Kutron Katalin
Városligeti Harlem
A koradélutáni órán a városligeti kosárpályán két divatos sportruhás 12-13 éves csupa kéz és láb kiskamasz, egy szőke és egy barna hajú játszott egy kosárra. Borzasztóan ügyetlenek voltak, a labdát vezetve hol túl nagyot, hol túl kicsit ütöttek rá, hol kicsúszott a kezükből, gyakran a lábukra ejtették, majd amikor elgurult esetlenül futottak utána. Dobásaik a gyűrű közelébe se kerültek, túl alacsonyak voltak és a palánk mellett legalább 1-2 méterre puffantak a pályát övező vaskerítésen. A fiúk azonban élvezték a játékot, kergették egymást, időnként éles hangon felvihogtak és alkalmanként nagyot rúgtak a kosárlabdába. Hirtelen különös dolog történt. A szőke fiú lehajolt, fel akarta venni a földről a labdát, de az egyszerűen továbbgurult újra és újra. A srácok értetlenül néztek egymásra és a pálya környékére, de nem volt senki más a közelben, aki tréfát űzhetett volna velük. Ekkor a labda váratlanul magától elindult, pattogni kezdett szép szabályosan, ritmusosan, azonos távolságot és magasságot megtéve, mintha egy láthatatlan hozzáértő kéz vezetné. Bejárta oda-vissza az egész pályát, utána ívelt passzolásokat imitálva röpködni kezdett ide-oda a levegőben, néha leírt egy hurkot kicselezve egy nem látható védőt. A bemutató befejezéseként a térfélen túlról hatalmas ívelt dobás indult, ami csont nélkül suhant át a gyűrűn. A labda ezután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a palánk alatt. A fiúk néhány pillanatig még az események hatása alatt álltak, majd a barna hajú megvonta a vállát, odaballagott, felvette a labdát és odakiáltotta a szőkének:
– Te ez a kosár most nekem jár vagy neked?
§
Ítélet születik
A Legfőbb Bíró magányosan üldögélt irodájában a december délutáni sötétségben. A hivatali idő már lejárt, az épületben csupán néhány elszánt karrierista robotolt a felsőbb emeleteken, de a főnöki első szint kihalt volt. A Legfőbb Bíró is csupán az itt felejtett kulcsaiért jött vissza, de most valahogy nem volt kedve elmenni. Élvezte a nyugalmat, a csendet és igen, különös módon a hivatalt magát. Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatal bíró korában mennyire szeretett a dolgozószobájában maradni és ítéleteket írni, még jóval a munkaidő után is. Megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt, így elindult körülnézni. Felfedezőútján ismeretlen terepre tévedt az oldalfolyosó végén, ahol jóval szerényebb méretű és berendezésű szobákat talált, és hihetetlen újdonságot fedezett fel. Ezekben az irodákban ügyiratok voltak, igazi perek iratai. Ott sorakoztak tucatjával az asztalokon és a polcokon ugyanabban a csúnya szürke borítóban, amiben negyven évvel ezelőtt is tárolták őket. A Legfőbb Bíró hitetlenkedve, remegő kézzel simított végig rajtuk. Már nem emlékezett mikor vett kézbe valódi aktát. Nem tudta otthagyni őket. Felkutatta a kézbesítők által használt kézi szállítókocsit és annyit pakolt fel, amennyi csak ráfért. A keresgélés közben megtalált konyhában egy kancsó teát főzött, a kávéfőző már túl modern volt neki, akit évtizede titkárnők szolgáltak ki. Mint egy kalóz a dús zsákmányával diadalittasan ment vissza az irodájába. Lesöpörte az íróasztalát elborító hiábavaló papírok – kérelmek, állásfoglalások, beadványok, dolgozatok, panaszok, meghívások – gondos kezek által oszlopokba rendezett halmazát. Leült és az odahúzott kiskocsiról mohón levette az első aktát. Órákon át dolgozott szorgalmasan, fáradhatatlanul rótta gyöngybetűivel az írólapokat. Szinte szárnyalt, bonyolult jogi problémákat döntött el, indokolt meg, fejtett ki szabatosan. Néha kortyolt egyet a már kihűlt keserű teából és arra gondolt, hogy fogalmazó korában hányszor töltötte tanulással, munkával az éjszakákat. Hajnaltájt fogytak el az ügyiratok. A Legfőbb Bíró homlokán verejtékkel, hevesen dobogó szívvel, fáradtan, de elégedetten dőlt hátra székében.
A holtestet a másfél óra múlva érkező takarítónő találta meg. A helyszínre azonnal kirendelt rendőrorvos minden idegenkezűséget kizárt.
