Rizseshús

A rizses hús vidéki étel, bár az ördög tudja lehet, hogy városi.

A helyszín városi, nem szükségképpen Budapest, de városi, nincs benne jellegzetes hely vagy szobor, hegy vagy híd, de akár lehet is, nem baj ha felismerhető Budapest. Magas házak, három-négy emelet, szűk utcák, Keletitől, a Nyugatiig mondjuk, kicsit kopott, kicsit szegényesen felvágós, cselédszobásan büszke körfolyosósan hivalkodó, a kiégett neonjaival, tábláival, az utcák jobbára koszosak, a kapubejáratok büdösek, az aluljárók ugyancsak.

 

A házakba nem lehet bemenni, csengetni kell, zárva van minden, ami csak zárva akar lenni.

A város mozaikokban létezik, ezek a mozaikkockák régebben nagyobbak voltak, nem szükségszerűen szabályosak, de körülhatárolható terek, mint a Teleki tér szabálytalan sokszöge, ami belenyúlt a Diószegi utcába, a Népszínház utcába, vagy még tovább, a Tolnai, Vighbe, mint egy polip karjai, egy test volt, egy hely. Hasonló volt a terek köré szerveződött város több helyen, a Hunyadi, a Klauzál, a Dohány utca környéke, akik itt éltek, egy helyről valók voltak, közösség. Ezeket a helyeket belülről tagolták üres házhelyek, homokos, beton csúszdás játszóterek – ezért nem idegen a pesti embernek a Volt egyszer egy vadnyugat ördögtövist karikázó képsora, – kerítés nem volt, bokor se sok, fák alig. Akkoriban kutyaszar se volt ennyi – úgy, hogy kis zöld traktor kelljen az eltakarításhoz, pláne nem -, kinek volt itt igénye, pénze kutyát tartani. Egy-két éjjeliőr, vagy vidékről akkoriban felkerült család, fekete korcs kutyái ugatták a biciklis postás. Az egyes élettereket elválasztotta egymástól valami határozottabb jelenség, a Nagykörút, a Kossuth Lajos utca, a temető, a vásárcsarnok, a nagy templomok – mint pl a Rózsák terén – ezek voltak a természetes – vagy inkább adódó határok – a túloldalon másik közösség volt otthon. A városkép egységesen volt valamilyen, háború utáni felújított – akkor még nem annyira kopott, és teli volt neonnal éjszakánként, a közvilágítás – ahol volt, világított, lehetett könyvet olvasni, vagy sakkozni a fényénél, éjszaka is. Volt, akik meg is tették. Három sakkasztal volt jobbára egymáshoz közel a tereken, egy betonlap, rajta festett fekete kockák, a fehér a beton szürkéje volt. Kettőn sakkot játszottak, egyen ultit, vagy snapszert, vagy fájert,  mikor mit.

 

Egy idő múlva a város átstrukturálódott, megváltoztak a helyek, elköltöztek az emberek, akiknek szavuk volt, meghaltak vagy elmentek, helyükre olyanok jöttek, akik nem itt laktak, hanem ki tudja hol, de nem voltak otthonosak, nem használták a várost csak birtokba vették erővel, erőszakkal. Nem érdekelte őket hol lakott Kodály, vagy Radics Béla, most sem érdekli. A kocsmák megszűntek, az éttermek átalakultak, a közösségi terek megváltoztak. Kinőtek a földből hosszú utcányi üveg épületek, tagolatlan tükrös üveg labirintus az ég felé.

 

A mozaikok egészen kicsiben, kisebben, mint a fentebb írtak, alig ötvenszer ötven méter, vagy még kisebb területen, kezdtek más képet ölteni. Bekerítették, lekövezték, fa játszótér lett, faforgáccsal felszórva, műgumi padlattal, külön is elkerítve hároméveseknek, meg a nyolcéveseknek, a hintában már csak valóban a kicsi gyerek fér bele, a pingpongasztal nem betonból van, ahol van, hanem hajlított fémlemezből. A tereket este tízkor zárják, a szegélye beton, magas, magasabb, mint a biciklipedál hajtókarja legmélyebb pontja.

A bokrok strukturáltak, közöttük fekte öntözőcső kígyózik, pontosan, szabályozottan, csepegtető rendszerrel, három négyzetméteren öt. A túloldal még nem ilyen, ott még csorba az útszegély. A mozaikkockák, most már határozottan szabályos tér- idomok, de nincs kapcsolódásuk, bár már látszik egyik a másikból, ha ott állsz. Mintha nem egy országban járnál, de lux és földutak váltakozó sora, ritmustalan. A kisboltok kimúltak, a cukrászdák ugyanazt árulják, piros és cukros, a kocsmák közül kettő, három maradt itt véletlenül, ahol még mérnek fröccsöt talpon-állóknak.

