Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kandi kamera

Vicces mesék

A főszereplő – egy férfi – neve legyen Karl – vagy Paul – kandi kamerás alkalmazott, azzal foglalkoznak a szerkesztőségben, hogy megtréfálnak civileket, akinek a reakcióit filmre veszik. A felesége egy baromfi-feldolgozóban a szalagnál dolgozik, és csirkét belez, naphosszat.

Néhány poénos betolakodás a magánszférába – remek sikeres filmeket készítenek. Ezt követjük, egy ideig. Pl: hamburger árusítás a parkban, a vevő kezéből kiveszi a kaját beleharap,  visszaadja.

Egy padon egy nő mellé ül és a vállára hajtja a fejét. Számos trükköt hajtanak így végre.

Munkatársai támogatják, azt mondják nagy mestere a becsapásnak.

Ő gyorsan jut előre, egyre többet szerepel, egyre több trükkjét mutatják be.

De a trükkök egyre durvábbak, át kell jutni az ingerküszöbön.

Egy bankrablást szimulálnak, a biztonsági őr lenne a célpont, de nem jól reagál, lelövi az egyik trükkmestert. Karl lehúzza a maszkot, magyaráz, de további lövések dördülnek és ő is a földre kerül. Kiderül, hogy a banki személyzet be van avatva – vaktöltény volt -, és az egyik ügyfél lesz a becsapás áldozata, aki sírva fakad amikor a filmesek felfedik magukat.

Egy mentő érkezik egy  helyszínre, ott egy férfit, aki összeesett a főutcán – ez Karl – bedobnak a mentőautóba, majd kiteszik egy padra, láthatóan holtan. Megkérik az egyik járókeltő hívjon valakit, nekik most lejárt a munkaidő, ezzel elmennek. A férfi aki más, mint a helybeliek – ott marad a holttesttel, rendőr érkezik, megbilincselik, de ekkor felébred Karl és felfedi magát. A férfi a képébe mászik, ezt végig veszi a kamera.

Egy roncstelepre érkeznek ketten egy kocsival, az egyik megfojtja a másikat, beteszi a kocsiba, beemeli a présgépbe és kezdi összenyomni, amikor a darukezelő fiú sikoltozva megpróbálja megakadályozni. Felfedik magukat, a fiú összeomlik.

Olykor egymást is megtréfáljak, csak hogy ki ne essenek a gyakorlatból, néha maguk is áldozatai lesznek hasonló trükköknek, így a férfi   is miközben csapdába próbál csalni valakit, az megfordítja a szituációt.

Az első szituáció – Egy mélygarázsban egy férfi a kocsijához lép, ezt észreveszik a trükkmesterek, főhősünk – Karl – odaszalad, és magával rángatja, – Jöjjön, üldöznek, és magát sem kímélik.  Közben háttérben lövések hangjai. A férfi vele szalad, egy kocsi mögött fedezékbe mennek, a férfi fegyvert vesz elő, és viszonozza a tüzet. Egy operatőr elesik. Karl megrémül, majdnem összeomlik, amikor az operatőr feláll, és a férfival együtt egy másik operatőrre mutatnak. Karl behúz egyet a férfinak, és elmegy.

Megbékítik és folytatja. A trükkök durvulnak, a kitalációban Karl nagymester – egyszer felveti, hogy megbeszélhetnék egy haldoklóval, hogy tetettesse magát halottnak a kórházban, és amikor jön a gyászoló rokonság feléled, és megnézik ki mit reagál. Kicsi híján elfogadják és el is kezdik szervezni.

Karl hazamegy – másnap orvoshoz kell mennie. Megnézik a leleteit, röntgen iratok,  a doktor közli vele, hogy rákos, hat hónapja van. Nem hiszi el, várja a kamerát, de nem érkezik.

Hazamegy, a feleséget ágyban találja egy barátjával, amikor bemegy a szobába ismét azt hiszi kamera trükk, de nem az, a férfi elmegy, a nő közli vele, hogy nem akarja látni többé, kidobja a lakásból

Mielőtt elmegy talál egy igazolványt otthon az asztalon, az ő képe, de nem az ő neve van rajta.

