Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Fúziós melegszendvicsek

Fúziós melegszendvics receptek:

Barna kenyeret használunk, bármilyen barna kenyeret.

Besamelmártás készítünk, hagyjuk kissé kihűlni. Ezzel megkenjük egyenként a kenyérszeleteket, gazdagon.

A szendvicshez – szendvicsekhez – a következő anyagokat használjuk fel.

– kemény tojás

– bolognai szósz, darált hússal, lehet maradék is ( ha lehet, kevés zsiradékkal készítsük )

– sült csirkemáj

– füstölt paprikás szalámi vagy kolbász – több féle- a nagyon száraz nem kifejezetten jó ehhez a szendvicshez

– mozzarella golyócskák

– sajt, többféle

– aszalt paradicsom (olajban eltett )

– olajbogyó ( olajban ) – lehet töltött

– sült gomba

– esetleg rántotta

A kenyereket megkenjük a besamelmártással, a kemény tojást felszeleteljük, nem baj ha a szeletek nem egyenletesek, vagy éppen törnek, a májat felszeleteljük, akár szélesebb csíkokra is vághatjuk, vagy éppen törhetjük is, a mozzarella sajt golyócskákat szétnyomjuk kézzel.

Elkészítjük a szendvicseket, tartsunk anyag azonosságot, legyen sajtos, kemény tojásos, májas, szalámis, – de a tojáson kívül az alapanyagokat nem keverjük, a tojást rátehetjük bármelyikre, jellemzően a mozzarella sajt darabokat is. Az elrendezés rusztikus .

A kész szendvicseket reszelt sajttal – többfélét használva , de jellemzően szendvicsenként egy legfeljebb két típust felhasználva – megszórjuk, nem túl gazdagon.

A tojásos, májas, és szalámis szendvicsre, a sajt tetejére rátesszük az aszalt – olajban eltett – paradicsomot, vagy az olivabogyót – ha töltött figyeljünk a töltelék ízére – nem lehet dominánsabb mint az alapanyag maga.

Ezután tepsibe tesszük, és sütőben egyszerre megsütjük.

Ízlés szerinti ideig sütjük – az alapanyagokat már nem kell sütni, hiszen készen vannak, csak felmelegíteni forróra , a figyelem a sajt folyósságán vagy sültségén van inkább. Egy személyre három szendvicset számolunk – három emberenként még egyet veszünk, salátával, öntetes salátával, vagy friss zöldséggel fogyaszthatjuk. Teát – fekete teát javaslok hozzá. A gyümölcstea túl dominás, és elviszi az ízeket a szendvicsről.

A melegszendvicseket akkor készítsük igy, ha sok vendéget várunk, hat nyolc embert legalább, különben pazarló lesz az anyag felhasználás.

A fenti receptet Elvira nagynéném tálaló szekrényében találtam, sok más recepttel és egyéb írással együtt, halála után, amikor átnéztük a dolgait.

Elvira néni magányosan halt meg. A recepteket saját kedvére írta, soha nem használta fel.

Brunner Tamás

ELVÁLÁS

Franc Prox

Számolom számtalan óráját a kéjnek,

A nap alászáll, mi vágunk neki az éjnek.

Nimfa és faun táncát lejtjük ketten,

Kacagunk kéz-kézben a rengetegben.

Lágy szellő emel fel, én lentről leslek,

Ígéred, mindjárt jösz, én kiáltom: Szeretlek!

De téged a szél ölel, repít, s el nem enged,

Te sem vágysz többé le, feledve hevünket. 

Szívemnek sajgása sírássá oldódik,

Fájdalmam szememből lassan távozik. 

Könnyeimet a  hajnali harmat kimosta szememből,

Leteszem lábad elé, vagy vedd el kezemből.

Igazgyöngyök, a tieid, tégy velük, mit akarsz.

Dobd a sárba vagy tedd ládikába, többé fel nem kavarsz…

Bankrablás

A kis zöld Renault megállt Siant-Varen főutcáján, a bank előtt. A kocsiban két férfi ült, mielőtt kiszálltak maszkot húztak. Már sötétedett, öt óra előtt néhány perccel lehetett. Esett.

A bankban hárman voltak, a pénztáros, egy ügyfél és a biztonsági őr.

            – Ez egy bankrablás, kezeket fel – kiáltott az elsőként belépő férfi. Arcvonásai nem látszottak az álarcban, de mozgása fiatal emberre vallott, cingár volt, vékonypénzű, a több számmal nagyobb ballonkabát lógott rajta. A másik, testesebb férfi, egy zsákot dobott a   rémült pénztáros elé.

            – Rakja bele! Mindent rakjon bele! Gyorsan! És semmi meggondolatlanság! Ne válogassa, dobjon bele mindent! – agyondohányzott hangon recsegte az utasításokat

            A pénztáros egymás után rakta a zsákba a pénzt, kicsi és nagy címleteket, papírt és aprót, csekket, nyugtát, váltót, mindent, ami a kezébe került, még a tollát is beledobta a zsákba. Megakadt egy pillanatra, a tolla után nyúlt.

            – Ne vacakoljon! Adja ide. – A férfi kikapta a kezéből a zsákot.

A cingár, a fegyverével felváltva tartotta sakkban az ügyfelet – ő magas, nyakigláb férfi, minden elszántság nélkül arra, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe -, és a biztonsági őrt. Azok nem mozdultak.