A mozaikok nem egyszerre épülnek, így folyamatosan öregszenek, és a technológia is más, évről évre, nem is nagyon hasonlítanak, csak talán a beton a szegély meg a kerítés szaggatja össze a város képét. Rend van. Jól van, hát rend van.

 

Itt a magamfajta csak botladozik, mi még megszoktuk az átjárást a város helyei között, nem akadt meg a lábunk a betonszegélyben, nem buktunk fel az öntözőcsövek kígyójában, és olykor még harminc évesen is felültünk felfordított láncos hintára éjszaka tizenkettőkor hazafelé, és azt mondtuk nem lesz ebből film barátom, megy az idő, száguld. Gyanakodni kellett volna, amikor a három hintából a középsőt leszerelték, mert veszélyes. Az élet veszélyes.

 

Na itt van a  helyszín kb. A mozgás  folyamatos, akadályos, de folyamatos, mit tehetsz mást, lépsz a XVIII. századból – Józsefváros külső -, a XXI. századba , a belvárosba, ahol talán holnap mozgójárda viszi körbe a szobrokat, csak a biztonság kedvéért. Nem is kell szürreálisabb hely, mint Budapest. Itt jár halottaskocsi, nyitott üveges, fekete limuzin, tűzoltóautó, csatornázási művek, egy utcasarkon feltűnik egy katona talpig bombaszedő tűzszerész öltözetben, a lépcsőn három koldus ül, alig van foguk, és énekelnek. Nem egyformát. Olykor felbukkan egy lovas rendőr, a Mosonyi felől, meg a Ligetben. Itt a színházaknak művészbejárója van, és a kocsmáknak is,  és a mozik a hátsó utcákra nyílnak – amik még nyílnak -, baptista énekegyüttes, kecsua énekegyüttes, a jehova tanúi újsággal, néni fél lábbal, mankóval, bácsi  térdből roggyantva műanyag palackból langyos bort iszik a Parlament előtt fényes nappal. Elég városi nem, elég szürreális? Főleg a lovas rendőrök. Itt mindenkinek volt története, valószínűleg most is van. De az egy másik mese.

 

Rántott sajt

recept

Egy személyre két szelet sajt szükséges. Valamiféle kemény sajtot érdemes választani, különben nagyban megnehezedik a sütés, mert elolvad, és nem lesz kezelhető, különösen, ha valaki még nem járatos a konyhai mesterségekben. Csak erős lelkületű fiatal háziasszonyoknak ajánljuk, kezdetben lehetséges a kudarc.

Trappista, vagy erre a célra rendelt rántani való sajt megfelelő lesz.

A sajtot egy cm vastagra vágjuk, alakjuk tetszőleges, lehet téglalap, négyzet vagy háromszög. A sajtszeleteket panírozzuk. Először lisztbe forgatjuk majd tojásba – két tojást leütünk egy tányérba kissé összekeverjük, hogy egynemű legyen, a sárgája a fehérjével elkeveredjen , csipet sót teszünk bele – majd ismét lisztbe -, ez nagyon fontos , a sajtot mindig kétszer panírozzuk -, majd ismét tojás következeik, majd prézli. Én magam kézzel panírozok, nem baj ha ragacsos lesz a ez ujjam, érzem így az anyagot, de lehet villával is forgatni a sajtszeleteket.

Nagyon figyelmesen végezzük a panírozást – általában is mindent nagyon figyelmesen végezzünk a konyhában -. A konyha veszélyes hely, forró, éles, gyorsan megégő, leeső, eltörő dolgokkal van tele. Szóval figyelünk.

Ha nem jól paníroztunk az gyorsan kiderül, mert amint beengedjük a sajtszeleteket a forró olajba – zsiradékba – a sajt belül hirtelen olvadni kezd, és ha talál egy kis rést a liszt-tojás -prézli falon, azonnal kitör és az olajba a folyik. Ez szomorú, és nincs vele mit tenni. Ekkor lesz egy könnyűszerkezetes panírunk , szép sajt forma, de belül üres, és lesz egy használhatatlanra égett olajunk sült sajttal. Ez nem ehető.

Ne adjuk fel, kezdjük újra, másodikra harmadikra sikerül. Az olajnál legyünk határozottak de óvatosak, az olaj forró, ne tétovázzunk, a sajtszeletet félig beleengedjük az olajba, úgy tartjuk, hogy ha az olaj fröccsenne, akkor sem felénk essen, vagyis az edény tőlünk távolabb eső fele irányába engedjük el a sajtszeletet.

