Ablakod zártad akkor nyári reggelen,
Hűs szellő kísérte a fekete felhőit rég,
Az éjszaka árnyával érkeztek nesztelen,
S ahol megfordultak, utánuk vihar kélt.
Némán vette kezdetét az égi káosz
Hozta végtelen és nehéz könnyeit,
De ahogy lágysága múlni látszott,
Feltűnt, hogy máris üveged zörgeti.
Párkányodhoz csalogat ijesztő hangja,
Mintha szólni kívánna valamit feléd.
Gondolatod ekkor talán kissé csalfa,
Most mégis különös látvány tárul eléd.
Felnyitod hát újra kilincsed zárjait,
Hiszed, hogy tán szép mesét regél
De hirtelen jött fuvallat szórja rád átkait
S ifjú szíved többé már nem remél.
Mielőtt elillant gyorsan, kegyetlen
Fülembe zengte újra szavait a szél :
“Elszálltak már zsenge éveid feletted,
S most rokkád elé kényszerít az ég.”
Dermedve eszmélsz rá éltes korodra,
Már előtted van fogságod helyszíne ,
Könnyeid hada a küszöbre potyognak,
S nincs semmi, mi fájdalmad enyhítse.
Leülsz hát idegen pergőd öreg székébe,
Elfogadod rád kiszabott sorsod,
lassan rájössz mit jelent fonalad értéke
Mi majd elhozza számodra a poklot
Orsóra sodorva már a szálak hada,
Tekerni kezded rozoga kerekét ,
De megszakadt szívnek néma a hangja
Ölteni azt hiába is kezdenéd.
Megcsodálod utoljára ábrázatod bájait
Őrizted annak töretlen szépségét
Ám e cérnával összehúzod arcod ráncaid
Megtépázva annak hamvas épségét
Ahogy hajtasz egyre szorgosabban
Érintésed selyme megfakulni látszik
S ekkor intesz búcsút gondolatban
Hisz tested egésze redőssé válik
Aztán egyszer csak más alakot ölt arcod,
Múlni látszik egykori fénye,
S elárulják majd ráncaid minden harcod,
Mit őrizhet még lelked mélye
Hamvas mivoltod néhány kép őrzi még,
Melyet ellepett a múló idő pora,
S felidézi ki is voltál valaha rég,
Mit elfeledni tán nem is lehet soha.
Elmerengsz hát némán magadban,
Üres szobád csendjét sem zavarva,
Arcodat végül tenyeredbe takarva
Csak ti ketten a kimondatlan szavakkal,
Tűnődve, hogy nem ismersz már magadra
Elrejted örökre magad elől önmagad
Vissza abba a porlepte albumba ,
Hol elsárgult emléked képe megmaradt
Ő néz most vissza rád.
Ő, kinek vonását jól ismerted még.
Most gúnyosan néz vissza rád, ki egykor te voltál,
És vádol, mert látja tán, hogy bájunk elmúlt, tovaszállt .
Fotó: Imre Bence