Hajnali vers

éjszaka, fél három felé

 

pozsgás ujjammal fúrok lyukat a földbe

nem jó szerszám, hajítófát sem ér

de nem bánom, csak túrok körbe-körbe

gyenge körmöm mellett kiserken a vér

 

harapás nyomom saját karomban sajog

és félek a haláltól gyakran percekig

egy lóval cserélnék zablát, min rághatok

de csak a kék neon mi idegemen perceg itt

 

hamvas és bársonyos szavakkal szám dadog

egy bányamély gondolat zaklat, háborít

ha kimondom százszor, vétkes nem vagyok

eltűnnek az álmok, és vérem nem veszik

 

freez

 

Hideg reggelek

Senki nem mondhatja, hogy a trombitaszó nem lenne elegendő ahhoz, hogy kipattanjon az ember szeme, felébredjen és felkeljen. Elegendő. Bár a lendület kissé megtörik, és ha az első kávé nem is de második már elég ahhoz, hogy kimenjen az utcára, a félsötét viharos hajnalba és elinduljon.

Az utcán a fergeteges hideg szél majd kifordítja a gyengécske piros esernyőt a kezéből. Nekidől a szélnek, és mint jégtörő vág át a jeges viharon a tér felé. A jégdarát szóró tavaszi szél április legjavát mutatva lehajlítja az ernyő külső merevítő vasát, és a kezéből is majd kitépi.

Csapkod a szél, jó hogy nem kalapban jött, már rég nem lenne meg, csak nézhetné ahogyan reménytelen egy lépés távolságra, vagy ötre lökdösi a vihar a lába előtt, elérhetetlenül.

A tér sarkán annyira erős a vihar, süvít, mint egy kürtőben, lehajtja az ernyőt a föld felé, mintegy zászlót hajt a támadásnak, megadja magát, de amikor a jeges cseppek az arcába csapnak mégis felemeli, nem büszkeség, csak védelem.

Az ernyő pereme mellett látja régi ismerőset, ott áll behúzott nyakkal az első szemetes mellett, a szemetesre akasztott hátizsákjától két lépésre. Fázósan álldogál, lép jobbra és balra, zöldes- fekete kötött sapkát a szemébe húzza, hátat fordít a szélnek, jobb kezét maga elé tartja, nem is kell látnia ki jön, mindenki ismeri.

Póni Frigyesnek hívjak, ezt ő döntötte el, még tavaly, amikor találkoztak és beszélgettek két térrel arrébb, az éjjel-nappal nyitva tartó bolt előtt. Nem volt nevetséges a név, egyáltalán.

– Az ember már nem forradalmár. Nem ugrál, csak él, ahogy lehet. De nem panaszkodom. Csak a kezem maradt így.

– Hol mosat?

– Van egy hely, oda járok hetente, és van egy haverom az vágja a hajam.

– Feleség? – Máris megbánja a kérdést.

– Á, nem érdekes. Megvan a ritmusom, reggel a téren vagyok, meg délután. Iszunk egy sört?

– Persze.

Ma meg itt a fagyban

– Tudtam, hogy eljön ünnepek előtt.

– Már elmúlt Húsvét.

– De jön Karácsony.

Kétszáz forintot ad, keze a jéghideg karomszerűen görbülő kézhez ér. Frigyes rákacsint, de nem bizalmaskodva, inkább cinkosan.

–Jó, hogy látom – mondja, és int.

Az ernyő elveszítette minden formáját, semmire se jó, de már itt van a végtelen hosszú mozgólépcső előtt három ellenőr, alig férni át.

– Jó reggel, jó utazást.

Majdnem mellé lép az első lépcsőnek:

– Igen, magának is – mondja, és visszabámul a lányra. Milyen szép szeme van.

A metró huzatot csinál a kürtőben amikor érkezik, először a huzat, majd a kabátos sálas emberek, a lépcsőn felfelé. Nincs ismerős. Néha van, néha nincs. Ma nincs.

Lenn az alagútban az órára pillant, négy perc harminc. Négy perc harminc eltékozolt idő. A várakozás ideje.

