Keserű

Pruzsinszky Sándor

Deddyt, a keserű bohócot nem szerette senki. Mindenkihez volt mindennap egy-egy  goromba szava.  Különösen Lillyt, az  Afrodité Cirkusz ifjú légtornásznőjét szerette megcélozni  beszólásaival.

Most is, ahogy ott állt a manézs  és az üres  nézőtér sarkán, fejcsóválva figyelte, ahogy Lilly, „az  angyali légtornász” – ahogy  a plakát hirdette  —  „különleges, a maga nemében páratlan  szabaduló-számát”  próbálja. Igazából nem lehetett tudni – talán  ő  maga se tudta volna konkrétan megnevezni — , mi  piszkálja  Deddyt a szép légtornászlány mutatványán, hacsak nem a  merészsége. Lilly  ugyanis  a manézsban térdelt,  rácsos kalitkába zárva  s a hátából   két hófehér angyalszárny  nőtt ki.  „Micsoda blődség”, morogta a bohóc jól hallhatóan, miközben az ingujjra  vetkezett zenekar dobpergésére a lány, szétfeszítve a  kalitkát, mintha repülne, felemelkedett  a zsinórpadlás  felé.  Angyalszárnyain kék, zöld, piros fények játszottak, miközben, átugorva egy trapézra, mint a vadászó kőszáli sas, egészen  szélesre  tárta őket . A testhezálló  akrobatamezét ágyéktájon és a melle körül flitterek borították, aranyszőkére  festett haja zuhatagosan lobogott. Kipirosított ajkán műmosoly. Férfiszemmel csak az nem kívánta meg, akiben béna harag rágott.  Odafent a trapézon a lány  érzéki, egyben ironikus mozdulattal domborította ki mellét, riszálgatta  szív-alakú fenekét és kihívóan a bohócra hunyorgott..

Deddy elfordította a fejét, mintha szemébe hullott volna az a gúnyoros kacsintás. Többen  – a társulat tagjai közt terjedő pletyka szerint – tudni vélték Deddy  látható ellenszenvének okát:  állítólag Lilly  azon érte tetten a bohócot, amint az  bekukucskál az öltözője kulcslyukán. Mire a  szép artistanő, ifjonti gőgjében, ezt merte volna kérdezni Deddytől: „Keresel valamit, púposkám?”  Ez persze csak  cirkuszi legenda. Mégis,  mi tagadás, van némi  igazság benne:  Deddy háta ugyanis, enyhén szólva, nem egyenes:  inkább  lefelé hajlik. Ez minden bizonnyal a könyvtáros korában elolvasott tengernyi könyv káros hatása. Előnye viszont, hogy segítséget nyújt a bohócszerep – a  világ fordított működését megtapasztaló  kisember —  hiteles megformálásához, egyben  a megfontoltság és bölcsesség csalóka látszatát kölcsönzi Deddynek…Tán épp ennek köszönhette, hogy a társulat egy éve  — halk nevetések közepette — épp őt, az örök kívülállót választotta  szakszervezeti bizalmivá.  –Piffpaff, én mondtam nekik,  hogy téged válasszanak  —  vigyorgott Piffpaff, a harcsabajszú igazgató  (egyben porondmester)— te  vagy rá a legalkalmasabb,  mert téged úgyse  vesz komolyan senki”.—„Marha!” —  reccsent  rá  Deddy  s e  villanásban  felizzott a két férfi közt  soha ki nem hunyó ellenszenv.. Piffpaff a fegyelem bajnoka: nem tűr lazaságot a cirkuszban,  egy elhullajtott  papírfecni  a nézőtéren éppúgy felbosszantja, mint a műsoridőtől való legkisebb eltérés és Deddyvel bizony néhányszor már meggyűlt a baja.  A keserű  bohóc ritkán tudja úgy összeszedni magát, hogy  pontosan a megadott időben elkezdhesse a számát, mely  most „A bohóc temetése” címet  viseli.  Deddy arca ilyenkor kerek, fehérre mázolt, két szeme körül hüvelyknyi széles fekete karika, szája négyszögletes, csokornyakkendő formájúra festett száj, mely egyszerre fejez ki sírást és nevetést. A kackiásan félrebiccenő, csúcsos-pöttyös sipka alól kikandikáló, lila  ökörhólyag nem a hajzatot, hanem a kopaszságot mímeli.  Elég megjelennie, hogy a dolgok rögvest ellene  forduljanak.  Hogy a porondra lépjen, ki kell nyitnia egy  ajtót: mondani se kell, hogy kezében marad a kilincs.  Aggályosan  dugja  vissza a helyére, az persze, mihelyt belépett rajta, megint kiesik. Bozontos feketére festett szemöldöke, megdöbbenést kifejezve, felszökik a homlokán, tátva hagyott szája meg lefittyed, éreztetve, hogy a keserű bohóc nem szereti a világot, de szeretné megérteni. Lázadó  mozdulattal löki vissza helyére a rakoncátlan kilincset, de rögvest meglakol: az ajtó recsegve szétreped,  lécekre esik  szét, az egyik fejen találja Deddyt. Nincs kegyelem,  előront Piffpaff  porondmester s azt harsogva: „balfácán, balfácán!”, körbe kergeti Deddyt a porondon, végül fején töri szét a  lécet. A bohóc elmenekül, de aztán makacsul  visszajön, kezében egy trombitával. Megfújja, de a trombita hangja rekedt és mintha sírna, víz csurog belőle. Eldobja  és egy  hegedűt vesz elő.  Édesbús dallamot játszik rajta, de mielőtt befejezné a számot, megint előjön Piffpaff és elveszi tőle: „Túl hangos vagy Deddy, fölébreszted a nézőket!” Akkor  a keserű bohóc egy  öklömnyi hegedűt ránt elő  valamelyik zsebéből, öklömnyi vonóval és azon cincogja el halkan ugyanazt a dallamot.  „Gúnyolod a közönséget?? Takarodj!” – üvölt rá  Piffpaff  és durván fenékbe rúgja Deddyt, akinek a buggyos-pöttyös nadrágjából akkora porfelhő száll fel, hogy az első sorban  ülő nézők prüszkölnek tőle. Jajgatva iszkol kifelé, útközben még a megmaradt ajtókeret is a fejére omlik. Az örök vesztes ő, a győztesek létének értelme – igazi sikerszám.  Van-e, aki nem tapsol, csak  hogy sajnálhassa?

