolta még vidámabban Michaela, újdonsült szerelméről ábrándozva, akivel körülbelül egy hónapja kezdett csak randevúzgatni, titokban, amikor pillantása hirtelen ráesett egy elhagyott Mickey egeres bevásárlószatyorra tele lepedőkkel és egy Zoe nevű nő cipőjével, ami közös barátnőjükre, Sarah-ra emlékeztette, aki egyébként Londonban élt, azonban nemrég derült ki, hogy van egy jelenleg Liverpoolban alkotó titkos szeretője, akinek nevét még két barátnője előtt sem fedte fel. Mindössze annyit tudtak, hogy Sarah az utóbbi pár hétvégét Liverpoolban töltötte, azt hazudva mindenkinek (többek között a férjének is), hogy az északnyugat lett az ország legújabb és legmenőbb képzőművészeti központja, emiatt pedig muszáj minél több időt eltöltenie itt, mert jelenleg csak ez inspirálja a benne lakozó művészt.

– Szerinted Liverpoolban van amúgy? -kérdezte Michaela.

– Szerintem hívjuk fel és csináljunk egy titkos, csajos karantén bulit, nézzünk Bridgerton családot a Netflixen és zabáljuk tele magunkat Mini Rollssal! – kiáltott fel Hope – Olyan szexi ez a Simon Basset, azt akarom, hogy ő legyen a férjem! Várjál… Most jut eszembe, hogy Sarah pár napja kirakott valamit insta sztoriba…Ja, meg van, le is screenshotoltam. Ezt a szomorú csajt pizzával meg borral… Lehet meg kéne kérdeznünk, hogy mizu vele… – és már telefonált is:

– Na szius bébi, mizu van? Remélem minden rendben drágám. Most láttuk csak az insta sztoridat… Melyiket?  Tudod a pizzás csaj a borral… Úristen, ez komoly? Ne… Faszfej… Most csak viccelsz ugye?! Valaki lefotózott titeket kettesben a Bátor úton és a kép bekerült a Sunday Telegraph-ba, mert az a barom fotós ezzel a képpel vitte el a fődíjat…? Melyik Sunday Timesba ? Mi? Ja, Sunday Telegraph, nem Times, bocsi, süket vagyok. Ez tiszta Szex és New York sztori, úristen… Ez nagyon gázos, drágám…Ja, amúgy Michaela is itt van, mindjárt ráguglizunk erre a képre. Annyira sajnálom kicsim… Tarts ki drágám, jó…? Mi…? Micsoda…? Válni akar?! Úristen… Mi van Helenával? A szüleiddel… Akkor jó… Na szeretlek drágám. Puszillak, csók…

Hope kinyomta barátnőjét, majd eksztatikus állapotban folytatta:

– Váó… Guglizzunk rá erre a Sunday Times-ra…

Michaela pedig villámgyorsan pötyögni kezdett a vadonatúj Iphone 12 minijén, amit tegnap kapott ajándékba a titkos szeretőjétől. Meg is találta a díjnyertes fényképet.

– Hope… Ez az…?

– Ez szerintem ő. Az meg a pasija. Hát nem tudom… Azért ennél magasabbnak képzeltem…

– Nem Hope. Pontosan ilyen magas… Ez egy faszfej…

– Igazad van drágám. Minden pasi faszfej.

– Hazudott…

– Persze, hogy hazudott… Minden pasi hazudik!

– Figyelj Hope… Én most felhívom ezt a szemétládát. Kellett nekem rákeresnem erre a…

Hope egy szót sem értett az egészből. Kissé furcsán kezdte magát érezni, amikor Michaela a telefonon keresztül szakítani kezdett valami titokzatos férfival, akivel az elhangzottak szerint egészen addig a férfi Jamaika utcai ideiglenes lakásán találkozgattak. Összeszedte minden bátorságát és megkérdezte a zokogó barátnőjét:

– Michaela… Ez most akkor az a férfi volt…?


Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: https//vansalesdirect.net/cadbury-chocolate-mini-rolls-5-pack/

Liverpool tales: one, two, Tier, four… V.

Penny Lane

A Buszos Nő, A Buszon című brit televíziós sorozat hűséges, de talán mind közül a leghűségesebb nézője volt. Egész életében rajongott az emeletes buszokért. Mindegy volt neki, hogy milyen színű vagy mennyire környezetszennyező, csak busz legyen. Emeletes busz.