Tálalhatjuk sült burgonyával főtt rizzsel, szokásos hozzá a tartár mártás – majonéz elkeverve tejföllel – én szeretem csak mustárral is, vagy adhatunk hozzá  áfonya lekvárt.

Vasárnapi ebéd.

12:06 ( vasárnap, 02.04)

Henry Osborne Dél-Dakotában élt, könyvelő volt. Nem volt semminemű rossz szokása. Könyvelő volt, egyedül élt, testvérét támogatta, havonta küldött neki négyszáz dollárt, csekken. Évente egyszer meglátogatta, három napot töltött a nővére családjánál. Chicagoban élt a nővére,  egy autógyárban dolgozott, ő is, a férje is. Henry szeretett velük lenni, de maga nem vágyott családra. Ő könyvelő volt, egy kis cégnél dolgozott, napi hét és fél órát pontosan, minden nap. Ebédidőben kiment a parkba, leült egy padra és szendvicset evett. Húsos szendvicset, keddenként tojásosat. Négy öltönye volt és egy zakó pantalló kombója, ezt viselte akkor amikor negyedévente elment a Vén Vidrák táncestjére. Itt szívesen ismerkedett korban hozzá illő  hölgyekkel. Ennyi volt számára az izgalom, és ennyi az  élet. Egyáltalán nem volt elégedetlen, természetesnek találta, hogy így él. Minden vasárnap elment a misére, délután olykor ott maradt a gyülekezet szeretet-szolgálata által szervezett uzsonnán. Ő maga is adakozott. Henry Osborn negyvenhat éves volt. Megtervezte az életét, a terv abban állt, hogy így folytatja ahogyan eddig.
Beechamproktor ebéd közben hallgatta a szomszéd asztalnál ülő, kövér amerikait, aki ezt a történetet mesélte. Már a desszertnél tartott – vasárnap engedélyezett magának egy krémes tortaszeletet- és gyanította, hogy nem fogja meghallania a történet végét, amit az amerikai mesélt az asztaltársaságának. Így lett, még tartott a történet, amikor Alex már fizetett és elindult az étteremből. Ránézett az asztaltársaságra, ahol a kövér amerikai – már így marad a név, kicsit szégyellte, hogy így nevezi, de nem volt mit tenni – és még három másik amerikai ült. Bizonyára üzleti megbeszélés – gondolta Alex. Unalmas alakoknak látszottak, csakúgy, mint Henry, akiről a történet szólt. Az étteremből kilépve eső csapott Alex arcába, felhajtotta gallérját, és elindult, hogy keressen egy sörözőt, ahol megmelegedhet, hűvösre fordult ma az idő. Amíg ment, akaratlanul is befejezte a dél-dakotai könyvelő történetét. Ahogyan ott éldegélt Henry, egy lány költözött a szomszédba, szőke volt és feltűnően szép, tele életkedvvel, vidám volt sokat nevetett és Henryvel is szívesen beszélgetett.  Nem volt közöttük semmi, Henry nem is akarta, és nem is gondolta, hogy a lány akarná, de szeretett vele beszélgetni. A lány megbetegedett, három hónap alatt megszürkült, kedélytelen lett, mindig fáradt volt, nem mosolygott, és egyszerre új bérlő lakott a szobában, ahol eddig a lány. Henry, eladta mind a négy öltönyét, a zakó nadrág kombót megtartotta, a tartalék pénzéből vett egy igazi 1940-es Indiánt, egy bőrszerelést, felült a motorra, és elindult. Néha irt a nővérének, és a csekket is rendszeresen küldte. Soha senki nem hallott róla többé, csak a pénz érkezett mindig, minden hónapban Chicagoba.


Bozse

Freez

Bozse e e e e e

adtál asztalt adjál teritőt

adtál asszony, adjál szeretőt

adjál mindent amit csak akarok

bozse,

az se baj ha magamra maradok

 

bozzse e e e e

adtál napot amikor ehetek

adjál éjjelt amikor élhetek

adjál utat amikor én jövök

bozse vigyázz,

vigyázz, ha egyszer felnővök

 

bozseeeeeee

adj gyors életet nagyot és gazdagot

adj gyors halált, ha egyszer meghalok

soha se nézd kérek-e, kérlek- e

bozse adj mindig,

ne nézd hogy félek- e

 

ha nem lesz utam,

lesznek majd útjaim

ha nem lesz szívem

nem lesznek kínjaim

ha nem lesz semmim,

semmi se kell nekem

bozse ne maradj velem,

ne maradj velem

 

bozseeeee

senki se kéri, adj még egy napot

ha igy van írva, lehet ma meghalok

ha mégse lenne úgy, akkor majd sohasem

bozse hiszen te

azt hiszed, te játszol én velem

 

bozseeeee

a csendben nem hallom hangodat

a csendben nem hallom hangomat

a csendben nem hallok semmit sem

bozse

a csendet

ne add most

ne add most

 

ne most add

 

énnekem

Lecsó

A lecsó elkészítésének szabályai. Várd meg míg nyár lesz.

