Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Címke: brunnertamás

Beküldve:

Kemény Judit – Kötődés

Az utca sötét volt és mocskos. Lassan lépdelt a csúszós köveken, miközben félig üres sörös dobozokat kergetett a szél. Érezte, ez az utolsó hajnal, amikor egyedül lehet a gondolataival, holnapra minden megváltozik. Titkon azt kívánta, hogy sose keljen fel a nap. Mintha ragaszkodott volna ehhez a káoszszerű rendhez, a huzatos hajnal előtti csendhez. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ahhoz hogy mindent maga döntsön el. Egyedül kellett megküzdenie mindennel, az örömmel és a fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal, a rettegéssel és a közönnyel. Nem tudta milyen az, ha szól hozzá valaki, milyen érzés megérinteni a másik arcát, szemébe nézni, lesni a mások gondolatait. Évek teltek el … és most itt ez a hajnal előtti óra … .

Leült az első útjába kerülő padra, tekintetét egy távoli pontra szegezte, és várt, még maga sem tudta mire. Ha fel kell a nap egy ismeretlen város vár rá, zsúfolt utcák, zajos tömeg, de most elhatározta, végre megismeri ezt a félelmetes másik világot, amelyet csak a könyvekből ismert, amikről a pince mélyén olvasott. A kíváncsiság és a félelem érzése kavargott benne, még az is megfordult a fejében, hogy visszafordul, vissza az állandóságba. A jól megszokott éjjeli kóborlásba és a nappali rejtőzködésbe. Már nem volt idő, túl messzire ment, … megvárja a hajnalt. Olyan volt ez, mint a születés előtti pillanatok, ismerte a hangjait, mégsem tudta hova érkezik.

Eltöprengett, mióta is van egyedül. Jonatán arcára már alig emlékezett. Ő volt az egyetlen és utolsó ember, akit ismert. Ez volt a természetes. Sosem kérdezte miért. Valójában mindene meg volt. Jonatán mindenről gondoskodott. Mindenre megtanította, ami az élethez kellett. Sosem kételkedett, és sosem kérdezte miért van ez így. Tíz éve történt valami, ami felborította ezt a nyugodt életet. Jonatán megbetegedett, neki kellett gondoskodnia róla és önmagáról is. Ezek voltak az igazán kemény napok, de mintha élvezte is volna a kihívást, ezt a próbatételt. Talán nyolc éves lehetett. Ezt az egyetlen hivatalos iratából, az anyakönyvéből tudta. Jonatán azt is elmagyarázta, mit kell tennie miután ő meghalt. Ezt pontról – pontra meg is tette. Bepólyálta a lepedőbe könnyűvé vált testét, kivitte a folyóhoz, követ kötött rá, majd szép lassan beengedte a vízbe. Ezután már csak a könyvek maradtak neki. Az a rengeteg könyv volt a családja, a barátai, a tanítói és még az orvosai is. Minden, amit a könyvekben olvasott, betegségről, éhezésről, háborúságról, becstelenségről mindig megerősítette abban, hogy továbbra is itt kell élnie. El akarta kerülni mindazt, ami a kinti világban volt. Éjjelenként járta az utcákat, összegyűjtötte mindazt, amire szüksége volt. Jonatán meghagyta, hogy csak tizennyolc éves korában léphet ki a nappali világba. Félelem fogta el. Sötétben ismerte csak a várost.

Mi lesz, ha a fény elvakítja a szemét? Eldöntötte, hogy süketnémának fogja tettetni magát. Így könnyebb lesz tanulmányozni az embereket, akikről oly sokat olvasott. Kelet felé fordult – az égtájakat még Jonatántól tanulta – és várta a pillanatot. Lassan kelt fel a nap, az ég felhős volt, sejtelmes szürkeségbe burkolózott a tér. A folyó feletti pára körbeölelte a padot, amin ült, s ez megnyugtatta. Így könnyebb lesz – gondolta magában. A hajnali szellő beletúrt a hajába. Eszébe jutott egy régen olvasott könyv. Onnan tudta, hogy ez az a bizonyos hajnali szél napfelkelte előtt. A szíve majd kiugrott, a kíváncsiság és a félelem érzése küzdött benne. Összébb húzta kabátját és várt.

