A világ alapvetően zord hely, gyerekkortól kezdve az, fegyelmezés és jutalmazás egyszerre a karácsonyfa alatt, ami, ha belegondolsz valójában egy tőről fakad, azt mutatja kinek a kezében a hatalom. És így végig amíg élsz, az iskolában a munkahelyen, a közértben. Folyamatos küzdelem kis és fenséges dolgokért, és az élet nem igazságos, sokszor vesztesz, sokszor nyersz. De a hely ettől még barátságtalan. Mondják a színház kegyetlen hely, a jog is az, a bíróság is az, nagyon is sprőd, sok ott a gonoszág, kifejezetten a rossz érzések háza az. Itt az emberek nem a meleg miatt verítékeznek.
Ezért kell gyakran hangoztatni azt, hogy „szeretet”. Ha természetes lenne, nem kellene. De miután deficites a dolog, legalábbis szavak által elő kell hívni, mindegy igaz vagy sem. Varázslás ez. Talán megnyugtató, talán elég ahhoz, hogy elsimítsa a gyűrődéseket. Elég lehet ahhoz, hogy tovább élj.
„az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével.” avagy: „akkor nemesebb e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s, nyilait vagy kiszállva tenger fájdalma ellen, fegyvert ragadva véget vet neki…”
A rengeteg zord és barátságtalan nappal és éjszaka után kell valami, ami boldogságot adhat. A boldogságkeresés a legfontosabb létező. Vagy legalább az értelmes küzdés érzetét adhatja, vagy az értelmetlenét , de legalább élek, vagy: élek. Fokozatok, kinek, hogy és miután tudatalattink nagyban befolyásol minket és olyan dolgokra késztet, amit tudatos létünkkel nem tennénk meg, hát tegyük, amit tanácsol, nem sok értelme lenne ellenállni önmagunknak. Nem is lehet, nincs rá eszközöm. Keresse meg valaki, hol a tényleges irányítás. És hogyan alakul ki. Igen számít a jellem, és számít a kultúra, az ember önmaga ellenére, személyes tulajdonságaival homlokegyenest szemben álló dolgokat nem tesz meg. Így valójában mégis nálam a kormánykerék, de ez nem úgy megy, hogy azt mondom balra, akkor nyomban balra. Ez lassabb, talán évtizedes fordulatokra képes így a teherhajó, ami viszi terheim, és amely önmagam vagyok egyszerre.
És akkor gondoljunk a vizezett borra[1] ami már nem fröccs, még nem víz. Nem sokat fog segíteni kedélyünkön, még a fejünk sem fájdul meg tőle. Így hát minek?
A boldogságkeresés fontos, ha valaki felhagy vele, kedélyét veszíti, nem találja a helyét. Gondoljanak DoQuijote józan pillanatira, nem volt boldog. Vagy Cyranora, bár ő talán soha nem volt boldog.
Van, aki fizikai erőpróbáknak veti alá magát, magasabbra, erősebben, gyorsabban. Ez fontos, és kielégítő. A fizikai erőpróba társadalmi elismertsége jelentős. Valószínűleg azért annyira az, mert miden olyan dolog, amibe bele lehet halni támogatott, mert az emberi határokat feszegeti.
Én megtaláltam a magam intellektuális Himalájáját. Van olyan erőpróba, elhihetik, mint bármely hegymászás vagy hosszútávfutás, bár kevésbé mérhető, mert itt ugyan mi a hegycsúcs, mi a magaslat, ami elérhető, és amelyik nem más személy személyes hegycsúcsához mérhető?
Olyanhoz, ami nem társadalmi irányított közmegegyezés által megformált, hanem valóságos hegyorom? Ki tudja.
Nincs kifogásom a fizikai erőpróbákkal szemben, volt benne részem, nem okozott örömöt. Nekem e pillanatban elegendő az, hogy kúszom mászom a magam sáros hegyoldalán, egy mászás előre, kettő hátra. Elegendő, és e pillanatban – ezek fontos kitételek, és azért van így, mert éppen most felismertem ezt. Kimeríti az embert, zaklatja, nem hagyja nyugodni, sem nappal, sem éjszaka. Erő felett kell felhasználnia az adott eszközkészletét – észbeli képességeit, mert az sohasem elég. Idővel megismeri a módot, hogy hogy tud két lécből meg egy konzervnyitóból, ha mást nem is, de éjjeli menedékhelyet eszkábálni, vagy olajfúró tornyot, tankhajót, csillagvizsgálót, magát a kozmoszt. Vagy a reményt a boldogságra.
Az embernek soha nem elég, ami van, kell az elérhetetlen, de vágyott szédítő magasság. DoQujote tudta, kövessék.
Brunner Tamás
[1] Hosszúlépés – telhaz.com, https://telthaz.com/hosszulepes/?fbclid=IwAR1abXGsxmg_R9trG6aDZgWElFjhLLyIg0KVsnV9uQ-7eI3UifNaHuEpapg