Ezután jön az Angyal, akinek sikerül  megszabadulnia sorsától – a ketrectől – és íme, fel  is röppen a mennybe — vagyis a zsinórpadlásig, a bohóctól megtagadott győzelem bájos  apoteózisaként. A közönség ujjong, boldogság kerülgeti.  Nem tudhatja, hogy mindez Deddy agyában fogant, lévén ő a műsor rendezője is.

 Két  gyászhuszár koporsót hoz be a manézsba.  Leteszik a porondra, bejön Deddy  a kis hegedűvel és újra játszani kezdi rajta a mélabús tremolót. Bejön a porondmester is, elismerően  kezet ráz a bohóccal, majd búcsúölelés következik. Piffpaff könnyezik, Deddy együttérzőn nagy pöttyös zsebkendőt nyújt át neki. A porondmester prüsszögve, ünnepélyesen megtörli a szemét és harsogva kifújja az orrát.  Aztán intésére a két gyászhuszár felnyitja a koporsó fedelét és megpróbálja belegyömöszölni a visítva ellenálló Deddyt.  Sehogy sem sikerül, együttes erővel sem, mire Piffpaff kiszalad és behoz egy fejszét, amellyel megpróbál lenyesegetni néhány kiálló testrészt. Deddy erre rémületében összehúzza magát koporsóméretűre, így már  beleszuszakolják és a fedelét Piffpaff egy nagy kulccsal lezárja, melyet elégedetten zsebrevág. A hegedű ott fekszik a porondon, „Avanti!” – kiáltja  Piff-Paff és a legénység rogyadozva emelné a koporsót, de az e pillanatban recsegve  széthasad.  Deddy mosolyogva lép ki a deszkák közül, és láss csodát: kezében újra ott az öklömnyi hegedű.  Ismét elkezd játszani, ezúttal Haydn Búcsúszimfóniáját. A diadalmas  hegedűvel a kezében, peckes léptekkel kisétál a manézsból. Piffpaff  és a gyászhuszárok utána vetnék magukat, de, mintha ólomból lenne lábuk, vagy az édesbús dallam rájuk  tekeredne, fogcsikorgató erőfeszítésük ellenére  csak egyhelyben képesek futni. A keserű bohóc a zene hatalmával béklyózta le üldözőit, akik tehetetlen dühükben most egymás torkának estek… A közönség visított a nevetéstől. Csak egy,  a legelső sorban ülő vánnyadt öregember könnyezett.  Talán  egyedül ő értette meg  A bohóc temetését. „Nem is olyan rossz arány”, gondolta Deddy.