Az első fénysugár a folyót világította meg, s onnan, mint valami csillag szórta szét a fényt. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudta figyelni mikor tűnt el a pára. Ez bosszantotta kissé. Mennyit várt erre a pillanatra és most … elborította a fény. Még fel sem ocsúdott, amikor megpillantotta az első embert, aki a távoltól közeledett felé. Zavarában felvette a napszemüvegét, amit még a múlthéten talált egy parkolóban.

– Jó reggelt! – hangzott egy női hang, szinte gépiesen, de neki ez volt az első, az első emberi szó, amit Jonatán halála óta halott. Valami határtalan melegség fogta el. Ez a boldogság – gondolta.

– Jó reggelt! – próbálta viszonozni a köszönést, de zavara miatt ezt oly késve tette meg, hogy már csak a messze koppanó cipők zaját visszhangozták a falak. Bosszúság fogta el. Nem igazán értette honnan ered, abból hogy nem köszönt vissza időben, vagy abból hogy nem maradt süketnéma. Micsoda dilemma –gondolta. Látta, nem lesz egyszerű teljesíteni Jonatán kívánságát. Megigazította a ruháját, ellenőrizte az iratait – Kovács Béla. Micsoda név – sóhajtott majd, felállt és elindult a tömeg felé.

– Szép napot! – hangzott egy fiatal hölgy kedves hangja.

– Jó reggelt kívánok kisnagyság! – felelt rá nyájasan egy meglett uraság.

– Milyen fura – állapította meg – a regényekben ilyenkor megállnak az emberek, egymás szemébe néznek és váltanak pár szót. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert egy siheder nyargalt el mellette, félrelökte, majd futott tovább és sodorta el a soron következőt.

Alig lépett kettőt és egy vidám társaság lepte el a járdát, őt magát a falhoz szorítva az az érzése támadt, mintha láthatatlan lenne.

– Tudomást sem szereznek rólam. – dünnyögte magában. Ez lenne a vágyott valóság? Mintha lélek nélküli lények röpködnének körülöttem. Próbálta elkapni a pillantásukat, de minden igyekezete ellenére csak üres, távolba néző tekintetekbe ütközött. Kérdések özöne zuhatagként borította el tudatát. Alig tudott egyet-egyet kihámozni belőle.

–  Miért kellett a pincében élnem? Sosem tettem fel ezt a kérdést Jonatánnak. Olyan természetes volt ez a lét, mint az hogy lélegzik az embert. Ki volt valójában Jonatán? – megdöbbenve szembesült azzal a ténnyel, hogy Jonatán, Jonatán volt mindenféle címke nélkül. Nem is értette honnan tódulnak elő ezek a gondolatok, amikor az utolsó kérdés teljesen lesújtotta.

– Láthatatlan vagyok? – Ezzel a lehetősséggel sosem számolt, majd elhessegette ezt a fura gondolatot. Próbaként bement egy üzletbe és megállt az ajtótól pár méterre. Süketnéma volta miatt csak bólintott és várt. A pult mögött két fiatal nő beszélgetett.

– Ide sem néznek. Járkálhatok a polcok között, mint egy lidérc. Többször is elsétált a két kacarászó eladónő előtt. Elbizonytalanodott.

– Láthatatlan vagyok! – ez már bizonyos, és kiment az üzletből. Olvasott már ilyenről, de sosem hitte el. A kételkedés most is vele maradt.

Az egész napot az utcán töltötte. Tanulmányozta a merev tekintetű embereket. Nem volt éhes, hozzászokott, hogy éjjel eszik, szomját a kutaknál oltotta. Csalódott volt és fáradt, majd leült egy padra és várta az estét. A sötétség volt az ő barátja.

