Vöröslött a hajnal a Faustus törpebolygón. A Parancsnok reggeli szózatát visszhangozva verték vissza az acél- és üvegfalak, a rettentő betonépítmények, beton-alul- és felüljárók. A hasonnevű főváros iskoláiban megkezdődött a tanítás. A diákok itt, az Inspektorok iskolájában is a robotőr kameraszeme előtt állva, szótlanul hallgatták a sötétben az élelemmel és energiával való takarékosságra intő parancsot, amelyet a Föld újabb lázadása tett szükségessé. A világítást csak a tanár, Leonardó beléptekor kapcsolta fel az őr- robot. A tanulók addig hátratett kézzel állva hallgatták a napiparancsot. Aki netán megmukkan, vagy ellép a helyéről, annak hátra köti a kezét a tanőrség ügyeletese: a legelső főparancs, ahogy a Bolygókódexben is olvasható, a totális fegyelem. Ami azt jelenti: semmit se szabad, kivéve, amit a nagykódex vagy a Parancsnok kifejezetten megenged. Ezt ötéves korától kezdve minden Faustus-lakó tudja már.
- Mint tudjátok – kezdte előadását Leonardó. – szépapáink generációjának sikerült a túlnépesedett, önpusztító hajlamú, elviselhetetlen klímájú Földről átköltözni egy épp erre tartó meteoritra, tehát a mi kis bolygónkra, melyet azóta a világegyetem legtökéletesebb emberi művévé tettünk, egyben leigázva és szolgánkká téve a Föld lakosságát.. De azt is tudjátok, ugye, hogy, habár alávetettük akaratunknak, létünkben mi is függünk leigázott anyabolygónktól, hiszen a Faustus sziklatalaján jószerivel nem terem meg semmi…Úgyszólván mindent a Földről szerzünk be…Éhenhalnánk, ha kiengednénk őket a hatalmunkból! El ne felejtsétek, hogy a mi népünk, a neodruida az emberiség olyan elitje, mely nem kíván többé keveredni a közönséges földlakókkal…Igen, mi a homo sapiensnek egy tökéletesített válfaja vagyunk, annak köszönhetően, hogy nem kell napi fáradságos munkával előállítanunk az élelmet, megtermeli azt nekünk az alávetett Föld — csak legyetek mindig résen, ha — mint inspektorok — azt tapasztaljátok, hogy a kockafejű földbéliek valahol vonakodnak átengedni nekünk az általuk megtermelt javakat…
Leonardo végignézett a fülük mögött szorongás gátló chippel felszerelt, egyenruhás nebulókon és hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúságot érzett. Vagy inkább sajnálatot? Embereket látok, akik nem emberek, csak példányok, velem együtt — gondolta — Fiatalok, akik sose láttak még igazi fákat, bokrokat, folyót vagy virágos mezőt és a legtöbbjük sose fog kilépni a Faustus sívár betonvilágából… De fennhangon, nem esve ki a szerepéből, ezt kérdezte:
- Mit gondoltok, hogy tudjuk a célunkat elérni? A földlakók lázadását letörni?
Több kéz is a magasba emelkedett. — Az ön édesapjának nagyszerű találmányával, az ózonbombával! — harsogták kórusban a lelkes nebulók. Ekkor csengetés hallatszott, az óra véget ért. Feltették a mindig maguknál hordott , rózsaszínben-láttató szemüvegüket és szigorú menetoszlopban távoztak.
Az átkozott ózonbomba, gondolta Leonardó, tíz kilométeres körben levegővé változtatja az embereket. Színtelenül, szagtalanul, tűz és robbanás nélkül eltünteti őket, porszem se marad utánuk — de a környezetet, meg az élettelen tárgyakat sértetlenül hagyja. Az atom- és a hidrogénbomba csak játékszer e tökélyhez képest, amit a Parancsnok „negatív teremtésnek” nevez. Apját, a megalkotóját, a néhai Sziszifusz mestert nemzeti hősnek tekintik, szobra kétszeres életnagyságban ott áll a törpebolygó legszebb parkjának közepén. De Leonardó ki nem állhatja ezt a Góliátot, a legutóbbi koszorúzásakor is beteget jelentett, jócskán kivívva ezzel a Parancsnok rosszallását. Mert önmaga előtt nem bírja tagadni, hogy gyúlöli, akit szeretnie kell.
Átment az ételelosztóba, ahol a nagy képernyőn — mint mindig — most is olvashatta a nevét: jogosult az ebédre. Csak akkor vette észre a csoportosulást és az izgatott morajt, annak okán, hogy nem jutott mindenkinek étel. A Földről megint nem érkezett meg az előírt mennyiség. Többen hangosan követelték a rebellis Amerika azonnali megzabolázását. Leonardó, érezve magán az éhes hoppon maradottak alig leplezett gyűlölködő pillantását, hányingerrel küzdött. Felállt, otthagyta az ételét. A feje is megfájdult, ahogy hazafelé caplatott a fejeseknek fenntartott appartementek egyikébe, ahol magányosan lakott. Útját műanyag virágok és zöldre festett gumibukszusok övezik, melyek csak akkor nyílnak ki, ha a szirmokba, levelekbe rejtett kamerák működésbe lépnek. Ahogy most is, amint elhalad mellettük…A fejfájása kibírhatatlanná fokozódik. Megáll, gyorsan lenyel egy érzéketlenítő tablettát. Úgy hat, mintha gumivá válna az agya is, visszapattan róla minden komolyabb gondolat. Leönteni ezt a gumi-agyat félliternyi alkohollal: maga a megváltás!