            – Gyerünk – mondta a tagbaszakadt. Hátráltak, ő ugrott elsőként az ajtóhoz, kilökte és kilépett a bankból. A visszacsapódó lengőajtó megütötte a társa vállát, a kezében megbillent a fegyver. Ekkor az őr elővette a saját pisztolyát és egyetlen lövéssel lelőtte az ajtóban rekedt rablót. A férfi a földre csuklott, az őr odalépett fölé, a fegyvert elrúgta a kezétől, lehajolt és lerántotta az a maszkot.

            – Meghalt – mondta.

            – Megölte? De miért ölte meg? – kérdezte az ügyfél magas, sipító hangon.

Az őr a pénztáros felé fordult guggoltában.

            – Megyek a másik után, maguk hívjanak rendőr! – Az őr kilépett a bankból, és a másik fegyveres után indult. A Renault nagy gázzal, rángatva indult a Toulonba vezető úton. A biztonsági őr, mintha lenne reménye arra, hogy a száguldó autót elérje, utána iramodott, rohantában felborította Maurice-t a helybéli rendőrt, aki a kerékpárján, kék esőkabátban éppen a délutáni körútján most ért a bank közelébe.

– Rablás! Megyek utána! – kiáltotta oda kurtán Maurice-nek az őr, majd a néhány méterrel arrébb parkoló autójába ugrott, és elindult a Renault után. A járőr gyorsan felmérte a helyzetet, és még a földön fekve, rádiójáért nyúlt.

            A két autó nagy sebességgel haladt az országúton, látótávolságra egymástól. Tíz perc múlva a Renault egy erdei útra kanyarodott, sebességét alig csökkentve, a másik utána. Két kilométerrel odább megállt, a biztonsági őr Citroenje hamar beérte. Lefékezett mögötte, megállt, de a sofőr nem szállt ki a vezető ülésből. Letekerte az első ablakot, az eső az arcába csapott, várt.

Az első kocsiból kiszállt a tagbaszakadt férfi, odaintett az őrnek.

            – Öreg, ez igen! Simán ment! Itt a lé, itt van mind! Micsoda ötlet volt, micsoda ötlet. Nem is gondoltam, hogy húsz év után megint megcsináljuk.

            – Jó tipp. Mint a múltkor. Egy bank, egy halott   

            – Hát mindig kell egy balek, ez ilyen műfaj. Nem megy másként. Valakit oda kell dobni koncnak, amíg vele babrálnak a zsaruk, mi simán meglépünk.

            – Ja, csak mindig én csinálom a piszkos munkát.

            – Ugyan már Sten, ne mondd, hogy lelked lett a börtönben. Se kutyád se macskád a pali, senki se sir érte. Gyere lépjünk le.

            A biztonsági őr – aki nem biztonsági őr – kinyitotta a kocsija ajtaját, és kilépett az esőbe.

            A bokrok mögé tartottak, itt volt az előre letett kocsi, a meneküléshez. Ezt még Sten hozta ide ma reggel, mielőtt munkába lépett. A fickó, akit lelőtt a bankban, nem tudott róla, ő csak arról tudott, hogy könnyű munka lesz, az őr velük van, és egyenlően osztoznak majd. Nem így lett.

            – Menjünk már, igyekezz, alig várom, hogy megszámoljuk a lóvét, még ma a reptérre is ki akarok menni, felvenni a beszállókártyát, gyere már. Meg innék is valamit, talán egy…

            Nem fejezhette be. A lövés bennakasztotta a szót. A férfi csodálkozó tekintettel halt meg, arca egy tócsába bukott, keze a sarat markolta. Sten kivette a kezéből a zsákot. Bevágta a csomagtartóba, nagy gázzal, de simán indult, nem forogtak ki a kerekek a sárban.

            Az országúton Sten arra indult, ahonnan az imént érkeztek. Áthajtott a kisvároson, a Rue de l’Église-n haladt, látta, a helyszínelők dolgoznak a bankban, a halottat letakarták fekete nylonzsákkal, de még nem szállították el. Nem állítottak fel ellenőrző pontokat még, kevesen voltak. Sten minden gond nélkül eltűnt a környékről, másnapra ért Párizsba.

A külvárosban egy kis szállóban lakott, nem messze a rendező-pályaudvartól. Esténként idáig hallatszott a tolató vonatok csikorgása, Stent nem zavarta, itt volt most otthon, egy ideje, pár hete. Marie este jött el. A férfi már kialudta magát, de a lányt az ágyban várta.

            – Gyere.

Marie levetette ruháját és a férfihoz bujt.

            – Sikerült, simán ment. Gazdagok vagyunk.

            – Most volt? Már megtörtént? – húzódott el Marie.

            – Minden a legjobban sikerült. Gyere. – Átölelte a lányt. Hosszan ölelte. – Holnap elutazunk, elviszlek innen. Gazdagok vagyunk. Érted? Gazdagok.

            Reggel Marie ébredt hamarabb. Felkelt felöltözött, kinézett a szűk utcácskára. Egy zöldséges a friss áruját rakta a polcokra. Még alig pirkadt. Kedve támadt leszaladni és   péksüteményt hozni maguknak reggelire.

A sarkon az újságosnál vett egy napilapot. belenézett, és elolvasta a Siant-Varen-i bankrablás történetét. „  a biztonsági őr a rablás után eltűnt, valószínűleg beépített ember lehetett, vélekedik a rendőrség….A helyszínen maradt bankrabló Pierre R. huszonegy éves, már volt büntetve… a rendőrség egyelőre nem érti miért lőtte le őt az őr… az eset nagy hasonlóságot mutat egy húsz évvel ezelőtti bankrabláshoz ami B.-ben történt, ott a rablók elterelésül bevontak egy fiatalembert aki a pénz ígéreté miatt vett részt a rablásban, de áldozatul esett. A rendőrség feltételezi, hogy van összefüggés a két eset között. Az egykori áldozatot Francois B.-nek hívtak…A rendőrség, nem messze a várostól még egy holttestet talált, azonosítása folyamatban, az elvitt pénzt nem találták meg…” a cikk még beszámolt néhány merész feltételezésről, de ez már nem érdekelte Marie-t.