Egy ócska motelben száll meg, a szomszédban utcalányok bulit tartanak, őt is bevonnák, de elhárítja. Haza menne, de alig talál oda, valahogyan megváltozik a környezet és a név is más az ajtón. benéz a kukucskálón, de kilép egy erőteljes férfi, és elzavarja. A feleségéről nem tud senki a házban, nem is értik mit keres itt.

Karl beszédeleg a munkahelyére, és folytatják a trükköt. Úgy gondolja bosszút áll a barátján, de valami súlyos kell, hátha belehal, hogy megcsalta a felségével.

Kitalál egy buszbalesetet, felveti, hogy szerezhetnének igazi holttesteket a hullaházból. Majdnem el is fogadják. Elmegy a kórházba, az orvosát keresi. Aki találkozik is vele, és megerősíti a diagnózist.

A baleset:

Egy hídon állnak a kamerával, amikor érkezik egy iskolabusz és a barátja is arra jár. Az iskolabusz balesetet imitál, a víz felé rohan, bebukfencezik a vízbe, a barát utána ugrik, lekezdi kimenteni a  gyerekeket – felfújható gumibábukat, nem érti mi ez –  amikor megérkezik Karl – búvárként jön – , aki segíthetne neki kimászni, de belefojtja a vízbe.

Karlt üldözni kezdik a rendőrök, a stáb követi őket, de a rendőrök látszólag nyomát veszítik. A stáb elmegy majd  Karl feleségével térnek vissza. Beszélnek arról, hol lehet most Karl.

Karl moziban van, egy filmet néz, ami kandi kamerás türkökről szól, részben a saját szereplésével, a korábbi türkjeivel, részben új türkökkel, amiben benne van már az orvosnál tett látogatása, a megcsalása a barátjával, az iskolabusz, és látható amint belefojtja a barátját a vízbe.

A moziban felgyullad a villany, belép a felesége  vele a barátja, Karl nem érti a helyzetet.

A felesége választás elé állítja, ad egy fegyvert neki és azt mondja a rák igaz – bár a férfit nem Karlnak hívják hanem Paulnak, korábban egy elmegyógyintézetben volt páciens, a filmesek hozták ki onnan – a megcsalás is igaz, döntsön, mit tesz, lőjön, vagy fejezze be önmaga a saját életét, amúgy sem tudhatja mikor mi igaz.

Fegyverrel kényszeríti őket, hogy elmenjenek ismerős helyekre a városban – a kamera követi őket, eljutnak a csirkefeldolgozó üzembe, ahol a feleség dolgozik. A fegyverben nincs töltény.

Itt Karl beáll a csirkefeldolgozó szalagra, átveszi a felesége munkáját.

Egy végtelenített tükör reflexben fejezzük be, amint ezer alakban bontja a csirkét, katatón. 

Brunner, 20220724

Mezítláb a homokban

Mezítláb a homokban

Egy kényszerű lépés a királydinnyén

Egy sasszé balra, egy sasszé jobbra

Egy Hohenzollern veszett el ebben a mozdulatban, Irén

Egy Hohenzollern

Két éve nem jártam már meztéláb

Senki nyomába nem léptem

Nyomot sem hagytam

Nem volt szép gesztusom sem, Irén nem volt ilyen

A templomi üveg nem fogja meg a fényt de a meleget igen

Kékre festi és fázom ott, ahogyan nézem

A kékbe öltözött angyalkákat az ablakon ki tudja , ki tudja Irén?

Ki tudhatja

Mikor lépek megint mezítláb homokba dinnyébe nyomokba

Ki tudja?

Brunner Tamás

Az intellektuális Himalája

A világ alapvetően zord hely, gyerekkortól kezdve az, fegyelmezés és jutalmazás egyszerre a karácsonyfa alatt, ami, ha belegondolsz valójában egy tőről fakad, azt mutatja kinek a kezében a hatalom. És így végig amíg élsz, az iskolában a munkahelyen, a közértben. Folyamatos küzdelem kis és fenséges dolgokért, és az élet nem igazságos, sokszor vesztesz, sokszor nyersz. De a hely ettől még barátságtalan. Mondják a színház kegyetlen hely, a jog is az, a bíróság is az, nagyon is sprőd, sok ott a gonoszág, kifejezetten a rossz érzések háza az. Itt az emberek nem a meleg miatt verítékeznek.