Az ítéletek, amelyeket az elhunyt Legfőbb Bíró aláírt még aznap hatályba léptek.
∅
A nagy ábránd
Professzor emeritus dr. Szaniszló Albert Gusztáv tanszékvezető, a magyar akadémia rendes, a lengyel és a francia akadémia levelező tagja, a krakkói Jagelló, a Sorbonne és a Michigan Állami Egyetem címzetes egyetemi tanára és meghívott előadója, számos kitüntetés és rangos nemzetközi díj tulajdonosa, több évtizedes szokása szerint komótosan sétált a tavaszi napsütésben a Budai Vár Tóth Árpád sétányán. Társaságában volt a tanszék egyik adjunktusa, egy tudományosan szakállas fiatalember. Az ifjú tudósjelölt a kutatásai alapján tervezett tanulmányának vázlatát kívánta a professzor elétárni, amelyhez nagy reményeket és talán egy doktori disszertációt lehetőségét is fűzött. Így kissé izgatottan ugyan, de elmélyült és részletes előadásba kezdett, kihasználva azt a kevés időt és ritka lehetőséget, amit a neves professzorral tölthet.
Professzor emeritus dr. Szaniszló Albert Gusztáv az adjunktusát hallgatta, miközben a várnegyedet csodálta, amelynek negyven éve, mióta az alföldi kis faluból felkerült Budapestre egyetemistának, őszinte rajongója volt. A magyarázatba belefeledkezett adjunktus mellett haladva a professzor váratlanul elmosolyodott, mint aki elhatározásra jutott megvonta vállát és egyetlen ugrással a sétányt övező várfalkerítés tetejére ugrott. Ott megállt, körülnézett, szökdelt párat, csinált egy mérlegállást, majd néhány cigánykereket, végül egy szépen ívelt duplacsavarral ért földet és csupán ennyit mondott: – Fiatal kollégám ezen a témán még sokat kell dolgoznia!
π
Ház-felújítás
Az igencsak lerobbant külsejű tágas ház a kertvárosban állt, egy úgynevezett jobb környéken. Kicsit szégyellte is magát, mivel kifakult és vízfoltos vakolata jócskán lepergett, eresze törötten lógott, ajtói, ablakai megvetemedtek, lépcsője, terasza töredezett, kertje elhanyagolt volt. Pedig sokan laktak benne a Nagymama, Apa, Anya, az egyetemista Nagyfiú és a kiskamasz Ikrek. A felnőttek gyakran felsóhajtottak, hogy rendbe kéne hozni már a házat, de azután legyintettek: Kinek van erre ideje!
A ház meg egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mikor már az utca végén düledező kisházat is felújították. Mi az, hogy! Még a tetőterét is beépítették.
Egy nap azután a ház elhatározásra jutott, hiszen ő a Ház, ha más nem, majd maga megcsinál mindent. Ettől kezdve éjjelente az interneten építészeti és barkács oldalakat tanulmányozott, könyvelői programmal számításokat végzett, terveket készített, színeket és mintákat válogatott. Hónapokig készülődött, amíg úgy érezte, hogy most már tökéletes minden és hozzálátott a megvalósításhoz. Megrendeléseket adott fel és fizetett ki elvégre az internetbankhoz hozzáfért. A munkát a család nyári két hetes tengerparti nyaralásának idejére időzítette, percre pontosan kidolgozva a menetrendet. A hátralévő néhány hetet pihenéssel töltötte.
Végre eljött a várva várt nap, elment mindenki és egy óra múlva begördült az első teherautó, majd szép sorban a többi. Itt az idő, mondta magának a ház. Nyújtózott egyet és nekikezdett a munkának. Mint ázott kutya a vizet, úgy rázta le magáról a törött ereszt, a vetemedett ajtókat és ablakokat, a repedezett vakolatot és a hullámzó parkettát. Azután habarcsot, ragasztót, festéket kevert, szigetelőt rakott fel az új nyílászárók köré, lebetonozta a teraszt, lerakta a padlót, felhelyezte az új ereszcsatornát, festett, mázolt és dolgozott és dolgozott önfeledten. Olyan volt, mint egy társasági hölgy, aki az év báljára szépítkezik. A második hét végére nagyon elfáradt, a törmeléket, a hulladékot még összekészítette, hogy a lomtalanítók el tudják vinni, de a kert elrendezésére már nem volt ereje. Szerencsére talált egy vállalkozást, amely soron kívül rendbe tette.