– Már semmi nem lesz az, ami volt. Egy álom foszlott széjjel, pedig mennyire vártam ezt a napot. – gondolta és rutinszerűen megkezdte éjjeli barangolását. Kopott viseltes göncei jobban illettek az éjszaka csendjéhez. Ismerős volt minden zug, ahova elrejtőzhet, ha valaki útjába kerülne. Lassan megnyugodott. Újra otthon érezte magát.

Kemény Judit

 

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Brunner Tamás – HÉV

Utazom, HÉV- en írok. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek. Ok. Minden harmadik ember eszik és minden negyedik középkorú férfi olcsó sört iszik – ez esetben hány éves a kapitány? –  bárhol villamoson, buszon, a dobozt leteszi a lábához, magára hagyja és ott guringázik.

Utazom, nézem a feliratokat a villamos ablakából gyorsan eltűnőben, kuszán, az észlelés határán: sírbolt, mi? Mit árulnak itt, sírt? Sír, ok, sí, fú, tovább utazom.

Bemondták átszállhatnak a hányol-cas HÉV-re, mi? De miért hányol-cas? Haza, haza! Csütörtökön délig mondhatni pozitív személyiség vagyok. Mondhatni. De nem.

 

Hazaértem, és átgondoltam. Nem nagyon ülepedik, a villamoson – mások által – evett fokhagymás lángos átható illatát a Bosnyákról magammal hoztam végig. A járatokon, utcákon menő emberek öregek, elsősorban öregek. Hacsak éppen nem kapod el azt a félórát amikor a középiskolások hazahömpölyögnek. Belegondoltam, és én sem javítottam érzékelhető módon az átlagéletkort. Öregek, betegek és főként nők. Érdekes ez, kezdetben amikor az ember már érzi, hogy nem annyira, de azért még igyekszik, hányavetin hetykén lépked, hátha látják. Amikor már látszik az arcán a félelem a mozgó lépcső alján, na az már a következő szakasz, az már valódi félelem az öregségtől.

Akiket ma láttam, túl vannak ezen, arcukon a semmi ül, közöny, magány, és már nem félnek. Eszegetnek, mentegetnek. És főleg nők, a férfiak már nincsenek ott. Megszálljak a villamost, állnak türelmesen végtelen sokáig bírnak így állni, kapaszkodva, üres szemmel, kezük a kocsi fogantyúján. Hová mennek? Kinek viszik, amit visznek. mennyit alkudtak és mennyivel csapták be őket a piacon.

Ha bottal vagy kettőt érsz, ha kézikocsival, akkor hármat. Jó, hát mind megöregszünk.

 

A mozgólépcsőt nem bírom megszokni, az a „sztrók”, ott állsz egyes sorban jobbra igazodva, és menegetsz, lassan csúsztatva a lábad a kövön. Ha egymás mellett lépsz fel, kétszer olyan gyorsan visz fel, de nem. Mondjuk akkor lemaradnál a sportélményről, ahogyan felfuthatsz a magaslépcsőn hat emeletet, és velem együtt késheted le a hányolcas vagy a nyavalya tudja hanyas hévet. Ez rontja az önbizalmat, de növeli a küzdőszellemet.

Aha, sem bottal, sem kocsival nem megy ez. Egy vak néni megfogja a karom, menjünk! Megyünk, mondom: mindjárt indul a HÉV – Fussunk- mondja és magával ragad.

 

A HÉV-en egy jégcsákányszerű hang végig mondja milyen jó fej ő, csütörtök délig pozitív, és csodálja a vele szemben ülőt, hogy az még képes mosolyogni pénteken. Én már nem. Egy valaki behunyt szemmel átszellemülten méri saját pulzusát. Mind meghalunk.