Egy srác megy el mellette, ránéz, mintha ismerne. Nem ismeri. Leül. Ő maga is leül. A srác egyel közelebb jön.

– Milyen jó a csizmája.

– Igen, nekem is tetszik, tavaly még magas szárút hordtam, de szúk lett vagy mi. Most meg ez, ez rövid szárú, fehér cipőkrémmel kenem … – és beszél, beszél, csak azért, hogy a másik ne kezdhesse el, ne mondhassa, ne történjen meg, aminek be kell következnie.

– Ok. – Mondja a srác, és elővesz egy medaliont, arany, benne Mária kép. Kábé húsz forint, vagy egy pálca a lövöldében.

– Magának adnom. Most találtam. Maga rendes ember.

– Nem.

– Csak valami

– Nem, ismerem ezt. nem akarok magának pénzt adni. Megértheti.

– Van három gyerekem.

– Nekem is.

– De segítsen.

– Nem tehetem, nem akarok magának pénzt adni.

Sokáig tartott ez. Jött a metró.

– Isten áldja, vigyázzon magára. Megyek a Délibe, hátha van melós felvétel.

Beszállnak, nem ugyanazon az ajtón. A srác már egy nénihez lép, közel hajolva mutat neki valamit.

A plakátokat nézi, az embereket nézi, minden lány, aki ül, keresztbe tett lábbal ül, hatból öt telefonál, ugyancsak hatból ötön nadrág, egyikükön szoknya. Az egyik nadrágos nem telefonál. Két férfi ül, három áll. Ezek fontos dolgok. Az egyik ő.

Leszáll, a mozgólépcsőn a metró okozta léghuzat támasztja a hátát. Minden második lépcsőn áll ember, csak a jobb oldalon. A lépcső zötyögve halad, a kétharmadánál, egy lány – nem látta a kocsiban – elment mellette, lépeget a mozgólépcsőn. Sportos, izmos, ahogyan látszik innen. Elkezdi számolni a másodperceket, egy elefánt, két elefánt, tizenkettő, húsz elefánt, ekkor tűnik el a lány a szeme elől, ekkor ér fel a lépcső tetejére. Húsz teljes másodperccel előbb jár az életben. Dehogy hiszen ő jár harminc évvel előbb az életben. Mindegy.

A kisföldalattinál a lány a szomszédos oszlopot támasztja. Szemben reklám, bármi átváltunk bármire, ugyanott zálogház. Bőrkabát igazi bőrből. Az ajtó ahogyan nyílik már hangzik is: – Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Beszáll, záródnak az ajtók. Egyik állomás a másik után.

– Nem tudja hol kell leszállni a lehel piachoz?

– De igen. Mindjárt, de még onnan trolival.

– Ó.

– Igen a 76-os trolival, pár megálló.

– És honnan indul.

– Hát felmegy és előre, meg fogja találni.

– Köszönöm.

Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Férfi volt vagy nő? Nem tudja, nem figyelte. Furcsa. Inkább nő, de ezt csak a piacból gondolja. Lehetett nő. Végállomás, átszállás. Még pár megálló. A kórház II. kapujánál hosszú sor.

– Maga hányra jött?

– Kilencre.

– És maga?

– Én is.

– Maguk szerint beállhatok ide?

– Persze.

Ez férfi érkezik fekete kabátban.

– Maga hányra jött?

– Kilencre

– Akkor még megyek egy kicsit, én fél tízre.

Hideg van, de már nem esik. A munkásszálló ajtajában fekete jambósapkás fiú összehúzza magán a vékony dzsekit, és mint aki vízbe merül indul el fázósan az utcán háttal a szélnek, ráérősen halad.

Fél tíz. Katona igazítja el. Egyenesen, oda. Másik katonás személy, orvos lehet.

– Betegsége, anyja neve, bal vagy jobb.

Meghökken.

– Bal.

– Jó álljon a vonalhoz.

Vége. Üljön oda le. Ezt egy százados mutatja, nem mondja. Magas szikár, nagyon fáradt személy, kevés mozdulattal barátságosan, de ellentmondást nem tűrően vezényel. Látszik, hogy képes lenne leküzdeni bármilyen ellenállást, eredjen az bárhonnak. A katona az katona.

