Holmi lim-lom, zsebemben talált kis kavics, kendő, egy fél gyufásdoboz. Hogy kerül egy fél gyufásdoboz az ember zsebébe. Egy kocsmában ültem, és beszélnem kellett egy emberrel aki tudott valamit az életről, amit én akkor nem , megjegyzem azóta sem, mert az embert nem találtam, és magam nem jöttem rá a megfejtésre ebben a kérdésben. Más kérdésekben is csak olykor olykor. Nos beszélnem kellett ezzel az emberrel.
Frici hozta szóba :
– Iró úr, maga csak hiszi hogy mindent tud.
– Alig nevezhetem magam írónak – mondtam, és kortyoltam a boromból.
Egy talponállóban voltunk, a Mázsa téren. Odakinn már erősen délutánban hajlott az idő, idebenn megállt az élet, egyszer még talán valamikor a nyitás után hatvanháromban vagy hatvannégyben. Odakinn izgatottan sürögtünk forogtunk, mentünk munka pénz, üzlet és szerelem után, idebenn nem. Itt megnyugodtunk, ittuk a fröccsöket egymás után, néztük kissé szánakozólag a kintieket akik lótnak-futnak, és tekintetünkkel biztattuk őket, jöjjenek be, tegyék le a gondjaikat, támaszkodjanak egy pulthoz, és merengjenek el régi és uj időkön, azok ütközésein, azon hogy vajon miért van az , hogy a pályaudvarokon az érkezési vágányok vonatai mindig olyan helyen állnak meg ahol már nincs fedett tető felettük. Az élet dolgain gondolkodjanak, csak a fontos dolgokon. Mindannyiunknak megfelelt igy, elődeinknek és utódainknak is a szomjas fröccsök végtelen során áthaladóknak.
– Nem , mondhatom nem tudok mindent az életről – válaszoltam, Fricinek.
Frici szakember volt, és életművész, TV szerelő volt, bejáratos magánlakásokba és magánéletekbe, és ő nem csak TV -t javított és bejárt az életekbe, de olykor fontos megfigyeléseket is tett, afféle szociológiai megfigyeléseket, tudta, hogy a lakások jobbára egyformák, a berendezések egyformák, az emberek között sem a különbségeket hanem a hasonlóságokat fedezte fel. Kényelmesen élt, nem volt házas, gyermek sem volt. A napok javarészét a szervizeléssel töltötte, és nagy könnyedséggel fogadta el mindazt, amit számára a világ nyújtott, így Évának – aki itt lakott nem messze egy panel hetedik emeletén – a figyelmességet, ami olykor bejgliben konyakban és barátságos ölelésben mutatkozott, vagy Irénét, aki pompás húslevest főzött, vidéki baromfikából, aranysárgát, esetleg Emmáét, aki, miután adóztak a testi szerelemnek olykor hajlandó volt vele sakkozni is, és rendre bemattolta. Frici szeretett így élni. Én idegenkedtem ennyi könnyedségtől, és döntőbírót kerestem volna saját igazam bizonyítására, vagy inkább annak való helyt adásra, mint afféle hivatalnok aki hisz a nagy rendszerekben és a kívülálló hozzáértő döntéseiben.
– Valóban azt gondolja Frigyes, hogy ez a helyes életmód? Ez a langy mosollyal végrehajtott tévelygés a világban?
– Mindenki elégedett, és ennél több nem is kell, higgye el, író úr.
Most nem javítottam ki a titulust illetően. Már már magam is annak éreztem magam, ahogyan hatolok bele a világ rejtettet titkaiba, és megpróbálom kifürkészni Frici életét, és annak miértjeit.
– De így mindenkit becsap, még inkább megcsal? Hát mit szólnak ezek a hölgyek ehhez, hogy itt húsleves, ott meg sakkparti?
– Ne féltse őket. Ne féltse. Tudnak egymásról.
– Nem hiszem.
– Pedig igen. És beosztanak engem, csak úgy mint ahogyan beosztják a sót, a lisztet, a tisztítószert, a férjeik jelenlétét, bár Emmának nincs férje, talán a sakk miatt, nem is tudom. Beosztással élénk, felmérték a világot, és úgy rendezték el az életüket, hogy megkaphassák azt amiről azt hiszik meg kell kapniuk. Sőt tudják ezt, tudják egészen biztosan.
– Nem hiszem el, ez nem lehetséges, hiszen az érzelmek fontosabbak mindennél – mondtam, kissé szomorúan, és kis kételkedéssel. Mintha meggyőzhetett volna ez az ember engem.
– És maga, maga nem csap be senkit író úr?
– Hagyja már az írót, hiszen még nem is írtam semmit!. Csak tervezem.
Frici nem válaszolt, nem is nézett célzatosan, nem tett semmit, állt, nézett a kinti világra, és belekortyolt a poharába.
– Van valami papírja? – kérdezte.
A zsebem kutattam végig, de nem volt nálam egy fecni sem, egy névjegy sem aminek a hátoldalára írhatnék.
– Tollam van – mondtam.
Frici letépte egy doboz gyufa címkéjének a felét, ráfirkantott egy telefonszámot, és két betűt. „K.É.”
– Hívja fel. Majd ő elmeséli magának, hogy mi az élet. Eldönti majd, hogy maga él, vagy én.
– Ki ő?
– Majd meglátja, ha felhívja. Legyen vele nagyon udvarias, tisztelettudó és megértő, ha előáll valamely mániái egyikével másikával. Igazi úriasszony ő, majd meglátja.
– Gondolja alkalmas személy arra, hogy döntőbírónk legyen.
– Nagyon is – bólintott Frici komoly meggyőződéssel.
Nem hívtam fel a számot, egy idő múlva tudtam már kié, megnéztem a telefonkönyvben és kérdezősködtem is kicsit. Nem hívtam fel K.É.-ét a madámot, ahogyan becézték ki tudja miért – nagyon is pontosan tudta mindenki miért – nem hívtam fel, mert féltem tőle, nem is személyétől, hanem igazságaitól. Így maradt a zsebemben ez cetli, felhasználatlanul, de fontos tanúságul a jövőre. Talán.