De nem lepődött meg, hogy perceken belül felcsörrent a telefonja és egy hang figyelmeztette: aki hívja, nem intelligens robot. A Parancsnok szólt hozzá: az amerikaiak tényleg fellázadtak, lelőttek egy élelemszállító rakétát! Azonnal indulni kell, megleckéztetni a rebellis bandát! Ha ezt megúsznák, az előidézné a dominó-effektust, a Faustuson éhséglázadás törne ki, rágondolni is rossz!- Azonnal indulnod kell! A városnak, amelyik a rakétát kilőni merészelte, mindenképp pusztulnia kell, … Nyomás, vár az űrsikló, a golyót a fedélzeten adják át…
- Miféle golyót?
- A te golyódat. Mert a bombát csak két ember hozhatja működésbe, elfelejtetted? Mégpedig úgy, hogy egyesítik a két golyót.
- Eszerint találkoznom kell
- Meg fog keresni téged. A részleteket mobilon kapod… Kapcsold be az űrfrekvenciát! — Egy kattanás hallatszott, majd szinte azonnal az űrhelikopter surrogása, amint leszáll a ház előtt. A gépen álarcot húztak Leonardó fejére és kezébe nyomták a kis kézitáskát az ózongolyóval, amit a csuklójára erősített.
Egy óra se kellett, hogy megérkezzék a Földre, az érintett amerikai városba.
Sötét este volt, csak az égen táncoltak színes karikák és villanások. Úgy tűnt, máris tombol a háború, de kiderült: épp Halloween van, a lázadó város polgárai álarcos utcai bulival és tűzijátékkal ünnepelnek…
Kitűnően időzítette az akciót a Parancsnok, állapította meg Leonardóban a stratéga, ennél jobb időpontot nehéz lett volna találni!
Már az álarcos sokadalomban ténfergett, de furcsa volt, hogy nem kap újabb utasítást. A Parancsnok frekvenciája hallgatott a fülcimpájára szerelt parányi mobilban. Ott állt az önfeledt forgatagban. Elárvultan, álarcban. Nincs arcom, gondolta, mert a Halál vagyok. Nincs arcom, üres papírra írt parancs van a helyén.
- Nicsak, egy oroszlán! — búgta egy női hang és egy oroszlán-álarcos nő bukkant fel a bódult tömegből. — Akkor te vagy a párom! — a lány egy pillanatra felmutatva a golyót, figyelmeztetőleg megszorította hősünk kezét — Javaslom, ne veszítsük el egymást, oroszlánom. Tegyünk úgy, mintha szerelmespár lennénk — átölelte Leonardó derekát — Gondolom, nálad sincs frekvencia? . Hősünk csak a fejét ingatta és arra gondolt: két egyforma maszk, micsoda konspirációs hiba!
- Akkor húznunk kell az időt, míg megjön a parancs, hol hajtsuk végre.
- Itt nem Te ismered a várost?
- Azt se tudom, hogyan fogjuk működésbe
- Pofonegyszerű. A te golyód kallantyúját bedugod az én golyóm lukába — a lány kihívóan, érzékien felnevetett — nem ismerős ez neked?
Mindjárt egy egész várost fog meggyilkolni — gondolta Leonardó — és ilyen önfeledten tud kacagni! Nem látta még a lány arcát, de roppant ellenszenvet érzett. Azt is tudta, miért: önmagát kezdte gyűlölni.
- Csak el ne felejtsük az időzítést beállítani…
- Ha nem állítjuk be, egy óránk akkor is lesz, felszívódni — próbált meg Leonardó tárgyilagos maradni – Minimum egy óra kell, amíg az A és B kondenzrész feltölti egymást. És addig is ketyegéssel És van egy jelzőszem is rajta, mely az első félóra végén kigyullad.
- Megnyugtató — mondta tompán a lány — De hol a fenében van ilyenkor a Parancsnok?? — Isten és Sátán egy személyben… Bár sose kerülne elő – gondolta Leonardó, csodálkozva, hogy már nem érez félelmet.
Gyönyörű, érzéki arc vált láthatóvá. Miriamnak hívják és márvány fehér a bőre, hollófekete a haja. Odalett a konspiráció! Az akcióterv szerint sose lett volna szabad meglátniuk egymás arcát…De ki törődött most a halál forgatókönyvével? Magával ragadta őket a jelen mámora. Leonardó is ledobta álarcát. Kéz a kézben, mint egy barlangon át, elindultak a térről kivezető utcán.
