Címke: freez

Kirándulás és barátságos napsütés, ami egy régmúlt nyarat idéz ismerős hangokat és narancs-vodka izét a számban

Ez a cím, a szereplők pedig a következők Kuti, csonka, és mások, valamint Budapest.

Kuti egy megbízással a várost járja, egy csomagot kell elvinnie, de a címzés nem pontos. A csomagot egy ismerős bízta rá, a Keleti Pályaudvaron. Kuti napok óta bajlódik a csomaggal, ami nagy, nehéz és kényelmetlen vinni, de viszi mert a megbízatásokat teljesíteni kell.

Útja során több emberrel találkozik, igy többek között Csonkával is, akit   harminc éve nem látott, útjuk a Világvége kávéházban összekapcsolódik és egy ultipartiban teljesedik ki.

Kuti elfáradva a mai napra a csomag cipeléstől egy borozóba tért be a piac mellett, és egy fröccsöt ivott. A szomszéd asztalnál egy öregúr beszélt, a következőket mondta társainak, akik figyelték is nem is:

• Másnap, a járókeretet egyik kezében fogta amig lement a lépcsőn,ki az utcára. A buszmegálló után a zebránál megállt, rátámaszkodott a járókeretre, kifulladva cigarettát tett a szájába, rágyújtott és mélyen leszivta a füstöt. Behunyta a szemét, és élvezte a napsütést. Még szép, hogy élvezte, ami neki még hátra van!

És a Teremtő csak nézte, micsoda személy, semmi alázat, semmi, olyan emberi.

• A története eszembe juttatott valakit – mondta Kuti-, megoszthatom magával ezt az emlékemet?
• Ha gondolja, én meghallgathatom. Egy pillanat mielőtt belekezd, az a batyu ott maga mellett, hová viszi.
• Inkább az volna a kérdés, hogy mi is lehet benne. Ezen töprengek két napja már, hogy igy viszem át a városon.
• Nehéz?
• Nehéz.
• Nos, jó, mondj a történetét. A csomagra visszatérünk még.

Retúr

 – Kérek egy retúrt. Csak oda.

– Hogyhogy csak oda? Mi értelme van annak?

– Ez így talányos és kifürkészhetetlen, azt jelzi, hogy éltünk játékszer a sors kezében.

– Ugyan már, Tanár úr, minden második héten elmondja ezt, és mindig visszajön a lányáéktól.

Letették a poharaikat, és Kuti felvéve a csomagot, útnak indult. A másik nem tartóztatta, intett neki, jó utat, vigyázzon magára, miegymás. Kuti elindult. Odakinn beesteledett, a fények eltakarták az arcokat, ha gyűrött, ha ránctalan, ha fiatal, ha öreg. Ki hova siet, hát siet.

Kuti léptei ritmusára egy régi mondókát mondott, és azt gondolta ennek feltétlenül köze lesz majd a csomaghoz.

edd, erda, ördög – éntek, és körbeért,
edd, erda, ördög-éntek és nem remélt,
sem megértését,
sem elnézést,
sem kegyelmet,
sem feltámadást,
csak körbeért
és énekelt tovább
edd, erda, ördög-éntek

Kuti megállt egy pillanatra. Körülnézett, hová is kerülhetett amig a mondókát mondta magában. Egy mellékutcában állt, egy kopott háromemeletes ház előtt, a vakolat hámló, a nehéz fakapun kis ablak, mögötte a sötét. A kapuból nagy lendülettel egy férfi lépett ki éppen, majdnem neki ütközött Kutinak. Először egymást kerülték volna ki, majd miután egyszerre léptek balra és jobbra, és mégsem tánc, próbáltak elmenni egymás mellett.   A másik férfi, vele szemben, egy pillanatra ránézett, de gyorsan elkapta a tekintetét, és slisszolt volna el balra, arra, az edzőterem felé, ahonnan harsány neon vágott világos négyzetet a járdára. Kuti megragadta a férfi karját.

• Várjon, nem ismeri véletlenül azt, akinek a csomagot hozom?
• A férfi nem tudakolt sem nevet, sem címet: – Ma megöltem egy pillangót, nem igazi pillangó volt, és nem is öltem meg, de úgy egészében igy lehetett a dolog. A címzettet nem ismerem, de biztosan nem én vagyok, akinek hozta, nincs szükségem voltaképpen semmire.
• Ez remek – mondta Kuti és útjára bocsátotta a férfit, aki hamar el is tűnt a sarkon balra fordulva.

Kuti magára maradt megint, a csomag, amit cipelt, olykor alakot változtatott, néha batyu, néha bőrönd, és olykor a súlya és térfogata is megváltozott, ezt Kuti nem értette, mint ahogyan még sok dolgot nem értett az őt körülvevő világból, igy azután meg sem lepődött.

Kereste merre is mehetne tovább, a kis utcából kijutott, ő is balra fordult ott, ahol a másik férfi, és kisvártatva egy fényes vakitó sugárútra jutott. Az úton baktatott, amikor meglátott egy alakot egy padon ülve. A pad sötétben maradt, az alak alig volt kivehető. Kuti leült mellé padra, és most a bőrönd formájú terhét a lába mellé tette és várakozott. Az alak megszólalt és egy filmet mesélt.