 

Utazom HÉV- en írok, levelet magamnak, majd otthon elolvasom. Rengeteg agyalágyult beszélgetést és fél beszélgetést hallok. Én egyedül utazom így magamban beszélek.

Beküldve:

Könyvek II.

Több könyvet olvastam mostanában amik a kilencvenes évek előtt íródtak, olykor jóval előtte, még az ötvenes, hatvanas években – amikor még a modern olasz irodalom , modern volt, ez a hatvanas évek éppen. Szépirodalmat, tudományos fantasztikus irodalmat , krimit és kalandregényt , drámát és novellákat. Nem válogattam össze őket semmi szempont alapján, csak olvastam ahogyan elém kerültek a könyvtárban vagy az otthoni könyvespolcról.

Az általam ismert és olvasott könyvek sora egyszerre felkeltette azt az érdeklődésemet, hogy olvassak mást, kortársat, magyar és európait – az amerikaiakkal még nem próbálkozom, arra még várni kell, amíg eljutok odáig, bár krimit, illetve azt, amint most bűnügyi történetként írnak, olyasmit olvastam,és mértékkel ugyan de hasonló filmeket is láttam,  így valamennyi kitekintésem van, illetve a cseh és lengyel jelenkori irodalom néhány könyve után lett, nem  beszélve a magyar kortárs szépirodalomról.

Itt ugyancsak szükséges egy kitérőt tenni még, nem szépirodalmat kortársból ugyancsak nem merészkedtem még olvasni, pontosabban pár erőtlen kísérlet után felhagytam vele. Ennek a vonalnak – ami a lányirodalom, vagy nő irodalom , mondjuk, meg kell erősödnie, vagy ki kell múlnia, ezt meg fogom várni, majd kiderül mire végzik.

Nos ezen olvasmány-élvezetek után a következőre jutottam.

Megváltoztak a könyvek. Nem kinézetre – úgy is – de ez kevésbé érdekes, hanem bel-tartalomra.

A múlt idők – ami nem távoli múlt, hanem határozottan félmúlt – érdekes félmúlt, ne feledjük, micsoda változások folytak le Európában az ötvenes évektől a kilencvenes évekig és utána ismét egy lendülettel fordult a világ.

A kortárs – az akkori kortárs – irodalom, legyen szépirodalom vagy szórakoztató, ezt a világot számomra kiválóan bemutatja. Számos kérdést tesz fel, és nagy kíváncsisággal viseltetik a dolgok , az emberek, a táradalom, az emberi  tevékenységek, szerveződések visszásságok és pozitívumok  iránt. A „hogyan kell csinálni ezt „, kérdése az, ami számomra ezekben a könyvekben benne van – ez igaz magára a formára is, a nyelvezetre, a kísérletezésre, ami a posztmodernbe hajlott át-.  

Kilencven után már nem. Itt válaszok vannak nem kérdések. A nyelvezet leegyszerűsödött, visszatért – szándéka szerint – a mindenki számra érethető, fogyasztható szintű szövegre, többek között – vagy persze lement a végletekig a másik oldalon, nem sok maradandó eredménnyel büszkélkedve. Téma az egyszerű, a banális, a kevés gondolkodást igénylő, a nem nagyon kockázatos, és az ájult hit remény és szeretet.

A világ az addigi szakadozott egérrágta valóságából kiteljesedett, egésszé vált és remek válaszokkal szolgál arra , „hogyan kell élnünk”. A könyvekben.

Nincsenek kérdések, csak válaszok, és csak teljességek. Mintha mindenki – aki ir  – megvilágosodott volna, és tudja, jobbára éppen ő egyedül, tudja, hogy hogyan megy a világ, és abban hogyan kell élni úgy , hogy ne merüljön fel a neurózis  a magány, az elhagyatottság, a szomorúság. Ezekről nem szólnak az utolsó idők könyvei. Nem mintha nem léteznének, nagyon is léteznek, hiszen akik olvassák a könyveket éppen azért olvassák hogy a saját megbillent világukra  gyógyír legyenek.