Fordított szocializáció 

Volt egyszer egy barnamedve, úgy hívták, Ferenc. Ferenc cirkuszi artista volt. Sokat gyakorolt, nap nap után. Szeretett cirkuszi artista lenni. A világ dolgaiból sokat értett és sok dolgot nem. Nem érette például, hogy a fehér medvék miért teszik le a fejüket a jégre, balra fordítva azt, és utána bal lábukkal miért tolják magukat előre, egészen a jég széléig. Értette viszont a portfólió diverzifikálásának lényegét és használta is ezt mindennapjaiban, és értett más dolgokat is.
Ferenc művészete abban állt, hogy a magas kötélen háló nélkül, mintegy lebegve haladt, bal kezében egy tojással. Estéről estére megtette ezt. Már nem is érezte nehéznek a feladatot. Légiesen könnyedén lépett. Egy este, amikor egy különösen szép pettyes tojással lépett fel, elveszítette egyensúlyát, és a tojás aláhullt a porond felé, a megsemmisülés felé. Szívében rémület kelt. Lábával, a bal lábával az utolsó pillanatban megragadta a kötelet, és így függött a manézs felett. Pillantása követte az aláhulló tojást, ami a porondmester kezébe érkezett. A porondmester csodálkozva nézte a pettyes tojást, de ez egy másik történet. Ferenc ekkor , talán az ijedtségtől, talán azért, mert megértett valamit még a világból, ami több mint a portfólió diverzifikálása, vagy az őslakosság kiirtása, fehér medvévé vált.
Többet nem látták a manézs környékén. Felhagyott művészete gyakorlásával, és északra költözött, ahol fejét a jégre tette, balra fordította, és bal hátsó lábával, emlékeznek ami megmentette a lezuhanástól, tehát a bal lábával tolta magát előre a jégen, egészen annak széléig, ahol a hideg víz permete az arcába csapott, egészen addig tolta magát, mindegyre, nap mint nap.
A medvék élete kifürkészhetetlen.
Ferenc amíg a jégen csúszott előre,fejét balra fordítva, a vízig, azt remélte, hogy egyszer aranyszínű medvévé válhat.
Az aranyszínű medvéket nem láthatja senki, létezésük csak a mesékből tudható, de az biztos hogy ők a medvelélek szabadságának birtokosai, akik már nem tesznek semmit, mert jártak ott ahol más medve még nem, és látták a felkelő napot ami bearanyozza szőrüket, és lelküket.
Ferenc erősen hitt a mesékben.

Nem minden papsajt

A szív útjai

Bakonyi Károly, a Földművelésügyi Minisztérium fogalmazója 1903-ban határozta el, hogy Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményéből színdarabot ír. A magyar irodalom egyik legismertebb művére azután esett a választása, hogy egy évvel korábban sikereket ért el a Bob herceg című operett megalkotásában való közreműködésével. Az operett verseinek megírására Heltai Jenőt kérte fel, aki eleinte vonakodott a feladatot elvállalni, majd Petőfi költészetéhez méltó dalszövegekkel segítette az operett elkészültét. A szövegek megírásához Petőfi versein túl Kriza János Vadrózsák című népköltészeti gyűjteményét is alapul vették.

Az elkészült szövegkönyvet Beöthy László, az éppen megalakult Király Színház igazgatója nagy örömmel fogadta, és előadásra alkalmasnak találta. Már csak találni kellett valakit, aki a szövegkönyvhöz megírja a hozzá illő sikeres zenét, mely által a darab kerek egészet alkothat. Először Sztojanovits Jenő kapta meg a feladatot, akinek korábban bemutatott Csárdás című balettje osztatlan sikert aratott. Sztojanovits viszont túl lassan dolgozott, és az állandó sürgetések hatására végül visszalépett a megbízástól. Ekkor került képbe Kacsóh Pongrác, aki Csipkerózsa című zenés játékával hívta fel magára a szerzők figyelmét. Kacsóh gyorsan haladt a munkával, az első három dallal pár nap alatt elkészült, de a teljes mű megzenésítése is kevesebb, mint öt hónap alatt kész lett. Egyes dalok és motívumok a Csipkerózsából kerültek át a János vitézbe, de sok, eredetileg is a János vitézhez írt dal született. Az elkészült dalok újabb szövegek írására is ösztönözték Heltait, akinek versei végül teljesen összeforrtak Kacsóh zenéjével. A zenei nehézségeken Hackl Lajos segítségével, tanácsaival jutottak túl. A mű 1904. augusztus 20-án elkészült, és majdani bemutatóját várta.