 A vodka megváltoztatja az ember világnézetét, nem gyökereiben, hanem csak lombjaiban, ága-bogát illetően lesz más a nézet.  A kocsma akvárium, odabenn öreg halak süppednek az iszapba, az utca a másik akvárium, és mindenféle guppik, meg bohóchalak úsznak hang nélkül ide-oda. Némelyik színes, némelyik fekete fehér. Ki tudja mért?  Egy férfi svájcisapkában, egy nő kendőben, egy szemüveges, egy vörös hajú lány hajpánttal – nem fázik ez? -, egy öreg ember, ráncos, egy szürke kalap, egy fiú sapka nélkül, nagy fülű – vicces -. A fiú meg a lány színes. Érdekes. A fiúnál valami női táska, gyorsan lép, kitűnik a keretből. Most visszatünik, mögötte a lány. Szembe fordulnak, a lány elkapja a táskát, és pofon üti a fiút. A nagy fül vörösbe vált. A lány jobbra el. Két vodka.

• Engedje meg, hogy bemutatkozzam, mondta a férfi Kutinak a padon. Kicsit bivventett, amig átadta a névjegyét. Kuti ránézett és ezt olvasta:

 „Ebben az évben már senkiért nem tehetek semmit.”

Sátán Lajos

Gyors és gépírás, valamint tánc.

Ebédszünet 12- 12’25 ig.

Kuti megköszörülte a torkát, és készült valamit mondani, talán megköszönni a filmet, vagy megemlíteni, hogy az élet olykor csak árnyképek furcsa játéka, de megrettent ettől a gondolattól, igy köszönés nélkül felállt és ment tovább a kivilágított utón, be a város közepe felé.

Micsoda furcsa alakok – gondolta Kuti – amig ment ott a csomaggal kezében, ami most könnyebb lett valahogyan és a színét barnára változtatta, két zárja fényesen csillant meg az esti utcán. Kuti megnyugodva ment az utón, és úgy gondolta rövidesen céljához érhet, amikor találkozott a békétlennel. A békétlen az oktogonnál állt és kiabált. Imigyen beszélt.

Megkérdeztem miért jár rövidnadrágban és flipp -flopp papucsban, térden rúgott és azt mondta húzzak el.

Megkérdeztem, miért alszik a hid alatt papírdobozban, azt mondta szereti, és hangosan horkol az asszony, hát itt lehet, elviszi a szél, és röhögött, elmentemben megdobott egy üres cigis dobozzal.

Megkérdeztem miért beszél Istenről, ha állandóan vétkezik, kiátkozott, és zsebembe csúsztatott egy ezrest, ne mondjam el senkinek.

Maga érti mi folyik itt?

Megkérdeztem miért áll a járdán keresztbe, térden rúgott és azt mondta húzzak el.

Megkérdeztem miért fogad el pénzt, ha tudja, hogy nem tehet semmit, elővett egy könyvet és hosszan olvasott belőle, igaza volt, eljöttem hamar.

Megkérdeztem miért tömi a fejét csipsszel a futópadon, és izzad fokhagymás békönöset, azt mondta első az egészség, és kell az a napi hatezer kalória, mert kemény munkát végez, azt mondta szálljak be, vagy húzzak el.

Maga érti ezeket a dolgokat?

Megkérdeztem miért mond dolgokat, ha nem ért egyet önmagával, azt mondta egyetért, de nem mondhatja meg.

Megkérdeztem miért hisz annak, amit a TV-ben lát, azt mondta hülye vagyok, ha a saját szememnek sem hiszek, nem nézett rám amíg ezt mondta.

Megkérdeztem egyenlő e bárki bárkivel, azt mondta egy dobozban lakik a hid alatt, mi a fenét kérdezgetem, elmentemben hozzám vágott egy üres cigis doboz.

Mind azt mondták antiszociális vagyok és ostoba, a vak is látja, hogy hülyeségeket kérdezek. Kikergettek a városból, de elmentem volna magamtól is. Nem szeretek itt.

Valaki fel tudja sorolni a jelesebb ünnepeket?

Kuti kezdett elfáradni már, sok helyen járt, és annyi emberrel beszélt, akiket nem is ismert, hogy alig bírta rendbe szedni gondolatait. Egy ismerős helyre tért be, itt biztosan nem érheti meglepetés, a környezet otthonos és itt lesz régi barátja a kárpitos is.

Egy még régebbi emlék:

A talponálló szó kiveszett az idők során az élő beszédből, kocsmát jelentett, ahol magas asztaloknál támasztották a tegnapot az arra járók, amíg megitták a napi épp-elég sörüket, borukat, beszélgettek vagy nézték a falat, ujjukkal gyufásdobozt pöckölgetve, hátha a keskeny oldalára áll, az hármat ér, miegymás.

Télen egy hideg fröccs ritkán esik jól. Kuti és barátja egy talponállóban mégis igy múlatta az időt, fröccsöztek, és néha ittak egy konyakot.

– Te, Kuti! Meglátogathatnád anyádat, biztos vár – mondta Elek, a kárpitos, Kutinak barátja.

