Jose

Nyelvlecke spanyolajkúaknak - néhány egyszerű mondat az ismert élethelyzetekből

José, az illegálisan Amerikába bevándorolt Puerto Rico-i család hatéves gyermeke, 1954-ben Daytonában, a városi pályaudvar szecessziós vastraverzei tövében, középosztálybeli fehér férfiak gojzervarrott barna és fekete bőrcipői ragyogó tükrösre pucolásából kereste meg, a maga és családja élelmezésének alig töredékére elég napi egy dollárt.


José, a bevándorolt, fekete bőrű Puerto Rico-i család negyedik gyermeke nagy bizalmatlansággal viseltetett minden középosztálybéli fehér férfival és a hozzátartozó fehér nővel, esetleg gyerekkel, továbbá a nem középosztálybeli fehér és színes bőrű férfiakkal és nőkkel, valamint gyermekekkel.

José, az Amerikába nagy reményekkel bevándorolt Puerto Rico-i család kistermetű, folyamatos éhezéstől és állandó munkától fátyolos tekintetű, és csont sovány kisfiának bizalmatlansága az imént leírt személyeken kívül kiterjedt a kutyákra, macskákra, énekes és néma madarakra, és kevés kivétellel a körülötte lévő, és az általa színesen elképzelt valóságos és nem valóságos tárgyakra is.

José bizalmát egyedül Pedro élvezte, aki ugyancsak bevándorolt Puerto Rico-i,  fekete bőrű család nagyfia volt, aki mindig mosolygott, hófehér és egészséges fogsorát kivillantva, és ugyancsak hófehér trikójából, mint hatalmas fekete tekegolyók fénylettek roppant bicepszei,  amelyeket – ahogyan José mindig gondolta – bátran és késedelem nélkül hajlandó lett volna, saját élete kockáztatása árán is harcba vetni, különösen, ha egy ugyancsak bevándorolt Puerto Rico-i család fekete bőrű, sorban negyedik gyermeke bajba kerül.

José Pedrot csak látásból ismerte.

José ezen a napon egy különösen ellenszenves negyven körüli fehér, középosztálybeli férfi barna félcipőjét tisztította addig, amíg a tükrösen fénylő bőrön meg nem csillant a Központi pályaudvarról elhúzó Bíbornyíl első osztályú, szinte csaknem fehéreknek fenntartott kocsija ablakában álló nő arany öngyújtójáról rávetülő napsugár.

 

A férfi felállt és rálépett a cipőtisztítókrémet tartó kis bádogdobozra és egyidejűleg José jobb kezére is, majd megfogta a fiú bal fülét, arcához húzta és égetettszesz-gomolyaggal a fülébe lehelte: – Koszos nigger fattyú!

Ekkor ért oda a hatalmas termetű Pedro, és elsötétítette az eget, árnyéka rávetült a férfi borostás arcára és kékesre festette.

A férfi felállt és a kijárat felé indult.

José remélte, hogy Pedro utána lép, megragadja a derekánál fogva és feldobja a vasútállomás tetején üldögélő két, kissé elnagyolt, zöld festékréteggel vastagon bevont, bágyadt griffmadárhoz, miután a férfi lábaiból perecet font, és idejétmúlt barna borsalino kalapja karimáját a nyaka köré húzta.

 

Ehelyett Pedro José vállát megragadta, és a fiú zsebéből egész aznapi keresetét, mind a negyvennyolc centet rettenetes méretű, padlizsánszín bal markába kaparintotta és eltüntette.

– Tacskó! – mondta Pedro.

Így van ez.

freez