Ül, megy, teszi, amit mondanak jeleznek.

Vissza a villamossal, sok megálló átszállás, kisföldalatti. A feszesség megmaradt, nem ül le, a tönkrement piros esernyőt a lába mellett tartja, nem játszik vele, mint szokott, nem bökdösi a padlót. Elfáradt, pedig alig tett valamit. Áll, és várja, hogy visszaérjen a térre.

Póni Frigyes még ott van

– Hosszú műszak – mondja és nevet.

– Már adtam – szabadkozik.

– Persze, tudom, egy kávé jól jönne.

– Jó, adok egy kávéra. Kéri az ernyőm?

Átveszi megnézi, kinyitja, a szél majdnem elkapja a kezéből. Becsukja.

– Á, nem nekem jobb van.

– Jó, viszlát.

– Jó, hogy láttam – int, begörbült kezével, és mosolyog.

Freez

 

 

Fotó: Imre Dóra

Este lett megint

Senki sem tudja hová lesznek az emlékeink, senki sem tudja hová bújnak el, azt sem tudja senki, valóságosak-e, vagy csak az ingerület szikrázó villanásai keltette, soha sem volt képek. Emlékszel? Emlékszel? Nem, az nem úgy volt, és nem is ott.

Most hol vagyok, hol lehetek? Egy díszlet nélküli hely, egy címzés nélküli levél. Egy alany nélküli mondat.

És este lett megint
és reggel lett megint.

Keresem a házakat, a régi tereket
a buta szokásokat, reggeli ízeket,
az én hibám, az én hibám lehet
hogy sehol, sehol nincsenek

és este lett megint

az este búcsút int
az este búcsút int
a napot magad mögött hagyod,
mert majd uj nap érkezik

dehogy, dehogy, mitől lenne új, hát én a régi vagyok,
én a régi vagyok, csak nem találom a helyeket meg a szokásokat
amik voltak, vagy nem voltak,
csak azt hiszem, úgy emlékezem, hogy lehettek is volna akár

nem baj, nem baj

kérdésre kérdéssel felelsz
a vállad lustán megvonod,
nem érdekel, mit számít neked
de a sálad megint itt hagyod

aztán csak beszélsz, beszélsz
azt hiszed meghallgatom
és langyos bamba eső
csurog le a falakon

seszinü szürke napok
a kedvem se jó se rossz
fény nélküli rossz helyek
gondolattalan maradok

mondd meg most hol vagyok,
nem segíthetek neked
mondd csak meg hol vagyok
csak egy árnyék vagyok
 
freez

2020

2020

burgundit iszol

olcsó ponyvát olvasol

lopott félórát egy

kávézóban vársz

dolgozol reggeltöl estig

olvadó havat rázol le a cipődről

gép lettél, visszavonhatatlanul

udvarias vagy és visszafogott

jó és barátságos

élsz, ahogy lehet, napra nap

visszafelé is tudod a

megállókat

egyszer majd nem szállsz

le időben

talán mégis

kovácsolatvas keritések

mellett haladsz

ideges pillantásokat kerülsz

vontatott beszédeket hallgatsz

álmos férfiakkal utazol

a vonaton

nemegyszer rosszat gondolsz

vagy teszel

okkal vagy ok nélkül

bántasz másokat

ki haragudhat rád, hiszen nem

vagy rossz

freez

Freez – Tojásételek

Főtt tojás

Tegyünk egy megmosott tojást forró vízbe, majd főzzük öt percig. Ekkor kemény tojást kapunk – vagyis a fehérje és a sárgája teljesen összeáll, a tojás héj letisztítása után a tojás szeletelhető , felvágható lesz.

Ha három percig főzzük lágy-tojást kapunk, ekkor a fehérje megszilárdul a sárgája folyós marad.

A lágytojást ugy fogyasztjuk, hogy a tojást egy erre alkalmas tartóba, csészébe tesszük, a tetejét – a domborúbb  végét késsel levágjuk és a tojást kikanalazzuk a héjából.

