Csontos Imola: Az óceán kis gyöngye. Talán /részlet/

X. Enemies – avagy Emma története

Igen, elérkezett az idő, amikor megosztok veletek egy emléket a húgomról. Hatalmas szíve volt, és sokszor nem látta, hogy az emberek mit tesznek körülötte. Mindenkiről a legjobbat feltételezte. Nagyon hiányzol, sis!

Ugyan úgy indult ez a nap is, mint a többi, kivéve, hogy Anna nem piszkált, teljesen normális volt. Udvarias, kedves, mint amilyennek mindennap lennie kellene. Anya sem kérdezte meg, hogy mindent bepakoltam-e, és apa sem sürgetett, hogy mikor mehet már be a fürdőszobába. Annával még mindketten általánosba járunk, ő egy osztállyal felettem, és A-s. Én C-s vagyok. Szerencsére az iskola gyalog nagyjából tíz perc, ezért nem kell apáékkal hordatnunk magunkat, mint például… Na, de nem mondok másról rosszat, biztos megvan az oka annak, hogy Hannát miért hordják, ahelyett, hogy tömegközlekedne.

Mint minden átlagos nap, most is Anna mellett baktattam. Jó kedvében volt, még meg is kérdezte, hogy nem hallgatunk-e együtt zenét. Mohón bólintottam, amire ő elmosolyodott. Odaadta a fülese felét, majd felcsendült az I Really Like You Carly Rae Jepsentől. Amint meghallottam, enyhén felkiáltottam. Ez volt a mi számunk! Éppen abban az évben jött ki, és hosszú idők óta ez volt az első, ami mindkettőnknek igazán tetszett. Nem állt annyira messze egymástól a zenei ízlésünk, volt, hogy Anna mutatott egy számot, amibe teljesen beleszerettem, vagy én neki, amit újra és újra meghallgatott. Nagyon szerettem zenét hallgatni. Még hétévesen kezdtem el zongorázni, tízévesen már gitároztam is. Én voltam a zenei tehetség a családban. Anna az irodalmár/történész. Sokszor apával együtt bújták a görög mitológiáról szóló könyveket, aztán egymás szavába vágva osztották meg velünk ebédkor a megszerzett tudásukat.

Miután néhány új dalát is meghallgattam a nővérkémnek, beértünk az iskolába. Elköszöntünk egymástól, és ki-ki ment a maga osztályába. A teremben a nagy faliórára néztem: még volt tíz percem az óra kezdetéig. Köszöntem a barátnőimnek, Pannának, Anitának, Katának, akik egy kicsit odébb beszélgettek Zolival és Gabival.

– Sziaa! – köszöntött Kata. Ő óvodás korom óta a legjobb barátnőm volt. Megöleltem.

– De jó a pólód! Honnan van? – Közel hajolt hozzám.

– Örököltem – suttogta. Bólintottam. Nálunk is gyakori, hogy megörököljük anya egyik kollégája lányának kinőtt ruháit, de az osztályban ez különösen ciki volt. Ha valaki nem a H&M-ből vagy a C&A-ból öltözködött, az kiesett a kegyeltek közül. Ezért, ha engem kérdeztek, mindig azt mondtam, hogy ajándékba kaptam. Vagy, ha szerencsések voltunk, akkor a ruha cédulája valóban H&M-es volt, így könnyedén mondhattam, hogy onnan van, csak eddig a szekrény alján volt. Csöngettek, és mindenki elfoglalta a helyét. Én általában Kata mellett szoktam ülni, de most már csoportbontásban vagyunk, és én inkább az erősebb csoportokban vagyok, ő pedig a gyengébbekben. Mármint a gyengébb alatt azt értem, hogy azok vannak ott, akik nem szeretnének a jövőben ezzel vagy azzal a tárggyal intenzíven foglalkozni. Mivel én még nem tudom ilyen céltudatosan, hogy mi szeretnék lenni, amiből csak tudok, az intenzívebb, erősebb csoportba megyek. Ezért ültem matekon Kíra mellé. Ő a szomszédunk unokahúga, sokszor játszottunk együtt gyerekkorunkban. Színes egyéniség, megvan a maga világa, de nagyon vicces tud lenni.