Beöthy László a sikeres előadásban gondolkodva Takács Mihályt, az Operaház művészét szerette volna Kukorica Jancsi szerepében látni, míg Iluska és a francia királykisasszony szerepét egyaránt Fedák Sárinak, a kor ünnepelt primadonnájának szánta. Számításait keresztül húzta, hogy Fedák Sári a szövegkönyv elolvasása után inkább a főszerepre, azaz Kukorica Jancsi szerepére vágyott. A színigazgató nem akart ellenkezni rajongott primadonnájával, ezért a szerepet neki adta. A színház ruhatervezője, Csepreghyné Rákosi Ida a népszínmű pásztorruhája helyett egy kivarrott, zöld szűrt, egy gyöngyökkel gazdagon kirakott lajbit, egy rojtos ujjú bő pásztoringet, rámás csizmát és árvalányhajas kalapot álmodott a szerephez. A női főszerepet végül kettéosztották, így Iluska karakterét Medgyaszay Vilma, a francia királykisasszonyt Szamosi Elza formálhatta meg. A gonosz mostoha bőrébe Csatai Janka bújt, Bagót Papp Mihály alakította, a francia király szerepét pedig Németh József játszotta. A darab rendezője Bokor József lett, a zenekart Konti József vezényelte.

A bemutatóról elismerően írtak a korabeli kritikák is. Egyenesen a magyar operett megszületéséről beszéltek, míg Kacsóh Pongrácot a műfaj megteremtőjeként ünnepelték. Az újságírók kiemelték Bakonyi Károly érdemeit, amiért hű maradt az eredeti mű szelleméhez, és az elbeszélés gazdag cselekménysorából egy pergően érdekes színdarabot írt. Kacsóh Pongrác zenéjét korszakos jelentőségű és értékes muzsikának titulálták. Az eredetileg az operett műfajába sorolt művet már a kezdetekkor is többen dalosjátéknak, illetve vígoperának nevezték. Egyfajta sajátos magyar stílus létrejöttéről is szóltak az írások.

A bemutatót követően megszakítás nélkül 165 alkalommal játszották a darabot táblás ház („minden jegy elkelt” táblával) előtt a Király Színházban, összesen pedig 689 alkalommal került itt színre. A premiert követő néhány hónap alatt huszonkilenc vidéki színház vette meg az előadás jogát, a vidéki primadonnáknak még János vitéz-versenyt is tartottak. A siker példátlan volt.

Így esett, hogy a kor ismert írója, Molnár Ferenc is megtekintette a darabot. És megkapta érte „méltó büntetését”…

„Úgy kell nekem! – mondta Molnár Ferenc – Megérdemeltem!… mindig utáltam az operettet, nem is néztem meg jószántamból soha egyet sem, de ez a zseniális számtan tanár, ez az őrült Kacsoh Gráci addig nyaggatott, hogy nézzem meg a János vitézét, amíg engedtem, hogy elcipeljen… Volt egy tündéri, édes, nőies kis nő, aki Iluskát játszotta: Medgyasszay Vilma. Igazán bűbájos volt!… És erre én […] feleségül veszem a Kukorica Jancsit!”

Forrás: Wikipédia, Pim.hu

Szerk. : Barta Ferenc 

Hölgy, gitárral

Hölgy, gitárral

A kép  címe: Kövér hölgy, gitárral. Nem vagyunk felkészülve a valósággal való találkozásokra. Lehetne a címe, kövér hölgy díványon, padon vagy esetleg szófán – kedvelem ezt a bútordarabot, kecses, törékeny, az ellentét csak látszólagos a kövér hölgy és a szófa között, nem ellenpont, nem tézis és nem antitézis, a valóságban nagyom is elképzelhető egy telt idomú hölgy a szófán – gitárral, esernyővel vagy ásóval, de ezt már túl sok lenne, és eltávolítana a tárgytól.

