E. nem tudta volna felidézni, mióta kötelező a pöttyös szoknya. Mivel nem volt mindig kutyája, nem követte ennek az előírásnak a sorsát, de valahogy úgy datálta, hogy – nyilván – a kutyák számára bevezetendő nadrággal együtt tették kötelezővé. Azt, hogy ez mikor volt, nem tudta megmondani, azonban bizonyosan azelőtt, hogy Sprungli hozzákerült, hiszen az eb még úgyszólván nem volt ki a földből, amikor a jótékony kutyagazdi-társak már felvilágosították, mi itt a módi.
E. egy olyan világban élt, ahol mindent áthatott a fegyelem, a Párt iránti engesztelhetetlen vakhűség, ahol a képmutatás vált főszabállyá, ahol a populizmusba egy centtel sem tettek többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, ám ennek ellenére a rendszer mégis vígan elműködött. Sok szabály volt az életükben, amelyeket nem pusztán be kellett tartani, de azokat ellenőrizték is önelégült spiclijelöltek vagy félkatonai szervezetek végrehajtó csápjai.
Volt szabály a mértéktartó étkezésre, a jó pártkatona az ételek élvezetének még a látszatát is igyekezett elkerülni, mellőzve az ilyen alantas, a természetességhez kapcsolódó megnyilvánulásokat. Ellenőrzés alá vonták az emberek szexuális tevékenységét, mint egy, a társadalmat bomlasztó, elvetendő csökevényt, amely csak a Párt által diktált keretek között és mértékben működhet. Sok máson felül volt szabály a kutyák – hivatalosan otthon tartott társállatok – szoknya és nadrágviselési metódusaira is. Annál talán kicsit több is, mivel a dolog kötelező volt. A lényeg nagyjából, hogy elfedendő a kis kedvencek altestét, a nőnemű állatoknak pöttyös szoknyát, a hímeknek egyszínű nadrágot (lehetőleg farmert, ennek hiányában fekete szövetet!) kellett hordaniuk. Ezen a tényen nem változtatott az esetleges ivartalanítás, minden esetben az állat eredeti, sterilizálás előtti nemét kellett alapul venni. Az indok az volt – hivatalosan – hogy az állatok nemi szervei – természetességüknél fogva – bomlasztó hatással vannak a társadalomra, így el kell őket takarni. Csodálatos látványt nyújtott ezek után a kutyafuttató az álmos vasárnap délelőttökön. Önfeledt agarak szaladtak nyakukba tolult pöttyös szoknyával, csinos, farmernadrágos tacskók követték őket, és a lógó fülű basset houndokat hiába próbálták lelkes gazdasszonyaik kékfestő pöttyös szoknyával vagy decens, fekete nadrágocskával feldobni, szegények ugyanúgy halálosan csúnyák maradtak.
E. épp nézte ezt a kavalkádot, és az egész értelmén tűnődött, immár sokadjára. Az ő világában nem csak hogy nem illett kétségbe vonni a hatalom észjárását, de az a meglévő tapasztalatok szerint éppen fordított arányban korrelált az egészséggel. „Ne gondolkozz – sokáig élsz!” Ez volt a hatalom jelmondata, amit aztán plakátokon hirdettek. Ezek a plakátok persze nem maradtak sokáig érintetlenek, az Ellenmag tagjai – vállalva az életveszélyt is akár – nem győzték őket átdolgozni, vagy szellemes kiegészítő feliratokkal ellátni. Így születtek olyan groteszk alkotások, mint a: „Ne gondolkozz – sokáig élsz (agy nélkül)!” vagy a „Ne gondolkozz – minek az…” vagy a „Ne gondolkozz – sokáig félsz!”. Az Ellenmag volt a perifériára szorultak, a társadalmon kívüliek, a vakmerők, a vakmerő intelligensek, és minden olyan ember menekvése, aki vesztenivaló hiányában szembefordult a fennálló, a Párt által diktált renddel.
Ezek a plakátok aztán jól megosztották a népet, ki-ki habitusának és felfogásának megfelelően viszonyult hozzájuk – sokan oda sem mertek pillantani, csak egyenesen előre nézve, a kompromittálódásnak még a látszatát is elkerülve sietősen továbbhaladtak, míg mások kéjesen legeltették a szemüket a feliratokon, biztosak lévén abban, hogy a hatalomnak nincs annyi embere, amely életük minden másodpercét, beleértve az általuk lerótt utak métereit is, ellenőrzésük alatt tartaná.