Kuti csak biggyesztett, kortyolt, és átnézett a vékony falú üvegpoháron, át a fröccs zöldes színén.

– Régen jártál már nála, azt hiszem, mondtad is, van talán két hónapja annak, hogy ott voltál. Paprikás krumpli volt, emlékszem mondtad is. Azt is mondtad, hogy apád csak fekszik, tévét néz, és sétálni se megy le.

–  Mehetnék – bólint Kuti –, mehetnék. Te, figyelj! Megvan neked még az a kék kabátod, tudod, amiben az Erzsike lagziján voltál? Megvan még? Ha megvolna, kölcsönkérném tőled, mindig szerettem azt a kabátot, és nekem jól állna, azt hiszem.

– Mindig mellébeszélsz te, barátom.

Ittak még két fröccsöt, aztán Kuti elindult a Blaha felé, hogy meglátogassa anyját és apját, aki csak fekszik, tévét néz, ha ugyan él.

Második felvonás

Kuti egy mellékutcán ment, a Teleki tértől a Blaha felé, egy hátsó utcán, kerülő volt, de nem bánta, nem sietett nagyon.  Az utcákon állt a víz, tegnap esett, tócsákon lépett át, néha bele is lépett egyikbe másikba. Kikerülhette volna, de dacosan, mint gyerek lépett a tócsába, tudta, az anyja majd megszidja, ha látja, hogy vizes a cipője.

A nyolcas számnál egy férfi állt, a kaputelefonhoz hajolt, sistergett a készülék, ahogyan nyomta a gombot.

Elektromos zaj – jutott eszébe Kutinak. Jel, zaj, jel, zaj – ezt ismételgette magában. A férfi kilépett a kapualjból, meglökte Kutit, elég erősen ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, és féltérdre essen a járdán, a keze is leért, támaszt keresve. A férfi fölé állt, és Kuti kabátja zsebébe nyúlt, kivett egy szemüveget, eldobta. – A francba! – mordult fel. Most a zakóba nyúlt, egy bérletet talált, mérgesen eldobta azt is.

Kuti felnézett:

– Szevasz Fricc – mondta.

A férfi meglepődött: – Mi van?

– Szevasz Fricc –, ismételte meg Kuti, és feltápászkodott a járdáról. Két tenyerét összedörzsölte, végigsimította a nadrágot a térdén, hátha koszos lett, felállt és a másikra nézett. – Szevasz – mondta ismét. – Etelka otthon van, nem tudod?

A férfi lehajolt, felszedte a bérletet, a szemüveget, visszaadta Kutinek.

– Nem tudom, mióta kijöttem a sittről nem beszél velem. Menj, nézd meg, téged mindig szeretett.

– Igaz, mindig szeretett. Na, szevasz Frici.

 Harmadik felvonás

Egy szoba-konyha, a konyhából leválasztott vécé, a konyhában gáztűzhely, egy asztal, két szék. A székek nem illettek sem az asztalhoz, sem egymáshoz. Kuti anyja a tűzhely mellett állt, és vacsorát főzött.

– Ülj le! – mondta, ahogy Kuti belépett az ajtón. – Mondtam, ne lépj a vízbe, felfázol, aztán mehetsz orvoshoz. Hiába mondok én neked bármit is.

Kuti leült, fejével intett a szoba felé.

– Bent van, ha éppen akarsz beszélni vele.

A szekrényhez lépett, elővett egy hétdecis bort, odaadta a fiának.

– Mondd, hogy te hoztad, örülni fog.

– De hát nem is iszik!

– Nem, de azért örülni fog, hogy eszedbe jutott.

– Nem is én hoztam.

Az anyja visszafordult a tűzhelyhez, megkeverte a paprikás krumplit.

– Etelka otthon volt?

Honnan tudhatja – gondolta Kuti – Honnan tudhatja vajon?  Etelka otthon volt, ruhában szeretkeztek, gyorsan, türelmetlenül.

– Igen – mondta az anyjának.  – Emlékszel még a kárpitosra? Volt neki egy kék kabátja, emlékszel?

– Amiben Erzsi lagzijára jött? 

– Igen, kölcsönkértem, mindig olyat szerettem volna. Azt mondta megkeresi.

– Eredj be apádhoz. Vidd a bort. Várj! – odalépett Kuti elé, megigazította a zakója hajtókáját. – Volt valami?

Kuti a fejét rázta.

–  A kék kabát apádé volt, te mindig összekevered a kárpitoséval. Megvan még, azt hiszem.

Epilóg

A kék kabát soha nem került elő, és Kuti apja sem élt már sokáig. De akkor örült a bornak.

Idővel sok szó kiveszett az élőbeszédből.

Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel.  A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szük lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló, – amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este otthonos talponállójában felejtette, igy elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt eddzenek a téren, futva és karjukkal körözve.

Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el. Az utcasarkon várt rá még egy találkozás, amit pedig elkerült volna, ha tudott volna, és felrakta volna, mint csomagot arra a kézikocsira, ami mellette zötyögött el fényes délelőtt a Népszinház utcában, rajta egy hatalmas szállodai kristálycsillárral ezer kösöntyűvel és világitótesttel. A kocsit négy ember tolta iparkodva, gyors iramban trappoltak a Nagykörut felé.

