(Gyávaságom története)
Az egész az 50-es villamoson kezdődött. Álmosan ébredtem aznap, nem tudok aludni, ha melegfront van. S persze, hogy késve indultam a munkahelyemre, mely a bíróság hátsó traktusában székelő végrehajtói iroda. Megálltam a nyikorgó kocsiajtónál és titkon a mellettem álló lány arcát fürkésztem, úgy téve, mintha a kinti forgalmat bámulnám . Ismerősnek tűnt ez az arc. Hollófekete haja széles folyamként ömlött szét a vállán. Magasan ívelő, Madonnás szempillája mintha csodálkozást fejezett volna ki: A virágárus lány, ötlött fel bennem. Akinek két utcával arrébb van a bódéja
Éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. Nehezemre esett levenni a szemem róla, amikor az ellenőr megbökött: — Láthatnám a jegyét, uram? — Hiába turkáltam a zsebemben, csak a reggelim, a megnyomorgatott szalámis zsemle került elő. — Otthon hagyta? Remek! Nyolcezer a bírság! Kifizeti most vagy feljelentsem? — Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? — kérdeztem volna magamtól, amikor a lány hangját hallottam: — Együtt vagyunk! Kifizetem én helyette…– S kifizette, szép szemével csippentve rám cinkosan. Aztán, mielőtt egy szót szólhattam volna, leszállt. Hálát éreztem, meg, hogy mennyire lúzer vagyok. De valami büszkeségféle is melegített, hogy ez a szépség azt mondta: együtt vagyunk…Lendületből, mielőtt becsukódott volna a csuklós ajtó, mellette termettem. Engem is meglepett a bátorságom! Mert amúgy tényleg eléggé félénkféle vagyok. — Ez… Igazán…nagyon…–kezdtem bele valami hálálkodás félébe, de ő leintett: — Szót se érdemel… – – Azt mondtad, együtt vagyunk — erősködtem . — Azt mondtam? — nevetett ő, oly kihívóan és kívánatosan, hogy a hátamon is bizsergett a bőr. Csak álltam ott a sivár megállóban, elnémulva. – Tetszik, ahogy a lúzert adod: mintha béna lennél, ez bejön nálam, ez a játék…Pedig biztos állod a sarat, ha megszorítanak, igaz? De bocsi, most rohannom kell! — és eltűnt a reggel ködében. De már nekem is igyekeznem kellett, ha nem akartam elkésni a munkahelyemről. Kár is lenne kockáztatni a világ legjobb állását! Apám, a kisnyugdíjas, fénylő szemmel néz rám, amikor reggelente a tízóraimat csomagolom s ő ruházatomat ellenőrzi: elég fényes-e a cipőm? — Becsüld meg magad, fiam, remélem, tudod már, milyen menő dolog bírósági végrehajtónak lenni?! Válladon a törvény, szavadban az erkölcs… — A főnököm Berci bácsi. Mindenki így hívja a ragyásképű végrehajtót, aki szerint őmellette megfogtam az Isten lábát. Ha megbecsülöm magam, szépen megtollasodhatok… Én tehát szorgalmasan dolgozom. Alapos vagyok és lelkiismeretes. Úgy teszek, mintha sok értelmét látnám a munkámnak.
Mégis, kár volt ma annyira sietnem: Berci bácsi már nincs idebent. Az íróasztalomon ott fekszik a mára szóló feladatom: egy végrehajtási lap. Ellenőriznem kell a címet és a tárgyak listáját, amiket majd Berci bácsi elkoboz a helyszínen és kiadja árverésre. Az adóst és a rendőrséget (oh, a karhatalom!) már értesítettük. S egy cédula, a főnök szálkás betűivel: „El ne felejtsd délben az ablakba tenni a húsevőt!”
Ez a húsevő virág Berci bácsi kedvence. Az asztalán díszlik, várva, hogy szőrös, nedvedző lapátlevelei fojtogatón összezárulhassanak egy-egy óvatlan szúnyogon. Berci bácsi nap mint nap pucolgatja, tápszerrel öntözi. Aztán kiteszi az ablakba — ebből, amelyik adós érteni akar, megértheti, mit kell a levelek alá dugnia , ha el szeretné odázni a dolgot …Azt képzelem, egy napon majd, ahogy a Hivatal fontossága egyre nő, ember nagyságúvá fejlődve, lenyelnek minket is e szőrös levelek… Szemem közben fennakad a nyomtatványon: „Végrehajtható vagyontárgyak felsorolása: egy tengeri kagylóhéj és a bútorzat”. Csaknem elnevetem magam, hogy néha milyen vidám tud lenni ez a szakma…S a reggeli találkozás azzal a meseszép lánnyal, aki felvállalt engem, azt hazudva: együtt vagyunk! Éreztem, hogy e pillanatban ő is rám gondol! Én meg itt tespedek, ezzel a porszagú papírral…Felpattantam, székemet feldöntve.
Futottam, mintha kergetne valami. Közben kifundáltam: mint a virágok szakértőjét, megkérdem őt: előfordulhat-e, hogy oly nagyra nőjön egy húsevő?
A lány, akinek még a nevét se tudtam, éppen zárta már a bódét. Még az ajtóban csókolózni kezdtünk s én a derengő, őszi fényben bátornak, erősnek éreztem magam. Még akkor is, amikor beléptünk kicsiny panellakása ajtaján. Aztán, alig hogy átöleltük egymást, a legelső, ami az asztalán a szemembe villant, egy termetes tengeri kagyló volt. — Tedd a füledhez — mondta ő — Hallod a zúgást? A hullámok hangját? Emlékszik a tengerre. Száz év múlva is… Hallottál már ilyesmiről?
Erre nem válaszoltam semmit. Csak úgy zúgtak a hullámok a fejemben, fenyegetően! Gyorsan elköszöntem, iszkoltam le a lépcsőn.
S ahogy visszanéztem, még láttam leparkolni a ház előtt Berci bácsi szolgálati kocsiját.
Az ég, mintha csak engem figyelne, titokzatosnak és megbocsátónak látszott.
–
Fotó: Imre Dóra