Hölgy, gitárral

A kép  címe: Kövér hölgy, gitárral. Nem vagyunk felkészülve a valósággal való találkozásokra. Lehetne a címe, kövér hölgy díványon, padon vagy esetleg szófán – kedvelem ezt a bútordarabot, kecses, törékeny, az ellentét csak látszólagos a kövér hölgy és a szófa között, nem ellenpont, nem tézis és nem antitézis, a valóságban nagyom is elképzelhető egy telt idomú hölgy a szófán – gitárral, esernyővel vagy ásóval, de ezt már túl sok lenne, és eltávolítana a tárgytól.

A kép olaj, vászon, hatvanszor kilencven, fa keretben. Keletkezésének ideje az ezerhétszázas évek közepe , vége, ennél pontosabban nem határozható meg, a festő ismeretlen,   a hölgy a díványon meztelen, kezében gitárt tart.

A kövér hölgy a díványon hever, a gitárt maga előtt tartja, nem játszik rajta, fogja, a mozdulat furcsa, mintha utóbb festették volna a képre a hangszert, a megrendelő kívánságára, vagy a meztelen hús ábrázolása elleni tiltakozás miatt, vagy más okból, már nem tudhatjuk. A hölgy a gitárt úgy tartja, mintha lúd nyakát fogná.

A festőről semmit nem tudunk, a kép jó, több mint mesterember munkája, az arcvonások tiszták, a fények visszafogottak, a szobabelső, ahol a dívány áll részletesen kidolgozott, de mégsem aprólékosan részletező, hogy a figyelmet ne vigye el, látszik a városi élet minden fontos tárgyának és gazdaságának ábrázolása, brokát és selyem, tölgyfa szekreter, egy tükör keretben, a tükörben egy arc, nem pontos, de felismerhető, kis játék az utókorral, a festő talán.

Az ecsetkezelés mesteri, a rajztudás kimagasló. Érdekes, lehetett volna ismert festő is, a technika alapján nagyon is, de lehet, hogy csak ezt az egy képet festette, vagy csak ez maradt fenn, a többit maga égette el, vagy a tűzvész pusztította a favázas házak hazájában, száz évekkel ezelőtt.

Ki tudja, ki, mit, miért tesz? A festő aki egy képet fest, nem festő.

A hölgy, a kövér hölgy vajon ruhátlan állt modellt? Vagy felöltözve, és a festő vetkőztette le a képen, amit nem is mutatott neki meg, míg el nem készült, és mielőtt elkészült volna, elszégyellte magát a csalás miatt és ráfestette a képe és álmai tárgyára a gitárt, mint egy ludat, fordított kéztartással, titkolódzva és most már szemérmesen, amit megbánt ahogyan készen lett a képpel. Lehet. Lehet, hogy ezért nem lett híres festővé, és a gitár szégyene dobatta vele tűzbe összes képét. A kandalló tüze elhamvasztotta a képeket, sok vászon égett el, képek, amin látszott az álom, és látszott a valóság, és ott volt a félelem a tehetségtől, ezt nem lehetett elviselni, ezért veszniük kellett.

A festő hajnalban útra kelt, a kikötőbe ment, hajóra szállt, délnek indult, kardot fogott, és gyors katonahalált remélt. Könnyen adták ezt egykoron.

A kövér hölgy gitárral, a díványon, hatvanszor kilencven, olaj, vászon, csak az ezerkilencszázas évek elején került elő.

Ekkorra megbarnult, eltöredezett, alig látszott már rajta a hölgy, a keret sem volt már meg. Egy konyhaszekrényben találták meg, az ajtón lévő kis titkos rekeszben, ki tudja oda hogyan került. Egy orvos találta meg, aki átutazóban volt a csapategységével az egyik frontról a másikra, és rövid időre megálltak egy elhagyott kisvárosban, ahol alig volt ember, a házak romosak voltak, a lakók elmenekültek. Egy éjszakára, egy épen maradt lakásban szállásolták el az orvost, akinek tisztiszolgája , hogy tüzet gyújtson, a kredencet darabolta fel, ez nem volt szokatlan.

A doktor vette észre a vásznat, kiterítette, és öngyújtója fényénél nézte a képet, a kövér hölgyet díványon fekve, maga előtt tartott gitárral. Megragadta a kép hangulata, maga sem tudta miért, emlékeztette őt a hölgy a feleségére, aki nem volt kövér hölgy, de a tekintete éppen olyan barna és meleg volt, mint ennek a hölgynek itt a vásznon. A képet a zsákjába tette.

A fronton sok volt a sebesült, borzasztó sebeket látott a doktor, felnőtt férfiak nyögtek és sírtak, jajgattak a fájdalomtól, mint a gyerekek. Egy húsz éves bölcsészhallgató, gyomorlövéssel, a halála előtt verset szavalt, majd az anyját hívta, úgy halt meg, a doktor fogta le a szemét. Többé nem mondott verset, nem is hallgatott verset, könyvet sem olvasott, bár korábban szerette a művészeteket. Tette a dolgát, kötözte a sebeket amíg tartott a háború.

Amikor vége lett, hazatért. Nem talált nyugtot, a felesége a szemére hányta, hogy olyan fád lett, olyan kedélytelen. A doktor nem mondhatta el, hogy hogyan halt meg a húsz éves bölcsész fiú egy durva háborúban, a feleséget ez nem érdekelt. Így, egy hajnalon, korán felkelt, kevés holmit vitt magával, hajóra szállt és délnek indult, hogy betegeket gyógyítson valami távoli vidéken, és remélte, hogy a vérhas vagy a malária hamar végez vele.

A kép, a kövér hölgy gitárral, a csomagolásnál akadt a kezébe, gúnyosan nézett rá a gitárja mögé bújva, kinevette, csúffá tette, ahogyan a fél világon, harcokban vele volt mint a felesége barátságos emléke, ami nem is létezett soha.

A doktor kifelé menet a képet a cselédnek adta – majd égesse el, mondta- , maga nem merte, az ember nem égeti el az emlékeit, amiket csak képzelt, azt különösen nem.

A cseléd megnézte a képet, csúnya – gondolta, de nem égette el, jó lesz a fiókba bélésnek, éppen hatvanszor kilencven mint a késes fiók, és olaj, vászon, tartós darab. Biztos ami biztos a képpel lefelé fordítva bélelte ki vele a fiókot, nehogy a gyerek, vagy a nagysága meglássa.

A képet nem láthatja többé senki, de ha mész a városban, bárhol megláthatod a kövér hölgyet díványon, vagy padon, nem lesz meztelen, és nem lesz nála gitár, de ő lesz az. Ne köszönj neki, várd meg amíg megszólít.