Marie visszaért a szállóba mielőtt Sten felébredt volna. Beletúrt a fiókba és átfutotta az iratokat, leveleket, hamar megtalálta, amit keresett.

Kiment a folyosóra, telefonált, majd csendesen visszajött a szobába, leült az asztaloz, szemben az ággyal és várt, várta, hogy a férfi felébredjen. Egy forgótáras pisztolyt vett elő a táskájából, és szakszerű mozdulatokkal hangtompítót szerelt rá. Várt tovább. Távolból sziréna hangja szólt, azután elhalkult ahogyan távolodott az autó. A lány kis zajt csapott az asztalon a hamutartóval.

            A férfi könnyen ébred, beletúrt tüskehajába, megdörzsölte borostáját és a lányra nézett. Elmosolyodott, majd észrevette a fegyvert, megdermedtek az arcvonásai.

            – Ki vagy te? Nem vagy zsaru, akkor már mind itt lennétek.

– Nem, nem vagyok zsaru. Csak egy lány vagyok, semmi több.

– Mit akarsz azzal a fegyverrel- emelkedett ültő helyzetbe Stein.

– Mi az igazi neved?

– Mit számít az? Eddig nem volt fontos, mitől lett most egyszerre lényeges.

– Csak tudni akartam, de már tudom is, az igazolványod a fiókban volt.

– Te kutatsz a dolgaimban – a férfi ledobta magáról a takarót és a lábát a padlóra lendítette.

– Maradj, ahol vagy, vagy lelőlek. – A fegyver rezzenéstelenül szegeződött Sten mellkasára.

– Jó, jó csak nyugodj meg – mondta a férfi.

– Te lelőtted az egyik társadat tegnap?

– Az újság, igen. Hát igen, ez volt az ára, most mit finnyáskodsz, tudhattad, hogy ez vele járhat.

– Ez ugyan nem. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most sem máskor.

– Mit akarsz ezzel?

– Emlékszel Francois Bullet-ra, 1980 március 13, talán péntek. Egy kisváros délen, kevés ember, kis bank, biztos siker. Te voltál az őr. Emlékszem a tárgyalásra, sokat olvastam róla, tudod. Bullet az apám volt, érdekelt a sorsa.

– Várj, megmagyarázom, az egészen más helyzet volt. Feldobott volna, nem tehettem mást. Ne, Marie, ne! Szeretlek, gazdaggá teszlek. – Sten kiutat keresett, egy tárgyat, valamit, a menekülést. – Te is benne voltál, nem ölhetsz meg. Ne!

– Isten veled Sten!

            A hangtompító elnyelte a lövések zaját. Sten hanyatt dől az ágyon. Mellkasán a két seb alig vérzett. Halott volt.

Az utcán, a szálló előtt, villogó kék lámpával, fék csikorogva álltak meg a rendőrautók. Amikor betörték a szoba ajtaját, már csak Sten holtteste várta őket, mellkasán egy reggeli újsággal.  

Szoci Krimik

Rákócza Richárd

Szoci krimik

Kémek, mesterdetektívek, kalandok az átkosban

A Kádár-rendszerben a legnagyobb érték, a könyv szinte mindvégig olcsó volt – kivéve persze, ha komoly sikerre lehetett számítani, ami akár százezres példányszámot is jelentett. Ilyenkor nem 5 vagy 10, hanem 50, a rendszer vége felé akár 100 forintig, vagy még tovább felkúszhatott egy könyv ára, ám még mindig megvásárolhatók voltak a legtöbb ember számára, és vették is őket annak rendje és módja szerint: nem volt még tévé (pontosabban tévé volt, csak adás nem volt benne), hála Istennek, és internet sem (még nagyobb hála).

Az olvasó, ha tehette, nyugati könyvet keresett – elsősorban angolszászt –, persze voltak kötelező kvóták, így a szocialista ihletettségű, elkötelezett kalandregényeket mindenképp hozni kellett. Jó néhány bekerült a családi könyvtárba, 5-18 évesen ezeken is szocializálódtam. Ma pár száz forintért beszerezhetők interneten is akár, összegyűjtöttem néhányat, hogy kritikával szolgálhassak a magyar könyvkiadás történetének e másképp alighanem feledésre ítélt produktumairól.

E kötetben tizenhat szerző huszonhárom művét vesszük szemügyre, valamennyi fejezetben közölve egy rövid ismertetőt az adott korról; a Teltházban ízelítőül elsőként a hontalanná vált brit kommunista író és újságíró, Alan Winnington egyik művét vesszük górcső alá. A teljes kötet a tervek szerint húsvétra jelenik meg.

Egy jó tollú angol disszidens Kelet-Berlinben

Winnington ugyanis meggyőződéses kommunista volt. Londonban, a hitleráj kezdeti éveiben lépett be a Brit Kommunista Pártba. „Brit kommunista” – a kifejezést is úgy ízlelgetjük, mint a generálszósszal leöntött vaníliás pudingot. Pedig, jóllehet ma már nem köztudott, Angliában (s Írországban is) tömegesen vonzódtak a két világháború között a szélsőségek felé: a náciknak is szép számmal voltak híveik, sőt, véres utcai összecsapások is folytak köztük és a kommunisták közt, akárcsak Németországban.