Első órán helyettesítés volt, ekkor hallottam meg a pletykát, amivel kezdődött ez az egész. Az egész osztály erőteljesen sutyorgott, Éva néninek többször is rájuk kellett szólni, hogy maradjanak csöndben. Végül én is kíváncsi lettem, és megböktem az előttem lévő Anitát, mert Kíra sem tudta, hogy miről volt szó, bár őt nem is érdekelte. Anita súgta meg: azt terjesztik, hogy – bocsánat, hogy csúnya szót fogok használni, de ez volt az állítás – ribancnak neveztem Panna édesanyját. Ami természetesen nem igaz! Mindenki, aki ismer, tudhatja, hogy soha, de soha nem mondanék ilyet! Nem csak azért, mert az egyik legjobb barátnőm édesanyjáról van szó, hanem mert elvből megvetem a káromkodást, egymás szidalmazását, és egyszerűen semmi okom sem lett volna ilyet mondani. Teljesen megdöbbentem. A fülem tövéig pirosodtam. Pont én? Szerettem Pannát, nem akartam volna megbántani, ráadásul az anyukáját is kedveltem. Ezért nem értettem ezt az egészet. Egész órán a radíromat piszkáltam a ceruzámmal; nem tudtam figyelni. Számoltam a perceket, hogy mikor lesz végre vége, a szünetben hátha ki tudom deríteni, hogy mi történt. Kíra látta, hogy nagyon bánt az egész, ezért felajánlotta, hogy inkább körbekérdez ő, kideríti, hogy ki kezdte el terjeszteni ezt a borzalmas pletykát.

Második-harmadik óra angol volt, Kíra németes, ezért nem tudtam vele beszélni. Szünetben összefutottam Annával a folyosón, mert kért tőlem egy fél szendvicset. Elfelejtette elhozni a sajátját. A szétszórtsága mulattatott. Ő nem tudta, de nagyon jólesett vele beszélgetni, még ha csak a szendvicsről is esett szó. Mindig megérzi, ha valami bánt, és ilyenkor próbál megnevettetni. Nem mindig sikerül neki, de legalább próbálkozik. A szünet végét jelző csengő hallatára újra a folyosón sétáltam az angolterem felé. Igazából ez nem egy különálló angolterem, hanem a legtöbb nyelvórát itt tartják. Ezért a tábla felett lógó zászlók között volt spanyol, francia, olasz és német is. Pannával voltam egy csoportban, de nem mertem mellé ülni. Mi van, ha ő is hallotta a pletykát? Mégis mit gondolhat rólam? Inkább meghúztam magam, és beültem a leghátsó sorba. Bejött Anikó néni.

– Good morning class![1] – Az egész osztály kórusban köszönt. – How are you today?[2] – kérdezte kedvesen, bár nem várt rá választ. Helyette a hetesek jelentettek. Ezek után következett a szokásos szódolgozat írás. Anikó néni végignézett a csoporton, és feltűnt neki, hogy nem a szokásos helyemen ülök.

– Emma! Why are you sitting in the back of the room? Come, sit next to your friend! Aren’t you friends any longer?[3] – kérdezte elgondolkozva. Megijedtem, hogy a pletyka már a tanáriba is eljutott. Gyorsan fölpakoltam a füzeteimet, és Panna mellé ültem.

– Szia – köszöntem.

– Üdv, újra elöl. – Hirtelen felém fordult. – Te is hallottad?

– Mit? – kérdeztem ijedten.

– Azt beszélik, hogy Dani délután meg fogja verni Tomit a 8.B-ből! – Fellélegeztem.

– Mégis miért?

– Kell Daninak indok, hogy verekedjen? – Panna elmosolyodott. Megráztam a fejem.

– A fiúk már csak ilyenek. – Hozzánk is elért a dolgozat lapja.

– Majd segítesz? – kérdezte Panna suttogva. Bólintottam.

     Az angol meglepően gyorsan eltelt. Már szinte teljesen elfelejtettem, hogy alig néhány órája még egy pletyka miatt izgultam. Mosolyogva váltunk el Pannával a terem előtt. Biosz jött, ezért lementem a földszintre. A lépcsőn összetalálkoztam Hannával, egymásra mosolyogtunk, majd miközben elhaladtam mellette, kis híján elsodort. Gyorsan hátrafordultam, kérdőn ránéztem, hogy ez meg mi volt, de ő csak annyit mondott, hogy „bocsi”, és ment tovább. Nem értettem az egészet. Aztán a terem előtt leültem a zöld padra, ami közvetlenül az akvárium alatt van. Anita és Kata közelített felém. Intettem nekik, de ők elfordultak, és egy másik padra ültek le. Bántott a dolog, de nem mondtam semmit. Kírát vártam, hátha kiderítette már, hogy ki kezdte a pletykát. Már elhangzott a figyelmeztető csöngés, amikor befutott. Direkt fenntartottam neki egy helyet magam mellett. Igazából ez nem volt teljesen igaz, mert Anitáék mellett szoktam ülni, de most nem foglaltak nekem helyet, én meg későn értem a terembe, mert mindenkit magam elé engedtem; nem szeretek tolakodni. Végül Kíra lehuppant mellém, de nem szólt semmit. Megböktem.

