Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Pipacsmező

Pipacsmező

 

Az egész egy álom

Sokszor bőrönddel kell utazni

Egyik pillanatban a pipacsmezőket nézed 

Majd lehunyod a szemed, s mikor újra a pipacsokat keresnéd

Már nincsenek ott, eltűntek

 

Csak egy pillanatra üljünk le nézni a pipacsokat

Csak két sóhajtással több időt kérek az elengedéshez

Egy naplementényit a mindig úton levésből

Egy olyan világról szeretném leválasztani magam, aminek sose voltam a része

 

Csak egy picivel legyél türelmesebb

A következő megállónál minden rendben lesz

Hozod a bőröndömet, amíg átmegyek a zöld lámpán

A vonatnál vársz, amikor megérkezek

Tudom, hogy nem kísérhetsz el a tenger mélyére

De ha csak egy kicsivel tovább ölelnél, az életmentő lehetne

 

Nem sajátítottam el a megérkezés képességét

A nap süt, a pipacsok virágoznak

Csak én megyek el mindig mellettük

Amit tegnap biztosnak hittem, ma elvitte a víz

Csak egy kicsivel többet evezni veled a hajóban, mielőtt rájössz, hogy a szárazföldet szeretnéd felfedezni

 

Az egész egy álom

Sokszor bőrönddel kell utazni

Egyik pillanatban a pipacsmezőket nézed 

Majd lehunyod a szemed, s mikor újra a pipacsokat keresnéd

Már nincsenek ott, eltűntél, eltűntem 

 

Imre Dóra

Szentjánosbogarak

Pici várban, pici házban

Egy kisleányka lakik

Sok kis gömbben pici fények

Őrzik este álmait

 

Lassan mozog, szíve nehéz

Világít a rózsaszín

Sugarai még játszanak

Hajnal előtt falain

 

Éjféltájban látogatják

Kettő-három árnyalak

Nem tud futni, hisz álmodik

Odalent a vár alatt

 

Sok pici fény körbeveszi

Mint szentjánosbogarak

Próbálkoznak megvédeni

Fonnak köré fonalat

 

A lány álmában felhőn ülve

Lóbálja a lábait

Nem észleli maga körül

Nyüzsgő kisbarátait

 

Ha a kisfények eltűnnek

A lány hirtelen felriad

Nem is tudja hova került

A félelem elragad

 

Nézeget és virágot szed

Hogy elteljen az idő

Álmaitól reméli

A nyugalom visszajő

 

Aztán alszik, s nagyon boldog

A pici fény az őrködő

De egy este egy viharban

Pislákolni kezdett ő

 

Szépen lassan aludtak ki

Féltették a kisleányt

Mi lesz vele, ha nem védik

Álma szenved-e hiányt

 

Imre Dóra

Kemény Judit – Kötődés

Az utca sötét volt és mocskos. Lassan lépdelt a csúszós köveken, miközben félig üres sörös dobozokat kergetett a szél. Érezte, ez az utolsó hajnal, amikor egyedül lehet a gondolataival, holnapra minden megváltozik. Titkon azt kívánta, hogy sose keljen fel a nap. Mintha ragaszkodott volna ehhez a káoszszerű rendhez, a huzatos hajnal előtti csendhez. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ahhoz hogy mindent maga döntsön el. Egyedül kellett megküzdenie mindennel, az örömmel és a fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal, a rettegéssel és a közönnyel. Nem tudta milyen az, ha szól hozzá valaki, milyen érzés megérinteni a másik arcát, szemébe nézni, lesni a mások gondolatait. Évek teltek el … és most itt ez a hajnal előtti óra … .

Leült az első útjába kerülő padra, tekintetét egy távoli pontra szegezte, és várt, még maga sem tudta mire. Ha fel kell a nap egy ismeretlen város vár rá, zsúfolt utcák, zajos tömeg, de most elhatározta, végre megismeri ezt a félelmetes másik világot, amelyet csak a könyvekből ismert, amikről a pince mélyén olvasott. A kíváncsiság és a félelem érzése kavargott benne, még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, vissza az állandóságba. A jól megszokott éjjeli kóborlásba és a nappali rejtőzködésbe. Már nem volt idő, túl messzire ment, … megvárja a hajnalt. Olyan volt ez, mint a születés előtti pillanatok, ismerte a hangjait, mégsem tudta hova érkezik.