Hősünk, az elegáns, öltönyös, pipázó angol gentleman úgy vélte, az előbbiek közt a helye. Ő volt a párt első szóvivője, és a Daily Worker című pártlap tudósítójaként került a háború után a Távol-Keletre, mégpedig Kínába, ahol a Mao Ce-tung vezette kommunisták ügyét támogatta tudósításaiban. Ott volt és hírt adott 1949-ben Peking bevételéről, és ott volt az észak-koreaiak oldalán 1950-ben a koreai háború kirobbanásakor – egyikeként a két nyugati tudósítónak, akik az északiak oldalán dolgozhattak (a másik egy ausztrál újságíró volt).

Elkötelezettségéhez kétség sem férhetett. 1950 szeptemberében kiadta a Láttam az igazságot Koreában című brosúráját, amely a dajzsoni atrocitásokat dokumentálta. A brosúra szerint hétezer kommunista és kommunista szimpatizáns áldozata volt a dél-koreai rendszernek Dajzsonban. Magát a tömeggyilkosságot ugyan a déliek hajtották végre, de annak Winnington szerint brit, amerikai és ausztrál tanúi is voltak.

Könnyen elképzelhető mindez, mivel a koreai háborúban mindkét oldalon jó néhány ilyen és ehhez hasonló, iszonyatos tömegmészárlás lezajlott; a brit kommunista újságíró számára ez csak annyiban volt érdekes, hogy valami módon brit részvételt, de legalábbis bűnpártolást, cinkosságot nyílt alkalma sejtetni a dologban, s ez által megvetést ébreszthetett a londoni kormánnyal szemben – mi több, Amerikával szemben is, hiszen amikor a Korea felszabadításáért harcoló ENSZ-csapatok főparancsnokát, Douglas MacArthur tábornokot figyelmeztették arra, hogy a dél-koreai diktátor, Li Szin Man elnök fegyveresei gyilkolják a kommunistákat, MacArthur nyíltan kijelentette, hogy az ilyesmibe nem kell beleszólni.

És bár brosúrát soha nem jelentetett meg róla, Winnington ott volt az északiak haláltáboraiban is, ahol foglyul esett brit katonákat hallgattak ki – mi több, egyes vádak szerint ő maga is részt vett ezekben a kihallgatásokban. És itt már nem arról volt szó, hogy valaki emberi és polgári jogainál fogva csatlakozik egy párthoz és annak eszmerendszeréhez. Jóval többről volt szó.

Winnington hazája 1954-ben nem hosszabbította meg az útlevelét és újat sem adott neki, így az író hontalan lett – soha nem kapott sem keletnémet, sem más állampolgárságot –, s élete hátralévő éveire kénytelen volt beérni azzal, amit az általa preferált szocialista világ nyújthatott számára. Nagy-Britanniában 1965-ig, a halálbüntetés eltörléséig akár fel is akaszthatták volna, és nagyon valószínű, hogy valamilyen felelősségre vonással mindenképp szembenéz, ha hazatér. Számára többé nem volt lehetséges, hogy a Guljaski által oly szemléletesen leírt londoni csillogás és kényelem fedezékéből bírálja azt a rendszert, ami mindezt létrehozta.

Miután kiábrándult a kínai politikából és a Mao-rezsim folyamatosan zaklatta, 1960-ban Kelet-Németországba költözött. A Daily Worker kelet-berlini tudósítójaként érkezett meg, ám egyedül: neje és gyermekei ezt a költözést már nem vállalták, hazamentek Angliába. Winnington újraházasodott, tudósította a kommunista Daily Workert, esetenként pedig a keletnémet kormány ázsiai politikai tanácsadójaként dolgozott. Itt hunyt el 1983-ban.

Az NDK-ban írta jó néhány művét  A Kelet-Németországban élő nyugati disszidens felé nyilván elvárás volt, hogy próbálja meg valami módon pozitív színben feltüntetni azt az országot is, ami a kínai évek után befogadta és menedéket adott neki. Ez az elvárás meglehetősen erős lehetett, hiszen az NDK-val, annak népelnyomó rendszerével, a Stasi névre hallgató titkosrendőrségi minisztériumával, az NSZK-hoz képest szánalmas életszínvonalával csak nagy nehézségek árán azonosulhatott még a legelkötelezettebb kommunista vagy harmadik utas is, főleg a Berlini Fal felépítése után.

         Alan Winnington nem volt se Thomas Mann, se Bertolt Brecht; az úgynevezett szépirodalom helyett a megtűrt kategóriába tartozó lektűrt művelte, és e minőségében igyekezett eleget tenni a kelet-berlini rendszer óhajainak, mint az A holtnak hitt emberből kitűnik.

         A kötetben angol cím – The Non-Dead – van feltüntetve, kiadóként viszont az a Verlag Das Neue Berlin, ami a Fejvadászokat is gondozta angolul. Fordítójának személye, Kardoss Tilda nem visz közelebb annak megfejtéséhez, hogy a könyvet milyen nyelvből fordították, hiszen Kardoss fordított oroszból is, németből is, angolból is. A Wikipédia nem sorolja fel a könyvet az angolul megjelent Winnington-művek közt, szerepel viszont a német kiadványok közt Der Totgeglaubte címmel.