 

Ezért kell gyakran hangoztatni azt, hogy „szeretet”. Ha természetes lenne, nem kellene. De miután deficites a dolog, legalábbis szavak által elő kell hívni, mindegy igaz vagy sem. Varázslás ez. Talán megnyugtató, talán elég ahhoz, hogy elsimítsa a gyűrődéseket. Elég lehet ahhoz, hogy tovább élj.

 

„az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével.” avagy: „akkor nemesebb e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s, nyilait vagy kiszállva tenger fájdalma ellen, fegyvert ragadva véget vet neki…”

 

A rengeteg zord és barátságtalan nappal és éjszaka után kell valami, ami boldogságot adhat.  A boldogságkeresés a legfontosabb létező. Vagy legalább az értelmes küzdés érzetét adhatja, vagy az értelmetlenét , de legalább élek, vagy: élek. Fokozatok, kinek, hogy és miután tudatalattink nagyban befolyásol minket és olyan dolgokra késztet, amit tudatos létünkkel nem tennénk meg, hát tegyük, amit tanácsol, nem sok értelme lenne ellenállni önmagunknak. Nem is lehet, nincs rá eszközöm. Keresse meg valaki, hol a tényleges irányítás. És hogyan alakul ki. Igen számít a jellem, és számít a kultúra, az ember önmaga ellenére, személyes tulajdonságaival homlokegyenest szemben álló dolgokat nem tesz meg. Így valójában mégis nálam a kormánykerék, de ez nem úgy megy, hogy azt mondom balra, akkor nyomban balra. Ez lassabb, talán évtizedes fordulatokra képes így a teherhajó, ami viszi terheim, és amely önmagam vagyok egyszerre.

 

És akkor gondoljunk a vizezett borra[1] ami már nem fröccs, még nem víz. Nem sokat fog segíteni kedélyünkön, még a fejünk sem fájdul meg tőle. Így hát minek?

 

A boldogságkeresés fontos, ha valaki felhagy vele, kedélyét veszíti, nem találja a helyét. Gondoljanak DoQuijote józan pillanatira, nem volt boldog. Vagy Cyranora, bár ő talán soha nem volt boldog.

 

Van, aki fizikai erőpróbáknak veti alá magát, magasabbra, erősebben, gyorsabban. Ez fontos, és kielégítő. A fizikai erőpróba társadalmi elismertsége jelentős.  Valószínűleg azért annyira az, mert miden olyan dolog, amibe bele lehet halni támogatott, mert az emberi határokat feszegeti.

 

Én megtaláltam a magam intellektuális Himalájáját. Van olyan erőpróba, elhihetik, mint bármely hegymászás vagy hosszútávfutás, bár kevésbé mérhető, mert itt ugyan mi a hegycsúcs, mi a magaslat, ami elérhető, és amelyik nem más személy személyes hegycsúcsához mérhető?

Olyanhoz, ami nem társadalmi irányított közmegegyezés által megformált, hanem valóságos hegyorom? Ki tudja.

 

Nincs kifogásom a fizikai erőpróbákkal szemben, volt benne részem, nem okozott örömöt. Nekem e pillanatban elegendő az, hogy kúszom mászom a magam sáros hegyoldalán, egy mászás előre, kettő hátra. Elegendő, és e pillanatban – ezek fontos kitételek, és azért van így, mert éppen most felismertem ezt.  Kimeríti az embert, zaklatja, nem hagyja nyugodni, sem nappal, sem éjszaka. Erő felett kell felhasználnia az adott eszközkészletét – észbeli képességeit, mert az sohasem elég. Idővel megismeri a módot, hogy hogy tud két lécből meg egy konzervnyitóból, ha mást nem is, de éjjeli menedékhelyet eszkábálni, vagy olajfúró tornyot, tankhajót, csillagvizsgálót, magát a kozmoszt. Vagy a reményt a boldogságra.