Eltöprengett, mióta is van egyedül. Jonatán arcára már alig emlékezett. Ő volt az egyetlen és utolsó ember, akit ismert. Ez volt a természetes. Sosem kérdezte miért. Valójában mindene meg volt. Jonatán mindenről gondoskodott. Mindenre megtanította, ami az élethez kellett. Sosem kételkedett, és sosem kérdezte miért van ez így. Tíz éve történt valami, ami felborította ezt a nyugodt életet. Jonatán megbetegedett, neki kellett gondoskodnia róla és önmagáról is. Ezek voltak az igazán kemény napok, de mintha élvezte is volna a kihívást, ezt a próbatételt. Talán nyolc éves lehetett. Ezt az egyetlen hivatalos iratából, az anyakönyvéből tudta. Jonatán azt is elmagyarázta, mit kell tennie miután ő meghalt. Ezt pontról – pontra meg is tette. Bepólyálta a lepedőbe könnyűvé vált testét, kivitte a folyóhoz, követ kötött rá, majd szép lassan beengedte a vízbe. Ezután már csak a könyvek maradtak neki. Az a rengeteg könyv volt a családja, a barátai, a tanítói és még az orvosai is. Minden, amit a könyvekben olvasott, betegségről, éhezésről, háborúságról, becstelenségről mindig megerősítette abban, hogy továbbra is itt kell élnie. El akarta kerülni mindazt, ami a kinti világban volt. Éjjelenként járta az utcákat, összegyűjtötte mindazt, amire szüksége volt. Jonatán meghagyta, hogy csak tizennyolc éves korában léphet ki a nappali világba. Félelem fogta el. Sötétben ismerte csak a várost.

Mi lesz, ha a fény elvakítja a szemét? Eldöntötte, hogy süketnémának fogja tettetni magát. Így könnyebb lesz tanulmányozni az embereket, akikről oly sokat olvasott. Kelet felé fordult – az égtájakat még Jonatántól tanulta – és várta a pillanatot. Lassan kelt fel a nap, az ég felhős volt, sejtelmes szürkeségbe burkolózott a tér. A folyó feletti pára körbeölelte a padot, amin ült, s ez megnyugtatta. Így könnyebb lesz – gondolta magában. A hajnali szellő beletúrt a hajába. Eszébe jutott egy régen olvasott könyv. Onnan tudta, hogy ez az a bizonyos hajnali szél napfelkelte előtt. A szíve majd kiugrott, a kíváncsiság és a félelem érzése küzdött benne. Összébb húzta kabátját és várt.

Az első fénysugár a folyót világította meg, s onnan, mint valami csillag szórta szét a fényt. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudta figyelni mikor tűnt el a pára. Ez bosszantotta kissé. Mennyit várt erre a pillanatra és most … elborította a fény. Még fel sem ocsúdott, amikor megpillantotta az első embert, aki a távoltól közeledett felé. Zavarában felvette a napszemüvegét, amit még a múlthéten talált egy parkolóban.

– Jó reggelt! – hangzott egy női hang, szinte gépiesen, de neki ez volt az első, az első emberi szó, amit Jonatán halála óta halott. Valami határtalan melegség fogta el. Ez a boldogság – gondolta.

– Jó reggelt! – próbálta viszonozni a köszönést, de zavara miatt ezt oly késve tette meg, hogy már csak a messze koppanó cipők zaját visszhangozták a falak. Bosszúság fogta el. Nem igazán értette honnan ered, abból hogy nem köszönt vissza időben, vagy abból hogy nem maradt süketnéma. Micsoda dilemma –gondolta. Látta, nem lesz egyszerű teljesíteni Jonatán kívánságát. Megigazította a ruháját, ellenőrizte az iratait – Kovács Béla. Micsoda név – sóhajtott majd, felállt és elindult a tömeg felé.

– Szép napot! – hangzott egy fiatal hölgy kedves hangja.

– Jó reggelt kívánok kisnagyság! – felelt rá nyájasan egy meglett uraság.

– Milyen fura – állapította meg – a regényekben ilyenkor megállnak az emberek, egymás szemébe néznek és váltanak pár szót. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert egy siheder nyargalt el mellette, félrelökte, majd futott tovább és sodorta el a soron következőt.

Alig lépett kettőt és egy vidám társaság lepte el a járdát, őt magát a falhoz szorítva az az érzése támadt, mintha láthatatlan lenne.

– Tudomást sem szereznek rólam. – dünnyögte magában. Ez lenne a vágyott valóság? Mintha lélek nélküli lények röpködnének körülöttem. Próbálta elkapni a pillantásukat, de minden igyekezete ellenére csak üres, távolba néző tekintetekbe ütközött. Kérdések özöne zuhatagként borította el tudatát. Alig tudott egyet-egyet kihámozni belőle.

