Pruzsinszky Sándor
Deddyt, a keserű bohócot nem szerette senki. Mindenkihez volt mindennap egy-egy goromba szava. Különösen Lillyt, az Afrodité Cirkusz ifjú légtornásznőjét szerette megcélozni beszólásaival.
Most is, ahogy ott állt a manézs és az üres nézőtér sarkán, fejcsóválva figyelte, ahogy Lilly, „az angyali légtornász” – ahogy a plakát hirdette — „különleges, a maga nemében páratlan szabaduló-számát” próbálja. Igazából nem lehetett tudni – talán ő maga se tudta volna konkrétan megnevezni — , mi piszkálja Deddyt a szép légtornászlány mutatványán, hacsak nem a merészsége. Lilly ugyanis a manézsban térdelt, rácsos kalitkába zárva s a hátából két hófehér angyalszárny nőtt ki. „Micsoda blődség”, morogta a bohóc jól hallhatóan, miközben az ingujjra vetkezett zenekar dobpergésére a lány, szétfeszítve a kalitkát, mintha repülne, felemelkedett a zsinórpadlás felé. Angyalszárnyain kék, zöld, piros fények játszottak, miközben, átugorva egy trapézra, mint a vadászó kőszáli sas, egészen szélesre tárta őket . A testhezálló akrobatamezét ágyéktájon és a melle körül flitterek borították, aranyszőkére festett haja zuhatagosan lobogott. Kipirosított ajkán műmosoly. Férfiszemmel csak az nem kívánta meg, akiben béna harag rágott. Odafent a trapézon a lány érzéki, egyben ironikus mozdulattal domborította ki mellét, riszálgatta szív-alakú fenekét és kihívóan a bohócra hunyorgott..
Deddy elfordította a fejét, mintha szemébe hullott volna az a gúnyoros kacsintás. Többen – a társulat tagjai közt terjedő pletyka szerint – tudni vélték Deddy látható ellenszenvének okát: állítólag Lilly azon érte tetten a bohócot, amint az bekukucskál az öltözője kulcslyukán. Mire a szép artistanő, ifjonti gőgjében, ezt merte volna kérdezni Deddytől: „Keresel valamit, púposkám?” Ez persze csak cirkuszi legenda. Mégis, mi tagadás, van némi igazság benne: Deddy háta ugyanis, enyhén szólva, nem egyenes: inkább lefelé hajlik. Ez minden bizonnyal a könyvtáros korában elolvasott tengernyi könyv káros hatása. Előnye viszont, hogy segítséget nyújt a bohócszerep – a világ fordított működését megtapasztaló kisember — hiteles megformálásához, egyben a megfontoltság és bölcsesség csalóka látszatát kölcsönzi Deddynek…Tán épp ennek köszönhette, hogy a társulat egy éve — halk nevetések közepette — épp őt, az örök kívülállót választotta szakszervezeti bizalmivá. –Piffpaff, én mondtam nekik, hogy téged válasszanak — vigyorgott Piffpaff, a harcsabajszú igazgató (egyben porondmester)— te vagy rá a legalkalmasabb, mert téged úgyse vesz komolyan senki”.—„Marha!” — reccsent rá Deddy s e villanásban felizzott a két férfi közt soha ki nem hunyó ellenszenv.. Piffpaff a fegyelem bajnoka: nem tűr lazaságot a cirkuszban, egy elhullajtott papírfecni a nézőtéren éppúgy felbosszantja, mint a műsoridőtől való legkisebb eltérés és Deddyvel bizony néhányszor már meggyűlt a baja. A keserű bohóc ritkán tudja úgy összeszedni magát, hogy pontosan a megadott időben elkezdhesse a számát, mely most „A bohóc temetése” címet viseli. Deddy arca ilyenkor kerek, fehérre mázolt, két szeme körül hüvelyknyi széles fekete karika, szája négyszögletes, csokornyakkendő formájúra festett száj, mely egyszerre fejez ki sírást és nevetést. A kackiásan félrebiccenő, csúcsos-pöttyös sipka alól kikandikáló, lila ökörhólyag nem a hajzatot, hanem a kopaszságot mímeli. Elég megjelennie, hogy a dolgok rögvest ellene forduljanak. Hogy a porondra lépjen, ki kell nyitnia egy ajtót: mondani se kell, hogy kezében marad a kilincs. Aggályosan dugja vissza a helyére, az persze, mihelyt belépett rajta, megint kiesik. Bozontos feketére festett szemöldöke, megdöbbenést kifejezve, felszökik a homlokán, tátva hagyott szája meg lefittyed, éreztetve, hogy a keserű bohóc nem szereti a világot, de szeretné megérteni. Lázadó mozdulattal löki vissza helyére a rakoncátlan kilincset, de rögvest meglakol: az ajtó recsegve szétreped, lécekre esik szét, az egyik fejen találja Deddyt. Nincs kegyelem, előront Piffpaff porondmester s azt harsogva: „balfácán, balfácán!”, körbe kergeti Deddyt a porondon, végül fején töri szét a lécet. A bohóc elmenekül, de aztán makacsul visszajön, kezében egy trombitával. Megfújja, de a trombita hangja rekedt és mintha sírna, víz csurog belőle. Eldobja és egy hegedűt vesz elő. Édesbús dallamot játszik rajta, de mielőtt befejezné a számot, megint előjön Piffpaff és elveszi tőle: „Túl hangos vagy Deddy, fölébreszted a nézőket!” Akkor a keserű bohóc egy öklömnyi hegedűt ránt elő valamelyik zsebéből, öklömnyi vonóval és azon cincogja el halkan ugyanazt a dallamot. „Gúnyolod a közönséget?? Takarodj!” – üvölt rá Piffpaff és durván fenékbe rúgja Deddyt, akinek a buggyos-pöttyös nadrágjából akkora porfelhő száll fel, hogy az első sorban ülő nézők prüszkölnek tőle. Jajgatva iszkol kifelé, útközben még a megmaradt ajtókeret is a fejére omlik. Az örök vesztes ő, a győztesek létének értelme – igazi sikerszám. Van-e, aki nem tapsol, csak hogy sajnálhassa?