Tükörtojás

A tojást feltörjük, és közvetlenéül a felhevített olajat tartalmazó serpenyőbe engedjük, óvatosan, hogy ne folyjék szét, ha szeretnénk szabályos alakú tükörtojást akkor erre a célra alkalmazott fém formákba is üthetjük.

Rántotta

A tojást leütjük, sóval elkeverjük és a forró serpenyőbe öntjük. nem verjük habosra, csak lendületesen összekeverjük, hogy a fehérje és a sárgája egyneművé váljon. A serpenyőben még megkeverjük, és akkor levesszük  tűzről amikor a tojás láthatóan kezd összeállni, nem várjuk meg míg megkeményszik. A  tűzről levéve még folytatódik a kémiai folyamat ami alatta  az állaga sürübb lesz, nem szabad hogy kiszáradjon, eltöredezzen nagyon.

Omlettek Külön keverjük el a sárgáját és a fehérjét, a fehérjét habbá verjük, a sárgájával összekeverjük. Serpenyőben sütjük,   a sütési idő felénél megforditjuk, és mindkét odalát aranybarnára sütjük. Fogyaszthatjuk önmagában, de feltéteket is tehetünk rá, salátát, kolbászt , sonkát, ízlés szerint.

Plasztérion

…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent? magának esetleg sikerült már? vannak helyeztek, az ember megy a városban, autóval, és lát dolgokat, mint egy gyorsvágású kép-pergetős moziban, egy- egy pillanatra kinéz az ablakon, és lát dolgokat, semmi szociológia, és nem is költészet , csak mondom, ahogy jön, néni az út mellett gurulós kosárral, nyolc sáv, ezer autó, nem egy elveszett futam igaz? fogadhatunk is, tétre, helyre befutóra, itt nincs hendikep, mindenki egyenlő esélyekkel, mint mindig, naná, persze, jó, tovább, buszmegállóban erős középkorú hölgy, nyári virágos ruhában, októberben, zenére táncol, a zenét csak ő hallja, a többiek nem nézik, tovább, a nap a szemembe süt, elvakít, a színeket kifakítja, csak sárga, meg valami poros szürke, volt ilyen már, jó, tovább, jobbra egy férfi egy vaskapunál könnyít magán, mehetne odább? hová mehetne odébb? ő már megtalálta önmagát? egy fedett féltető alatt rongykupac, az innenső oldalán két mezítlábas talp, egymáson, meztelen és rózsaszínű, mint egy gyereké, – kér egy valamit? egy gyomorkeserűt? – a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga, az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja – , egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csilingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amíg elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amíg látogatóban jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

Mindegy kinek

egy holló ült le a vállamon

hópehely billeg a sálamon

elmúlt a nyár csak várhatom,

hogy múljon majd el a bánatom

homokot szórt szemembe

a szél

ezt mondom majd

mindenkinek

hazudok, mint bárki, aki él

hazudunk csak, mindegy kinek

egy ital és a hajnali szél

hideg folyón száguldó vizek

majd a méreg a szívedig ér

mondanád még, de nincs

már kinek

bádogbögrében csorbult kanál

hátad mögött csak

kopasz falak

elmehetnél, itt semmi se vár

de várnod kell, hát

mégis maradsz

látod is már, ott jön kit vársz

kabátja gallérja felhajtva

csak ne mutasd nagyon,

hogy félsz talán majd elmegy és itt

hagy ma

freez

Október – November fordulója

Ha meg egyszer azt mondod, szabadíts meg a

gonosztól,

az udvaron kergetlek, mezítláb, és nem lesz baj, ha

sárba esel.

Ha kiabálod majd, hogy „elveszek, hát ments meg

magamtól”

bottal veszlek rá, hogy megtagadd a képmutatást és

szeress.

Ha feltételhez kötöm bármi cselekvésem,

felhatalmazlak rá, hogy leköpj,

Hogy visszavedd mindazt, amit

itt hagytál magadból tavaly,

meg tavalyelőtt

soha se sírj

soha se kérj

soha se fáj

soha se félj

Ha még egyszer, mégegyszer lesz, amikor számon

is kérhetsz majd engem,

Hogy miért hazudtam annyira gyakran, és miért is

éltem helyetted

ez itt a hely

ez itt az út,

ez lesz a szép

ez lesz a rút

Ha a csendben elvész a jó, és a ködben elhal a dal,

ami édeskés a fülnek, és émelyit a szó, és undorít a

hang,

a végtelen-kerengő, szabványos méretre vágott

hazugság,

nekem egyre megy, ha meggyújtod, vagy

nem gyújtod a gyertyát,

Neked nem.