De hát nem tudta, és nem kerülhette el, igy a csillárt, mint afféle hihetetlen dolgot nézve, a sarkon éppen beleütközött régi barátjába Csonkába, akit éppen harminckét éve nem látott. Azóta, hogy a barátja elszerette tőle Zsuzsát.

Este lett megint:

Csonka és Kuti találkoznak az Operától nem messze, egy sarokra talán.   

Szevasz, szevasz.

Szevasz, szevasz.

Visszaadhatnád végre azt a kockás sálam.

A sálad aha, nem emlékszem.

A sálat, amit nálad hagytam

Nyolcvankettőben

A Verseny utcában

Amikor elszeretted tőlem

Katát.

Aha, aha. Nem tudok sálról.

És Katáról?

Elváltunk hat éve talán miattad, talán a sál miatt.

Ezt nem tudtam. És hogy van most?

Rendes asszony, meglátogathatnád.

Meg, persze.

Szevasz, szevasz.

Szevasz, szevasz.

Te, várj, és te, te, hogy vagy?

A sálad kidobtam,

Tudom.

Egy régi emlék Csonkától:

Elmentem a nagyvárosból, bár nem ismertem más környezetet,

vagy díszletet, itt éltem eddig,

folyamatosan a mások életét éltem,

a legkevésbé sem könnyedén,

inkább, mint egy kovács- üllő a tízedikről való zuhantában.

Csonka a második emelet körül ismerte fel a zuhanást, és nem sok ideje volt már cselekedni, mert bár a földet megüti az üllő, de a föld végez vele, mint holmi cserép törik darabokra, mint az a zöld színű mű-kulacs ami éttermek falán van kiszegezve, és ami árvalányhajas csikós kalapot és pusztát vizionál álmában, így vett egy sportkocsit, pirosat, GT, ez volt ráírva hátul, fekete bőrülés, és kemény zene a hangfalakból. Dél felé indult, hiszen minden ott kezdődik, a tengernél.

A homlokomban érzek bizonyos nyomást,

ez, meglehet magas-vérnyomás,

de lehet a környezet végtelen jelenléte is,

igy akár a vérnyomástól, akár az emberektől,

a GT – vel elszáguldottam ide a tengerhez.

kerestem egy olyan partrészt ahol nincs senki,

de mindenütt voltak,

igy végül is két apácát

egy hot-dog árust és

egy filmproducert kellett elhessegetnem

erről a kétméteres partszakaszról, ahol most ülök.

Egy szita van velem,

egy homokozó vödör és egy kis lapát,

a tenger hullámai közel járnak a meztelen lábamhoz,

apály van, éppen alkalmas a tengerpart részletes áttekintésére,

vödörről vödörre.

Azt hiszem ezzel most elleszek egy darabig.

Majd irok.

Csonka szól:

Ezzel az arcéllel küzdöttem ma.

Megfogalmazni valahogyan.

Az egész ismerete nélküli alakot,

ami mutatja viselője minden jellemvonását.

Egy árnykép, egy fekete fehér kép,

ami balról nézvést gonosz,

míg jobbról barátságos, határozott és biztonságos,

vagy éppen fordítva.  

Egy szökőkutat rajzoltam délelőtt, zöld tollal rajzoltam.

Nem emlékszem már a szökőkútra, csak a szerkezetére, mintha metszetben látnám,

pauszpapíron, méretezve.

Az nem egy szökőkút,

Szövegbeli szerkezetek épülnek szavakból,

életbeli szerkezetek épülnek pillanatból,

napból,

hónapból,

évből

Imigyen:  

Senki sem várhatja, hogy … nem, egy másik, ez nem elég kifejező, …:

A nappali barna délutánján eluralkodott

a harmincas évekből való tálaló bútor feketéje,

a hölgy a kanapén megigazította japán selyemköntösét,

fehér bőre felragyogott a félhomályban,

és a telefonhívásra gondolt, ami megváltoztatta életét. 
 

DAL 2.

Minden ellen, ami a lelkem akarja erővel,

harcolok.

Legyen az hagyomány, szokás, vallás vagy

alkohol.

Majd én, majd én, majd én 

majd én eldöntöm!

Szevasz – mondat Kuti

Szevasz – mondta Csonka.

Hát akkor, megiszunk valamit?

Magától értetődik, mi sem természetesebb, noha…

Kuti hangulata borongó volt, és amikor levonszolta magával Csonkát egy edzőterem melletti étkezdébe, ahol alkoholt is mrétek, és a falakon régi rockegyüttesek plakátjai szivták magukba a keltkáposzta és fasirt soha el nem múló illatát

Nem beszéltek. Játszottak. Kártyáztak. Aki kihúzott egy lapot mondhatott egy történetet, saját magáról, vagy valakiről, amiből remélte, hogy a másik megérti, vagy éppen eltereli a figyelmét a létezéséről.

