Franc Prox
Számolom számtalan óráját a kéjnek,
A nap alászáll, mi vágunk neki az éjnek.
Nimfa és faun táncát lejtjük ketten,
Kacagunk kéz-kézben a rengetegben.
Lágy szellő emel fel, én lentről leslek,
Ígéred, mindjárt jösz, én kiáltom: Szeretlek!
De téged a szél ölel, repít, s el nem enged,
Te sem vágysz többé le, feledve hevünket.
Szívemnek sajgása sírássá oldódik,
Fájdalmam szememből lassan távozik.
…
Könnyeimet a hajnali harmat kimosta szememből,
Leteszem lábad elé, vagy vedd el kezemből.
Igazgyöngyök, a tieid, tégy velük, mit akarsz.
Dobd a sárba vagy tedd ládikába, többé fel nem kavarsz…