A kép olaj, vászon, hatvanszor kilencven, fa keretben. Keletkezésének ideje az ezerhétszázas évek közepe , vége, ennél pontosabban nem határozható meg, a festő ismeretlen,   a hölgy a díványon meztelen, kezében gitárt tart.

A kövér hölgy a díványon hever, a gitárt maga előtt tartja, nem játszik rajta, fogja, a mozdulat furcsa, mintha utóbb festették volna a képre a hangszert, a megrendelő kívánságára, vagy a meztelen hús ábrázolása elleni tiltakozás miatt, vagy más okból, már nem tudhatjuk. A hölgy a gitárt úgy tartja, mintha lúd nyakát fogná.

A festőről semmit nem tudunk, a kép jó, több mint mesterember munkája, az arcvonások tiszták, a fények visszafogottak, a szobabelső, ahol a dívány áll részletesen kidolgozott, de mégsem aprólékosan részletező, hogy a figyelmet ne vigye el, látszik a városi élet minden fontos tárgyának és gazdaságának ábrázolása, brokát és selyem, tölgyfa szekreter, egy tükör keretben, a tükörben egy arc, nem pontos, de felismerhető, kis játék az utókorral, a festő talán.

Az ecsetkezelés mesteri, a rajztudás kimagasló. Érdekes, lehetett volna ismert festő is, a technika alapján nagyon is, de lehet, hogy csak ezt az egy képet festette, vagy csak ez maradt fenn, a többit maga égette el, vagy a tűzvész pusztította a favázas házak hazájában, száz évekkel ezelőtt.

Ki tudja, ki, mit, miért tesz? A festő aki egy képet fest, nem festő.

A hölgy, a kövér hölgy vajon ruhátlan állt modellt? Vagy felöltözve, és a festő vetkőztette le a képen, amit nem is mutatott neki meg, míg el nem készült, és mielőtt elkészült volna, elszégyellte magát a csalás miatt és ráfestette a képe és álmai tárgyára a gitárt, mint egy ludat, fordított kéztartással, titkolódzva és most már szemérmesen, amit megbánt ahogyan készen lett a képpel. Lehet. Lehet, hogy ezért nem lett híres festővé, és a gitár szégyene dobatta vele tűzbe összes képét. A kandalló tüze elhamvasztotta a képeket, sok vászon égett el, képek, amin látszott az álom, és látszott a valóság, és ott volt a félelem a tehetségtől, ezt nem lehetett elviselni, ezért veszniük kellett.

A festő hajnalban útra kelt, a kikötőbe ment, hajóra szállt, délnek indult, kardot fogott, és gyors katonahalált remélt. Könnyen adták ezt egykoron.

A kövér hölgy gitárral, a díványon, hatvanszor kilencven, olaj, vászon, csak az ezerkilencszázas évek elején került elő.

Ekkorra megbarnult, eltöredezett, alig látszott már rajta a hölgy, a keret sem volt már meg. Egy konyhaszekrényben találták meg, az ajtón lévő kis titkos rekeszben, ki tudja oda hogyan került. Egy orvos találta meg, aki átutazóban volt a csapategységével az egyik frontról a másikra, és rövid időre megálltak egy elhagyott kisvárosban, ahol alig volt ember, a házak romosak voltak, a lakók elmenekültek. Egy éjszakára, egy épen maradt lakásban szállásolták el az orvost, akinek tisztiszolgája , hogy tüzet gyújtson, a kredencet darabolta fel, ez nem volt szokatlan.

A doktor vette észre a vásznat, kiterítette, és öngyújtója fényénél nézte a képet, a kövér hölgyet díványon fekve, maga előtt tartott gitárral. Megragadta a kép hangulata, maga sem tudta miért, emlékeztette őt a hölgy a feleségére, aki nem volt kövér hölgy, de a tekintete éppen olyan barna és meleg volt, mint ennek a hölgynek itt a vásznon. A képet a zsákjába tette.

A fronton sok volt a sebesült, borzasztó sebeket látott a doktor, felnőtt férfiak nyögtek és sírtak, jajgattak a fájdalomtól, mint a gyerekek. Egy húsz éves bölcsészhallgató, gyomorlövéssel, a halála előtt verset szavalt, majd az anyját hívta, úgy halt meg, a doktor fogta le a szemét. Többé nem mondott verset, nem is hallgatott verset, könyvet sem olvasott, bár korábban szerette a művészeteket. Tette a dolgát, kötözte a sebeket amíg tartott a háború.