„Gratulálok!” – egy szép, izmos női kéz szorítja meg az övét  a takarásban – „Ki se néztem volna belőled!” És Lilly keze hosszan szorítja Deddyét „Oly szép volt, csaknem elbőgtem magam”.  Ezek a szavak  visszhangoznak beteg szívében, ahogy bezárkózva az öltözőjébe, lehuppan varieté-tükre elé. Leveszi a csúcsos bohócsipkát  és a lila hólyagot őszülő hajáról, letépi a fehér pöttyös gyászkabátot a púpos válláról s a tükörbe mered.  Egy  ijesztő szellemarcot lát a sötét háttérből kirajzolódni. „Huss, eredj innét! – mondja neki félhangosan — . ma meg vagyok elégedve  magammal: akadt köztük egy, akit megértett –  hát nem csoda?”  És szemének apró hunyorítása elárulja: Deddy  ma boldog. Közben a kis mosdótálat maga elé téve, kezdi letörölni a szeme körüli sötét karikákat, a szája torzulását.  Az elmázolt festék most meg hirtelen mintha valami Krisztus-arcot  mutatna a tükörben, „Az elszabadult fantáziám”–, legyint rá – „mindig rákapcsol, ha fáradt vagyok…Lehet, hogy nyugdíjba kéne mennem?”. De  valami azt súgja neki: ezzel a számmal  alighanem élete csúcsára jutott! Végre megtalálta azt a formát, amit mindig is keresett. Azelőtt ő is hitt a régi, hatásos bohóctréfákban: az önmagukba csukódó székekben, duplafedelű ládákban, felrobbanó pudingokban. De valami, amit most végre megkapott, eddig hiányzott.  Az öregember az első sorban, aki  könnyezett azon, amin a többiek kacagtak? Tényleg elég lenne neki? Vagy inkább Lilly  kézszorítása?  Valami titkos balzsam volt abban az érintésben. Elmulasztotta szívének szorongását. Az arca, ahogy lemosta róla a háromféle festéket meg az alapozót, most furcsán ünnepélyes lett, mint valami  antik  madárjósé, aki jó okkal késlelteti a verdikt kimondását.  Felállt, s maga elé mosolyogva, körtáncot lejtett, valamelyik régi számából kölcsönözve..  Majd  újból a tükör elé ült és az asztalka fiókjából egy nagyalakú fényképet vett elő.  Amatőr felvétel volt, kinagyított. Lillyt mutatta a trapézon: egyik kezével a kőtélbe kapaszkodik, másikkal  csókot hint a közönségnek.  Még angyalszárny nélkül, de csaknem meztelenül: a fejlámpák  kettős fénye úgy rajzolja ki a teste körvonalait, kissé elmosódva, mintha egyenest az égből érkezne.  Deddy  arcához  szorította a fényképet és gyerekes  csókokkal halmozta el.

Ekkor kopogtak az öltöző bezárt ajtaján.  „Mit akartok??” – szólt ki barátságtalanul és ijedten dugta vissza a képet a fiókba.

Lilly jött be., mögötte Piffpaff.  Aztán egy nyakkendős ember, a minisztériumból. Aztán a többiek, az egész társulat.  „Gratulálok, barátom!” –  kiáltotta  kikáltó-stílusban a porondmester-igazgató és váratlanul, sután megölelte őt. A nyakkendős ember meg fekete táskájából elővett egy aranyozott szélű papírlapot és olyasmiket mondott, hogy :  „a bohócnak  igenis fontos társadalmi feladata van”, meg hogy  „példamutató az az összefogás, amit az Afrodité Cirkusz művészei produkáltak, hogy a kitűnő művészünk életművét  ezzel a brilliáns produkcióval koronázhassa meg…”  A nyakkendős átadta az oklevelet Deddynek: „Az év legjobb bohóca”, ez állt rajta. Pezsgőpukkanás, koccintás. Csodálkozó, irigykedő arcok sorfala. „Közeledek, tehát távolodom” — gondolta Deddy és legszívesebben elszaladt volna  előlük. De Lilly  karon fogta és a szobája ajtajáig sétált vele.  „Bejössz egy percre?”, kérdezte, sötét szeme vágytól  csillogott.

Deddy  megdermedt: ez hát a pillanat?  Ilyen hirtelen, erőszakosan tör rá? Negyven év korkülönbség: eddig nem gondolt rá, de most félelemmel töltötte el – őt, a bohócot! –, hogy nevetségessé válhat. Kétségbe esetten mosolygott a lányra. „Most…most még  nem lehet – motyogta – egy fontos telefonhívást várok…Majd utána bekopogok, jó?”

„Kopogj csak”, csapta rá az ajtót  Lilly  és Deddy  megint ugyanazt az apró, szúró fájdalmat érezte a szíve táján, amit néha előadás előtt. Bement a szobájába. Képek peregtek előtte: egy fekete hajú és szemű műlovarnőről, aki őrá –  miután  egy illuzionistával megszökött —  csak a Hold szerelmét hagyta örökül. 

Azért  nézte most is sokáig a Holdat. Aztán halkan kopogott Lilly  öltözőjének ajtaján.  Semmi válasz.  Fülét az ajtóra tapasztotta: valami neszt vélt hallani. Talán suttogást. Eszébe jutott a pletyka, ezen mosolygott, de a kulcslyukon át . Lilly sminkasztalkája előtt Piffpaffot látta  ülni. Hosszan  magyarázott a lánynak, amiből ő csak annyit hallott ki, hogy „fölfelé menesztik”.       

-Szegény  Deddy – mondta erre a lány unottan és beleült Piffpaff  ölébe.

– Senki se fog sírni utána, igaz? – és a porondmester belecsókolt az artistanő fehér hattyúnyakába.

A bohóc, mintha meglőtték volna, visszatántorodott a kulcslyukról.

Csak másnap  este keresték. Már elkezdődött az előadás, amikor rátörték az öltözője ajtaját.

Deddy  ott ült a sminkasztalnál. Halott volt, de csodálkozó, tágra nyílt szemmel  nézett a tükörbe.