Makk hetes

Ha bemegyek egy postára, vagy hivatali helyekre, és leülök, mert várni kell, a széket mindig elhúzom kicsit, épp hogy, csak mozdítok rajta egy kicsit, úgy ülök le. Ki tudja miért? Talán, hogy elkergessem a kígyókat, akik félnek a mozgástól. Játszom az idővel, nincsenek szabályok, mondjuk ülök egy padon, vagy a Dunánál, vagy egy téren, ahol furcsa szobrok állnak, nőalakok azt hiszem, de csak gondolom, úgy érzem, mert nem formálnak csípőt, vállat, de mégis nőalakok, fehér kőből faragva, elnagyolt vésőnyomokkal kő-testükön, lágyan puhán simulnak a délutánba, egy ilyen helyen próbálom az időt működtetni, lelassítani, felgyorsitani, néha sikerül, néha nem.

Zöld nyolcas

Egy újságot vettem a sarkon a boltban, pár oldalt gyorsan átlapoztam, nem érdekelt, amit írtak, hajtogattam belőle egy repülőt, eldobtam, egy ember észrevett, vigyorogtam, és gyorsan elindultam a Körút felé, mit, akit rajtakaptak, ahogyan egy lopott almába harap titokban. Nincs viszonyom, sehogyan sem hatunk egymásra a világgal. Nem értem a felnőtteket, és bár tanultam fizikát, és biológiát, de gyakran csodálattal nézem a repülőket az égen és a hatalmas hajókat a tengeren, díszes üvegablakokat templomokon, mosolyredőket arcokon. Útra kell kelnem, és hazatérnem pátoszosan és sok emlékkel.

Tök ász

– Én minden reggel ugyanazt reggelizem. Nem az itt szokásosát, hanem mást. Szendvicset. Két szendvicset, egyik sonkás a másik szalámis, sajttal, zsemlén és vajazva. A zsemlék nincsenek összeborítva, hanem külön eszem meg, először mindig a sonkásat, majd a szalámisat, igy voltképpen négy szendvicset eszem. Ma reggel siettem, így a zsemle feleket összefordítottam, és úgy ettem meg. Persze először most is a sonkását, majd a szalámisat. Ez mindig elég szokott nekem reggelire lenni, egészen sokáig bírom utána, hogy nem eszem, olykor kettőig, háromig is. Az ebéddel nem vagyok rendszeres.  Ma nem, ma már tizenegykor éhes lettem. maga szerint mitől lehet? Talán attól, hogy nem négy, hanem csak két szendvicset ettem meg azzal, hogy igy összeborítottam?

Piros hetes

A forgatókönyv lapjai csendesen forogtak, pörögtek a szélben, egynémely beleakadt a bokor ágaiba, a másik lap továbbszállt, volt, ami egészen a fák magas ágaiig. Jacek amit tudott, begyűjtött, a jelenetek más sorrendbe kerültek egymás mögé, még nem olvasta végig, de sejtette, hogy a film, amit megírt és a film, amit talált, bár egy tőről fakad, de nem azonos, és a meglelt film a jobb. Az utolsó jelentet kereste, az fontos volt, az volt a kulcs. Az a jelenet, ahol a lány és a fiú állnak a sivatagban, egy dzsip mellett, forgószél hordja a durva szemcsés homokot. Az a kulcs, ahogyan egymással szemben állnak.

piros negyven –

A ligetben egy patak folyt, a patakon híd, a hídon gyerek. A gyerek fején egy papírcsákó – a forgatókönyv egy lapja, keze ügyében a megmaradt lapok, hajókat hajtogatott belőle és a vízre bocsátotta. Jacek feljajdult. A film, amit elvisz a víz, amire soha nem talál már rá. Belegázolt a patakba, és az átázott lapokat egyenként ragadta meg, gyűrte, egymáshoz szorította. Kilábalt a patakból, leült a fűre, és megpróbálta kisimítani az oldalakat. Majdnem sírt.

Zöld kilences

Az utolsó cigarettáját elszívta, és a váróteremben ült a padon. fejét hátrahajtotta. Kis ellenszegülés, kis lázadás nem hazamenni, a haldokló apjához, az erőszakos anyjához, Polly nénihez, aki biztosan ott van, és süteményt is hozott, és kockás terítő van az asztalon. A hűtőben pár sör, az asztalon pár sör, a konyhában pár sör. Nem mondunk vereseket kora este, csak ülünk az állomáson hátrahajtott fejjel, és reméljük, hogy nem hal meg apánk, vagy ha mégis akkor nem ma.

Makk ász

Nem akaródzott Jaceknek hazamennie, egy sört ivott a büfében, vett egy rágót, kijött megint a pályaudvar várótermébe, leült arra a padra, ahol az imént még a lány feküdt, aki rosszul volt. A pad támláján, felakasztva, vékony bőrszíjon ott függött egy kis táska. Valaki itt hagyta. Nagy felismerés, persze, bizonyára a lányé, aki már nincs itt. A férfi megfogta a táskát és kinyitotta, belenézett, útlevél, bérlet, egy könyvtári jegy, iratok, apró – fontok és penny-k – néhány euró, egy jegyzetfüzet néhány kitépett lapja.

Treff kilenc – idegen, kimaradsz.