Parizer

A parizer – párizsi –  felhasználásnak módjai

Egy :

Kenj meg egy zsemlét vajjal és tégy rá két szelet párizsit. Elfoglaltságtól és kedvtől függően díszítheted. De igy is jó.

Kettő:

Szeletelt vagy egyben mért párizsiból vágj csíkokat, keverd össze tejföllel és sózd, borsozd. Tedd rá ugyancsak tejföllel megkent zsemlére, kiflire, vagy kenyérre – ez jobb, ha már pár napos – és süsd meg melegszendvics sütőben. Eheted uborkával, kecsappal, mustárral. Egy emberre három melegszendvicset számolj. Vendégvárónak is alkalmas.

Három:

Egyben lévő parizerből vágj fél centis szeleteket, tedd forró zsiradékba, várd meg amig a széle felpenderedik, akkor üss bele tojást.

Ha készen van sózd, borsozd, paprikázd ízlés szerint. Ehhez az ételhez – élethez –  köret is jár, ez lehet sült krumpli vagy rizs. A köretet hamarabb készítsd el, a párizsi gyorsan készen lesz.

Négy

Vágj fél centinél kicsit vastagabb szeletek a párizsiból – rúdban is kapható – és panírozd be. A panírozás liszt, tojás, zsemlemorzsa sorrendben történik. Rántsd ki.  A körete sült krumpli, vagy rizs. Tálalhatod tartármártással.

Ezek önálló ételek, de a párizsit használhatod, paprikás krumpliba, lecsóba, akár pörköltbe is.

Ha semmi pénzed nincs, és egy idegen városban ébredsz reggel, akkor végy tíz deka szeletelt parizert meg egy kis tubusos mustárt. A piacon edd meg, a párizsi szeletekbe nyomj a mustárból, tekerd fel, mint egy kis palacsintát, és vigyázz le ne csöpögtesd az inged. Egy idegen városban jobb, ha vigyázol.

.

Régimódi történet

Régimódi történet

A kávézóban ültem délután, a nap féloldalasan sütött az utcában. Az üvegablakon tükröződött az arcom, néztem a járókelőket, gondolkodtam a dolgaimon, nem is vettem észre elsőre, hogy egy fiatalember ült le kéretlenül az asztalomhoz. Köhintett, a zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, megnézte hány szál van benne, majd ballonkabátja zsebébe tette, de meggondolta magát, kivette, és az ingzsebébe csúsztatta.

– Régimódi, ugye? Azt hiszem manapság már senki nem jár ilyen kabátban. Talán nevetséges is – mondta.

– Ó, ne gondolja, nézze csak, én milyen ruhát viselek. Számít -e ez?

– Apámé volt, tavalyelőtt halt meg. A lakásában rámoltunk, a használt ruhákat zsákba raktuk, és elvittem a vöröskeresztbe, de nem fogadták, azt mondták nagyon ócska.

– Értem.

– Apámmal nem voltunk jóba, húsz évig alig láttam, de sokat beszéltünk róla otthon anyámmal.

– Valóban? 

Úgy bonyolódtunk beszélgetésbe, hogy nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról semmit. Nem értettem, de nem bántam, nem idegen tőlem a beszélgetés. Olykor   kedvemre való, ha meghallgathatok történeteket, bár kifejezett kíváncsiság nem vezet, nem fürkészek titkokat, de az emberek érdeleknek.  Hagytam magam most is belesodorni a beszélgetésbe, aminek nem volt eleje, határvonala, szélesen hömpölygött, mint egy orosz folyó a síkságon, belekaptunk ebbe abba, nem volt egy tárgy ami körül forgott volna a szó.