Winnington 1960-ban érkezett meg Berlinbe, feltehetően laissez passier-vel, amivel az államok az elveszett útlevelet pótolják manapság is, amikor a nagykövetségeken kiállított útleveleknek – biztonsági okokból – leáldozott. Passzus híján aligha mehetett át Nyugat-Berlinbe, amitől saját érdekében tanácsos volt óvakodnia: az angolok, vagy az ő kérésükre az amerikaiak vagy a franciák bármikor letartóztathatták volna a koreai ügyei miatt. 1961-ben aztán tanúja volt annak, hogy felépül a Fal. Jól tudta, mi ennek az oka: a keletnémetek százezrével disszidáltak Nyugatra, és ez a helyzet azzal fenyegetett, hogy az aktív korú lakosság egyszerűen elfogy. Mindez nem ingatta meg meggyőződésében – vagy ha meg is ingatta, teljesen mindegy. Alan Winnington számára ekkor már nem volt kiút. A csapda, aminek kiépítésére életét áldozta, rá is rázárult.

A Holtnak hitt embernek kommunista propagandát kellett kifejtenie Nyugat-Berlinnel szemben, Kelet-Berlin mellett. Lehetetlen feladat, még az oly profi írónak sem sikerült, jóllehet a náci múltba nyúlt vissza sötét jolly jokerekért, hátha az ő árnyékuk ráborul a Kurfürstendamm csillogására.

Egy volt második világháborús angol pilótának nyoma vész Berlinben, nem világos, hogy Keleten vagy Nyugaton. Leánya, Mary és kedvese, Steve, egy újságíró – a karakterben Winnington alighanem önmagát rajzolta meg – a helyszínre utaznak, hogy némiképp döcögős cselekmény során kiderítsék, mi történt a veteránnal.

Az egykori pilóta a második világháború idején német fogságba került, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták, ahol kénytelen volt egy szadista SS brutalitásait elviselni.

Ez a tábor részint prominens politikaiak gyűjtőfogházaként szolgált. Itt raboskodott a párizsi német nagykövet likvidálója, Herschel Grynszpan, Paul Reynaud francia miniszterelnök, Francisco Largo Caballero spanyol köztársasági miniszterelnök, a bajor koronaherceg családja, Sztyepan Bandera ukrán nacionalista, Tarasz Bulba ukrán ellenálló (aki az ismert Gogol-regény után nevezte el magát, valójában Tarasz Dimitrovics Borovecnek hívták), és még sokan mások.

Főleg szolgálatmegtagadásért kerültek ide Jehova Tanúi, politikai okokból lengyelek, szexuális irányultságuk miatt a melegek és ki tudja, miért, szabadkőművesek – köztük a holland Grand Orient páholy nagymestere, idősebb Hermannus von Trongeren, akit a francia náci, Klaus Barbie tartóztatott le. Sachsenhausenbe került számos német másként gondolkodó, és kis számú szovjet hadifogoly is senyvedett itt, élükön Sztálin legidősebb fiával, Jákov Dzsugasvilivel. Nem munka-, hanem haláltábor volt Sachsenhausen, gázkamrával, bár a foglyokat dolgoztatták is.

A harmincezer áldozat legtöbbje a kíméletlen körülmények okozta betegségekbe halt bele, bár lezajlott jó néhány gázkamrás és egyéb kivégzés is, de sokan az orvosi kísérletek során pusztultak el, másokon a mustárgáz továbbfejlesztett változatait próbálták ki, sokan pedig azért vesztek oda, mert bekokainozva, nehéz hátizsákokkal maratoni távokat futtattak velük, így tesztelve a német hadsereg új bakancsainak ellenálló képességét.

(Winnington persze nem tér, nem is térhet ki arra, hogy Sachsenhausen borzalmas története a Vörös Hadsereg megérkeztével nem ért véget, sőt, éppenséggel a tetőfokára hágott. Itt rendezték be az NKVD 7. számú különleges táborát, amely később 1. számúvá lépett elő, és náci funkcionáriusokkal, valamint a nyugati szövetségesektől kikért német tisztekkel töltötték meg. Hatvanezren fordultak itt meg, köztük náci kollaboráns oroszok is; a tábor 1950-ig működött, s addig 12 ezer halottat termelt.)

Sachsenhausen-Oranienburgban, a náci időszakban valóban voltak brit hadifoglyok. A táborban végezték ki a brit hadsereg Kettes Kommandója hét tagját, akik résztvettek a Musketoon hadműveletben, melynek keretében brit és norvég hősök megtámadták és a háború végéig hasznavehetetlenné tették a nácik által megszállt Norvégiában a Glomfjord vízerőművet. Szintén Norvégiában működtek a Sakk-matt hadművelet túlélői, őket is Sachsenhausenben végezték ki, vezetőjükkel, John Godwinnal együtt, aki váratlanul elragadta a kivégzőosztag parancsnokának pisztolyát és agyonlőtte az SS-t, mielőtt vele végeztek. Hetekkel a tábor felszabadulása előtt végezték ki az a négy diverzánst, akik az ugyancsak német kézen volt Görögországban akarták felrobbantani a Korinthoszi-csatornát.

Winnington róluk nem mintázhatta hősét, miután egyik brit sem érte meg a felszabadulást, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy az eltűnt férfi lánya, Mary és Steve, az iszákos újságíró kutakodásainak bemutatásával leleplezze, mennyire aljas hely Nyugat-Berlin és felmagasztalja „az NDK fővárosát”.

Nyugat-Berlinben senki nem tud és nem is akar segíteni az eltűnt édesapját kétségbeesetten kereső lánynak: sem a leszbikus brit konzulnő (figyelem, akkoriban ez az irányultság dekadenciának számított), sem a manikűrözött kezű nyugat-berlini rendőrfőnök (mi más is lenne, mint egykori SS. Pusztán kíváncsiságból utánanéztem annak a három férfiúnak, akik a cselekmény idején Nyugat-Berlin rendőrfőnökei voltak – talán mondanom sem kell, hogy egyikük sem volt SS, még csak párttag sem). De Londonban is meglehetősen elzárkózik Winnington állandó karaktere, az ebben a regényben csak mellékszereplő Gullet főfelügyelő, meg az ellenszenves ügyvéd, és sokan mások.