Jó, Piros alsó.

Meg kellett volna ölnöm – gondolta Jacek, amikor ott ült Éva ágya mellett és arra várt, hogy a lány felnyissa a szemét. nem kellett volna lelkiismereti kérdést csinálni ebből, egyszerűen meg kellett volna ölnöm, elpusztítanom, aztán minden történjen úgy, ahogy történnie kell. Így beleavatkoztam a dolgok folyásában, kegyelemből, más irányt szabtam a dolgok mentének. Meg kellett volna ölnöm – gondolta.

– Engem? – kérdezte Éva, felnyitotta a szemét, a férfira nézett. – Engem?

– Mit mond?

– Meg kellett volna ölnöm, ezt mondta. Itt ül az ágyam mellett, és rám nézett. Engem kellett volna megölnie?

– Dehogy- mondta Jacek, és elpirult. – Jacek Harmisch vagyok, filmrendező.

– Eva Fauler Elsworth, egyetemista és világutazó, jelenleg operált. Kit kellett volna megölnie?

– Verát – mondta a férfi.

– Vagy úgy – mondta Éva.

És az utolsó kártyalap pörög elő, nem szabályozhatjuk a sors kezét, igy hagyjuk csak a maga útján. Zöld király.

Jobb a dolgoknak elfeledve.
Vagy kérdőjellel talán,
ugyanez.
Néha, éjszaka,
hajnal előtt, de már éjfél után,
felkelni és hagyni,
hogy eszedbe jusson mégis.
Nem látja senki akkor,
nincs mitől félni,

Csonka és Kuti elválnak. Csonka balra míg Kuti jobbra indult. Nem sejtették, hogy találkoznak majd rövidesen, hiszen a csomag közös.

Csonka egy hídon állt, átmentében Budáról Pestre,

télikabát volt rajta és este volt, köd, meg esett is,

vackort dobált a hídról a Dunába,

vigyázva, hogy el ne találjon esetleg egy sirályt,

nem volt egyedül…

– Stílust váltok Elek, karcos és savanykás leszek, mint ez a rizling.
– Ne hagyd, hogy befolyásoljon a hely szelleme. Maradj meg szokásaidnál. Attól vagy te, aki vagy.
– Egy kicsit se, egy kicsit se változhatok?
– Lehetnél ugyanaz szóda nélkül, talán. De nem többet, nem kell több változás.
 

A buszpályaudvaron egy padon ül most Csonka és beszél- beszél, a mellette ülő nő nem néz rá, de türelmesen hallgatja. 

…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent?

a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga – már bocsánat -,  az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja – , autózom, a városban ,egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csillingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amig elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amig látogatóba jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet, hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

Amíg Csonka a váróteremben beszél, Kuti a várost járja egyedül. Megfigyel dolgokat, és néha észrevételezi a világot magában. Sohasem hangosan.

Egy újságot vettem a sarkon a boltban, pár oldalt gyorsan átlapoztam, nem érdekelt, amit írtak, hajtogattam belőle egy repülőt, eldobtam, egy ember észrevett, vigyorogtam, és gyorsan elindultam a Körút felé, mint akit rajtakaptak, ahogyan egy lopott almába harap titokban. Sehogyan sem hatunk egymásra a világgal. Nem értem a felnőtteket, és bár tanultam fizikát, és biológiát, de gyakran csodálattal nézem a repülőket az égen és a hatalmas hajókat a tengeren, díszes üvegablakokat templomokon, mosolyredőket arcokon. Útra kell kelnem, és hazatérnem pátoszosan és sok emlékkel.

Pályaudvaron, át. 

Tucatmodern hálószobák bútorozatlan bajnoka,
kulcs ki kulcs szívem, mondja, míg egy motorháztetőn voltizsál.
Vasútállomások örökbér lakója egy felest kér,
és három lépés méltóságot tart, séróból idéz Tömörkényt.
Az esti resti gázos, apám!
Szenyor, a sapkád a tarkódra csúszik, míg cipőt kötsz.
Senki sem beszél így,
aki igen, már halott, de visszajár.
Mint az apró, amit a zsebemben találtam,
tavaly vagy tavalyelőtt, amikor hazavágytam.

Kezdjük akkor, ahogyan szoktuk, kettő, három és. Ihat-e egy úrihölgy alkoholt fényes nappal, nyílt utcán, pulóver ujjába rejtett üvegből? Miért ne? Belekortyol, másfelé néz, közben mosolyog, és int egy nem létező ismerősnek, úgy tesz, mint aki nincs is itt, ha látom tévedek, az nem ő. Csak barátságosan, maradjak távol és tartsam a szám. Kiadhatok-e egy úrihölgyet, aki alkoholt iszik, a kabátkába rejtett üvegből, fényes nappal az utcán? Nem, nyilván nem adhatom ki őt.