A család először nem hitt a szemének, azután mindenki a másikat gyanúsította, hogy ő készítette ezt a meglepetést, de valamennyien őszintén tagadtak, végül – nem is tehetve mást – elfogadták, sőt örültek az újdonságnak. A szomszédok természetesen sokat kérdezősködtek, hogy hol találtak olyan munkásokat, akik ilyen rövid idő alatt, ilyen szépen és szinte észrevétlenül dolgoztak, amit a felnőttek valamilyen kifogással hárítottak el, míg a gyerekek a vállukat vonogatták.
A ház pedig, nos őt senki nem kérdezte.
Ω
A Mindenható
(avagy álom luxuskivitelben)
A sors keze ez esetben egy mérnökgyakornokban testesült meg. A fiú egyike volt azon tucatnyi ötödévesnek, akik műszaki rajz másolási munkát kaptak a Nagyon Fontos Hivatal (röviden az NFH) felújításakor. A szecessziós palota az elmúlt évszázad során sokat veszített valamikori csillogó pompájából, mondhatni az egészet, amelyhez nagyban hozzájárult az ötvenes években puritán stílusban történt átalakítás és a hetvenes évekbeli tatarozás.
Az egyetemista, – aki az előző éjszakai fergeteges buli után reggel éppen viharosan szakított a barátnőjével,- és az a fal, amelyet homályosuló tekintettel rajzolt be az egyik folyosórészre természetesen nem szerepelt az eredeti tervekben.
A fal mögötti rész rettegett területe volt a hivatalnak, ott lakott a Mindenható, a Főnök első helyettese. Eredeti nevére már senki sem emlékezett, szemtől szemben hivatali rangján szólította mindenki mély alázattal, míg háta mögött csak a gúnynevén emlegették.
Ö volt az, aki hátán vitte a hivatalt, akinek mindenről tudnia kellett, aki nélkül nem mentek az ügyek, aki mindenről határozott és hangos (mondhatni üvöltős) véleménnyel bírt, aki mindent megfellebbezhetetlenül jobban tudott másnál, aki nem tűrt ellenvéleményt és aki szigorúbb, kíméletlenebb, főnökebb tudott lenni a Főnöknél is.
Jaj volt annak akire bármilyen okból megorrolt. Sosem felejtett és bocsátott meg. Udvartartásának viszont bőven osztotta a legfőbb kegyet, mert hite szerint akinek ö adta az méltó is volt rá.
A Mindenható környékén fakóbbnak tűnt a napfény, ritkábbnak a levegő, a főosztályvezetők behúzták a nyakukat, az osztályvezetők lesütötték a tekintetüket, a csoportvezetőknek meggörnyedt a válluk és a beosztottak megdermedtek.
A felújítás alatt a Mindenható természetesen nem költözött ki az irodájából, hiszen elvei szerint a világ kifordulhat a helyéből, de neki akkor is a helyén kell maradnia.
A munkások a műszaki rajzban szereplő falat felhúzták, ezzel a főnök-helyettesi rezidenciát hermetikusan elzárták a külvilágtól, de a csatornát és a kábeleket nem vágták el, mert az nem szerepelt a tervben.
A Mindenható ezt észre sem vette, bőszen dolgozta fel újra és újra azt a félszobányi aktát, ami felhalmozódott nála, feljegyzéseket, cikkeket és könyvet írt, előadásokat vázolt fel. Utasításokat kiabált a néma telefonba, amit az új központra nem kötöttek rá, de nem vette észre, mert választ sosem várt.
A szekrényben lévő féltucatnyi öltönyt és inget időnként cserélte, gondosan visszaakasztva a levetettet darabokat. Esténként sétált az erkélyen. Az ételliften mindig rendelt magának ebédet, bár a konyhában gyakran csodálkoztak, hogy az alagsori mosogatóból hová tűnik az ételmaradék.
A családja sem hiányolta, korábban sem volt sokat otthon, hiszen ő a munkájának élt.
A hivatalnokok örömmel foglalták el az újjávarázsolt épületet, ahol a színes ablakdíszeken szikrázó napfény beragyogta a házat. Valahogy gyorsabban és hatékonyabban ment a munka.
A kegyencek többsége – kegy hiányában – elszivárgott, néhányan maradtak, ők rászorultak a munkára. A főosztályvezetők felemelték a fejüket, az osztályvezetők mindenkinek a szemébe néztek, a csoportvezetőknek kiegyenesedett a válla, a beosztottak felengedtek.
Néha-néha egyikükben (talán még magában a Főnökben is) felmerült az a homályos érzés, hogy mintha valami hiányozna, de azután gyorsan elhessegették a gondolatot, hiszen minden rendben volt.