De nem lesznek azok, az életbeli közvetlen útmutatót tartalmazó könyv többet árt mit használ. A kérdéseket kell megfogalmazni és feltenni, és választ keresni rá, és életünk még akkor sem lesz gömbölyű – esetleg rózsaszín-gömbölyű – egész, csak kicsit kiegészülnek a csorba szélek, feltöltődnek  ráncok, megfogalmazódnak mosolyok.

Az életvezetési tanács szamárság, a pszichológia nem játék, műkedvelők kezében nem hasznos eszköz.

Nem tudom mi lesz, honnan tudhatnám, de én nem érzem jó iránynak ezt. A kíváncsiság elvesztése nem azonos az ártatlanság elveszítésével, utóbbi újabb kérdéseket ösztönöz, a másik fáradt unalomba és a mindent-tudás hazug ámulatában tart. Tessék választani.

 

Brunner Tamás

Beküldve:

Próbareggeli

Próbareggeli – gipszkásából

 

Összefolytak a napok. Én magam csináltam így. Nem volt különbség reggel és este között, nem volt oka, hogy legyen. Nem tetszek semmit, nem dolgozom, nem vagyok házas, nincsenek gyerekeim, nincs semmi szokásos elvárás vagy társadalmi kötöttség az életemben. Csak vagyok. Nincs életem, nem is volt. 

Néha moziba mentem, néha étterembe. Az étteremben rántott sajtot ettem, és sört ittam utána. Majd még sört, de nem szomjúságból. Pálinkát ritkán. Biztonsági játékos voltam mindig. Szerettem a sör első keserű hűvös érintését. A második még hasonlított, a harmadik megszokás, a negyediktől az elsőt kerestem. Mindhalálig. Reggel este, mindegy – lehetett szürke reggel, vagy szürke alkony, lehetett ködös délután vagy szeles délelőtt. Mindegy. Nem tartottam sehová, és nem is értem el sehová, ami nem meglepő. Olvastam sokat, mindenfélét, csehet, oroszt, magyart, krimit és filozófiát. Foglakozásomra nézve tolvaj vagyok. Bemegyek idegen házakba és elveszek dolgokat. Nem élvezem, olykor félek, de jól tudom kinyitni a zárat, és valahogyan megtalálom, ami értékes. Csak ilyenkor, máskor soha. Elhozom és eladom. A lakásom sivár, nincs benne semmi különös, sem elektronika, sem zene, sem semmi. Van egy pirítós sütőm, sokat eszem pirítóst, van egy kopott ágyam, egy kopott szőnyegem. Nem jelent értéket. Nem a betörőktől félek, csak nincs erre igényem. Olvasok.  Olyan ritkán van, amikor nem veszek könyvet hazafelé jövet. Jobbára régebbi könyveket, nem antikvár, csak már olvasott és eladott könyvek. Otthon leteszem, ahol még van hely. Mindenhol könyv van. Olvasok. Ülök az ágyon, vagy fekszem. Felkelek és elmegyek enni valamit, meg inni pár sört. Egyedül és céltudatosan. Soha nem társságban. Néha találkozom egy-egy nővel. Jobbára fizetek nekik, amennyit kérnek, de nem annyira fontos ez, néha.  Nézik a könyveket, mi ez, te valami tanár vagy? Nem, mondom, én tolvaj vagyok. Nevetnek. De nem nagyon érdekli őket ki is vagyok ki nem. Nem sokszor buktam le. Ha igen mindig az orgazda adott el. Leültem, nem érdekes, soha nem volt ezzel bajom. Nincsenek erős reakcióim. Csak ülök, nézek, olvasok. Igy fogok meghalni is. Az ágyon, itt vagy máshol, most vagy harminc év múlva, nem tudom elképzelni mit tehetnék.