Egy melós, kér egy valamit, láthatóan elfedni azt, amit azután kér. Elviszi. Mértéktartó, csak három dolog van nála, és csak két dolog alkohol. Meghalna-e, ha nem tenne ilyet, hogy behúzódik az eresz alá, a zsúpfedél alá, a polc alá, az állvány alá, meginni ezeket a szeszeket. Remegne-e a kezében a csavarhúzó, vagy a hegesztő aparát, esetleg lángvágó. Remegne-e a keze, vagy vibrálna egy ér a homlokán? Meghalna-e, vagy rosszabb történne vele, nem halna meg, hanem még élne sokáig? Kiadhatom-e a melóst, akárcsak akkor, ha képzelem őt, ha nem is valóságos, de emberi gyengékkel él, és kis szeszeket iszik polc alatt, állvány alatt. Nem, nyilván nem. Csak akkor, ha a történet kívánja, akkor sérthetek titkokat, és elmondhatom, hogyan találkozott a munkásember, meg az úrihölgy, barátságosan, mosolyogva. Ez délután volt már, amikor megtörtént, amikor találkoztak, és közel kerültek egymáshoz, vadul és gátlástalanul, nem törődve semmivel, amit konvenciónak mondanak mindazok, akik nincsenek itt. Akkor igen. Vagy, ha valami közöm volna hozzá, ha tőlem mennének, vagy hozzám jönnének ők.

Ma kínait ebédeltem. Az utolsó falat valahogy, olyan, nem is tudom, talán nem kellett volna. Vagy nem ennyire átgondoltan és vontatottan, mint amikor a mozgólépcső lassul, és a testem előre dől, egy pillanat a semmi szélén, egy beakadt kabát talán, vagy egy sál. Nem is vontatott, elnyújtott inkább, elnyújtott másfél másodperc. A táncosok tudják ezt, a végletekig elvinni a mozdulatot, az utolsó utáni pillanatig. Lehunyják vajon a szemüket ilyenkor? Soha nem láttam még.

Köszörül kicsit: – Van egy kis tüze? – kérdi. – Nem dohányzom – mondom. Bólint, mint aki szerint is jól van ez így. Miért kellene abbahagynom, nem igaz? Ahogy szoktuk, kettő, három, és tessék!

Ez is egy DAL

-Adj egy felest, marja a torkom a füst. 

 Hmmmm, ez kurva jó. Megyek, lekésem az éjszakai buszt.
– Éva?
– Megvan. Még él. Amikor eljöttem még lélegzett.
– Még egyet?
– Holnap is van nap.
– Mióta fekszik, hat éve?
– Hét. Micsoda táncos volt. Tangó, csak annyit mondok, tangó. Hogy tudott! Na, megyek. Te, ha meghal.
– Miért halna?
– Igaz. Megyek.

Rövid DAL

– Drapp, bézs,

karmazsin, terrakotta,

okker, levendula, opál,

bíbor, encián.

– Mit látsz, testvér?
– Egy bádogbögrét pléhkanállal.
– A vacsorát hozzák.

Vers helyett:

Kellene egy vers, egy karcos, „savankás” mint a rizling.
Olaszrizling.
Abból fröccs, meg egy Fecske, egy slukk csak.
Meg kis köhögés, torokköszörülés a dal előtt.
Vagy után.
Meg kell még eső, olyan szemerkélős őszi eső.
Meg az, hogy töri a lábam a cipő.
És kell még víz, valami folyó.
Lehet éppen a Duna is.
Egy híd, lámpák, autók fényei.
Sziréna vijjogása.
Egy kézszorítás, egy búcsú.
Egy tánc.
Hajnal, krákogás megint.
Elfelejtett villamosjegy.
Egy kalap.
Gyűrött szavak.
Elhasznált szavak

toldat

Az erős ital oldja a félelmet és az egzisztenciát.
Légy óvatos, valamint vigyázz a tengeren! Megölhet.

Tintával ecsettel:

Tintával ecsettel egy képet festek

Rózsa lesz a képen vagy talán

egy állomás

Vagy egy nyár esetleg

szélfútta búzamezővel

Sehogy se’ sikerül

elfolyik gondolatom

Egy paca lett

csúf és kivehetetlen

Kezdem majd elölről

holnap, vagy holnapután

Kék volt az ég halálom napján, és sárgák a villamosok.

Halk dalok szóltak csak árván, és egyre a lassú dobok.

Táskámból, zsebemből apróra megnézek

majd minden tárgyat.

A kulcsom, a tollam, és amit még meglelek.

Egyenként, egyenként megfogom, forgatom,

szememhez tartom, közel, majd kissé távol.

Hunyorgok, hunyorgok, hátha úgy pontosan látok.

Fekete noteszem előttem enyészik,

színben és formában már csak egy délibáb,

remeg és vibrál, mint ami benne volt, emlék.

Homályos képpé lesz, ahogyan hunyorgok, s nézem.

Emlékszem.

Már nem is tárgy, most már csak illat és talán egy kis kék, vagy talán encián, nem is tudom,

talán csak illat, de ez azt hiszem mondtam is már.

Menjünk hát, menjük tovább

És találkoztak megint. Beszélgettek, hosszan eszmét cseréltek a világról, felsorolták ismerőseiket, akik más utakon járnak, és megemlítették régi tanáraikat is. Egyszerre Kuti a homlokához kapott,

– A csomag? A csomag, amit el kell vinnem a címzettnek.