Bezzeg a keleti oldalon. Már a vámos is barátságos. Steve-et rokonszenves taxisofőr fuvarozza a Központi Bizottsághoz, ahová minden további nélkül be is engedik, majd továbbküldik a Legfőbb Ügyészségre, ahol bontatlan üveg whiskyvel várja a készséges illetékes. Tényleg már nem hiányzik más, mint hogy maga Ulbricht segítse le a látogató kabátját és Honecker legyen a liftesfiú.

A remek tollú, pörgősen író Winnington, aki a letehetetlen Fejvadászokat alkotta, propagandistaként dadog-döcög, ez a könyve tökéletes tanúság arra, miként teszi tönkre még a legnagyobb tehetséget is az, ha a hatalom ostorpattogtatására beáll a sorba és arra vállalkozik, hogy mentegesse a menthetetlent.

A szocializmus és az írók

A szocialista rendszerek sokat adtak arra, hogy az írók megénekeljék a „társadalmi haladást”, bárdjaik azonban jobbára silány önjelöltek voltak, vagy ha nem, képtelennek bizonyultak arra, hogy visszájára fordítsák az igazságot.

A modern német irodalom nagyágyúja, Thomas Mann egyszerűen kijelentette önmagáról: „Ahol én vagyok, ott van Németország”.

Amerikai emigrációja után, jóllehet kommunista szimpatizáns volt, kizárólag rajta múlott, hogy nem ő lett az NSZK első államelnöke, ami elképesztően nagy pofon lett volna a Zónának (és később komoly kellemetlenségeket okozott volna az írónak, ha napvilágra kerülnek a családban uralkodó, finoman szólva is zilált érzelmi és szexuális viszonyok). A keletnémet rendszer szerencséjére Thomas Mann Svájcba ment haza, ott is hunyt el néhány évvel később.

A vállaltan kommunista, amellett teljesen fegyelmezetlen Bertolt Brecht, aki szintén az Egyesült Államokban vészelte át a világháborút, és akit a végén Mannhoz hasonlóan szintén Amerika-ellenes tevékenységgel kezdtek vádolni, az NDK-t választotta – némi svájci kitérő után, aminek során, biztos ami biztos alapon, felvette a svájci állampolgárságot is. Színházát Kelet-Berlinben hozta létre, ő maga azonban nyugat-berlini lakos lett, onnan járt át napi rendszerességgel az NDK-ba. Ezt a visszás helyzetet a keletnémet hatóságok fogcsikorgatva tűrték. Mást nem nagyon tehettek, mert mégsem hurcolhatták meg azt a világhírű kommunistát, akit McCarthy szenátor már majdnem meghurcolt. Brecht azután három évvel halála előtt, a szovjet hadsereg által könyörtelenül vérbe fojtott kelet-németországi munkásfelkelés hírére nézett szembe végképp az általa sokáig képviselt ideológia sátáni természetével:

Az államhatalom látja a mocsokban,
valami hever a mocsokban!
De mi hever ott a mocsokban?
Valami hever ott a mocsokban.
Ott hever valaki holtan.
De hiszen ez a nép!
Ott az valóban a nép!
Igen, az valóban a nép.

Szerelem háború idején

freez

Egy délután

Délután fél négy volt, Korn teát ivott a nappalijában. A meisseni porcelán csészét finomkodóan fogta jobb kézzel, a csészealjat alatta tartotta, míg szájához emelte az italt. Belekortyolt, majd finoman letette a dohányzó asztalra, alig koccant a porcelán az üvegen. Kényelmesen hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a lábát, két kezéből kis tornyot formált és lehunyta a szemét. Várakozott. 

A lakása makulátlan rendben, csakúgy az öltözéke is. Keskeny, kréta- csíkos öltöny, mellénnyel, hófehér ing, kék nyakkendő. A zakót nem vette még fel, az az íróasztal melletti szék támláján volt. Az olvasószemüvege az art–deco dohányzó asztalon, az újság mellett. Korn egy hölgyet várt. A találkozó nem volt megbeszélve, azonban a férfi biztosan tudta, hogy Katalin eljön, aligha tehetett mást. Az ügy a végére járt, már világos volt előtte minden kapcsolat, és tudta, hogy mi és miért történt, azok a dolgok is, amelyek egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, nem jelentek meg a sajtóban, csak suttogtak róla bizonyos körökben, vagy beszéltek róla nyíltabban rendőri berkekben. Korn újságíró volt, sok adatot gyűjtött össze az elmúlt  fél évben.

Az ügy négy halottat hagyott maga után másfél év alatt, pusztulását jelentette egy család nagyratörő terveinek, és a végét két politikusnak. Az első halott egy sofőr volt, őt a Dunából húzták ki az autóval együtt, amit vezetett. Az autóban két kilogramm kokain is volt. A nyomozás hamar kiderítette, hogy egy bizonyos rédei család sofőrje volt. A családot jól ismerték az alföldön. Sok minden volt az övék, és majd mindenbe beleártották magukat, amiben pénzt láttak. A család két férfi tagja volt a következő két áldozat, otthon ölték meg őket, az egyikük testét csak később találták meg egy félre eső tanya fészerében. A negyedik áldozat véletlenül vált azzá, egy biztonsági őr fiú volt, huszonkét éves, egy bankrablás során halt meg teljesen értelmetlenül.