Évával egy vonaton találkoztam. Elutaztam, cél nélkül, felültem a vonatra, ami indult és mentem. Éjszakai járat volt. Miskolcon szállt fel Éva. Nagyon vonzónak látszott, én vonzódtam hozzá, így értem. Beszélgettünk. Beszélgettünk arról, hogy ő hisz a barátságban és az emberekben. És mi lesz majd húsz év múlva. Én is elmondtam, hogy én olvasni szeretek, mert így jutok azokhoz az érzelmekhez, amik nekem nincsenek. Erre akkor ébredtem rá. Később leszállt, de a számát elkértem. Fel fogom hívni. Rövidesen.

 

*

 

 

 

– Hol találkoznak az emberek?

– Mindenhol.

– Jó, de mondjon pár példát. Voltaképpen az érdekel, hol találkoznak úgy, hogy beszélgethetnek. Ismeretlen emberek beszélgetnek.

– Buszmegálló.

– Mikor megy a busz? Már elment. Nem sok.

– Mozi?

– Gondolkodjon.

– Focimeccs.

– Jó, mi a téma?

– A foci.

– És még?

– A foci, meg a család.

– Pár közhelyes mondat, éppen csak azért, hogy lehessen tudni, ugyanannak a csapatnak szurkolnak, bár a jelvényeket viselik, így nem kell rivalizálni, és lehet együtt utálni a másik csapatot.

– Megvan! Kocsma!

– Igen az jó, ott mindre szó kerül, és majdnem a valóságot is mondják, annál igazabb úgy sem lesz soha.

– Maga hová megy Krepp?

– Az még csak csak, inkább honnan jövök!

– Fontos a múlt?

– Utcalánynak és politikusnak nem. Amúgy igen. Mivé leennék berögzött és elviselhetetlen szokásaim nélkül.

– Ez nem inkább kérdés?

– Nem, ez kijelentés. Azt jelenti, semmivé lennék. A jövő nem érdekel, a jelenben nem tudok függeni, megkapaszkodni, csak a múlt marad.

– Minden terhével együtt.

– Igen, úgy. Maga mihez tartozik inkább, a villamos megálló emberéhez, vagy az autóéhoz?

– Talán az autóéhoz, nem gondolja?

– De igen, azért nem tudja hol találkoznak az emberek.

– Igaz. És ez baj?

– Semmi sem baj. Maga onnan látja a világot, én máshonnan. Ez ilyen. Ettől még felkel a nap.

– Mit jelent ez.

– Az emberi életen átívelő dolgok megmaradnak, azok függetlenek tőlünk. Ezt jelenti.

– Ezzel nem tudok kezdeni semmit.

– Valóban, nem is lehet. Az ember csak emberi léptékkel mér, szeret nem szeret, ma itt holnap ott, meglesz nem lesz.

– És maga szerint hol beszélgetnek idegen emberek.

– Sehol. Sehol nem beszélgetnek emberek, sem boltban, sem meccsen, sem katonaságnál, sem otthon, sem sehol. Felmérik ki ki, és utána ürítik a szellemi szemetesládájukat szavak formájában, amik egyszerre jelentik, amit jelentenek, és önmaguk ellenkezőjét is, olykor elveszítik valóságos vagy megegyezésen alapuló jelentésüket.

– Ez a beszélgetést nem zavarja.

– Nem , nem nagyon. És mondjuk tiz évente egyszer valakivel mégis beszélgethetnek. Talán az ágyban, talán egy söntésben, talán egy vonaton. Mindegy. Az érdekes lehet.

– Nekem már volt.

– Nem hiszem.

– Nem, én sem.

– És miről beszélgetnek?

– Hogy miben hisznek. ha egészen fáradtak könnyűek, vagy másnaposak, akkor merül ez fel. Miben hisznek. Szavakban, tettekben, szokásokban, gondolatokban. És a másik válaszol, ő mit gondol erről. Ez jó. A többi csak szófia szó.

– És nem számít jó vagy rossz?