Amikor vége lett, hazatért. Nem talált nyugtot, a felesége a szemére hányta, hogy olyan fád lett, olyan kedélytelen. A doktor nem mondhatta el, hogy hogyan halt meg a húsz éves bölcsész fiú egy durva háborúban, a feleséget ez nem érdekelt. Így, egy hajnalon, korán felkelt, kevés holmit vitt magával, hajóra szállt és délnek indult, hogy betegeket gyógyítson valami távoli vidéken, és remélte, hogy a vérhas vagy a malária hamar végez vele.

A kép, a kövér hölgy gitárral, a csomagolásnál akadt a kezébe, gúnyosan nézett rá a gitárja mögé bújva, kinevette, csúffá tette, ahogyan a fél világon, harcokban vele volt mint a felesége barátságos emléke, ami nem is létezett soha.

A doktor kifelé menet a képet a cselédnek adta – majd égesse el, mondta- , maga nem merte, az ember nem égeti el az emlékeit, amiket csak képzelt, azt különösen nem.

A cseléd megnézte a képet, csúnya – gondolta, de nem égette el, jó lesz a fiókba bélésnek, éppen hatvanszor kilencven mint a késes fiók, és olaj, vászon, tartós darab. Biztos ami biztos a képpel lefelé fordítva bélelte ki vele a fiókot, nehogy a gyerek, vagy a nagysága meglássa.

A képet nem láthatja többé senki, de ha mész a városban, bárhol megláthatod a kövér hölgyet díványon, vagy padon, nem lesz meztelen, és nem lesz nála gitár, de ő lesz az. Ne köszönj neki, várd meg amíg megszólít.

Grízes tészta

grizes tészta

Sok bennem az indulat nagyon. Feszültség, nagyfeszültség, rákiáltanék az ébren lévőkre, és az alvókra, rezzenjenek meg. Mondhatnám, hogy mivé válik így a rakendrol, és hová lettek a hajnalig tartó beszélgetések, a kétakkordos dalok gitáron, egyszerű szövegekkel, de mély érzésekkel, keves cinnel, kevés fénnyel és főleg flitter nélkül. De nem mondhatom, mert a város lakóinak hetven százalékával sem történelmi, sem kulturális közösségem nincs, mire hivatkoznék akkor? Ez jobbára életkori persze, öregebb vagyok mint a lakók fele. Mondhatom én, hogy Hobó, Mobil, Ricse, Edda – régi ” Slamós ” – Cseh, Örkény, Fejes, Sánta, és Sanatana, hallja valaki itt az Európát? Kinevetnének, vagy ki sem nevetnének. Kit érdekel, ha minden kocsma teljesen egyforma, meddig kell elmenni, hogy olyat találjak ahol van saját valami, nem is tudom, talán a blazírt pincér, aki kihozza a két zóna-pörköltet két sörrel, és fájós lábat pihenteti miközben számol, megy, nem megy. Kit érdekel, hogy a szivárványnak csak négy színe van már, a többi szürke, hogy a hozzáférések leszűkültek, és tényleg lehet hatszáz szóval magyarul. Ez a város nem a városom már. Mit tehetnék, bizonyára valaki másnak a városa, akit én nem értek, nem ismerek, és nem beszélünk egy nyelvet sem. Kiabáljak? Kinek? Ki hallja meg? És mit mondjak? Béke, szabadság, egyenlőség, barátság, szeretet? Ezt fogom mondani. Nem nagyon vált ez be feleim, nem nagyon vált be. És mégis ezt fogom mondani.Azért sem fogok belefulladni a másodtehetségek bugyborékoló rikoltozásába. Nem én! Szakállat növesztek, hajat növesztek, van még tiz jó évem. Meg öt rossz, na ja. Vagy késő lenne már? Letisztultan kellene, bölcsen ülnöm és szemlélődnöm, csak ugra bugra ez már, amúgy sem bírják a csontjaim soká? Azt mondjátok? Meglehet. Nagyon is meglehet. De nem biztos, a lendület még tart, és nem azért, mert lejtőn vagyok, a legkevésbé sem. Ha nem kellek a városnak nem kellek, el nem megyek az biztos, én, itt, lakom.