– A csomag, olyan bőrönd forma ugye?

– Igen – mondta Kuti.

– Nem kell menned sehová, ott van a lábad mellett. mehetünk is, ha gondolod, nekem is éppen arra vezet az utam.

– A mi utaink nem vezethetnek egy irányba, tudhatod.

– Nem bocsátasz meg?

– Soha.

– Jó menjünk akkor.

Elindultak, a Keleti Pálya udvar felé mentek. egy aluljáróban megálltak és nézték a különös vidalt Imre, a varjú meg az élet között.

Kuti nézte a pokrócba burkolódzott férfit és a madarat. mondhatta volna hess, de a madár okos, elrepül visszaér, amig van itt valami amiért visszatérhet. Kinek kinek a maga zsákmánya, egy magára maradt hamburger egy ottfelejtett szendvics egy padon, vagy éppen, aki a hamburgerre vár. Hess madár.

A közdelem döntetlenre állt.

Mentek hát tovább Kuti és Csonka az állomás felé. Hallgattak, amig mentek. Amikor a sínekhez értek, ahol pezsdült az élet, és a magas tetőig hatott az emberek hanga egyszerre csak megszólalnak a hangszórók kezdetben a szokásos szöveget mondták, vonat érkezik, vonat indul, majd egyszerre csak más hangzott onnan, és Csonka visszhangozza az elmondottakat

Kuti és Csonka egy padon ült, előttük csomaghordó kiskocsik száguldoztak az érkezési és az indulási oldal között, nemzetközi járatok postakocsijai és a hivatal egymást összekötő ösvényein.

Kuti lába mellett a csomag, aminek a címzettjét kereste. Ki gondolta volna, hogy útja ide hozza éppen a vasútállomásra, ahol megkapta attól a furcsa embertől ugyanezt a csomagot, a férfitól, akinek kísérteties mosolya volt, és egy dudor az orra mellett. Ki tudja hogyan vette rá erre őt, mindegy is, hiszen itt ül ő és Csonka, akik harminckét éve nem találkoztak. Itt ülnek és nézik a forgatagot. Nevük mostantól Sir Alex Willfred Beechamproktor és Immokentij Mihajlovics Szmoktunevszkij, de ezt ne jegyezzék meg hosszabb időre, nevük csak átmeneti.

– Utazik, talán kedves barátom – kérdezte   Immokentij Mihajlovics Szmoktunevszkij,  

– Nos, nem.  Egy csomaggal jöttem – mondta Kuti, úgy is mint Sir Alex Willfred Beechamproktor

 – Akkor hát, talán vár valakit?

– Nos, láthatja, bár nem utazom, de útiholmimat mégis útnak bocsátom a világ másik felére.

– Várja ott talán valaki? És mit utaztat ebben a rengeteg nagy bőrönben?

– Most már tudom, életem súlyos terhei ezek, remélem megszabadulhatok igy tőlük. Becsomagolva elküldöm őket, messzire, az ismeretlenbe.

– És a címzett?

– Van címzett- láthatja, itt van – bár még nem tudja, hogy a csomagot meg fogja kapni.

• És mit csomagoltál el Kuti?
• Néhány selyemkabát és más ruhanemű között sok szomorúság, türelmetlenség, eltékozolt idő, meghazudtolt barátság, elvesztett szerelem és más ócskaság, megannyi kacat. És hát, te, te magad Csonka, te is benne vagy.
• Biztos, hogy igy akarod, összecsomagolva elküldeni valahová valaki másnak, akinek vagy jelent ez valamit vagy sem?
• Igen, ezt megfelelőnek tartom.
• De ezt a csomagot te is kaptad, tegnap kaptad itt valakitől, ugyanezen a padon, ugyanitt. Hogyan mondhatod magadénak?
• Időközben enyémmé vált, már nem azé a másik emberé, már az enyém, anélkül, hogy kibontottam volna tudom, hogy benne van mindaz, amitől az ember szabadulni akar.
• És mi lesz velem? Mi lesz velem Kuti?
• Azt mondod ez a te csomagod barátom?
• Igen, az enyém, tegnap adtam itt egy férfinak, hogy adja tovább, de nem gondoltam, hogy éppen hozzád jut, ezt nem gondoltam.
• Adjam talán vissza?
• Azt a kockás sálat, azt megtarthatod, de a többit add vissza.
• Rendben. Tessék. Szervusz Csonka.
• Szervusz.

Elváltak ismét egymástól az útjaik. Ki tudja meddig nem találkoznak megint. Kuti a pályaudvarról kifelé menet megváltozott, eddig kissé görnyedt alakja kiegyenesedett, a sálat a nyaka köré tekerte, szembefordult a széllel és elment a Garai tér felé.

Epilógus

Valamit írni kellene hátrafésült hajú férfiakról, akik modern fotelekben – nem forgós még – ülnek, egymás mellett, és komolyan mérlegre teszik a világ dolgait, egy pohár vörösborral, egy szűrő nélküli cigarettával kényelmesen töltve az időt, talán hárman mérnökök, és egy sem jogász.

Hozhattam volna sálat

freez

Fotó: Langó Kati