Ma délután három órakor indult meg az egész országra kiterjedő, több száz rendőr részvételével zajló akció, ahol előreláthatóan egyszerre csapnak le a konkurens család hat tagjára három helyszínen, fogják el a futárokat és segítőket, és azt a két helyi politikust is, aki nem maradt kellően távol bizonyos ügyektől és személyektől. Rajtaütésre kerül sor, négy vidéki szállodában, két benzinkútnál, és a nemzetközi segítség folytán Rotterdam egy bordélyában. Összecsapások várhatóak, lesznek sebesültek is, ez aligha elkerülhető. Sok bűnözőt elfognak ma, de azt a személyt, aki miatt történtek a dolgok, aki az irányítója, maga is aktív résztvevője volt, az a személy nem kerül rendőrkézre. 

Őt ide várja ma délután négyre Korn. Pár perc múlva négy, a férfi felállt, a székhez lépett, felvette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét. A teáscsészét kivitte a konyhába, vizet készített a kannába és a tűzhelyre tette, arra számítva, hogy a hölgyet is megkínálja teával.

Korn visszament a szobába, kinézett az ablakon, nézte a járókelőket pár percig, majd behúzta a függönyt, megigazította és leült az egyik krémszínű bőrfotelbe.

Négy óra nyolc perckor csengettek, a férfi biccentett, nyugtázta, hogy megérkezett, akit várt. Ajtót nyitott. A lakás bejárati ajtaja előtt egy karcsú, magas lány állt.

– Korn úr?

– Erre tessék.

A lány pillanatnyi tétovázás után belépett a lakásba. Korn elvette a kabátját, felakasztotta a falra erősített fogasra a sajátja mellé. A lány, homok színű kosztümben volt, nyakában zöld sál, talán határozottabb színben, mint amit a visszafogottan elegáns ruha indokolt volna, de neki ez is jól állt.

– Erre tessék – mondta ismét Korn.

– Köszönöm.

A férfi maga elé engedte a lányt, aki belépett a szobába, körülnézett, megnézte a két metszetet a falon, az éjjeli-lámpát a kanapé mellett, a kínai selyemszőnyeget, az intarzia berakásos íróasztalt és a fehér telefont az íróasztalon. Láthatóan tetszett neki, amit lát. Felhívás nélkül kiválasztotta a szekreterhez közelebb eső fotelt és leült, hosszú lábát keresztbe tette és a férfira nézett.

–  Nem kérek teát – mondta.

Korn ugyancsak leült, és nézte a lányt. Vajon mit is mondhatna, hiszen ismerik egymást, bár még soha nem találkoztak szemtől szembe, de mindent tudnak egymásról. Korn egy éve kísérte figyelemmel az ügyet, – személyes üggyé vált, éppen a lány miatt –, megismerte a résztvevőket, megismerte azt, hogy mi mozgatja őket. nem volt nehéz dolga, egyértelműen és nyersen a pénz volt, ami eldöntötte a dolgokat, ami az egyetlen tényező volt abban ki él, ki az aki meghal, ki az aki részt vesz az üzletben, ki az aki nem. Egyszerű volt és világos, aki részt vett az tudta mit csinál. Nem sok újdonság volt az ügyben, borral kezdődött, de nem az asztanál elfogyasztott vacsoránál szokás borral. Egészen másról volt szó, bor hamisításról, félreeső helyeken, magas kerítésű udvarokban, kutyákkal erősen védett portákon. Később megérkezett a kábítószer is.

Kemény férfiak mestersége volt ez, akik szövetségre léptek náluk is keményebb nőkkel és vitték a boltot. Megismerte sőt kiismerte őket Korn. Tudta ki hol lakik, milyen kocsival jár, milyen nőhöz megy az idejét tölteni, mit szeret enni inni. Mindent tudott, ami adatokból megismerhető volt, általános tapasztalattal következtethető, mások elmondásából tudható. Egy valami nem igazodott sehogyan sem az általános képhez, éppen a lány. Arra, hogy egyáltalán létezik, vagy létezhet hosszabb idő múlva jött csak rá maga Korn is. Valami hiányzott a feltárt képből, az ismeret szövet meggyengült, a hiány mutatkozott a rendszerben. Amikor István a futár, megáll egy kávézónál Pestre menet, ahol nem szokott, amikor Éva egy levelet visz a postára, amikor Tamás és Fröccs, a bunyós, nagy kitérőt tesz egy kisvárosi vasútállomás pizzériájába, ahol nem esznek, csak bemennek kijönnek és mennek, amerre eredetileg is kellett volna menniük. Amikor egy bolt még mindig nyitva van, amikor valaki nem a szokásos benzinkúton tankol. Nem volt egyszerű rájönni, inkább érzés volt eleinte, és amikor a sejtés megerősödött akkor fordult Korn figyelme a hiányra, és kezdte keresni a jeleket. Talált ilyeneket, és miután tudta mit keres könnyebb dolga lett. Olyan volt ez, mint amikor a pszichológiai vizsgálton nem a foltokat nézi az ember, amiből formálódik két szerzetes, vagy egy pillangó, hanem a köztes üres helyet, ahol meglátható egy alak, egy arc, ahol felbukkant a lány. A lány, aki most itt ül a fotelbe.

– Tudom, hogy Earl Gray–t iszik két cukorral. Azt is tudom, hogy már teázott ma délután. Tudom, hogy pizsamát hord, és azt is, hogy zsebkendőt visel a pizsama kabát zsebében – mondta a lány.