Paprikáskrumpli

A paprikás krumpli receptje egyszerű. Megtisztítunk hat, nyolc közepes méretű burgonyát, hosszában kettőbe, majd ismét kettőbe vágjuk. Ekkor afféle csónakocskákat kapunk. Ha kicsit nagyobb krumplik vannak a kezünk ügyében, a cikkeket középen félbe vágjuk. A megtisztított, felaprított burgonyát megmossuk, de nem hagyjuk benne a mosóvízbe, azt leöntjük róla. Megtisztítunk két közepes méretű vöröshagymát, apróra vágjuk és kevés zsiradékon üvegesre pirítjuk. Vigyázzunk meg ne égjen, ha a szélek barnulnak, akkor kezdhetjük előröl. A zsiradék bármi lehet – olaj, zsír – ami van otthon. Ezzel vigyázzunk, nem kell tocsognia a zsírban az ételnek, sem ennek, sem másnak, az izéhez nem ad hozzá. A megpirított hagymára evőkanál piros, őrölt paprikát szórunk, és elkeverjük. Nagyon figyeljünk, ha megég keserű lesz, és az étel ehetetlen. A megpirított hagymára-paprikára felkockázott paradicsomot adunk és karikára vágott zöldpaprikát. Két paradicsom, egy paprika elég. Beletesszük a krumplit és felöntjük vízzel, nem kell, hogy ellepje. Sózzuk, borsozzuk. Más fűszert nem használunk. Készre főzzük. Olykor megkóstoljuk a levét, kell-e bele még só, és a krumplit is ellenőrizzük megfőtt-e már. Fél óra, negyven perc alatt van készen, keverni nem sokszor kell.

A paprikás krumpli készíthető nokedlivel is. A nokedli egyszerű tészta, liszt, víz , diónyi zsiradék és egy tojás. A lisztet a vízzel, tojással összekeverjük, kidolgozni nem kell. A paprikás krumpliba nagyobbra szaggatjuk a galuskát, mint amikor köretnek, vagy levesbe készítjük. A galuskát akkor szaggatjuk a krumpliba, amikor az már majdnem kész, a nokedlinek nem kell sok fövés. Aki gyakorlottabb a nokedliszaggatást végezheti deszkáról, késsel, vagy kanállal, közvetlenül a fővő burgonyába.

Van aki a paprikás krumpliba virslit, vagy füstölt kolbászt tesz. Erre vigyázzunk, ha nem azonos nemű alapanyagot teszünk a krumpliba – mint a galuska, vagy tészta -, akkor az étel izét jellemzően a beletett anyag határozza majd meg. Célszerű a kolbászt megkóstolni, mennyire füstölt, mennyire erős, vagy sós. A virsli valahogyan gyengíti, a füstölt kolbász nehezíti az ételt.

Ha paprikás krumplit tud, krumplis tésztát is tud. A tésztát – fodros, nagy kocka – külön sós vízben főzzük ki, ha készen van, belekeverjük az kissé összetört paprikás krumpliba.

Harmadik emelet

A hamutartónak nincs története, a billiárd golyónak sincs, csak tárgyak, az ásónak sincs. Milyen sorsa legyen egy csatornafedélnek? Kapcsolatba léphetnek-e egymással, a csatornafedél mellé egy ásó odakerülhet, valami módon, akár úgy, hogy odateszem?

Nem lépnek kapcsolatba, nem alakul közöttük semmi, sem ellenszenv sem rokonszenv, egy ásó és egy csatornafedél kapcsolata a reménytelenség, ha száz évig élnek is.

Noémi a negyediken lakik, Imre a harmadikon. Olykor találkoznak: – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Noéminek szürke pulóvere van és haját, ami erősen őszül már, összekötve hordja, egyedül él, egy üzemben dolgozik, fémmel, forgácsoló, kezén kérges a bőr. Férfi nélkül él, két naponta föz, a lakásban rendet tart, egyszer a gyerekkori porcelánbabáját dühből a falhoz vágta, akkor sírt is. Imre a harmadikon a hátsó lépcső melletti lakásban lakik, nem használja a liftet, a másodikra a főlépcsőn megy, majd hátra a gangon, ott fel a lakásához, körülnéz mielőtt kinyitja az ajtót, úgy megy be. Nincs macskája, Noémi igy gondol rá, a férfi a harmadikon, akinek nincs macskája. – Jó reggelt, jó napot, esik, igen, igen. Egyszer majdnem, majdnem elhangzott valami más is, a lépcsőfordulónál találkoztak, és Noémi megkérdezte a férfit, szereti-e lekvárt, mert kapott most vidékről és szívesen adna – ezt csak gondolta – de ekkor a postás sietett le az emeletről, közöttük ment el, ez megzavarta őket. Imre nem válaszolt, csak annyit mondott – igen, igen- , de elmúlt a beszélgetés. Imre aznap este nem nézett TV-t, Noémi aznap este megragasztotta a porcelánfejű babáját, csak azért, hogy ne szaggassa darabokra végérvényesen. Mozdulataiban nem volt kedvesség.

Így élnek, ha száz évig is élnek. Jó reggelt, jó napot, igen, igen.

Igen.

Nem.