E. mindennek ellenére, vagy éppen ezért, gondolkozott. Tudta, hogy ez lesz a veszte. Természetesen volt annyi esze, hogy szoknyát adjon a kutyájára, bár tudta, a lázadást kicsiben kell elkezdeni. Szóval a kutya hordta a szoknyát. Amikor E. először ráadta, az állat nem értette: futott előle, hátha akkor megszűnik marján a szorítás, de amikor a pöttyös anyagdarab mindenhová követte a lakásba, és gazdája megnyugtató hangja biztosította róla, jobb, ha elfogadja, bár a szavakat nyilván nem értette, de kutyaértelmével beletörődött a megváltoztathatatlanba. E. szomorúan nézte négylábú társállatát, aki éppen önnön karikatúrájaként szaladgált fel-s alá a tükör előtt. Lássuk be, elég logikátlan és értelmét vesztett megoldás kutyáknál épp szoknyát használni, ami egyrészről nem praktikus egy izgő-mozgó élőlényen, hisz folyton felcsúszik, másrészt pont azt hangsúlyozza az elsődleges nemi jegyek kidomborításával, amit épp eltakarni kívánt (már ha állatok vonatkozásában egyáltalán tudunk ilyenről beszélni). E. számára a szoknya mindent megtestesített, amit utált a Pártban: a „mi még ezt is megtehetjük!” szemfényvesztését, az ekkora sületlenségek össznépi elfogadását, a logikátlan önellentmondáshoz való egységes bólogatást.
Nyár vége volt. Felnézett az amorf, szomorú platánfára a kutyafuttatóban. Valaha büszke fa lehetett, a platánokra jellemző szerteágazó oldalágakkal, fehér-szürke törzzsel és derékvastagságú főágakkal, milliónyi levéllel. Aztán valami történt. Ez abban az időben volt, amikor a Párt fejében megszületett a gondolat, hogy ami természetes, az bomlasztó, tehát üldözendő. Volt ebben a hajmeresztő hagymázos – egyébként pontról pontra levezetett, és azóta tananyaggá ültetett – gondolatmenetben – félelmetességén túlmenően – egy tűpontos, hideg logika, amellyel még a brit tudósok sem tudtak vitatkozni. Kevesen tudták, de ekkor egy hajszálon múlt az emberek élete, a Párt – a kiválasztottak számára eljövendő Nagy Jóért – egy részletesen kidolgozott forgatókönyv alapulvételével már-már beáldozta az emberi és jórészt az egész természeti populációt, amikor a Tótumfaktum, aki az utóbbi időben egyre ritkábban szólalt meg, akkor is csak morális kérdésekben, ezúttal véleményének adott hangot. Nem is kinyilatkoztatott, három egyszerű kérdést tett fel csupán, felvillantva közte a kiválasztottak számára a potenciális beltenyészet, és az azzal járó összes nyomor képét, így maga az emberiség, de még a természet is, mint olyan, megmenekült. Nem úgy egy csomó járulékos dolga. Ekkor lett üldözendő az élvezettel evés, szabályozás alá került a nemi élet, mint a természetesség egyik fő megtestesítője. Eltörölni nyilván nem volt érdekük, már csak az emberiség fenntartásának okán sem, kívánatossá vált azonban keretek közé szorítása, hogy az összes bomlasztó vadhajtást lehántva róla pusztán az aktus mechanikus része maradjon.
A Párt – ha már ott volt – nem állt meg a természetesség üldözésénél, hajszolt mindent, ami egyedi, kreatív, individuális. „Állj be a sorba!”- korábban ezt a jelszót harsogták, azonban ennél egyértelműbb üzenetre volt szükség, így lett a „Ne gondolkozz – sokáig élsz!”. Míg a Maslowi-szükségletpiramis alsóbb fokaira szorult emberek egyedi módokon próbálták meg keresni a boldogulást, a szegény állatokra szoknya és nadrág került – a Párt szemet hunyt az állatokból áradó elemi természetesség felett, azzal, hogy egy anyagdarabot húzott a szaporítószervükre.
Szóval abban az időben, amikor a büszke platán még boldogan fotoszintetizált, úgy harminc évvel ezelőtt, a Párt megállapította, hogy a természetes üldözendő. Bár a Tótumfaktum közbevetése okán nemcsak az emberek, de a társállatok – egy része – is megúszta, azonban a büszke platán sorsa – sok más fafajtársával együtt – megpecsételődött. A Párt betiltotta a lombhullást. Ezt úgy kivitelezték, hogy minden augusztusban – szigorúan az előtt, hogy még a legrenitensebb fák is elkezdhették volna leveleiknek nemhogy a lehullatását, de még a sárgítását – levágták a fák leveles ágait, aminek – és a nem túl szakszerű metszésnek – a következményeként évről-évre töpörödöttebbek lettek a fák. Nem is a városi fák adták fel a leckét az augusztusban rekordmértékben alkalmazott közfoglalkoztatottaknak, de fel kellett kötni a gatyát az erdőknél, a hegyi lombos fáknál, a magánházak fáinál. És akkor még nem beszéltünk az örökzöld-lombhullató vitáról, amelyet elméleti és gyakorlati tudósok vívtak évről-évre, és amelynek fókuszában az örökzöldek lombhullatási szokásai álltak. Szembe kellett nézni vele, hogy úgy a fenyőerdőkben, mint a szingli kerti fenyőknél is tűlevélszőnyeg képződik a fák alatt. Vérre menő viták indukálódtak abból, hogy ez lombnak számít-e, ily módon illegális-e a tűlevelek hullása, vagy pedig megengedett, hiszen a természetességnek épp azon határán áll, ahol – attól függően, honnan nézzük – még épp nem bomlaszt, vagy ellenkezőleg, már minden hiábavaló.