Ezután jön az Angyal, akinek sikerül megszabadulnia sorsától – a ketrectől – és íme, fel is röppen a mennybe — vagyis a zsinórpadlásig, a bohóctól megtagadott győzelem bájos apoteózisaként. A közönség ujjong, boldogság kerülgeti. Nem tudhatja, hogy mindez Deddy agyában fogant, lévén ő a műsor rendezője is.
Két gyászhuszár koporsót hoz be a manézsba. Leteszik a porondra, bejön Deddy a kis hegedűvel és újra játszani kezdi rajta a mélabús tremolót. Bejön a porondmester is, elismerően kezet ráz a bohóccal, majd búcsúölelés következik. Piffpaff könnyezik, Deddy együttérzőn nagy pöttyös zsebkendőt nyújt át neki. A porondmester prüsszögve, ünnepélyesen megtörli a szemét és harsogva kifújja az orrát. Aztán intésére a két gyászhuszár felnyitja a koporsó fedelét és megpróbálja belegyömöszölni a visítva ellenálló Deddyt. Sehogy sem sikerül, együttes erővel sem, mire Piffpaff kiszalad és behoz egy fejszét, amellyel megpróbál lenyesegetni néhány kiálló testrészt. Deddy erre rémületében összehúzza magát koporsóméretűre, így már beleszuszakolják és a fedelét Piffpaff egy nagy kulccsal lezárja, melyet elégedetten zsebrevág. A hegedű ott fekszik a porondon, „Avanti!” – kiáltja Piff-Paff és a legénység rogyadozva emelné a koporsót, de az e pillanatban recsegve széthasad. Deddy mosolyogva lép ki a deszkák közül, és láss csodát: kezében újra ott az öklömnyi hegedű. Ismét elkezd játszani, ezúttal Haydn Búcsúszimfóniáját. A diadalmas hegedűvel a kezében, peckes léptekkel kisétál a manézsból. Piffpaff és a gyászhuszárok utána vetnék magukat, de, mintha ólomból lenne lábuk, vagy az édesbús dallam rájuk tekeredne, fogcsikorgató erőfeszítésük ellenére csak egyhelyben képesek futni. A keserű bohóc a zene hatalmával béklyózta le üldözőit, akik tehetetlen dühükben most egymás torkának estek… A közönség visított a nevetéstől. Csak egy, a legelső sorban ülő vánnyadt öregember könnyezett. Talán egyedül ő értette meg A bohóc temetését. „Nem is olyan rossz arány”, gondolta Deddy.