Az Albert kikötőben álló gyorsbüfé is különleges helyet foglalt el szívében. Szentül hitt abban, hogy a férfi, aki az omnibusz-büfé tulajdonosa, azért Liverpool legsikeresebb embere, mert egy buszt választott az étterem védjegyének. Rendíthetetlenül támogatta a férfit: minden harmadik nap sült krumplit és forralt bort vásárolt és fizetéskor titkon mindig azt remélte, hogy majd a kasszán keresztül szóba elegyednek egymással. Jobban tisztelte őt, mint egyszem fiát; Roy-Pault, holott mindenki tudta, hogy Roy-Paul két hatalmas Viktória-kori villát is örökölt dédnagyapjától, a legidősebb Roy-Paultól, aki az Első világháborúban, vagy ahogy itt mondják; A nagy háborúban Herbert Nance-szel egy ezredben harcolt.

Senki nem értette, hogy Roy-Paul, a két hatalmas ingatlan örököseként, miért lakik még mindig édesanyjával a Penny Lane-en. Ahelyett, hogy a kettő közül beköltözött volna valamelyikbe, inkább szüntelenül azért küzdött, hogy ki tudja őket adni.

Bizonyos Sefton parki (mert ott helyezkedett el a két villa) rossznyelvek megerősítették, hogy Roy-Paul azért nem talált soha albérlőt, mert túl lusta volt ahhoz, hogy felújíttassa örökségét.

A leghihetetlenebb történet pedig egy egészen friss pletyka volt, miszerint egy bizonyos kutya kiválasztotta magának az egyik ház kertjének kapuját és attól a perctől kezdve minden egyes nap ugyanazon a négyzetméteren végezte a dolgát.

Ez utóbbi pletyka azon fiataloktól származik, akik legszívesebben kivették volna az ingatlant, azonban a kutya még éppen időben kapcsolt és mire megérkeztek volna a szemlére, már rég letudta kötelességét. Szegény Roy-Paul ettől annyira kellemetlenül érezte magát, hogy kínjában egy közelben talált faággal próbálta meg eltűntetni a kutya kakit, miközben az Álom Albérlőknek a social distancing szabályainak megfelelően, önállóan kellett, hogy szemügyre vegyék tulajdonát, akik az ablakon kitekintve képtelenek voltak levenni a szemüket Roy-Paul különleges akciójáról, ezért inkább udvariasan, bent várták meg a hősies csatát.

A Buszos Nő már jóideje meg akart szabadulni kisfiától, aki születése óta, vagyis pontosan 43 éve lakott nála a Penny Lane-i házában, amit állítása szerint még a The Beatles is megénekelt az utca nevét viselő nótájukban.

– A sátán kutyája! – szenvedte – Semmi baj Kisfiam. Holnap majd jól bebuszozok a központba és beszerzek valamit ez ellen a szörnyeteg ellen!

Be is buszozott. Egyenesen Steve Molloy, vagy ismertebb nevén Nick Apjának a vadászboltjába, amit a férfi nyugdíjas unalma elűzésének érdekében nyitott meg.

– Elnézést fiatalember! Netán árulnak valamit olyasféle bestiák ellen, amik illemhelynek használják a kisfiam kapuját?

– Sajnálom hölgyem, de éppen kifogytunk a kálium-cianidból. Egy idősebb úriember felvásárolta tegnap az egész készletet. A devoni nyaralójába kellett neki, rágcsálóirtásra… Vagyis…Tessék csak várni hölgyem… Benézek azé’ a raktárba, hátha maradt még egy kis vésztartalék.

Maradt.

A Buszos Nő a kedvenc helyén; az emeleten, hátulról a hatodik, bal oldali, ablak melletti ülésen, a frissen szerzett kálium-cianiddal a retiküljében, boldogan buszozott hazafelé egészen addig amíg egy fiatal pár egy ronda kék bőröndöt cibálva, fel nem szállt és a látószögén belül vadul csókolózva helyet nem foglalt. Megközelítőleg öt percen keresztül bámulhatta a kéjelgést, amikor feladta, pedig már csak két megállóra volt a Penny Lane. Mielőtt azonban leszállt volna, a méreg birtokának tudatában, az adrenalintól megrészegülve még megállt egy erkölcsi tanításra:

– Majd’ kiokádtam a reggelimet!

Hazudta szánalmasan a rózsaszín felhőben úszó fiatal párnak, hiszen éppen abban a pillanatban jutott eszébe, hogy a reggeli véreshurkája nélkül indult útnak hajnali missziójára. Azonban, hogy mindenképpen győztesen kerüljön ki a helyzetből, még biztos, ami biztos, elnyávogta kedvenc szófordulatát:

– Kellett ez nekünk…?

( A “nekünk” szó magánhangzóinak melódiája hangsebességgel zengett tovább a busz emeletének oxigénszegény atmoszférájában).

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: http://www.petplanco.uk/pet-information/dog/breed/boxer/