– Írok- mondta a fiu – írok, verset novellát, regényt. Bár a vershez még nem vagyok elég érett, vagy nem vagyok elég őszinte, nem is tudom.

– Hány éves?

– Huszonhárom.

– Van aki ekkorra már felhagyott a költői mesterséggel.

– Persze, tudom, nem si gondolom, hogy valaha is nagy dolgokat írhatnék meg. De mégis, van egy belső késztetés, biztosan érti.

– Értem.

– Maga mivel foglalkozik?

– Tanár vagyok, bár most nem gyakorlom.

– Akkor mit csinál? 

– Ezt azt. – Nem akartam egyenesen megmondani, hogy mivel foglalkozom, nem szégyellem, de nem tartom annyira fontosnak az informatikát, annak ellenére hogy azt művelem.

– De mégis – erősködött.

– Nem fontos. És, megjelent már?

– Néha igen, inkább on-line, tudja hogy van ez.

– Tudom. Kér egy kávét?

– Inkább egy röviditalt. – Igy mondta, rövidital.

– Vodkát?

– Igen jó lesz.

A kávézóban sokan voltak, délután négy óra volt, az emberek bejöttek beszélgetni, találkozni, kávét inni, üldögélni. Az asztaloknál férfiak, nők, egymáshoz közel vagy éppen távolabb ülve. Három idős hölgy, barátnők, elegáns ruhában, alkalmilag találkoztak, gyors pillantásokkal mérték fel a közönséget, és rosszalló véleményt alkottak egy perc alatt, elitélőt de elnéző mosollyal, hiszen tudják ők, nagyon is. És hát a férfiak és nők, örök titkos találkozások kávéházakban, mozikban, pár szó, egy kézfogás, mosoly. Nem sokat változik a világ, azt hiszem. Én ma egyedül ültem itt, nem vártam senkit.

A fiú megitta vodkát, látszott nem ízlik neki, gyorsan lehajtotta és köhögött.

– És maga, maga mivel foglalkozik, amikor nem ír, persze? – kérdeztem.

– Ez komoly dolog, ne beszéljen róla lekicsinylően.

– Bocsánat. Nos? Mi a mestersége.

–  Nem fontos.

–  Azt mondanám egyetemista, ahogyan itt ül apja kabátjában, ami nagy magára, szürke pulóverben, farmerben kócosan. Mérnök lesz?

– Börtönben voltam, három hete szabadultam. – felnevetett – Jól jött apám kabátja. nem, ne ijedjen meg, nem volt annyira komoly, indulatból volt, szerelemből, tudja.

– Igen, értem.

Kortyoltam a kávét, most néztem meg jobban a fiút. Sápadt arc, fekete borosta, riadt zöldesszürke szem, bár ezt lehet, hogy csak én fantáziáltam hozzá, most, hogy tudtam, hogy börtönben volt. A fiú háttal ület az ablaknak, a kávézó belseje felé nézett. Most tűnt fel, hogy amig beszélgettünk nem is nézett rám, csak néha kapta el a tekintetét a helyiségről, hogy rám pillantson, majd ismét a vendégeket fürkéssze.

– Maga szerint mennyit kell adnia az embernek magából, hogy a másik elfogadja, értékelje.

– Nem hiszem, hogy ez mérhető, hogy dekázható. Mindent, gondolom. És miért vár elfogadást? Megerősítés végett?

– Nos, hát az kell, kell, hogy érezze az ember, hogy … – elakadt, talán még nem gondolta igy végig sohasem, csak érezte, hogy ez valamiért fontos lehet.

– Én nem hiszek benne, hogy ez fontos – mondtam, – ne mérlegeljen, éljen, legyen jelen. Kiről beszélünk, mondja csak?  

– Hogyan?

– Valakiről beszélünk, tudja, egy bizonyos személyről, vagy általában? Mert ahhoz képest lehet a kérdésre választ találni.

– Dehogy, miért lenne más a válasz?

Igaz, miért lenne. Csakugyan. Hallgattunk, a kirakaton néztem ismét az utcát. Késő délutánba hajlott már az idő, odakinn hűvös volt, fázósan húzták össze a kabátot az emberek magukon. Amikor visszanéztem a fiú nem volt sehol. El sem köszönt, eltűnt.