– Igen? – kérdezte. Az izgatottságtól hirtelen nem tudtam megszólalni, majd pár pillanat múlva kinyögtem:

– Sikerült valamit kiderítened?

– Mégis miről?

– Tudod. – Lehalkítottam a hangom. – A pletykáról.

– Ó, igen! Hát nem hiszem, hogy igaz, amit hallottam.

– Mit hallottál? – Kíra közelebb hajolt, egészen lehalkította a hangját.

– Nos, Patrik mondta, hogy Merci mesélte neki, aki Teklától hallotta, akinek még Niki mondta, hogy Panna terjeszti az egészet. – Egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam. Csak néztem Kírát. Ő egy idő után ezt megunta, és újra a tábla felé fordult. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem lefagyva, de Judit néni rám szólt.

– Emma, ne beszélgess az óra közben! – Néhányan felnevettek a hátam mögül. Feléjük fordultam, mire elhallgattak.

– Bocsánat, tanárnő! Nem fordul elő többet! – mentegetőztem.

– Jól van, jól van. Nos, a zigóták… – És folytatta az órát, mintha mi sem történt volna. Pedig, ha tudta volna, hogy mi minden történt! Annyi dolog kavargott a fejemben…

– Miért? – kérdeztem Kírától. Kíra meglepődött.

– Tényleg nem tudod? – Megráztam a fejem. Sóhajtott. – Nos, amikor egy férfi és egy nő szereti egymást…

– Nem a zigótát nem értem! Miért terjeszti Panna ezt a butaságot? – Kíra megvonta a vállát.

– Halvány sejtelmem sincs. Miért nem kérdezed meg a barátnőidet? – Anitáék felé néztem. Szomorúan megcsóváltam a fejem.

– Szerintem elhiszik, hogy ezt mondtam.

– Ugyan már!

– Lányok! – szólt megint Judit néni. – Mi van ma? Nincs még tavasz! Mi ez a zsibongás?

– Elnézést, tanárnő! – mondtuk egyszerre. Judit néni még egy darabig méregetett minket, majd folytatta a kiselőadást. Folytatni akartam Kírával a beszélgetést, így felé fordultam, de felemelte a kezét, hogy ne is kezdjem. Nem szerette kihúzni a gyufát a tanároknál, amit teljesen megértek. Szomorúan fordultam vissza a tábla felé. Még sohasem éreztem magam olyan egyedül.

Biosz után töri következett, majd rajz, végül tesi. Szerencsére ez volt az utolsó óra. Annával megyek haza ilyenkor, mert mindig megvár; neki csak hat órája szokott lenni, ezért mindig felül a lelátóra. Bár szerintem nem engem szokott nézni, hanem a nyolcadikos fiúkat, mert ilyenkor a terem másik felében fociznak.