Egy kapu előtt nagy tömeg kígyózott. Mint kiderült, a napi kábszeres adagjukra vártak. Két fehérköpenyes alak adta be a morfium-injekciót a reszkető embereknek, valamilyen igazolvány ellenében. Mint kiderült, a Nemzeti Morfium Minisztérium munkatársai.
- Csak azoknak jár, akik nem szerepelnek a Gondolatrendőrség napi listáján – világosította fel hősünket a fehérköpenyes — Van önnek negatív igazolása?
- És azok ott? — kiáltott közbe riadtan Miriam, ahogy megpillantották a járdán sorban fekvő Úgy feküdtek ott, mint a viaszbábuk: egyiknek-másiknak még remegett valamelyik végtagja – Valami baleset történt?
- Csak a szokásos. Akiknek nem jár a kincstári morfium, hogy elviselhessék az éhezést és az ötven fokos nappali hőséget.
Gyorsan odébb álltak. Kiégett, üszkös falú épületek közt haladtak, órákon át. Az úttesten szenny és szemétkupacok meg c sontsovány, kóbor kutyák.
- Ez Amerika, 2200-ban? — riadozott Miriam — Félek, Leonardó…Nagyon félek.
- És odahaza, a Faustuson nem féltél?
- Olvastam a statisztikát: errefelé tíz év óta nem volt eső. A csatornák is kiszáradtak. Nem csoda, hogy megtagadják tőlünk az élelmiszer-adót.
- Remélem, ha hazaértünk, elmeséled a Parancsnoknak, amit láttál.
- Ha hazaérünk? — nézett a lányra ő, csaknem vidáman.
- Mire gondolsz? — hajolt a vállára
Válasz helyett felbúgott Leonardó fülcimpája.
- Itt a Parancsnok — hallatszott kihangosítva — elnézést az üzemzavarért… A napszél mágneses ereje eltérítette a De korrigáltuk… Együtt vagytok már?
- De még mennyire!
- Akkor indíts! A nagy városi park kiszáradt tavának medrében kell a bombát összeszerelni. Most tegyétek magatok elé az összetevőket, megvizsgálandó, rendben vannak-e?
Egy parkoló autó motorházára kirakták a két golyót, óvatlanul, mert rögtön legurultak a földre. Egy maszatos arcú kisgyerek ott ólálkodott, rögtön felkapta őket s futásnak eredt.
- Jesszus! — sikított Miriam — a golyók, a golyók! Kapd el gyorsan
- Eszemben sincs — mosolygott Leonardo — hadd játsszon velük szegény.
- Elment az eszed?? A láncreakció…
- Nem lesz semmi láncreakció.
- De hát…
- Ártalmatlanok.
- Tréfálsz? Ezzel??
- Megtaláltam apám, Sziszifusz végrendeletét.
- És??
- Ezek gyerekjátékok. Nincs bennük hatóanyag.
- Hát akkor hol van?
- Sehol, Magával vitte a sírba a bomba technológiáját. Érted?
- Szóval akkor…
- Igen: nem létezik.
- Tehát akkor…
- Sziszifusz gyűlölte a zsarnokságot. De nem akart éhen Azt se akarta, hogy egyenként törjék össze a csontjait.
- Inkább kitalálta nekik a világ legtökéletesebb bombáját. Aztán
- Áldassék a neve!
- De a Földet megfenyegette vele…és halálosan És én attól félek, az emberiséget már az se fogja megmenteni, hogy nincs meg.
- Gondolod? Miben bízol?
- A napszél mágneses eltérítő erejében.
- Egy szót se értek ebből.
- Sziszifusz, az én zseniális, de folyvást rettegő atyám kiszámította: egy hasonló mágneses robbanással járó óriás napkitörés, mely a Faustust a Föld felé repítette, még a mai napon megtörténik….Tudod, milyen következménnyel?
- Félek. Talán jobb lenne, ha el se mondanád…
- A Faustust, ezt a túlfejlett, gonosz törpét, amely minket is megszült, a napkitörés ereje kiszakítja pályájáról és ismeretlen messzeségbe taszítja. Meg se áll a Jupiterig. Érted? A Föld
- Micsoda altató szöveg! A Parancsnoktól tanultad?
Ekkor a Föld, mint a hirtelen lefékezett gyorsvonat, megremegett. „Földrengés!” — hallatszott innen-onnan. De afféle tornádó volt inkább. Fülsértő süvítés, a szél letépte a felhőkarcolók tetejét s a hajnali égen a Faustust látták, amint tűzgolyóként távolodik. Az emberek, mint esőben a hangyák, rémülten összekapaszkodtak.
- A napszél mágneses ereje? Manapság így hívják az Istent?
Leonardó nem válaszolt. Felugrott egy autó tetejére, a rémült, reszkető tömeg köréje gyűlt.
- Emberek, ne féljetek! A Faustus nincs többé…Pozdorjává égve, meg se áll a Jupiterig! A Föld felszabadult!
Hálás moraj hallatszott.
Megvan a Föld új vezére — gondolta Miriam szorongó szívvel — csak rakétája ne lenne hozzá…
Fotó: Imre Dóra