–  Miért kellett a pincében élnem? Sosem tettem fel ezt a kérdést Jonatánnak. Olyan természetes volt ez a lét, mint az hogy lélegzik az embert. Ki volt valójában Jonatán? – megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy Jonatán, Jonatán volt mindenféle címke nélkül. Nem is értette honnan tódulnak elő ezek a gondolatok, amikor az utolsó kérdés teljesen lesújtotta.

– Láthatatlan vagyok? – Ezzel a lehetősséggel sosem számolt, majd elhessegette ezt a fura gondolatot. Próbaként bement egy üzletbe és megállt az ajtótól pár méterre. Süketnéma volta miatt csak bólintott és várt. A pult mögött két fiatal nő beszélgetett.

– Ide sem néznek. Járkálhatok a polcok között, mint egy lidérc. Többször is elsétált a két kacarászó eladónő előtt. Elbizonytalanodott.

– Láthatatlan vagyok! – ez már bizonyos, és kiment az üzletből. Olvasott már ilyenről, de sosem hitte el. A kételkedés most is vele maradt.

Az egész napot az utcán töltötte. Tanulmányozta a merev tekintetű embereket. Nem volt éhes, hozzászokott, hogy éjjel eszik, szomját a kutaknál oltotta. Csalódott volt és fáradt, majd leült egy padra és várta az estét. A sötétség volt az ő barátja.

– Már semmi nem lesz az, ami volt. Egy álom foszlott széjjel, pedig mennyire vártam ezt a napot. – gondolta és rutinszerűen megkezdte éjjeli barangolását. Kopott viseltes göncei jobban illettek az éjszaka csendjéhez. Ismerős volt minden zug, ahova elrejtőzhet, ha valaki útjába kerülne. Lassan megnyugodott. Újra otthon érezte magát.

Kemény Judit

 

Fotó: Imre Dóra

Pruzsinszky Sándor – A Mátrix Füstje

(Egy  ártalmatlan  bűncselekmény  krónikája)

                                                                                   Jobban  örülök  annak,  ha  azt  veszik

                                                                                   komolyan,  aki  nem  vagyok.

                                                                                   (Fernando  Pessoa: Kétségek könyve)   

 

Mindez  azután  történt,  hogy  Gedeon,  a  bukott  kertszakértő  és  publicista  elefántokkal  álmodott.  Előző  este  egy  természetfilmet   nézett  a  tévében.  Az  elefántok,  megpillantva  egy  agyarvadász megölte  társuk megcsonkított   tetemét,  megvadultak  és  fújtatva-trombitálva  törni-zúzni  kezdtek.

Hősünk  a  ház  előtt  megálló  kukásautó  fújtatására  riadt  fel.  Egyedül  volt  a  sötét  szobában  és  halálfélelmet  érzett.  Egy  hét  óta  kínlódott  egy  környezetvédelmi  témájú  cikkel.  Naphosszat  a  számítógép  előtt  gubbasztott.  És  mi  értelme  volt?  A  mondatai  suták,  a jelzői  fakók,   a  gondolatmenete  folyvást  megbicsaklik.  Félelem  szorítja  a  szívét,  ha  reggel  leül  a  billentyűk  elé.  Azóta,  hogy  a  hatóság  embere,  egy  vastag  szemöldökű, tésztaképű hivatalnok,   azt  mondta  neki:  — Baj  van,  barátom.  A maga  cikkei  egyre  pesszimistábbak!  A  legutóbbi  egyenesen  felháborító!  —  Hisz  én  csak a tényeket  írtam  meg…  —  Azt  a  hajléktalant,  aki  cigarettára gyújtott  és  elégett  az  illegális  szemétben??  —  Talán  nem  történt  meg?  —  motyogta  Gedeon  ijedten —  Vannak  tények,  amik  csak  arra  jók,  hogy  izgalmat  keltsenek…Több  felelősséget,  barátom!  Holnaputánra  Írja  át,  ez  így  nem  jelenhet  meg  a Kiskertünk című  lapban,  hogy  képzelte  ezt?? —  Azóta Gedeon  egyik  cigarettát  a  másik  után  szívja.  Nem  akarnak  a  helyes  szavak,  a  megnyugtatók,  a  tollára  jönni,  már  az  ellazító  dohányfüst  sem  segít:  amit  napközben  leír,  este  a  szemétbe  dobja.   A  kialvatlanságára  gyanakszik,  Nem  csoda: mióta az  autópályát  kőhajításnyira  hozták  a házhoz,  folyamatos,     

fenyegető  dübörgés  hallatszik,  mintegy az  Apokalipszis közeledtét  idézve… És  Gedeon már  meg  sem lepődik ,  amikor  Vera, a   felesége  (egykori  balatoni  szépségkirálynő)  egy  fagyos téli  délutánon  közli  vele:  lecseréltette  a  lakás  kulcsait…  