A kutyafuttatóban E. mint a rendszer karikatúráját látta: szoknyás kutyák szaladgáltak a csonka fák alatt. Képzelete tapsikolt volna örömében, ha nem ebben a valóságban kellett volna élnie.
Töprengéseiről hirtelen azonban valami egészen vérforraló terelte el E. figyelmét. Senki más nem látta, ebben biztos volt, ő azonban észrevette. Igen, az egyik kutyagazdi. Eddig végig sem mérte, most azonban jól megnézte a kimondottan ezekre a helyzetekre kifejlesztett pásztázó pillantásával, amellyel mindent és mindenkit észrevétlenül végig tudott monitorozni. Nagyon jó pasi volt, pont az esete. Kicsit köpcös, magas, szakállas. Oké, eddig jó. Na de, amit csinált! E. jól látta, hiszen ott volt a bűnjel a homokban. Elejtett egy gyűrött szalvétát. Akkor most még egyszer, lassan. El-ej-tett egy gyű-rött szal-vé-tát. Nem papírzsebkendőt, ebben biztos volt. Nem firkapapírt, nem papírpénzt. Szalvétát. Gyűröttet. Ha nagyon meregette a szemét, még azt is látta, hogy fehér alapon rózsaszín mintás, rossz minőségű, kisméretű darabot ejtett el a férfi. E. világában az Ellenmag által átfirkált plakátok mellett a gyűrött szalvéta lett az ellenállás jelképe. Az ellenállás igazi jelképe. Arra már senki nem emlékezett, hogy miért, talán egy jóízű, de a szükségletkielégítésen túlmenő, gourmand ebédet követően, a természetes módon jelentkező zsírfoltok felitatására, immár a korlátozások kihirdetése után használta valaki az első jelentős darabot, bomlasztva ezzel minden fegyelmet, amelyért a Párt harcolt, s így történt, hogy a galacsin immár megszűnt szalvétának lenni, és forradalmi jelkép lett belőle. Fontos volt azonban, hogy össze legyen gyűrve, minél hanyagabbul, annál jobb. Így ennél a szempontnál a háromszor háromszögbe hajtás nem játszott, aki ezzel próbálkozott, nem csak azt vonta magára, hogy az ellenállás árulója, de kockáztatta azt, hogy vagy a Párt emberei kapcsolják le, vagy az Ellenmag fogdmegjei kapják el egy körre. Így vagy úgy, de tudatlanságáért, felületes információ-szerzéséért drágán megfizetett, aki nem puhatolózott a lázadás megfelelő módjáról, mielőtt cselekedett volna. Épp ezért sem volt mindegy, ki mekkora tétben játszott. Kamasz fiúk rendszeres péntek esti szórakozása lett firkált papírzsepik eldobálása a közparkokban. Ég és föld volt a különbség egy szalvéta elhullajtása és egy papírzsepi eldobása között, előbbi egy hitvallás, lázadás, utóbbi korlátozottan jó brahi a haverokkal.
Ez a kis alantas papírdarab, amit nemritkán izzadt kezek hajtogattak galacsinná, a Párt embereit őrületbe kergette. Kézenfekvőnek tűnt ezek után betiltani a szalvétát, megtiltani a gyártását, azonban ez nem volt ilyen egyszerű. Nemcsak a vérnyuggerek felhalmozott készletei borzolták a pártkatonák idegeit, de – bár erről E. nem tudott – gerillagyárak működtek a szalvéták utánpótlására, gombamód szaporodva. Ha egyet felszámoltak, lett helyette húsz másik, és ez a folyamat soha nem ért véget.
„Milyen egy beteg világban kell éljek ahhoz, hogy az ellenállás jelképe egy gyűrött szalvéta legyen” – gondolta E., majd körbenézett, rákacsintott a szakállasra, szemével a kutyája felé intett, kérve mintegy a kutya feletti gyámságot, végül ránézett kutyasétáltató társaira, és elkezdte kiüríteni zsebeit. Abból dőltek a galacsinná gyűrt szalvéták – karácsonyi, húsvéti, fehér, mintás, némelyik jobb sorsra érdemes, szalvétagyűjteménybe illő darab, elképesztő mennyiségben. E. csak most vette észre, hogy már egészen kidagadt a zsebe a galacsin szalvéták halmától, és ahogy kiürítette a zsebeit, érezte, hogy nemcsak a kis anyagdarab könnyebbül meg, de a lelke is, mintegy kiüríti szennyesét. Vége a képmutatásnak. Boldog, elégedett mosolyt küldött a szakállas felé, aki először E. szalvétagombóc-halmára nézett, majd a saját jelentéktelen kis galacsinjára, és az arcára kiülő szégyen és döbbenet közepette tornacipős lábával igyekezett beletaposni a homokba a saját gyűrött szalvétáját.
Eliza B.