De nem, nem ment el. Pár asztallal odébb láttam, egy lánnyal ült ott, a székét közel húzta hozzá, beszélt és megpróbálta megfogni a lány kezét, aki nem engedte.  Zavarban volt, láthatóan nem örült, hogy a fiú megjelent az asztalnál. Nem emlékeztem, hogy láttam-e korábban a lányt, de talán ott volt, ott kellett lennie, hiszen miért ült volna a fiú itt velem, ha nem a lányt nézte volna, de hát miért az én asztalomtól nézte?

Egy férfi lépett az asztalhoz, idősebb, mint a fiú és a lány, tíz évvel is idősebb férfi. Jól öltözött, öltöny, nyakkendő, lábán barna bőrcipő, furcsa, hogy erre igy emlékszem, nem volt rajta semmi különös, de ez a barna bőrcipő valamiért megmaradt emlékezetemben.  Tíz év nem sok, de itt rengeteg, egy másik korosztály, egy másik közeg, más szavak, más kompromisszumok, hacsak nem éppen megalkuvások.

Némajátékként éltem át a drámát, a férfi a lány felé lépett, a lány elhúzódott a fiútól, aki erre a karja után nyúlt, beszélt, nem hallottam  mit mond, de a lány szemébe nézett. A férfi a lány vállára tette a kezét, a lány lerázta onnan. Nem utasította le, de nem biztatta, és nem tartott vele. A férfi a kijárat felé indult, a fiú végig a lányt nézte, a férfi visszafordult, a lány félig felemelkedett a szélről. 

Láttam, hogy a három idős hölgy is őket nézte, rájuk pillantottam, egyikük visszanézett, hunyorított a szemével felém, bíztatott és nyugtatott, miden rendben lesz, ezt súgta a pillantás. Honnan tudhatja?

Visszanéztem a színpadra, ahol a dráma végbement már, ketten ültek az asztalnál. A fiú és a lány. A barna bőrcipős férfi eltűnt. Ők ketten nem beszéltek, ültek egymás mellett, nem is nagyon közel.

Indulnom kellett, fizettem, felvettem a sálam, kabátom és a kijárat felé indultam. A fiú , amikor elmentem az asztala  mellett, kicsit megvonta a vállát amikor rám nézet, tenyerét kiforditotta, kételkedően, bizonytalanul „– Hát , ő. Ő lenne az „– mondat a mozdulat.

„-Igen, értem.” Mosolyogtam, férfias mosoly, rövid, tartózkodó nem bizalmas, biccentettem és kimentem a hűvös estébe. Összehúztam a kabátom magamon, és elindultam haza.

Szerintem nem is volt börtönben, nem hiszem.

Krológ

krolog

csak ír meg ír, meg jajveszékel
valaki mondja már meg neki, hogy hagyja abba,
csak az agyunkra megy így
van bajunk elég, van elég

hát fáj a lába, bassza meg,
meg csak melózik, látástól vakulásig
és ezt írja állandóan, mondja meg neki valaki
hogy szar, hogy hagyja abba

hogy senki se kíváncsi erre, meg arra,
mi is pont ugyanúgy élünk, hát szar, kész
ezt dobta a gép, de nem kell, hogy megmondja
hogy hol rontottuk el, nem is rontottuk

nem lehet elrontani, nem lehet késlekedni
nem lehet itt maradni, nem lehet hova menni
ez ilyen, csak rázd a segged valami zenére
és kész, ennyi jutott, ennyi maradt babám

főzhetnél valami jót, ha lenne kedved
meg lehetne azt is, hogy csak átölelsz
vagy kirúgsz vacsora nélkül, majd
elmegyek moziba vagy inni valamit

mit vársz, ha sokat nyekeregsz, csak unalmas
leszel, nem hős, csinálj valamit, egy kávét
az talán megy, majd segítek, de az se baj ha nem,
ülj le a földre és fújd ki magad

fordítsd le ezt angolra, énekeld el,
a Zabriskie point-on mindenki halott
senki sem énekel saját kedvére
csak rázd a segged valami zenére

és kééééész