„Miért  teszed  ezt velem? —  kérdi  hősünk,  remegő  kézzel egyik  cigiről  a  másikra  gyújtva,  a  közelebbről  meg  nem  határozott  Teremtőt, miközben  kupacba  dobált  holmijait  csomagolja  —  Csak  nem  azért, mert  életemben  először  leírtam  a  sötétről,  hogy  sötét?”.

És  akkor  megjelenik  Manyika,  a  műkörmös,  akit jobb  körökben körömépítő  művésznek  neveznek.  „Lakás  olcsón  kiadó”  apróhirdetéséről  ugyan  kiderül,  hogy  az  csupán  egy  ágybérletet  leplez,  (mi  tagadás:  csakis acélból,  hogy  a  műkörmös-szalont  ne  kelljen  vállalkozói  székhelyként  bejelenteni),  de  ez  nem  akadályozta  kettejük  szerelmi  fellobbanását.                                                                                                                                                           

 

 

 

     Manyika ,  aki  csibesárga  vagy  paprikavörös,  olykor  kéken  foszforeszkáló  építményekké  varázsolja  a  paciensek  körmeit,  („férfikörmöt  is  vállalok”!) már  az  első napon  kivetette  hálóját  azaz  túláradó, bazedovosan  csillogó  szemeit  a sikertelenségtől őszülő,  gondolkodástól  fáradt  férfira.  Nem  csoda,  hogy  az  érzéki  vonzalom,  oly  hirtelen,  mint  gubóba  rejtett  lepke,  támadt  fel  közöttük.  Gedeon  már  az  albérleti  jogviszony  első  reggelén Manyika  pomponos, körömlakk-szagú  szobájában  ébredt.    

A  körömépítő  nekilátott,  hogy  felépítse  magának  az  ő  érdekesen  csodabogár,  ágrólszakadt  új  kedvesét.   A  foltos  farmer  és  gombszakadta  ing  helyébe  Sherpa  kabát,  Bugatti  pulóver,  Dewberry  pólóing,  Reebok   divatbakancs  lépett ,  a  nyakában  piros  Gucci-sállal.   Esténként  vadnyugati  krimi  a tévében,  vacsora  egy  szushi-bárban, vagy nyalakodás  négyesben,  whiskybe  és  tequilába  mártva.  Azt  hinnéd,  igazi  felnőttmese!  De  a  szerelmes  éjszakák végzetesen  kiszolgáltatták Gedeont Manyika  parttalan  szerelmi  vágyának.  Nem  telt  sok  időbe,  hogy  lefokozódjon  azzá,  amit  az  apróhirdetés  ígért: szeretőből  valódi ágybérlővé,  akinek  megint  nincs  már kulcsa semmihez…   

  • Addig  maradsz,  amíg akarsz, te  lúzer,  de  fogod  a cuccod  és  átviszed  a cselédszobába!  —  hangzott  a  csalódott  körömművész    Mélyre  merülve  a  megalázásban,  az  kifáradt írónak ettől fogva  éjszakánként füldugóval kellett  aludnia,  hogy  ne hallja  a  zárt  ajtó  mögül  kiszűrődő  forró  zajokat…De  késöbb  már  nem  volt  szüksége rá:    

  hajlott  arra,  hogy  elismerje a  vérmes,  de  jószívű Manyika  kegyetlen  igazát.  Hisz  az  igazság  mindig  kegyetlen, ki  tehetne  ez  ellen?               

            Keserűen  mosolygott  a tükörben  visszanéző  bávatag  arcra:  „ötvenévesnek  kellett  lennem,  hogy  ezt  megértsem!”  Aztán  reggel,  borotválkozás  közben,  valami  kiáltást  hallott  a  szobából,  ahol  Manyika   a  tévét  nézte.