„Gratulálok!” – egy szép, izmos női kéz szorítja meg az övét a takarásban – „Ki se néztem volna belőled!” És Lilly keze hosszan szorítja Deddyét „Oly szép volt, csaknem elbőgtem magam”. Ezek a szavak visszhangoznak beteg szívében, ahogy bezárkózva az öltözőjébe, lehuppan varieté-tükre elé. Leveszi a csúcsos bohócsipkát és a lila hólyagot őszülő hajáról, letépi a fehér pöttyös gyászkabátot a púpos válláról s a tükörbe mered. Egy ijesztő szellemarcot lát a sötét háttérből kirajzolódni. „Huss, eredj innét! – mondja neki félhangosan — . ma meg vagyok elégedve magammal: akadt köztük egy, akit megértett – hát nem csoda?” És szemének apró hunyorítása elárulja: Deddy ma boldog. Közben a kis mosdótálat maga elé téve, kezdi letörölni a szeme körüli sötét karikákat, a szája torzulását. Az elmázolt festék most meg hirtelen mintha valami Krisztus-arcot mutatna a tükörben, „Az elszabadult fantáziám”–, legyint rá – „mindig rákapcsol, ha fáradt vagyok…Lehet, hogy nyugdíjba kéne mennem?”. De valami azt súgja neki: ezzel a számmal alighanem élete csúcsára jutott! Végre megtalálta azt a formát, amit mindig is keresett. Azelőtt ő is hitt a régi, hatásos bohóctréfákban: az önmagukba csukódó székekben, duplafedelű ládákban, felrobbanó pudingokban. De valami, amit most végre megkapott, eddig hiányzott. Az öregember az első sorban, aki könnyezett azon, amin a többiek kacagtak? Tényleg elég lenne neki? Vagy inkább Lilly kézszorítása? Valami titkos balzsam volt abban az érintésben. Elmulasztotta szívének szorongását. Az arca, ahogy lemosta róla a háromféle festéket meg az alapozót, most furcsán ünnepélyes lett, mint valami antik madárjósé, aki jó okkal késlelteti a verdikt kimondását. Felállt, s maga elé mosolyogva, körtáncot lejtett, valamelyik régi számából kölcsönözve.. Majd újból a tükör elé ült és az asztalka fiókjából egy nagyalakú fényképet vett elő. Amatőr felvétel volt, kinagyított. Lillyt mutatta a trapézon: egyik kezével a kőtélbe kapaszkodik, másikkal csókot hint a közönségnek. Még angyalszárny nélkül, de csaknem meztelenül: a fejlámpák kettős fénye úgy rajzolja ki a teste körvonalait, kissé elmosódva, mintha egyenest az égből érkezne. Deddy arcához szorította a fényképet és gyerekes csókokkal halmozta el.
Ekkor kopogtak az öltöző bezárt ajtaján. „Mit akartok??” – szólt ki barátságtalanul és ijedten dugta vissza a képet a fiókba.
Lilly jött be., mögötte Piffpaff. Aztán egy nyakkendős ember, a minisztériumból. Aztán a többiek, az egész társulat. „Gratulálok, barátom!” – kiáltotta kikáltó-stílusban a porondmester-igazgató és váratlanul, sután megölelte őt. A nyakkendős ember meg fekete táskájából elővett egy aranyozott szélű papírlapot és olyasmiket mondott, hogy : „a bohócnak igenis fontos társadalmi feladata van”, meg hogy „példamutató az az összefogás, amit az Afrodité Cirkusz művészei produkáltak, hogy a kitűnő művészünk életművét ezzel a brilliáns produkcióval koronázhassa meg…” A nyakkendős átadta az oklevelet Deddynek: „Az év legjobb bohóca”, ez állt rajta. Pezsgőpukkanás, koccintás. Csodálkozó, irigykedő arcok sorfala. „Közeledek, tehát távolodom” — gondolta Deddy és legszívesebben elszaladt volna előlük. De Lilly karon fogta és a szobája ajtajáig sétált vele. „Bejössz egy percre?”, kérdezte, sötét szeme vágytól csillogott.
Deddy megdermedt: ez hát a pillanat? Ilyen hirtelen, erőszakosan tör rá? Negyven év korkülönbség: eddig nem gondolt rá, de most félelemmel töltötte el – őt, a bohócot! –, hogy nevetségessé válhat. Kétségbe esetten mosolygott a lányra. „Most…most még nem lehet – motyogta – egy fontos telefonhívást várok…Majd utána bekopogok, jó?”
„Kopogj csak”, csapta rá az ajtót Lilly és Deddy megint ugyanazt az apró, szúró fájdalmat érezte a szíve táján, amit néha előadás előtt. Bement a szobájába. Képek peregtek előtte: egy fekete hajú és szemű műlovarnőről, aki őrá – miután egy illuzionistával megszökött — csak a Hold szerelmét hagyta örökül.
Azért nézte most is sokáig a Holdat. Aztán halkan kopogott Lilly öltözőjének ajtaján. Semmi válasz. Fülét az ajtóra tapasztotta: valami neszt vélt hallani. Talán suttogást. Eszébe jutott a pletyka, ezen mosolygott, de a kulcslyukon át . Lilly sminkasztalkája előtt Piffpaffot látta ülni. Hosszan magyarázott a lánynak, amiből ő csak annyit hallott ki, hogy „fölfelé menesztik”.
-Szegény Deddy – mondta erre a lány unottan és beleült Piffpaff ölébe.
– Senki se fog sírni utána, igaz? – és a porondmester belecsókolt az artistanő fehér hattyúnyakába.
A bohóc, mintha meglőtték volna, visszatántorodott a kulcslyukról.
Csak másnap este keresték. Már elkezdődött az előadás, amikor rátörték az öltözője ajtaját.
Deddy ott ült a sminkasztalnál. Halott volt, de csodálkozó, tágra nyílt szemmel nézett a tükörbe.