Ablakod zártad akkor nyári reggelen, Hűs szellő kísérte a fekete felhőit rég, Az éjszaka árnyával érkeztek nesztelen, S ahol megfordultak, utánuk vihar kélt. Némán vette kezdetét az égi káosz Hozta végtelen és nehéz könnyeit, De ahogy lágysága múlni látszott, Feltűnt, hogy máris üveged zörgeti. Párkányodhoz csalogat ijesztő hangja, Mintha szólni kívánna valamit feléd. Gondolatod ekkor talán kissé csalfa, Most mégis különös látvány tárul eléd. Felnyitod hát újra kilincsed zárjait, Hiszed, hogy tán szép mesét regél De hirtelen jött fuvallat szórja rád átkait S ifjú szíved többé már nem remél. Mielőtt elillant gyorsan, kegyetlen Fülembe zengte újra …
