Kötődés

Mennyiféle kötődés létezik… kisgyermekkorban alakul ki a gondozó és a gyermek között, s az egész későbbi életutat meg tudja határozni. Ott van-e a gondozó, amikor a gyermeknek szüksége van rá? Elérhető közelségben? A kisgyermek bízik-e abban, hogy amikor a gondozó elmegy, egyszer majd visszajön vagy egy olyan pillanattá nyúlik ki az életeben, melyben úgy érzi, hogy örökre magára maradt? Hogy reagál a gyermek, mikor visszatér a gondozó? Örül neki vagy sértetten játszik tovább, mert magára hagyták? Bizonytalan, szorongó, biztonságos kötődéssel rendelkezünk-e?

Úgy kellene-e elképzelnem a biztonságos kötődés, mint egy láthatatlan fonál, ami összeköt két embert, bármennyire is távol vannak egymástól? Elég hosszú ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen a saját életében és elég bizonyos ahhoz, hogy tudja, hogy sosincs egyedül?

Na és a bizonytalan? Talán egy túl rövid, összegörcsölt kötél, amit megszakadni érzünk, ha távol kerül a másik, akármennyire is biztosít minket a szeretetéről?

S ha valaki belebonyolódik ebben a kötelékben, kiábrándul, s ezért mindent elvágni szeretne? Számára mindenki más egyformává válik, hiszen senkihez sem tartozik és mérhetetlenül szabad lesz, vagy csak elveszik a világban? A kötődés kell-e ahhoz, hogy az élethez közöm és kedvem legyen? Mennyire jelentős, hogy mikor és hova kötöm magam és mennyit kell ezért feladnom saját magamból? Talán szerencsés esetben semmit, mert épp annyira messzire mehetek, ami a másiknak is jó? S ha rángatni kezdem a kötelet, a másik szabadságát csorbítom-e meg vele, vagy csak saját magamat szeretném életben tartani?

Hiszen az én-világ relációban, akkor vagyok, ha van másik? Ha van kivel megosztanom a gondolataim töredékét és az ágyamat? A csomók veszélyesek, mert egyrészt a szakadást is előre jelezhetik, másrészt nehéz ugyanolyan közel kerülni egymáshoz, ha egy akadályba kell ütköznünk. Valahová tartozás szükséglete… társas alapmotívum. Valahova kötnöm kell magam, egy klubnak a tagjának kell lennem, egy embert szeretnem kell, mert ez a természetünk, az ember társaslény. Ha nem kötöd magad valamihez ebben a világban, akkor ott a veszély, hogy elszállsz, mint a lufi, s ki tudja hol kötsz ki.

S mi van, ha nagyon félsz, s túl sok emberhez kötöd magad? Az vajon a biztonság illúziója csupán? Mert azt gondolod, hogy akárhány kötél szakad el, mindig marad egy, ami megtart?

Vajon szerencsés esetben a közös neurózisok találkoznak?

Fontosabb-e ez, mint a világon bármi? Talán.

 

Imre Dóra