 

Az embernek soha nem elég, ami van, kell az elérhetetlen, de vágyott szédítő magasság. DoQujote tudta, kövessék.

 

Brunner Tamás

 

 

 

 

 

 

[1] Hosszúlépés – telhaz.com, https://telthaz.com/hosszulepes/?fbclid=IwAR1abXGsxmg_R9trG6aDZgWElFjhLLyIg0KVsnV9uQ-7eI3UifNaHuEpapg

A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás

Egyszeregy

A tériszonyt meg tudom tanítani, azt ismerem, de szeretni nem foglak tudni megtanítani soha. Súlyos mondat. Most Pilinszkyt olvasok, és a bennem lévő ürességet a versei – és a személye, amit tudok róla persze, amit láttam és olvastam róla másoktól – a négyzetre emelték, ami már-már a kozmosz végtelensége. Nem bánom ezt, ezzel együtt élek már hosszabb ideje, éppen csak tapasztalom.

Az emberek  nem túl fogékonyak más bajára, van nekik elég. Viszont rendkívül fogékonyak érzelmektől túlcsorduló történetekre, amiben cukros mázasan sziruposan folyik a szeretet, oly édes oly, oly szép. Pilinszky nem ilyen.

Kislány rózsaszín ruhácskában rózsaszín léggömböt visz a kezecskéjében és nézi, hogyan szárnyal a kék égen a napsütésben. Anyukája fogja a szőke copfos kislány kezét, boldogan nevetnek. Apukája éppen az árusnál cukorkát vásárol. A léggömb kipukkan, a kislány szája széle legörbül, anyuka szíve összeszorul.  Apuka gyorsan vásárol egy másik léggömböt és mire a kislány kitörli a könnyecskéket a szemecskéjéből máris ott terem mellette a vásári forgatagban – ahol egyébként mindenki láthatóan szép –, és odavarázsolja a kislány kezébe az új léggömböt.

– Meggyógyult, mert tudja, hogy szereted – mondja, és nem válik a vigasztaló hazugság szemérmetlenségtől vérvörössé az arca, és a kislány boldogságtól csillogó szemmel könnyed szökelléssel szalad tovább. Persze már ügyet sem vetve a halott és porban heverő korábbi léggömbjére.

A mesében nincsen benne egy fontos személy, aki pedig jelen van, nagyon is. Aki a lufis stand mellett áll kezében csúzlival, és ugyancsak mosolyog, amikor egy–egy lufi a porba hull, de nem érzéketlenségből. Ott van és teszi a dolgát, nem szívből gonosz, ez a munkája, az álmok szépreményű kipukkasztója, a szorongások megteremtője és elcsitítója, a vigasz.

Úgy hívjak élet.  Vagy úgy: Halál.

Pilinszky maga a vigasztalás. Idézzék fel a négysorost, és megértik majd miért. Vagy talán nem értik meg, ezt nem lehet tudni előre, olykor utólag sem.

Csak képzeljék el a semmit, majd meg egyszer a semmit. A semmi nem fekete, a semmi derengő opálos félhomály, még nem reggel már nem éj. De barátságosan rózsaszínű derengés, úgy gondolom, alkalmas a vigasztalásra önmagában állva is. Átölel és befogad, lebegsz benne és átadod magad neki, részévé válsz. Nem leszel egyedül. Soha többé.

Nincs benne cselekvés, nincsenek benne direkt dolgok, nem kell eldöntened semmit, és nem lehet rosszul választani, szokatlan ez, de nyugodt érzés. Lebegő – és mégsem nikkel fényes tükörlabirintus, élekkel és peremekkel, ami ugyancsak maga az üresség, mégis becsap, mert körbejárat, elveszel az entellektüel ravaszságban, ami nem mutat utat, sem kiutat, csak megőrjít a végtelen választással és ismétléssel.

Hagyd, hogy átöleljen a bíbor derengés. Nem leszel egyedül. Soha többé. És hazudnod sem kell.

 

Brunner Tamás