  • Mi baj?  —  dugta  ki  a fejét  a fürdőszobából,  állig 
  • Az, hogy  benne  vagy  a Kék fény- ben!
  • Én? Hol?
  • Nézd! —  sikította  a nő  –  Nem  látod?
  • Mit kéne  látnom?
  • Azt a  kabátot  ott,  azon  az  alakon…A  te  kabátod!  Egy  biztonsági  kamera  vette  fel,  bolti  lopás    közben…Éppen  kirabol  egy  álarcos  alak  egy dohányboltot  a te  kabátodban…Látod?  Pisztolyt  szegez  az  eladónőre.
  • Na és  aztán?
  • Ott van  az  a piros  szívecske  a gallérján,  amit  még  én  varrtam  rá,  nem  látod?…Te  kiraboltál  egy  dohányboltot??
  • Méghogy én??  Hogy  képzeled?…Hát  nem  emlékszel,  hogy  azt  a  télikabátot  két  éve  a  villamoson  felejtettem? 
  • Elhiszem, hogy nem  te voltál.  Az  ilyesmihez  bátorság  kell  —  legyintett  rá  lekicsinylőn a  csalódott  körömművész.  És  ez  most szíven találta    Valami  szöget  ütött  a  fejében. Mint  aki  megérzi:  csak  őrült  dolgok  tarthatják  egyensúlyban  a  lelket. 

Vett  egy  játék pisztolyt a  szemközti  bazárban,  zsebre  vágta  s  belépett  a  közeli  dohányboltba.

  • Mi  tetszik?  —  kérdezte  a  boltos,  egy  vörös hajú,  ravasz  képű  fickó. 
  • Hát…valami olcsó  cigi…Esetleg…
  • Austin? Mátrix?
  • Melyik itt a  legolcsóbb?
  • A Mátrix.   Mennyit parancsol?
  • Mondjuk…Kettőt.   Ötöt.   —  Készpénzre  vagy  kártyára? – Hősünk  előrántotta  a játék pisztolyt  és  a  veres hajúra  fogta — 
  • Ez itt  most  egy  bolti  rablás.   Csomagolja  be!

Amaz  meghökkenve  pislogott,  egy  percig  farkasszemet  néztek.  Aztán  az  árus  elnevette  magát.

  • Rablás?  Ne mondja 
  • Nem hiszi?
  • Maga egy  legyet  se  tudna 
  • Miből gondolja?  — kérdezte  ő  rekedten,  remegő  kézzel.
  • Fordítva tartja  a játékpisztolyát,  uram!  Ha  megkérhetem,  tartsa  rendesen,  a  halántékomra  irányítva,  hogy  a  biztonsági  kamerában  jól  mutasson…   És  ne  csak  öt  árva  dobozzal  raboljon  nekem!  Hanem  legalább ezt  a nagy  repi kartont  vigye, ha  már nem  a  kasszára  hajt… legyen  minimo  kalkuló  három  nagyrongy  a  kárérték  —  a  biztosítás  miatt,  érti,  ugye? Beírunk  háromszázat,  száz  a  magáé…Jó  lesz  így?   Ne   töprengjen  már,  ember!  Tudja  mit,  ha akarja,    összekötheti  hátul  a kezemet  is,  hogy  blikkfangosabb   legyen…amott az  alsó  fiókban  talál  spárgát  is  hozzá …na,  mi  lesz,  kötözzön  már!

Ám  hősünk,  felkapva  a  nagy  dobozos  kiszerelést,  már elhagyta  az  árudát.  Nem jutott  messze:  egy  méterre  a bejárattól  elejtette, mintha  izzó  parázs  lenne  és  úgy  húzott  el  onnét,  mint  a  nyúl.  A  pisztolyt  egy  kukába  dobva,  eltöprengett.   „Miért  vagyok  én  ilyen  tehetségtelen  a  rosszra?„  De  már valami  kéjes  dac  is  fészkelődött  benne.   „Talán  még nem  késő!  Hogy  megembereljem  magam.  Bebizonyítani:  én  is  tudok  olyan lenni,  mint  mindenki más! Igenis, meg  kell  tennem!”  Megkönnyebbülést  érzett.  Mint  gyerekkorában,  amikor  Münchhausen  báróról  olvasott,  aki  saját  hajánál  fogva  rántotta  ki  magát  a hétköznapiság  mocsarából…

Zihálva  osont  vissza  a  dohánybolthoz —  de  az  árudát  zárva  találta,  a  kifüggesztett  felirat  szerint  „technikai  okokból”.  Nevetett  ezen,  kicsit  kesernyésen,  mégis  megkönnyebbülten.