Nem tűnt törékenynek és védtelennek, de kecses volt, elegáns, természetéből fakadt ez, a testtartása – kihúzott derékkal ült a fotelben, keresztbe tett lábbal, mint egy balerina – a fej mozdulata, ahogyan egy rakoncátlan tincset billentett el a szeme elől.

– Azt tudja, hogy most mi történik? – kérdezte a férfi.

A lány bólintott. A krémszín táskáját kinyitotta, Korn megfeszült ültében, a lány kis kézmozdulatot tett, alig láthatót – csak nem gondolja, hogy lelövöm? ez volt a mozdulatban, észrevetté a férfi feszültségét –,   cigarettát vett elő. Korn nem állt fel, hogy tüzet adjon, az asztal felé mutatott, a lány megvonta a vállát, felállt, és az asztalnál rágyújtott egy hosszú cigarettára. Mielőtt visszaült a haját a füle mellé igazította. Leült, dohányzott, a hamut az asztal üvegére szórta.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Nem tudom, talán még várakozunk kicsit – mondta Korn.

– Akar válaszokat?

– Kevés kérdésemre nem kaptam választ az elmúlt fél évben.

– Igen, tudom.

Korn nem mondta ki, de valójában egy dolog volt még, amit nem tisztázott, sem magában, sem az ügyben. A bűncselekmények kiderülnek, az elkövetők felderíthetőek, a miértek is megvilágosodnak majd idővel, még ha titkolják is.

– Nem mondom el magának, nem. Ha nem tudja, hogy mit miért csináltam, akkor kevéssé ismerem önt. Szerintem pontosan tudja, mi volt, ami vezetett engem ebben az ügyben, mi volt az amiért egyáltalán azt gondoltam, hogy belekezdek és azt is, hogy képes leszek rá.

Korn felkelt, az előszobából behozott egy ruhakefét, nem talált mást, felvett egy lapot az íróasztalról, és finom mozdulatokkal lesöpörte a cigaretta hamut a dohányzó asztal üvegéről. A lapot összehajtotta és az íróasztal melletti szemetesbe dobta.

A maga szülei nem voltak iskolázottak, de tudtak mindent, ami az életükhöz és a maga életéhez kellett. Maga megkapott mindent, amit csak szeretett volna egész fiatal életében.

Kati megvonta vállát.

– Igen.

És maga beleártotta magát az üzletbe, ahol embereknek esett bajuk, ahol meghaltak emberek. Ahol a pénz diktált, ahol nem volt könyörület.

Nem vesztegették a szavakat, a lány nem mondta, hogy nem tudja bizonyítani, hiszen a tény, hogy itt van, maga volt a bizonyíték.

– Azt gondolja, hogy ott a pénz diktál? – kérdezte Kati.

– Igen, elég egyszerű.

– A legkevésbé sem egyszerű. De van ami az, és az a szerelem.

– Hogyan gondolja ezt?

– A kezdetekről maga nem tud, volt egy fiú, szerettem, ő volt az első. Érti. Persze, hogy érti. Belehalt egy olyan verekedésbe, amikor meg kellett menteni valaki másnak a rohadt seggét.

            Korn érezte, hogy a lány szándékosan használ durva szavakat, hogy közönségesnek tűnjön, e pillanatban még nem értette a célját, de felismerte a szándékot.

– Meg kellett ezért fizetniük. És elég okos voltam, hogy meg tudjam csinálni. A rendőrök sem bukkantak a nyomomra. Sok munkám volt vele, és voltak rossz percek, ócska férfiak, de nem bántam, keményebbé tett. Maga nem szólt a rendőröknek. Miért?

Korn nem válaszolt. Nézte a lányt.

– Adna egy italt? – Kérdezte Kati.

      Korn felállt, a szekrénykéhez lépett, kinyitotta és elővett egy poharat, majd visszatette, becsukta az ajtót.

– Nincs ideje most az italnak – mondta.

Nem hitte el, amit mond a lány de nem tudott szabadulni a vonzásától, igy volt ez azóta, hogy először meglátta Kecskeméten egy autóból kiszállni. El akarta hinni, de érezte, ha így is volt, később megváltozott és személyes ambícióvá vált a dolog irányítása, az, hogy vad és kíméletlen férfiakat képes a markában tartani, olyan helyzetekben ahol, ha nem is mindennapos a halál, de nem sok lelkifurdalás marad utána, ha mégis megtörténik.

– Eljön velem? – kérdezte a lány.

A férfi felállt, nézte a lányt, pár másodpercig, nem tovább, majd nemet intett. Csak a tekintetével kisérte  a nőt, amig kiment a szobából. Hallotta az ajtó csukódását, majd csönd lett.

Korn még ott állt a fotel mellett amikor észrevette az asztal üveglapján az írást, kettőskereszt és egy telefonszám. Pár pillanatot töprengett csak, és felhívta a számot. Odakinn hatalmas robbanás rázta meg a környéket, megremegtek az üvegek. Korn az ablakhoz lépett, látta, hogy egy fehér Mercedes robbant fel, nagy lángok csaptak ki belőle.   

Abba a fotelbe rogyott le, ahol a lány ült még az imént, amikor még élt, most már halott, és nem maradt belőle semmi, sem az alakjából, sem a gondolatiból.

Korn az asztalt bámulta, a hamutartó alatt egy papír fecni egyik sarka látszott ki. Odanyúlt, óvatosan már már gyengéden, elhúzta, egy cím volt, egy város és utca, szép irás volt, apró betűk, semmi sallang vagy cikornya, céltudatos írás.

Felugrott a fotelből, felkapta a kabátját és kirohant a lakásból. Nem zárta be az ajtót.