Az öltözőben szerencsére minden rendben zajlott. Próbáltam meghúzni magam, amíg kitalálom, hogy mit rontottam el, és hogyan hozhatnám helyre. A tesiterembe érve felnéztem a lelátóra, és integettem Annának. Bár nem tudtam kivenni a távolból, de biztos, hogy megforgatta a szemét. Hajni néni, a tesitanárunk, mondta, hogy fussunk öt kört, aztán játszhatunk. A lányok megszavazták, hogy kidobósozzunk. Nem igazán szerettem ezt a játékot, mert túl durvának tartom, de természetesen meghajoltam a tömeg akarata előtt. Panna volt az egyik csapatkapitány, Dóri a másik. Általában Panna másodiknak szokott választani, de most nem így történt. Sőt, nem is az ő csapatába kerültem, hanem Dóriéba. Bántott a dolog, hogy a barátaim nem akarnak velem lenni, de nem tudtam mit tenni. És ekkor jött csak a java! Mikor Hajni néni sípolt, hogy kezdődhet a játék, én ösztönösen elindultam az egyik labdáért, de már későn, mert közben Anita felvette. Belendítette a kezét, mintha dobni akarna, de nem tette. Hátraszaladtam. Az ellenfél csapatából többen jutottak labdához, mint a mieink, de nem csináltak semmit. Egy idő után Dóri és a többiek elkezdték dobálni a kezükben lévőket több-kevesebb sikerrel. Az ellenfél még mindig nem csinált semmit. Aztán mindannyian a felezővonalra sétáltak, majd egy lépéssel átlépték, és Panna utasítására egyszerre megdobtak. Feltartottam a kezem, hogy kiestem. Elindultam a pálya széle felé, ahova a kiesettek álltak. De a lányok még nem fejezték be. Újra mindenki labdát ragadott, és megdobtak. A kiesettek próbáltak eltávolodni a környezetemből. Felpillantottam a lelátóra. Anna nem volt ott.

– Lányok, elég! Már kiestem!

– Kiestél? – Panna a többiekre nézett. – Ó, még csak most kezdtük!

– Kérlek, fejezzétek be! Miért csináljátok ezt?

– Miért csináljuk ezt? – ismételte meg Panna. Gúnyosan elmosolyodott, miközben végignézte a köré gyűlt csapatot. – Mit képzelsz te magadról? Hogy jössz te ahhoz, hogy azt mondod az anyámra, hogy ribanc? – Hátrahőköltem. Ahogy így szemtől szemben az arcom kiabálta, jobban fájt, mint gondoltam.

– De hát ez nem igaz!

– Hazugnak nevezel?

– Nem, de én sose mondtam ilyet! – kérlelően Anitára és Katára néztem. – Lányok! Hinnetek kell nekem! – Egyikőjük sem nézett a szemembe. Hol van ilyenkor Hajni néni?

– Mostantól fekete listás vagy – közölte nemes egyszerűséggel Panna. – Tudod, hogy az mit jelent, igaz? – bólintottam. Viki is fekete listás volt, egy évvel ezelőtt iskolát váltott, mert nem bírta a nyomást. Nagyot nyeltem. Megláttam, ahogy Anna közeledik felém. Ez erőt adott, így mosolyt tudtam erőltetni az arcomra.

– Köszönöm. – Panna meglepődött.

– Mégis mit? – Most már sokkal magabiztosabb voltam.

– Megmutattad, hogy nem minden arany, ami fénylik.

– Mi? – kérdezte, közben Anna mellém ért.

– Menjünk. Megbeszéltem a tanárnővel, hogy eljöhetsz tesiről.

– Biztos? Pedig még csak most kezdtem bele. – Anna megcsóválta a fejét, megfogta a kezem, és az öltöző felé húzott.

– Imádom az újonnan támadt önbizalmad, de ne ess túlzásba!

– Ők kezdték!

– Igen, de ismerlek. Holnapra megbánnád az egészet. Jobb ez így. – Lerúgtam a cipőmet az öltözőben. Elmosolyodtam.

– Tudod, nem mondom neked eleget, de örülök, hogy részese vagy az életemnek. – Anna is elmosolyodott. Csak néhány másodperc múlva felelt.

– Ó, ne! Úgy látszik, akkora ütések érték a fejed, hogy most össze-vissza beszélsz! – Felnevettem, pedig nem is volt vicces. Elkomolyodott. – Tudod, hogy rám mindig számíthatsz! Nem megyek sehova! – bólintottam, és folytattam tovább az öltözködést. – Normál esetben azt kéne mondanod, hogy én is számíthatok rád, és nem mész sehova! – Felnevettem.

Nem válaszolt semmit. És nem is kellett. Tudtam, hogy így van. Vagyis azt gondoltam, hogy így van. A mai napig elgondolkodom ezen a párbeszéden, mert lehet, hogy ha azt mondta volna, hogy nem megy sehova, így lett volna. Emma mindig megtartotta az ígéreteit.

 

 

[1] Jó reggelt osztály!

[2] Hogy vagytok?

[3] Miért ülsz a terem hátuljában? Gyere, ülj a barátod mellé! Vagy már nem vagytok barátok?

 

A könyv elérhetősége: 

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/az-ocean-kis-gyongye-talan

Borítókép: Imre Dóra