– Ezek mércék, nincs ilyen előjel. Az már megfontolás. de fontos.

– Miért, és honnan tudhatjuk?

– Pontosan tudja mindenki, ez nem lehet kérdés. Ezért nem is fontos.

– Ebédelünk?

– Nem, mennem kell. Majd jövök.

 

 

 

*

 

A kocsma minden helyek helye. Ez az alfa és az az ómega. Itt kezdőik és itt végződik minden. Minden más tévedés. A kocsma becsületvesztő hely. Ez azt jelenti volt becsületed. A kocsma jellem-vesztő hely. Ez azt jelenti volt jellemed. Ezzel szembesülni kell olykor, nem annyira egyértelmű ez, amikor csak élsz jössz, mész, beszélsz, nézel. Ezt ki kell próbálna, meg kell mérni, el kell veszíteni. Van, aki nem tud ilyet, azok érzéketlen fabábuk, nincs mit veszíteniük. Azok csak ülnek itt, mint egy-egy leltárbéli tárgy, senki ügyet sem vet rájuk. A többiek próbálgatják, és elveszítik. Sajátos módon soha nem fogynak ki ebből. Elveszítik, majd másnap józanodás után megtalálják, örömmel fedezik fel ismét a józanság szikár világában, a szürke öltönyök unalmas egyformaságában, hogy van bennük szenvedély és indulat. Ez fontos felismerés.

 

Brunner Tamás

 

Beküldve:

Jelzők

Kowalsky, hozza ide a vödröt! – Ez volt az utolsó vezényszó, amit hallott, amikor a hang elért hozzá már a laktanya kerítése felé futott a sötétség leple alatt, felugrott a kerítés tetejére, a szögesdrótra rádobta a magával hozott takarót és átfordult hasmánt az akadályon. 

Keressünk jelzőket. Harsány vezényszó, dühös hang, városvégi laktanya, magas kerítés mély sötét, szögesdróttal fonott teteje, éles szögesdrót, barna takaró, magas akadály. Leírjuk?

Ez volt az utolsó harsány vezényszó, amit hallott, amikor a dühös hang elért hozzá már a városvégi laktanya magas kerítése felé futott a mély sötétség leple alatt, felugrott a kerítés szögesdróttal font tetejére, az éles szögesdrótra rádobta a magával hozott barna takarót és átfordult hasmánt a magas akadályon.

Hát nem tudom. Lehet két jelző?

Ez volt az utolsó harsány csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott laktanya magas és csámpás kerítése felé futott a mély éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres kerítés fénylő szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas takarót és átfordult hasmánt a magas embert próbáló akadályon.

Esetleg három?

Ez volt az utolsó  harsány és rekedtes csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló reszelős hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott üresen álló laktanya  magas és csámpás téglakerítése felé futott a mély süppedős éjszakai sötétség leple alatt,  felugrott a kétméteres hámló vakolatú kerítés fénylő és gonosz szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj nagy hullámokat vető szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas kincstári takarót és átfordult hasmánt az útjában álló embert próbáló akadályon.

Négy?

Ez volt az utolsó,  harsány és rekedtes, csontig hatoló és parancsoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös, rikácsoló, reszelős alig emberi hang elért hozzá már a városvégi, ködbe burkolózott, üresen álló magára hagyott laktanya, magas, csámpás, töredezett szélű téglakerítése felé futott a mély, süppedős, bársonyos éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres, hámló vakolatú, vöröses  kerítés fénylő, gonosz éles pengéjű szögesdróttal font tetejére, a sebző vadonatúj nagy hullámokat vető alattomos szögesdrótra rádobta a magával hozott barna, kopottas, foltos kincstári takarót  és átfordult hasmánt a útjában álló embert próbáló akadályon.

Kowalsky megszökött.

Elég lenne ennyi nem:

Persze. Persze, hogy elég. Sokszor egy szó éppen elég lenne.

 

Brunner Tamás