  „Ez  az  én  formám”.  Könnyű  kézzel  nyitott  ajtót  odahaza.  Ott  már  várták  a  TEK-esek  és  kezét  hátracsavarták,  majd  kattant  a  bilincs is,  szertartásosan.

  • Hát  mégis  te  voltál??  Mégis  férfi  vagy?  —  tördelte  a kezét 

Kevéssel  később  a  rabomobil  ablakából   nézve  a  fák  olyanok  voltak ,  mintha  óriási  kezek  kapaszkodnának  össze,  segíteni  a  megállíthatatlant:  egy  emberi  önérzet  feltámadását.

Még  az  őrszobán  is  nevetgélt.  „A  szerencse  kegyeltje  vagyok  — gondolta  —  Úgy  váltam  más  emberré,  hogy  ki  se  kellett  bújnom  a  bőrömből.”  Szinte már  boldog  volt.  Aztán  a  rendőrnyomozó  azt  mondta:

  • Lezártam  a  nyomozást.  Maga  leleplezett  egy  csaló  önbetörőt.  Ezért  dicséret    .  Hiába  akar  meggyőzni  az  ellenkezőjéről…De  le  kell  szoknia  néhány  dologról.
  • A dohányzásról,  ugye?
  • Meg arról  is,  hogy   ostoba  cikkeket  írogat.
  • Már egy  ideje 
  • Jól teszi…Csak  egy  dologra  válaszoljon még:  konkrétan  mire  gondolt,  amikor  elkövetőnek  adta  ki  magát?  —  hősünk  nagyot  nyelt —
  • Az álmomra.  Az  elefántokkal.   Akik törtek-zúztak.  —  Erre  az  oktondi  válaszra  a  közeg  összevonta  sűrű,  szigorú  szemöldökét.  Arra  gondolt,  hogy az  ártatlanságot,  mely mögött  az  ellenállás efféle vágya  parázslik, igenis kétszeresen kéne  büntetni.  De  megveregetve  hősünk  vállát,  csak annyit  mondott:
  • Jól van,  barátocskám, most elmehet.  Majd  postán  megkapja  papíron is,  hogy  maga nem  csinált 

Ahogy  kilépett  az  utcára,  Gedeon  azonnal  rágyújtott.  Úgy  érezte,  eluralkodik  rajta  a  kétségbe  esés.  Aztán  elszállt  ez  is,  mint  a  Mátrix  füstje

Fotó: Imre Gyula Bence

Világoskék

Ma nem talállak

Valahol messze járhatsz

Nem tudom hol vesztem el

Nem emlékszem sokra, túlságosan sütött a nap

 

Három lépés előre, kettő balra

Azt hiszem ennyire lehettél

Régen másfél volt

Kezdem megszokni a távolságot

Az egyetlen kérdés az, hogy magamtól hány lépésre lehetek?

 

Tájékozódni szükséges

Érdemes a színekből kiindulni (ha a formákat érezni nem lehet)

Piros és kék színek, ez vagy te

Legalábbis én ezt látom belőled

Kerestelek

Sok piros és kék színbe ütköztem, de egyik sem te voltál

Már lehet más színű vagy

Nehéz lenne megismerni

 

Nehéz elővigyázatosnak lenni, ha nem sokat érzékelsz a világból

A távolság-közelség dimenziójában receptoraid, azonban elsőosztályúak

Ez mekkora súly lehet a környezetednek?

 

Ha azt mondom gyere velem,

Mert nem akarok egyedül lenni,

Te egy lépéssel közelebb jössz,

De oldalról nézve távolabb kerülsz

 

Tudom nem mindegy, hogy milyen színű vagyok

Az égkék szín hívogató, a lilát különösen szereted,

De a zölddel nem tudsz mit kezdeni

 

Nehéz minket összemosni, mert nem vagyunk egymás komplementerei

A külön szép színek csak zavarossá válnak, mégis próbálunk új színt kikeverni,

Belőlünk

 

De én nem tudok méretarányosan érezni

Szerelmem elnagyolt, apró, de összefüggéstelen elemekből áll

 

Tá-Titi-szünet

 

Szerinted nem a színnel, hanem az árnyalatokkal van a probléma

Az intenzitással

Felismertél egy mintázatot,

A sárgából itt kék lesz, a lilából pedig piros

A mélykékkel van a baj

Holnap, ha kisüt a nap, ígérem világosabb kék leszek

 

 

Imre Dóra

 

Fotó: Imre Dóra